A Párizsi befutóról

 

Mohácsi Árpád: Párizsi befutó (Kalligram, 2021)

 

Van itt szó forradalomról, árulásról, szerelemről, halálról. De nem csak úgy dramaturgiailag megszerkesztett módon, hanem egy olyan történelmi korba helyezve, amiről minden olvasónak lehet fogalma, pedig még nem is vált történelemmé. A szereplők olyan szereplők, akik az olvasó családjában vagy barátai között is megtalálhatók. Talán kicsit magunkra vagy szüleinkre ismerhetünk. A balladai stílus és a szarkazmus jól ellenpontozza a történet „szokványosságát”. Számomra a Merényi metafora világítja meg igazán, hogy miben van a könyv ereje. Egy biztos, ezek a „hősök” velünk élnek.

Szódavízzel a Mont Blanc-ra

A fenti mondat eredetijét egy Jacques Anquetil nevű híres francia kerékpáros mondta, amikor a doppingolásról kérdezték. A válasz valahogy úgy hangzott, hogy szódavízzel nem lehet megmászni a Mont Blanc-t. Mohácsi Árpád: Párizsi befutó (Kalligram, 2021) című regényéhez ez a mondat sok szálon kapcsolódik. Műfaját tekintve a könyv egy visszafejlődés regény, mivel a jelenből ásunk vissza a kezdetekig. Hőseink olyan emberek, akik a mi barátaink, a mi családtagjaink is lehetnének. Aki egy – egy szereplőben valakire ráismer, az nem a véletlen műve. A történet a mában indul, és ott is fejeződik be, de közben – mint egy képzeletbeli zarándokúton – végiglátogatjuk a rendszerváltástól napjainkig terjedő stációkat. A lelkes forradalmártól a beletörődő családanyán át egészen Gézáig. Őt muszáj néven nevezni, mert összefoglalja mindazt, ami a rendszerváltás vagy rendszerváltozás legnagyobb kudarca. Hogyan aljasodik el egy tehetséges és tisztességes ember. Hogyan válik korrupt, ügyeskedő és hatalmaskodó potentáttá. És vajon miért van az, hogy igazán nem tudjuk utálni? Néha még imponál is nekünk. A regény rengeteg utalást tartalmaz Ottlik Géza: Iskola a határon című regényére. A Merényivé váló Géza olyan erős metafora, ami összekapcsolja az elmúlt 100 évet. Konflisról űrhajóra váltottunk, életünk érdemi része átkerült az online térbe, de az emberi jellemeket nem változtatta meg. Mintha helyben járnánk. És mégis érdemes elolvasni a könyvet. A történet réseit kitölthetjük saját tapasztalatból, miközben jól szórakozhatunk a regény szarkazmusán. Mivel a történet, a helyszínek, a karakterek mind ismertek, így egy szuszra meg lehet enni a könyvet. Pedig nem érdemes sietni. A Huszonegyedik őrs tagjai mind különlegesek, ahogy valamennyien azok vagyunk. Nem feltétlenül sikeresek, de különlegesek. És ennek felfedezése jó dolog. Az elfelejtett dolgokat is jó újra átélni, vagy fiatalabb olvasóknak felfedezni. Hogy volt egy másik Németország, és sokáig az volt az igazi számunkra. Voltak, vannak és lesznek besúgók köztünk – néha Piri néninek, néha Pegazusnak hívják őket. Hogy az „átkos” kitörölhetetlenül ott él bennünk. És végül az, hogy mi a rendszerváltáshoz csak szódavizet kaptunk, amiről köztudomású, hogy nem lehet vele megmászni a…

Újrakezdés; Nyár

 

Újrakezdés

Sistereg a napfény, ahogy a vízhez ér
Félszegen mártja bele sugarát a hideg tó
Sötét felszínébe

Feszülés. Feszülten hallgatom a víz susogását,
az egyetlen, ami megtöri a csendet

Kacsák menekülnek a tél utáni száraz nádakba
A gyenge nap apró pontokat próbál némán kivetni magából

Fürkészem a tájat, mintha süket lenne az egész világ

Zizzen a hullám, ahogy átszövi a világosság
Újrakelti a levegőt mely lassan
Vánszorog

Tompa zsibbadás remeg a térben, az elsétáló maszkok nem szólnak,
Csak lassan folynak el az utcán
Riadtan szorul el a szívünk
A nap erőlködik, hogy újra elfoglalja helyét

Újrakezdhetné?

