Károlyi Mihály és felesége azokat a nyugati emigráns társutasokat reprezentálja, akik szovjet útjukról kifejezetten propagandacéllal tették közzé a bolsevik rendszert pozitív színben feltüntető beszámolójukat. Lucien Vogel, a párizsi Vu magazin főszerkesztője 1931-ben kérte fel Károlyit arra, hogy kísérje el a Szovjetunióba, majd a látottak alapján segítsen neki a lap számára összeállítani egy orosz különszámot.[1] Károlyi gróf ragaszkodott ahhoz, hogy az útra felesége is elkísérhesse.

Károlyi Mihály és neje, Andrássy Katinka ekkor az emigránsok életét élik Párizsban, ahol bekapcsolódnak a társutas szalonok világába, szoros kapcsolatba kerülve a kommunista mozgalommal. Maguk is társutasok lesznek, és aktív segítséget nyújtanak a szovjet propagandagépezetnek. Andrássy Katinka 1933-ban rövid időre Németországban is megfordul, hogy teljesítse Willi Münzenberg, az akkor még Sztálinhoz hű propagandaügynöktől kapott feladatot: kalandos és nem éppen veszélytelen körülmények között ő csempészi ki Berlinből azokat a dokumentumokat, amelyek lehetővé tették az SA rémtetteinek leleplezésére szolgáló Barna Könyv[2] párizsi kiadását. Cambridge-ben és Londonban pedig, szintén Münzenberg megbízásából, baloldali érzelmű professzoroktól és diákoktól gyűjt pénzt annak az ellentárgyalásnak[3] a megrendezéséhez, amely arra volt hivatott, hogy a Reichstag felgyújtásával vádolt három bolgár Komintern-vezető (Dimitrov és társai) ártatlanságát bizonyítsa.[4]

A Károlyi-házaspár rendszeresen írt cikkeket kora igen befolyásos divatdiktátora, Lucien Vogel által Párizsban elindított Vu magazin számára, amely – amellett, hogy többek között az innovatív képszerkesztés szempontjából a francia újságírás újító törekvéseit képviselte – a sztálini Szovjetunió szócsöve lett. Vogel fényűző vidéki rezidenciáján erotikus fűtöttségéről is híres nemzetközi szalont működtetett, amely nyitva állt vezető sztálinista értelmiségiek, divatos baloldaliak, kalandorok és kémek előtt egyaránt. Károlyiék is gyakorta megfordultak itt. A magazin szervezésében és felkérésére 1931-ben, a nagy gazdasági válság és a szovjet kollektivizálás idején hathetes körutazást tettek a Szovjetunióban. Ennek keretében a szovjet fővárosban részt vettek Bernard Shaw 75. születésnapján, látogatást tettek Gorkiban Lenin özvegyénél és nővéreinél, elutaztak Leningrádba, Sztálingrádba, majd a Fekete-tengerhez, Grúziába. Az Intourist szervezésében meglátogatták az előre kiválasztott mintaintézményeket, gyárakat, iskolákat, kolhozokat. A látottakról a Vu magazin lapjain lelkes tudósítások keretében számoltak be. A Lucien Vogel boldog munkásarcokat megörökítő fotóival gazdagon illusztrált különszámban Károlyiné – Comtesse (!) Michel Károlyi név alatt – négy, míg Károlyi egy, ám annál terjedelmesebb írással jelentkezett.

