AJÁNLÓ AZ AUGUSZTUSI LAPSZÁMOKHOZ

A nyári lapszámok feldolgozása általában nem csekély kihívást jelent, hiszen több folyóirat is dupla számmal jelentkezik ilyenkor. Így tett a Tiszatáj és a Látó, de a szokásosnál valamivel vastagabb lapszámmal kedveskedett olvasóinak az Alföld is. A negyedévenként megjelenő Eső, illetve a mindig terjedelmes Székelyföld pedig – mondhatjuk, a szokásos módon – szintén nem csekély mennyiségű olvasnivalót kínált. Ennek az öt lapszámnak a feldolgozását nem is vállalhatta egyetlen ember, így a lapajánló ezúttal is Wágner Eszter és Bodrogi Csongor közös munkájának gyümölcse. Eszter válogatott a Tiszatájból és a Székelyföldből, Csongor pedig a másik három folyóiratból.

A válogatás ilyen terjedelmű lapszámok esetén persze még a szokásosnál is több szubjektív mozzanatot tartalmaz. Amit ígérhetünk, az csupán annyi, hogy a következőkben bizonyosan olyan (igen különböző műfajú) szövegekről lesz szó, amelyek nekünk igazán tetszettek, a mi érdeklődésünket fölkeltették.

A TIZEDIK: Juhász Róbert: Jelzőtűz (vers) [Tiszatáj]

Lehet azt mondani valakire, hogy a múltból él, de vajon fel lehet-e zabálni a múltat? Elfogynak-e valaha az érzelmek, amikből táplálkozunk? Felélhetjük-e őket, mint aki máglyát rak a múltbéli bútorokból, és kiengedi a füstöt az ablakon?A rímtelen szonett felteszi mindezeket a kérdéseket, miközben felidézi a tábortüzek, a szalonnasütések nosztalgikus érzését, illatát, talán még a hangjait is. Mi más kötődne jobban az emlékezéshez, mint ez? Csöpög, olvad a múlt, és üvegesre pirul a bőrköz nőtt kötődés. De mi jön ezután? [W. E.]

A KILENCEDIK: Csikós Attila: Kiszálló utca – ledőlünk, mint a falak (novella) [ESŐ]

A novella, a riport és a napló határvidékén helyét megtaláló szöveg egyetlen látogatás leírása. A szöveg főhőse a járvány tombolása közepette látogatja meg költő ismerősét, akivel együtt közös barátjukról, a nemrég meghalt irodalomtörténészről emlékeznek meg. A magával ragadó sodrású történet egyetlen bekezdésből áll. Egybefonódik benne elmúlás, politika, költészet és hétköznapiság; a szöveg nehezen feledhető báját éppen az adja, mennyire zökkenőmentesen illeszkednek egymáshoz ezek a látszólag oly heterogén nyelvjátékok. A költő utcájában lebontott ház építési területén megjelent egy „No pasarán!” (’Nem fognak átjutni!’) felirat, mely egyetlen szóba sűríti mindannak tragikumát, amit a szöveg megjelenít. [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Szilágyi-Nagy Ildikó: A műtét (novella) [Székelyföld]

A ‘90-es 2000-es évek hirtelen technikai fejlődése, az internet elterjedése szinte teljesen elvágta egymástól azt a korosztályt, aki anélkül élte le az élete javát, és azt, aki már beleszületett az internet és az okos eszközök világába. Egyfelől végtelenül szórakoztató azt olvasni Szilágyi-Nagy Ildikó novellájában, ahogy a falus öregek igyekeznek megérteni, megmagyarázni, honnan jön, hol van, és kié is a wifi, másfelől tiszteletre méltó is. Az én generációmban már kevesen tesznek fel ilyen kérdéseket, sokkal könnyebben fogadjuk el alapvetésként, hogy a világháló csak úgy van, használjuk anélkül, hogy valóban meg akarnánk érteni. Legalább ennyire szórakoztató és elgondolkodtató karakter a kaparós sorsjegy függő Róza mama is, akit a lánya meglopott: Az ő szilvájából főzött pálinka profitjából kuporgatta össze a műmellre valót, amire fiatal kora óta vágyott. Hozzá kell tenni, a lány is 50-60 közötti. “Dehogy adom oda a hullott szilvát, ha tudom, hogy mellfelvarrásra csalja ki tőlem.” Mindezek után pedig azzal búcsúzik a menekülő Anitól, hogy valósítsa meg az álmait. [W. E.]