 

Nyár

Megrengetett ez a nyári éjszaka

Játékos szellő cikáz karom körül
Az éj
Mélyen szállt alá, nehéz,
Szempilláival suhintja a földet
Óva pislantgat végig pislákoló fényein

A pihék táncra kelnek a puhaizmaimon
A bőröm bágyadtan hullámzik, elnehezedik, felenged, lüktet
egy nagy fehér öreg matrac
Amin sok kis részecske ugrál

Az éjszaka redői között kifelé tekintgető nagymamák lapulnak
A kutyaugatásban, a vonításban
A levegő ízében
véres hiány

A párában
Az éjjeli zördülő motorhangban
A szerelők, nagypapák
A száradó ruhák ráncában az erkélyekben
Kedves arcok,
Rongyos karjaikban reszkető szeretettel néznek
Fagyiárusok, művészek, ácsok,
orvosok, nyugdíjasok, jogászok
A sok kis égő kockában
Az utca fagyottságában
A csendben, min közösen osztozunk
Ott rejtőzik mindenki.

 

(Illusztráció: Iris Scott: Sage and Time)

A szerkezet

 

(Kiszolgáltatottsága miatt.)

Lemászott az ereszcsatornán, hogy láthassa legalább a pillanatot. Az idegenek nevettek, amikor úszott a párkányon, a jeges szelek alatt. A tüllszoknyás lovak átutaztak a városon.

(A stabilizáló rendszereket hívjuk a légkörről használható képet nyújtani. Ez jut tudomásunkra. A példányszám tízmillió. A legmagasabb hegyek kilógnak a világűrbe.) A szája erősen becsukódott, szorította, amit az imént megfogott, a fényes állócsillagokat. A föld középpontja felé mutat. Gyerekesen, csupaszon ütközött a társaságba. (Négy és fél évszázada, illesztgeti a hangot, körülnéz, eljátszik vele, eldobálja.)

 Magának tekintette a folyót, bért fizetett érte. Mesterséges holdat készült fellőni. Átmászott a kerítésen, kapukulcsa volt. A segítség nem egyéb, mint megfogalmazás. A busz egy pesti pincelakás előtt halad. Mit csináljak, ha sajnálom a palotákat, a hegyoldalakat, a folyót? Nem távozott el, váratlanul élt valahol a ház emeletén. Fenyegető volt a fegyelem a perem szélén. Jöttek, a környék kiürítéséről beszélgettek, és úttorlaszokat állítottak. A szerkezet bővebben…

Bodrogi Csongor és Wágner Eszter augusztusi lapajánlója

AJÁNLÓ AZ AUGUSZTUSI LAPSZÁMOKHOZ

A nyári lapszámok feldolgozása általában nem csekély kihívást jelent, hiszen több folyóirat is dupla számmal jelentkezik ilyenkor. Így tett a Tiszatáj és a Látó, de a szokásosnál valamivel vastagabb lapszámmal kedveskedett olvasóinak az Alföld is. A negyedévenként megjelenő Eső, illetve a mindig terjedelmes Székelyföld pedig – mondhatjuk, a szokásos módon – szintén nem csekély mennyiségű olvasnivalót kínált. Ennek az öt lapszámnak a feldolgozását nem is vállalhatta egyetlen ember, így a lapajánló ezúttal is Wágner Eszter és Bodrogi Csongor közös munkájának gyümölcse. Eszter válogatott a Tiszatájból és a Székelyföldből, Csongor pedig a másik három folyóiratból.