Az Au Pays des Secrets (A titkok országában) címmel megjelenő lapszám alaphangját és célkitűzését is Károlyiné Megérkezés (L’Arrivée) című bevezető írása[5] adja meg. A szöveg egy, a szerzővel közvetlenül a kiutazást megelőzően folytatott, minden bizonnyal kitalált párbeszéddel indul. Ebből derül ki, hogy Károlyiné a Szovjetunióba készül, abból a célból, hogy elfogultság és előítéletek nélkül valós képet rajzoljon az országról. A barátok ugyanakkor arról győzködik, hogy ez eleve lehetetlen, és erre több érvet is felsorakoztatnak. Ezek között szerepel, hogy a szovjetek a látogatónak nem mutatják meg a valóságot, csak az előre kiszemelt mintaintézményeket, a nép nyomorúságos életét viszont elrejtik a szeme elől. A külföldi senkivel nem beszélhet szabadon, a szállodai szobában rejtett mikrofonnal minden megnyilvánulását felveszik, így Andrássy Katinkáék is egyszer majd csak azon veszik észre magukat, hogy Szibériába deportálják őket. A munkásokat példátlan módon kizsigerelik, 14-15 órát dolgoznak naponta, rossz fizetést kapnak és fegyveresek kísérik őket a gyárba, amelynek bejáratát is géppuskások őrzik. Ugyanakkor létrejött egy új uralkodó osztály, amely luxusban él. A komisszárok feleségei drága ékszereket hordanak, a régi hercegi palotákban laknak, pezsgőznek, dőzsölnek. A vallást nem lehet gyakorolni, a történelmi emlékeket és épületeket lerombolják, az Ermitázs műkincseit pedig kiárusítják. Családi élet nincs, a nők a férfiak zsákmánya: Oroszországban nincs olyan tízéves kislány, aki szűz lenne, és aki ne kapott volna el valamilyen nemi betegséget. Egyszóval a bolsevik országban a barbárság, káosz és az erkölcsi romlottság uralkodik. A szovjet állapotok rettenetes voltát ecsetelő megjegyzések után a párbeszéd végén kiderül – a kritikát mintegy hiteltelenítendő -, hogy mindez egy olyan ember szájából hangzik el, aki az új rendszer egyértelmű kárvallottja: családja ugyanis a cári időkben gyárakat birtokolt Szentpétervárott, Bakuban pedig olajkútjai voltak.

Kétség nem férhet hozzá, hogy a teljes különszám a bevezető párbeszédben megfogalmazottak, a szovjet viszonyokról elterjedt, kifejezetten negatív vélemények cáfolatának szándékát szolgálja. Károlyiné első, Vörös térről szóló beszámolójában máris hangsúlyozza, hogy a szovjetek nem félnek a múlt emlékeitől és szimbólumaitól, érintetlenül hagyták a Kreml tornyain csillogó birodalmi sasokat. Lelkesen tudósít arról is, hogy az ország minden pontjáról özönlenek a látogatók, hogy leróják kegyeletüket az orosz nép nagy felszabadítója előtt. Károlyiné megjegyzi, hogy sehol nem látja a beszélgetőpartnerek által beígért fegyveres GPU-sokat. Az utca (La rue) címmel külön beszámolót[6] szentel a szovjet divatnak, kiemelve a cipőviselési szokásokat is, amit a szöveghez mellékelt, mosolygós munkásokat és lábbeliket megörökítő fotókon szemügyre is vehet az olvasó. Katinka megállapítása szerint a szovjet emberek nem követik a divatot, egyszerűen, ízlésesen öltözködnek, kedvelik a világos színeket, ruházatuk mindig tiszta. Ez különösen annak fényében értékelendő, hogy a szövet nagyon drága, évente mindössze hat méternyi anyagot és két pár cipőt szabad vásárolniuk.

Károlyiné másik, Az élet Oroszországban 1931-ben (La vie en Russie en 1931) című cikkében[7] megállapítja, hogy a Szovjetunióban minden a munka körül forog. Az üzemek megállás nélkül dolgoznak, az üzletek éjszaka is nyitva tartanak, akár hajnali 2-kor is lehet hajat vágatni. A munkásosztály presztízse olyan nagy a Szovjetunióban, hogy mindenki munkás szeretne lenni. Károlyiné beszámolójában szó nincs tehát a munkások kizsigereléséről, ellenkezőleg, jól megfizetik őket és pihenésükről is nagyvonalúan gondoskodnak. A szellemi munkások (mérnökök) is egyre jobb fizetést kapnak. A szerző lelkesen állapítja meg, hogy a Szovjetunióban megvalósul a bibliai idézet: elsőkből lesznek az utolsók. Mindezt a cikkhez kapcsolódó fotók illusztrálják, amelyeken boldogságtól sugárzó munkások, illetve kiváló életkörülményeket biztosító munkásklubok, paloták pazar termeiben berendezett munkáséttermek láthatók. Károlyiné hosszasan méltatja a kultúrparkokat, a lakásviszonyokat és a fiatalok, illetve a gyermekek fejlődését szolgáló intézményeket, a sportolási lehetőségeket, az új, korszerű nevelési elveket, módszereket. A szerző mindennek alapján úgy látja, hogy a szovjet állam olyan viszonyokat teremt a nép számára, amelyről az korábban álmodni sem mert volna. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy nem találkozott azzal az új uralkodó osztállyal, amiről Nyugaton annyit beszélnek: A bolsevik vezetők és feleségeik szerényen élnek. Egyébként is, aki (illegálisan) sok pénzt gyűjt, meggazdagszik ugyan, ám pénzét semmire sem tudja elkölteni. Károlyiné írását azzal a gondolattal zárja, hogy az ország a sok nehézség dacára is óriási eredményeket ért el, és nagy jövő előtt áll.