A HETEDIK: Kulcsár-Szabó Zoltán: Aszpirint a naplementébe (recenzió Frank O’Hara és John Ashbury köteteinek új magyar fordításairól]

A legújabb Alföld igazi ínyencség a világirodalom, azon belül is elsősorban a világlíra szerelmeseinek; számos kitűnő kortárs (vagy nem egészen kortárs) szerzőtől olvashatunk verseket, novellákat, sőt drámákat, és rövid kísérőtanulmányok is segítik a tájékozódást. Magam ezek mellé még külön is ajánlanám Kulcsár-Szabó Zoltán recenzióját, amely (bár szerencsére e téren is gazdag a választék) az utóbbi évek egyik legfontosabb műfordítói vállalkozását szemlézi: a XX. század legkanonikusabb amerikai költői közül kettő, Frank O’Hara és John Ashbury egy-egy ikonikus kötetének magyarításait. Mint írtam, kritikákat ritkán ajánlok, ám ez esetben a szöveg szinte „kötelező” bevezetés lehet minden olvasónak a kötetek elé, akár azok bevezető tanulmányaként is fölfogható lenne. Kulcsár-Szabó Zoltánnál ugyanis kevesen tudnak többet Magyarországon líraelméletről és líratörténetről (ha egyáltalán bárki), és a recenzió minden mondatából kiérződik ez a hatalmas erudíció. Hogy miért olyan fontosak ezek a kötetek és szerzők, hogy milyen hatásuk lehet a magyar költészeti hagyományra, és hogy miért olyan különleges esemény a magyarításuk, arra mind kapunk választ ebben az igen igényes recenzióban. [B. Cs.]

A HATODIK: Ioana Hogman: Szeretem a Szusit (dráma) [Látó]

A Látó a nyári dupla számait immár hagyományos módon a drámáknak szenteli. A lapban hat drámát olvashatunk, mindegyik külön kis remek, saját atmoszférával. A román alkotó darabja, melyet Máthé Barbara és Stekbauer-Hanzi Réka fordításában olvashatunk magyarul, talán mind közül a legfurcsább. Négy fiatal (két fiú és két lány) beszélnek a szövegben, látszólag egymáshoz, de valójában szinte mindvégig csak magukban monologizálnak, egymásra halmozva szorongásaikat, emlékeiket és fájdalmaikat. A kulcsszó a félelem, ami elég nyilvánvalóan generációs problémát fed föl: az egymással kommunikálni nem tudó szereplők racionális és irracionális félelmektől hajszolva keresztezik egymás útját, de sem igazi történetük (sorsuk) nem lehet, sem valódi feloldozás, még ha a dráma vége sejtethet is valamiféle megoldást, menekülést. [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: Jánoki-Kis Viktória: Kezeletlenül (novella) [ESŐ]

Az általunk már korábban is kiemelt és dicsért szerző ezúttal is hétköznapi léthelyzetet dolgoz föl. Egy „problémás” kislány sorsát követhetjük végig az iskolás évektől a fiatal felnőttkorig, átélve közben, hogy a gyerekkorban nem kezelt (illetve alapvetően félrekezelt) gondok hogyan élnek tovább később, hogyan mérgezik meg titkon generációk életét. A szöveg olyan „sima”, hogy már-már kulcsszövegnek is tűnhetne (ezt az olvasatot sajnos a cím inkább fölerősíti, ezért személy szerint nem tartom szerencsésnek), a részletek kidolgozása azonban földúsítja és többrétegűvé teszi a novellát. Különösen a „vágások”, azaz a jelenetek egymásba tűnésének kezelése, az ezekből fakadó perspektívaváltás izgalmas. És persze az, ahogyan a főszereplő nő története végig az ő korlátozott értelmezésében láttatódik, valamiféle keserű humort költöztetve abba, ami egyébként roppant szomorú. [B. Cs.]