A válogatás ilyen terjedelmű lapszámok esetén persze még a szokásosnál is több szubjektív mozzanatot tartalmaz. Amit ígérhetünk, az csupán annyi, hogy a következőkben bizonyosan olyan (igen különböző műfajú) szövegekről lesz szó, amelyek nekünk igazán tetszettek, a mi érdeklődésünket fölkeltették.

A TIZEDIK: Juhász Róbert: Jelzőtűz (vers) [Tiszatáj]

Lehet azt mondani valakire, hogy a múltból él, de vajon fel lehet-e zabálni a múltat? Elfogynak-e valaha az érzelmek, amikből táplálkozunk? Felélhetjük-e őket, mint aki máglyát rak a múltbéli bútorokból, és kiengedi a füstöt az ablakon?A rímtelen szonett felteszi mindezeket a kérdéseket, miközben felidézi a tábortüzek, a szalonnasütések nosztalgikus érzését, illatát, talán még a hangjait is. Mi más kötődne jobban az emlékezéshez, mint ez? Csöpög, olvad a múlt, és üvegesre pirul a bőrköz nőtt kötődés. De mi jön ezután? [W. E.]

A KILENCEDIK: Csikós Attila: Kiszálló utca – ledőlünk, mint a falak (novella) [ESŐ]

A novella, a riport és a napló határvidékén helyét megtaláló szöveg egyetlen látogatás leírása. A szöveg főhőse a járvány tombolása közepette látogatja meg költő ismerősét, akivel együtt közös barátjukról, a nemrég meghalt irodalomtörténészről emlékeznek meg. A magával ragadó sodrású történet egyetlen bekezdésből áll. Egybefonódik benne elmúlás, politika, költészet és hétköznapiság; a szöveg nehezen feledhető báját éppen az adja, mennyire zökkenőmentesen illeszkednek egymáshoz ezek a látszólag oly heterogén nyelvjátékok. A költő utcájában lebontott ház építési területén megjelent egy „No pasarán!” (’Nem fognak átjutni!’) felirat, mely egyetlen szóba sűríti mindannak tragikumát, amit a szöveg megjelenít. [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Szilágyi-Nagy Ildikó: A műtét (novella) [Székelyföld]

A ‘90-es 2000-es évek hirtelen technikai fejlődése, az internet elterjedése szinte teljesen elvágta egymástól azt a korosztályt, aki anélkül élte le az élete javát, és azt, aki már beleszületett az internet és az okos eszközök világába. Egyfelől végtelenül szórakoztató azt olvasni Szilágyi-Nagy Ildikó novellájában, ahogy a falus öregek igyekeznek megérteni, megmagyarázni, honnan jön, hol van, és kié is a wifi, másfelől tiszteletre méltó is. Az én generációmban már kevesen tesznek fel ilyen kérdéseket, sokkal könnyebben fogadjuk el alapvetésként, hogy a világháló csak úgy van, használjuk anélkül, hogy valóban meg akarnánk érteni. Legalább ennyire szórakoztató és elgondolkodtató karakter a kaparós sorsjegy függő Róza mama is, akit a lánya meglopott: Az ő szilvájából főzött pálinka profitjából kuporgatta össze a műmellre valót, amire fiatal kora óta vágyott. Hozzá kell tenni, a lány is 50-60 közötti. “Dehogy adom oda a hullott szilvát, ha tudom, hogy mellfelvarrásra csalja ki tőlem.” Mindezek után pedig azzal búcsúzik a menekülő Anitól, hogy valósítsa meg az álmait. [W. E.]