Andrássy Katinka negyedik, Oktatás (nevelés) Oroszországban (L’Instruction en Russie) című írásában[8] statisztikai adatokkal, számokkal igyekszik alátámasztani az oktatás kitűntetett szerepét, valamint a szovjeteknek a tudatlanság és az analfabetizmus felszámolása érdekében tett heroikus erőfeszítését. Részletesen bemutatja az iskolatípusokat, a felnőttoktatási rendszert, majd beszámol arról is, hogy a francia delegáció által felkeresett iskola nemcsak makulátlanul tiszta, de nagyszerűen felszerelt is volt. Itt is dicséri az új, modern oktatási metódusokat.

Károlyi Mihály mindössze egy, ám annál terjedelmesebb cikket írt a Vu magazin különkiadása számára Az 1928-as nagy mezőgazdasági forradalom címmel (La grande Révolution terrienne de 1928)[9]. A szerző mintha a feleségénél kevésbé érzelmes, tudományosabb attitűdre törekedne: egy hosszabb, a sajátos orosz fejlődésről szóló történeti bevezetővel indít. Ebből vezeti le, hogy szerinte a kollektivizálás történelmi szükségszerűség. Egyetért a bolsevikokkal abban, hogy a kulákok ellenállását le kellett törni és deportálásuk is elkerülhetetlen volt. Statisztikákkal, térképekkel, fotókkal igyekszik alátámasztani, hogy a szovhozok Oroszországban technikailag a legjobban felszereltek és hogy az orosz falu átalakulása a legjobb úton halad. A termelékenység nő, a mezőgazdasági munkások jól fizetettek, jobban étkeznek, a nők emancipációja, ahogy a gyermekek legmodernebb módszerek szerinti nevelése is figyelemre méltó. Károlyi konklúziója feleségéhez hasonlóan pozitív: az országban elképesztő kísérlet folyik, amit lehet szeretni, vagy ellenezni, de nem lehet letagadni történelmi jelentőségét. Nem volt ugyanis még arra példa, hogy egy ilyen hatalmas és elmaradott országban ilyen méretekben bevezették volna az irányított gazdaságot. Károlyi megállapítja: a kollektív gazdálkodás a széles tömegek támogatását élvezi(!), és a parasztok is egyre inkább belátják ennek előnyeit. A kollektív gazdálkodás eredményes és lassan összekapcsolódik a még meglehetősen rossz állapotban lévő közlekedési infrastruktúra fejlesztésével is. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a kollektivizálást kísérő éhezésről, embertelenségről, gyilkosságokról a szerző nem ejt szót. Jászi Oszkárhoz írt levelében (1931. december 19.) egyébiránt káprázatosnak írja le a Szovjetunióban tapasztaltakat, jóllehet, kénytelen megállapítani, hogy „A rezsim persze brutális; a hiány persze még nagy, sok szép műkincset tönkretettek, az utca képe elvesztette színességét, sőt szürke; persze az áldozat, amit az egész népességgel hozattak, óriási.”[10]

A házaspár cikkei mellett a különszámban az érdeklődők hasonlóan lelkes írásokat olvashattak egyebek mellett az ötéves terv eredményeiről, a szovjet nagyvárosokról és a kultúráról, valamint egy interjút, amelyet Vogel Alekszej Tolsztojjal készített. A beszámolókat gazdag fotóanyag illusztrálja: számos felvételen (több oldalon keresztül) mosolygós, elégedett munkásokat és munkásnőket láthatunk. Ezek voltak azok a fotók, amelyeknek hitelességével kapcsolatban Márai Sándor a Mit látott a „Vu”? című írásában kétségének adott hangot.[11] A különszám igazi propagandakiadvány, kritika nélküli lelkes beszámoló a látottakról. A leírtakat a gazdag fotóillusztráció, statisztikai adatok, számok, diagramok is igyekeznek hitelesíteni.