A HETEDIK: Kulcsár-Szabó Zoltán: Aszpirint a naplementébe (recenzió Frank O’Hara és John Ashbury köteteinek új magyar fordításairól]

A legújabb Alföld igazi ínyencség a világirodalom, azon belül is elsősorban a világlíra szerelmeseinek; számos kitűnő kortárs (vagy nem egészen kortárs) szerzőtől olvashatunk verseket, novellákat, sőt drámákat, és rövid kísérőtanulmányok is segítik a tájékozódást. Magam ezek mellé még külön is ajánlanám Kulcsár-Szabó Zoltán recenzióját, amely (bár szerencsére e téren is gazdag a választék) az utóbbi évek egyik legfontosabb műfordítói vállalkozását szemlézi: a XX. század legkanonikusabb amerikai költői közül kettő, Frank O’Hara és John Ashbury egy-egy ikonikus kötetének magyarításait. Mint írtam, kritikákat ritkán ajánlok, ám ez esetben a szöveg szinte „kötelező” bevezetés lehet minden olvasónak a kötetek elé, akár azok bevezető tanulmányaként is fölfogható lenne. Kulcsár-Szabó Zoltánnál ugyanis kevesen tudnak többet Magyarországon líraelméletről és líratörténetről (ha egyáltalán bárki), és a recenzió minden mondatából kiérződik ez a hatalmas erudíció. Hogy miért olyan fontosak ezek a kötetek és szerzők, hogy milyen hatásuk lehet a magyar költészeti hagyományra, és hogy miért olyan különleges esemény a magyarításuk, arra mind kapunk választ ebben az igen igényes recenzióban. [B. Cs.]

A HATODIK: Ioana Hogman: Szeretem a Szusit (dráma) [Látó]

A Látó a nyári dupla számait immár hagyományos módon a drámáknak szenteli. A lapban hat drámát olvashatunk, mindegyik külön kis remek, saját atmoszférával. A román alkotó darabja, melyet Máthé Barbara és Stekbauer-Hanzi Réka fordításában olvashatunk magyarul, talán mind közül a legfurcsább. Négy fiatal (két fiú és két lány) beszélnek a szövegben, látszólag egymáshoz, de valójában szinte mindvégig csak magukban monologizálnak, egymásra halmozva szorongásaikat, emlékeiket és fájdalmaikat. A kulcsszó a félelem, ami elég nyilvánvalóan generációs problémát fed föl: az egymással kommunikálni nem tudó szereplők racionális és irracionális félelmektől hajszolva keresztezik egymás útját, de sem igazi történetük (sorsuk) nem lehet, sem valódi feloldozás, még ha a dráma vége sejtethet is valamiféle megoldást, menekülést. [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: Jánoki-Kis Viktória: Kezeletlenül (novella) [ESŐ]

Az általunk már korábban is kiemelt és dicsért szerző ezúttal is hétköznapi léthelyzetet dolgoz föl. Egy „problémás” kislány sorsát követhetjük végig az iskolás évektől a fiatal felnőttkorig, átélve közben, hogy a gyerekkorban nem kezelt (illetve alapvetően félrekezelt) gondok hogyan élnek tovább később, hogyan mérgezik meg titkon generációk életét. A szöveg olyan „sima”, hogy már-már kulcsszövegnek is tűnhetne (ezt az olvasatot sajnos a cím inkább fölerősíti, ezért személy szerint nem tartom szerencsésnek), a részletek kidolgozása azonban földúsítja és többrétegűvé teszi a novellát. Különösen a „vágások”, azaz a jelenetek egymásba tűnésének kezelése, az ezekből fakadó perspektívaváltás izgalmas. És persze az, ahogyan a főszereplő nő története végig az ő korlátozott értelmezésében láttatódik, valamiféle keserű humort költöztetve abba, ami egyébként roppant szomorú. [B. Cs.]

A NEGYEDIK: „Már napok óta hányódik az asztalomon Ágnes levele…” (Mutatvány Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezéséből) [Tiszatáj]

Írók – de igazából bárki – baráti levelezését olvasni olyan, mintha leskelődnénk a papírra száradt nevek után. Mintha bekukucskálnánk az ismert művek mögé, felfedeznénk a hús-vér embert az irodalomtörténeti alteregók mögött. A Tiszatájban közölt mutatvány is azt az érzetet kelti, Polcz és Mészöly Erdélyt járja, Nemes Nagy és Lengyel a fővárosi életről számol be. Ízelítőként álljon itt Nemes Nagy Ágnes megjegyzése a Szent Johanna Magyar Néphadsereg Színházában látott előadásáról: “Járnak-kelnek hosszú köntösben, beszélnek, kiabálnak, hányják- vetik a tagjaikat s nem is szégyellik. Csakugyan megrendítő a színház. Különben minden szép volt, a színészek fütyülnek a szövegre, majd ők megmutatják Shaw-nak, hogy mit kell mondani színpadon. Közben bolondok és gyerekesen komolyan veszik a dolgot, sikoltoznak, megrendülnek. Fura egy népség.” [W. E.]