A jóval később összeállított és megjelentetett visszaemlékezésében egyébként mind Károlyi, mind pedig felesége kitér a szovjet útiélményekre. Ezeket az oldalakat legalább két szempontból tanulságos áttanulmányozni. Egyrészt olyan megjegyzések, kritikai észrevételek, aggodalomra okot adó történések is bekerültek a két memoárba, amelyek természetesen nem szerepelnek a Vu magazinban közzétett beszámolókban. Figyelemreméltó ugyanakkor az az időbeli horizont is, amelyből a házaspár visszapillant az utazásra: memoárjaikat már a nagy perek, a kivégzések, a második világháború és Kelet-Közép-Európa szovjetizálásának ismeretében fogalmazzák meg, így joggal tehető fel a kérdés, hogy utólag miként ítélik meg az akkor látottakat.

Károlyi Mihály a Hit illúziók nélkül[12] címmel először angolul 1956-ban, majd magyarul 1977-ben közzétett memoárjában Egy kontinens születése címmel külön fejezetet szentel szovjetunióbeli élményeinek. A szerző beszámolóját azzal indítja, hogy 1931-ben erősen bízott abban, hogy a Szovjetunió egy igazságosabb, boldogabb, működőképesebb világot ígér, mint a nyugati. (Arról nem ír, hogy ezt a hitét később megtartotta-e, vagy sem.) Amit látott, összességében biztatónak tűnt számára. Figyelemre méltó, hogy a határátlépést oly sok utazóval ellentétben kellemes élményként őrzi meg, ami nyilván nem véletlen, hiszen a francia delegáció a bolsevik kormányzat vendégeként érkezett, ezért kiemelt figyelemben, különleges bánásmódban részesült. A szerzőnek tetszik a női emancipáció (akkor szülnek a nők, amikor akarnak), ahogy szimpatikusak a fiatal bűnözők átnevelését szolgáló intézmények is, még ha kevés is van belőlük.[13] Érthetőnek tartja, hogy nem Moszkva nyomornegyedeit mutatják be a vendéglátók, és örvendetesnek látja, hogy a múzeumok kiállításaiban muzsikok gyönyörködnek, amivel kapcsolatban fel sem merül benne a kétely, hogy minden valószínűség szerint egykori muzsikokról, csoportokban odaszállított kolhoztagokról lehetett szó. További pozitívumként említi, hogy az írókat a Szovjetunióban nem zsákmányolják ki. Példásnak látja a nemzetiségi politikát, és örömmel nyugtázza, hogy az országban szerinte nincs militarizmus. Károlyi szemtanúja annak is, hogy az egykori uralkodó osztály tagjai a piacon árulják régi kincseiket, ahogy azonban ehhez sem, úgy az egyik beszélgetésben szóba kerülő erőltetett iparosításhoz, a kulákok elleni erőszakos fellépéshez sem fűz kommentárt. Minden jel szerint a Vu magazinban megfogalmazott történelmi szükségszerűségről szóló meggyőződésén a memoár megírásakor sem változtatott. Így – ebben a szövegrészben – homályban marad a korábbi felfogása és a memoár írása idején már manifesztálódott illúzióvesztése közötti ellentmondás.

Az emlékiratban az aggodalomra okot szolgáltató élmények is teret kapnak. A szerző megfigyelése szerint a legnagyobb becsülete a Szovjetunióban az olasz fasiszta üzletembereknek van. Mélyen megdöbbenti, amikor az egyik előkelő leningrádi szállodában szemtanúja lesz annak, amint a szovjetek pazar bankettet adnak egy olasz fasiszta üzletember delegáció tiszteletére. Az ünnepségen hol a fasiszta Olaszország himnuszát, a Giovinezzá-t, hol az internacionálét húzza a zenekar, az asztalra kihelyezett fagylalthegyet pedig két kicsi, egy vörös és egy fasiszta zászló díszíti. A pincér bizáncias gesztussal kísért elmondása szerint minderre szükség van, a Szovjetunió ugyanis nagy üzletet kötött az olaszokkal. A külföldieknek fenntartott Metropol szálló fényűzése, a görnyedező pincérek, a bárban a kuncsaftokra váró luxusprostituáltak szintúgy feszélyezik Károlyit.[14] Ám mindezek ellenére utólag is meg van győződve arról, hogy ez a kommunizmus fénykora, heroikus korszaka volt.

Károlyi kiemelt vendégként feleségével együtt részt vett G. B. Shaw születésnapján, amelyről mindketten részletesen beszámolnak. Felkeresték Krupszkaját, Lenin özvegyét és Lenin lánytestvéreit Gorkiban, Károlyi beszélgetett Buharinnal is, akinek későbbi kivégzését megjegyzi ugyan, kommentárt azonban ehhez sem fűz. Grúziai látogatása során pedig a vidék romantikus szépsége mellett említést tesz a mensevikekkel szembeni kegyetlen leszámolásról, tisztogatásokról is.

Összegzésként megállapítható, hogy Károlyi úgy látta, a Szovjetunióban számos bosszantó, lehangoló tapasztalatra lehet szert tenni, de mindegyikkel szembeállítható egy-egy nagyszerű dolog. A késő vonatok, elkallódó poggyászok, nem működő vízcsapok, a gusztustalan húsok mellett ott van Dnyeprosztroj, a hatalmas villamoserőmű, vagy a pompás kórházak és szanatóriumok. Igaz, hogy az utcákon csavargó, elvadult, otthontalan gyermekeket lehet látni, akik kutya módjára marakodtak az ételhulladékokért, másfelől azonban a szovjetek csodálatos gyermekotthonokat és táborokat hoztak létre, ahol a legmodernebb nevelési módszereket vezették be. Érdekes ugyanakkor, hogy Károlyi nem hallgatja el, hogy grúziai idegenvezetőjük például gyermekét nem íratta be abba az intézménybe, amit a francia delegációnak lelkesen dicsért. Csak zárójelesen jegyezzük meg, hogy Károlyi 1933-ban ismételten ellátogatott a Szovjetunióba. Második útjáról riportot nem tett közzé, de feleségéhez írt leveléből tudható, hogy meglehetősen elégedett volt a látottakkal. Bár kiutazása a mintegy hatmilliós áldozattal járó ukrán éhínség éveire esett, Leningrádban nyomát sem látta élelmiszer szükségnek[15], az élelmiszerkérdést megoldottnak ítélte és elfogadta azt a szovjet érvelést, hogy az 1932-es „termési zavarok” a tervszerű szabotázsakciók következményei voltak. Úgy vélte, „Moszkva külsőleg is vetekedni fog bármely világvárossal. Még négy-öt év – és az egész vonalon nyert ügye lesz a Szovjet államnak.”[16] Visszaemlékezéseiben árnyaltabb képet fest ugyan szovjetunióbeli élményeiről, bizonyos negatívumoknak is helyet adva, ugyanakkor nem tagadja meg a Vu magazinban megfogalmazottakat. Károlyi a kommunista mozgalommal az 1936-38-as moszkvai perek,[17] valamint a Hitler-Sztálin paktum hatására szakít, ám ő is a hallgatást választja, kiábrándultságának nyíltan nem ad hangot, sőt továbbra is hisz a szovjet rendszer megjavíthatóságában. A politikai cikkcakkok következő momentuma, hogy 1941-ben már a demokrácia élharcosa szerepébe helyezkedik, olyan politikusként írva le önmagát, mint aki a tervgazdaságot támogatja, de sohasem volt a proletárdiktatúra híve(!)[18]. A második világháborút követően ugyanakkor elfogadja a Rákosiék által felajánlott párizsi nagyköveti posztot.