A HARMADIK: Obrusánszky Borbála: A frászkarika és az Umaj-barlangok (Tanulmány) [Székelyföld]

Egészen különös érzés, mikor egy másik, egészen távoli nép szokásaiban a sajátunkra ismerünk. Mintha ismeretlen testvéreket fedeznénk fel, ráeszmélve, hogy mégsem vagyunk annyira egyedül a világban. Obrusánszky Borbála tanulmánya az átbujtatás mágikus gyógyító hagyományát vizsgálja meg a magyar, illetve a közel- és távol-keleti népeknél, akikre hatással lehetett a keleti lovas népek hagyományai. Míg hazánkban a karikán, perecen való átbujtatás jelképezte az újjászületést, a bűnöktől és a betegségektől való szabadulást lehetőségét, addig keleten az Umaj (bizonyos fordításban anyaméh, máshol termékenység-istennő) barlangok megjárásával, az azokon való átbújással gyógyították a testet és a szellemet. A barlang, mint az anyaméh, a lét és nemlét, élet és halál közötti hely, köztes állapot, ez a hiedelem pedig magyar földön sem ismeretlen. [W.E.]

A MÁSODIK: Tor Ulven versei és Kun Árpád ismertető tanulmánya a szerzőről [Alföld]

Tor Ulven, norvég költőnek a versei (a XXI. Század Kiadó gondozásában, Vajna Ádám fordításában) most jelennek meg először magyarul. A kifejezetten filozofikus érdeklődésű, Schopenhauert és Heideggert olvasó különc költő alakját, aki 1995-ben, mondhatni, pályája csúcsán, követett el öngyilkosságot, érzékletes tanulmányban mutatja be Kun Árpád. Az Alföldben az ő fordításaiban olvashatunk pár darabot ebből a különleges költészetből. A hihetetlen erejű és izzású képek már első olvasásra magukkal ragadják az olvasót, még ha nem is teljesen érti mindig, ki beszél, honnan és miről. Hadd idézzük ide a Két tévé című vers felütését [B. Cs.]:

Két tévé, ami egymással
szemben havazik
a néma éji szobában,
az lettünk mi ketten,


és rákezdett a hó
kinn is, egyenest a házra,
káprázatos hóesés
mint kozmikus zaj,


és végre nem kellett
egymást megértenünk.

 

AZ ELSŐ: Háy János: A halottember (dráma) [Látó]

Az elsősorban prózaíróként kitűnő, de a drámairodalomban is névjegyét már letevő Háy Jánosnak a Látóban egy különleges hangulatú, nagy erejű szövegét olvashatjuk. A második világháború idején játszódó történetben a középpontban (a szó szoros és átvitt értelmében is) egy nő áll (vagy ül), akinek férje az orosz fronton harcol. Amikor megérkezik a halálhír, majd a koporsó, a nő – gyermekével ellentétben – kitörli tudatából a férfit. Később kiderül azonban, hogy tévedés volt az egész: a férfi mégis él, és hazatér. Ez a mégis élés ugyanakkor már egy halott ember tovább élése, és a nő ezt az elidegenettség-érzést nem is képes többé földolgozni. [B. Cs.]

Kortárs japán haikuk II.