Hogy festett ugyanez az 1931-es utazás Andrássy Katinka utólagos értelmezésében? Tekintettel arra, hogy Károlyi külön fejezetben számolt be a szovjet látogatásról, Károlyiné az 1969-ben megjelentetett Együtt a száműzetésben[19] című memoárjában lényegesen rövidebben, ugyanakkor felszínesebben ír útiélményeiről. Ezzel együtt is akad bőven átfedés a két visszaemlékezés között: G. B. Shaw születésnapi ünnepsége például szó szerint megegyezik a két szövegben.

Beszámolója elején Károlyiné is megindokolja, miért volt számukra fontos ez az utazás: „Tizennégy éven át volt szemünkben a Szovjetunió a szocializmus otthona, és sikere létfontosságú volt számunkra.”[20] Kifejti, hogy férjével együtt, mint olyan sokan mások, a reménység földjeként tekintett a Szovjetunióra, meg voltak győződve arról, hogy a kapitalizmus teljes csődbe viszi Európát szellemi és anyagi értelemben egyaránt. Hangsúlyozza azt is, hogy akkor a sztálini rezsim törvénytelenségeiről, kegyetlenkedéseiről még igen keveset lehetett tudni.

Károlyiné férjével ellentétben inkább a találkozókra, a társasági eseményekre helyezi a hangsúlyt. Említést tesz az egyik bolsevik vezetővel, Rikovval és feleségével a Kremlben folytatott beszélgetésről. Katinka a memoárja egészére jellemző fordulattal Rikovot „őszinte, kedves emberként” mutatja be. Hozzáteszi, hogy később Sztálin kivégeztette, megjegyzést azonban ehhez a tényhez nem fűz. Miként férje, ő is kiemeli, hogy a magyar emigráció vezetője, Kun Béla barátságtalanul, ellenségesen viselkedett Moszkvában Károlyival szemben. Ennek okát, férjéhez hasonlóan ő is a féltékenységgel magyarázza, jelesül azzal, hogy a Tanácsköztársaság vezetője haragudott amiatt a híresztelés miatt, hogy Károlyi átadta volna a kommunistáknak a hatalmat, ez ugyanis „csökkentette Kun nimbuszát”.

Memoárjában a szerző azokról a kellemetlenségekről és „furcsaságokról” is beszámol, amelyekről a Vu magazinnak írt cikkeiben természetesen nem tett említést. Rosszallóan jegyzi meg például, hogy a francia delegáció Szovjetunió iránti lelkesedésén sokat rontott a rendszertelen étkezés és a postai szolgáltatás bizonytalansága. A szovjet nők annyit dicsért helyzetét sem látja felhőtlennek: megállapítja, hogy az emancipáció néha csak papíron létezik. Az abortusszal kapcsolatos eljárást, miszerint a beavatkozást az orvosok kötelesek végrehajtani, ha a nő ragaszkodik hozzá, helyesnek tartja. Megemlíti továbbá, hogy a Szovjetunióban betiltották a prostitúciót, jóllehet férje, legalábbis a Hit illúziók nélkül szerint a Metropol szállóban ennek épp az ellenkezőjét tapasztalta. A prostitúció sikeres felszámolásában mintha azonban Károlyiné is kételkedne: Az egykori prostituáltak otthonában látottak ugyanis szinte szatírába illenek. A lányok kötögetnek, hímezgetnek, horgolgatnak, és minden kérdésre rendre azt válaszolják: „Építjük a szocializmust!”[21] (Mintha Makk Károly 1977-ben készült Egy erkölcsös éjszaka című filmalkotásának emblematikus jelenetét látnánk.)