Akao Tósi (1925-1984)

iszogunakare cuki taniguku ni szachadzsimu

figyelj csak vándor
holdfény trónol egy béka
parányi hátán

*

Csioda Kuzuhiko (1917-2003)

katacumori onaga hikó no naka o juku

csiga araszol
nyoma csillogó fénycsík
az út közepén

*

Avano Szeiho (1899-1993)

szamidare no amadarehakari Ukimidó

vad ritmust dobol
koranyári esőcsepp
Ukimidónál

Márkus László fordításai

Fa vagyok; Kavicsok közt kavics vagyok

 

Fa vagyok

Emberi testet,
s tán emberibb sorsot nyertem el,
mint a tölgyek, s juharok,
de nem emberi az,
amit Nektek adhatok.

A Nap felé,
a tiszta Éghez vágyom.
Meditációm, mint ágakat:
szilárdan tartani.
Kérlelő szeleknek engedni táncot,
s néha néhány gallyat, s ágat
a jövő vándorok tüzének levetni.

Ó, csak terebélyesedni,
rostot rosthoz illeszteni,
nyugodtan, míg év évre ül.
Szeretetben erősödni,
mint a gyermek,
ha anyja mellén elterül.

Mit adhatok?
Árnyat az érkezőnek,
álmodónak levelimen játszó Napsugárt,
suttogó szóhoz: közelséget,
szegénynek méltóságot, ha ellazul,
méltánylást az elhagyottnak,
hogy kincsként lássa magát igazul.
Fészket, ágat múzsa madárnak,
kinek dala a Szívekig hatol.

Adok idős testemből ágakat,
mitől ki vacog, felhevül,
s megmutathatom az évszakok rendjét,
hisz Éber figyelmem a Jelenbe merül.
Áraszthatom az erdő Szeretetét,
adhatom nektek tartásom vadgyümölcsét,
véremet, ha megsértetek,
s ha kérgem alatt penge ajkú csókkal kérni tudtok:
szomjat oltó nektárt is kaptok.

Adhatom dalát
levelek, s szelek
tánc-ütemének,
mi a Lélekig simít.
Patak zenéjével társ e dal,
mi görcsöt, s kötődés szülte
szenvedést gyógyít.

Ó, de embertestvér,
tudd meg – ki csábítsz!
Városokba, kis lyukakból nőni ki,
lélegzeted visszalélegezni,
kvótaszámnak gyűjteménybe –
ostobáktól metszve élni,
tarra vágva, betápozva,
marhaszarba megágyazva,
nektek, – arcok, – nem adhatok,
csak szörnyű karmot,
sebhelyt hagyok,
magasodom, rád haragszom,
borús Égben
átkom szórom:
pusztulj el, te zsarnok és rab.
Nem játszom őrt álmaidnak.

Nem!

Erdőben növő szikár naspolya,
kőris,
meg nem is.
Ez vagyok.
S ha nem tetszem, hát hagyj csak ott!
Nem növök én utatok mellett,
hová szemetet, és szart kivertek,
nem növök!
Nem növök!
Nem.

Élek mélyén az erdőségnek,
hová csak azok érnek,
kik tündér ösvény hívó hangján
elindulnak, mit se tudván.
Ott leszek
csak egy a sokból,
kicsi szag a nagy illatból.
Ott leszek, s hordom büszkén:
az ébredő sas nemzetségét.
Az ébredő sas nemzetségét!

 

Kavicsok közt kavics vagyok

Apró kavics vagyok,
lavinaként omló hegyoldal
pici része.

A múlt harcosának
egy csepp serkenő vére.

Az új világnak bókoló zászló
egy szem csattanása.

Árvíz hozta kis kavics vagyok,
távoli, Szent erdő mélyéről.
Műanyag keretes ablakoknak
törés hírét hozó.

Káosz,
s több, mint hit a Rendben.
Zuhanás, zúzódások, tobzódás,
s egy pillanatnyi Fény, és Tisztaság.

Megnevezhetetlen Erő görget,
zuhanás, zúzódások, tobzódás,
Fénylő pici részek között,

S bár hiszem, haladunk valamerre,
a cél elbúvik szemeim mögött,
S pici részek dőlnek zúzódott szívemre,
szemeim előtt.

2020. Skorpió

 

(Illusztráció: Julie Heffernan: Self Portrait as Fireworks)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info