Nagy teret szentel a szerző a Bernard Shaw 75. születésnapja alkalmából az egykori Nemesi Klubban adott estély leírásának. (Ezt a részt emeli át szó szerint Károlyi a saját visszaemlékezésébe.) A fényes társasági eseményen a brit drámaíró felszínes csevegést folytat gyermeknevelésről és a közelgő háború lehetőségéről, az angolok intelligenciájáról, amelyet ironikus, fölényeskedő anekdotázgatásai, „Tudják miért beszélek én annyit: Azért, hogy ne kelljen meghallgatnom, amit mások mondanak” -típusú bon mot-jai kísérnek.[22] A hallgatóságnak persze mindez tetszik: mindenki ott nyüzsög, hízelkedik az író körül. Károlyiné annak a beszélgetésnek is fül- és szemtanúja lesz, amelyben Lady Astor, Shaw kísérője, impresszáriója esedezve kér segítséget Litvinovhoz fordulva egyik nőismerősének férje érdekében, akit nem sokkal azelőtt a GPU tartóztatott le. A szerző az esetet leírja ugyan, de kommentárt nem fűz hozzá. Az estélyt köszöntőbeszéd, majd Shaw szavai zárják. Károlyiné elragadtatással írja le, hogy a brit drámaíró a meghatottságtól, a „szovjet népből áradó szellem hatása alatt” félreteszi ironikus stílusát, komoly hangon fejti ki, hogy „Anglia szégyellheti magát, hogy nem ő jár elől a kommunizmushoz vezető úton.”[23] Majd hozzáteszi, hogy a Szovjetuniónak, a kommunizmusnak köszönhetően a civilizáció megmenthető. Bár a beszámoló alapján Shaw nem kelt kifejezetten rokonszenves benyomást, Károlyiné Márai Sándorral ellentétben egyáltalán nem kételkedik a brit író szavainak, gesztusainak, a Szovjetunió iránti rajongásának őszinteségében. A születésnapi partiról nyugati sajtóhírekből tájékozódó Márai A tovaris címmel megjelentetett vitriolos hangételű írásában viszont Shawt komolytalan, köpönyegforgató, mélyen képmutató és nem utolsósorban korlátolt figurának írja le.[24] Katinka az estély leírását azzal zárja  – ezúttal is minden kommentár nélkül -, hogy az ünnepségen részt vevő bolsevikok java részét később kivégezték.

Végezetül még egy figyelemre méltó megjegyzését olvashatunk Károlyiné memoárjában: a házaspár nem vállalja, hogy Tolsztoj fiának panaszkodó levelét Romain Rolland-nak továbbítsák, arra való hivatkozással, hogy Károlyiék a francia delegáció tagjaként a szovjet kormány vendégszeretetét élvezték.

A Károlyi-házaspár Vu magazinos beszámolója tipikus nyugati értelmiségi társutas gesztus. A különszám célja az volt, hogy vonzó képet fessen a szovjet valóságról és egyben eloszlassa a negatív híresztelések, szóbeszédek nyomán támadt kételyeket. Nyilván ezt kívánták a szovjetek is, ezt elősegítendő állították össze a franciaországi delegáció programját. Az utazók a látottak közül csak a pozitívumokról tudósítottak, maximálisan eleget téve az elvárásoknak. Ezzel beszámolójuk a nyugati társutas jelentések, útirajzok (Romain Rolland, Lion Feuchtwanger…) sorát gyarapították. Jóval később megjelenő visszaemlékezéseikből kiderül, hogy az út során kellemetlen, elbizonytalanodásra okot adó élményekben is volt részük, ám ezeket nem találták olyan súlyúnak, hogy eredeti beszámolójukat megtagadják, baloldali elköteleződésüket, a Szovjetunióval kapcsolatos viszonyukat nyilvánosan megváltoztassák.

[1] A Vu magazin 1931-es szovjet témájú különszáma Au pays des secrets (A titkok országában) címmel jelent meg. Vu. No 192.1931, Párizs, 2539-2632.

[2] A Barna Könyv, illetve barna könyvek propagandakiadványok voltak, amelyekben Münzenbergék a hitleri Németország rémtetteit gyűjtötték össze és leginkább az SA lejáratására szolgáltak. A cél többek között annak bizonyítása volt, hogy a Reichstag felgyújtása mögött az Ernst Röhm vezette szervezet állt.

[3] A Londonban megrendezett ellenper a Willi Münzenberg és Otto Katz által irányított antifasiszta kampány kiemelt része volt, amelyet a valóságos lipcsei per ellensúlyozására szerveztek meg. Dimitrovot és társait végül Lipcsében is felmentették. Ezt követően számolt le Hitler az SA-val az úgynevezett Hosszú kések éjszakáján 1934-ben.

[4] Andrássy Katinka visszaemlékezései tükrében kirajzolódó politikai arcképéről lásd Hammeredéin Judit Grófnő a hídon. Károlyi Mihályné és a baloldaliság című írását. In: Uő: A márki és az orosz bárka. i.m. 147-156.

[5] Vu. i.m. 2539-2541.

[6] Vu. i.m. 2541-2547.

[7] Vu. i.m. 2555-2560.

[8] Vu. i.m. 2589-2090.

[9] Vu. i.m. 2564-2569.

[10] Károlyi Mihály levelezése IV. 1930-1944. Szerk. Hajdú Tibor és Litván György, Napvilág Kiadó, Budapest, 2015. 86.

[11] Márai Sándor: Mit látott a „Vu?” Újság, 1931. dec.18. 287.sz.

[12] Károlyi Mihály: Hit illúziók nélkül. Budapest, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, II. kiadás, 1977. A szovjet útról szóló rész címe: Egy kontinens születése. 306-334. Károlyi emlékirata elsőként Angliában jelent meg 1956-ban.

[13] Nem világos, hogy Károlyinak tudomása volt-e arról, hogy ez is Cseka fogantatású, fenntartású intézményhálózat volt.

[14] A moszkvai National Hotelban látott prostituáltakról 1933-as szovjet látogatása során már keresetlenül fogalmaz: „Ennyire még a nyugati államok mai kurvái sincsenek már kifestve. Az ebédlő, a pincérek, a virág, lámpaernyők, ezek a melles házi cocotte-ok, akik May Westre hasonlítanak, kész settinget képeznének egy háború előtti filmnek. Így képzeli a kleine Moritz és a szegény proli a bűnös gazdagok millieu-jét. A Víg Özvegy vagy talán még a Fledermaus keretjei ezek. Kaviár, pezsgő, hajlongó aranysujtásos portás, valóban undok épp ebben az országban.” Károlyi levele feleségéhez, 1933. december 17. Károlyi Mihály levelezése IV. 1930-1944. Napvilág Kiadó, Budapest, 2015. 267-68.

[15] Károlyi feleségéhez írt levele 1933. december 17-én. Károlyi Mihály levelezése IV. i.m. 268-269.

[16] Károlyi feleségéhez írt levele 1933. december 19-én. Károlyi Mihály levelezése IV. i.m. 269.

[17] Romain Rolland-hoz (1937. február 4-én) írt levelében dühösen fakad ki a moszkvai perek hírére. Károlyi Mihály levelezése IV. i.m. 330. De ezt teszi Sinkó Ervinnel folytatott beszélgetés során is, Sztálin és Hitler között egyenesen párhuzamot vonva. Sinkó Ervin: Egy regény regénye. Moszkvai naplójegyzetek 1935-37. Fórum Könyvkiadó, 1985. 569. Memoárjában a következőképpen indokolja, miért a hallgatást választotta: „Gyötrelmes fájdalommal értettem meg, hogy semmit sem lehet tenni. Spanyolországnak és Európának szüksége van a Szovjetunió segítségére. Károlyi Mihály: Hit illúziók nélkül. i.m. 345. Ugyanitt később azt írja: „[…] a tisztogatási perek, most pedig a megnemtámadási egyezmény végképp meggyőztek arról, milyen helyesen tettem, amikor nem léptem be a pártba, hiszen volt idő, amikor nagyon közel álltam ehhez a lépéshez.” Károlyi Mihály: Hit illúziók nélkül. i.m. 353.

[18] Károlyi 1941 októberében írt nyílt levele Jászi Oszkárhoz. Károlyi Mihály levelezése IV. i.m. 490-491.

[19] Károlyi Mihályné, Andrássy Katinka: Együtt a száműzetésben. Európa, Budapest, 1978. 178-191.

[20] Károlyi Mihályné, Andrássy Katinka: Együtt a száműzetésben. i.m. 179.

[21] Uo: 184.

[22] Károlyi Mihályné, Andrássy Katinka: Együtt a száműzetésben. 185.

[23] Károlyi Mihályné, Andrássy Katinka: Együtt a száműzetésben. 188.

[24] Márai Sándor: A tovaris. Újság, 1931. június 29. 170. sz.