A NEGYEDIK: „Már napok óta hányódik az asztalomon Ágnes levele…” (Mutatvány Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezéséből) [Tiszatáj]

Írók – de igazából bárki – baráti levelezését olvasni olyan, mintha leskelődnénk a papírra száradt nevek után. Mintha bekukucskálnánk az ismert művek mögé, felfedeznénk a hús-vér embert az irodalomtörténeti alteregók mögött. A Tiszatájban közölt mutatvány is azt az érzetet kelti, Polcz és Mészöly Erdélyt járja, Nemes Nagy és Lengyel a fővárosi életről számol be. Ízelítőként álljon itt Nemes Nagy Ágnes megjegyzése a Szent Johanna Magyar Néphadsereg Színházában látott előadásáról: “Járnak-kelnek hosszú köntösben, beszélnek, kiabálnak, hányják- vetik a tagjaikat s nem is szégyellik. Csakugyan megrendítő a színház. Különben minden szép volt, a színészek fütyülnek a szövegre, majd ők megmutatják Shaw-nak, hogy mit kell mondani színpadon. Közben bolondok és gyerekesen komolyan veszik a dolgot, sikoltoznak, megrendülnek. Fura egy népség.” [W. E.]

A HARMADIK: Obrusánszky Borbála: A frászkarika és az Umaj-barlangok (Tanulmány) [Székelyföld]

Egészen különös érzés, mikor egy másik, egészen távoli nép szokásaiban a sajátunkra ismerünk. Mintha ismeretlen testvéreket fedeznénk fel, ráeszmélve, hogy mégsem vagyunk annyira egyedül a világban. Obrusánszky Borbála tanulmánya az átbujtatás mágikus gyógyító hagyományát vizsgálja meg a magyar, illetve a közel- és távol-keleti népeknél, akikre hatással lehetett a keleti lovas népek hagyományai. Míg hazánkban a karikán, perecen való átbujtatás jelképezte az újjászületést, a bűnöktől és a betegségektől való szabadulást lehetőségét, addig keleten az Umaj (bizonyos fordításban anyaméh, máshol termékenység-istennő) barlangok megjárásával, az azokon való átbújással gyógyították a testet és a szellemet. A barlang, mint az anyaméh, a lét és nemlét, élet és halál közötti hely, köztes állapot, ez a hiedelem pedig magyar földön sem ismeretlen. [W.E.]

A MÁSODIK: Tor Ulven versei és Kun Árpád ismertető tanulmánya a szerzőről [Alföld]

Tor Ulven, norvég költőnek a versei (a XXI. Század Kiadó gondozásában, Vajna Ádám fordításában) most jelennek meg először magyarul. A kifejezetten filozofikus érdeklődésű, Schopenhauert és Heideggert olvasó különc költő alakját, aki 1995-ben, mondhatni, pályája csúcsán, követett el öngyilkosságot, érzékletes tanulmányban mutatja be Kun Árpád. Az Alföldben az ő fordításaiban olvashatunk pár darabot ebből a különleges költészetből. A hihetetlen erejű és izzású képek már első olvasásra magukkal ragadják az olvasót, még ha nem is teljesen érti mindig, ki beszél, honnan és miről. Hadd idézzük ide a Két tévé című vers felütését [B. Cs.]:

Két tévé, ami egymással
szemben havazik
a néma éji szobában,
az lettünk mi ketten,

és rákezdett a hó
kinn is, egyenest a házra,
káprázatos hóesés
mint kozmikus zaj,

és végre nem kellett
egymást megértenünk.

 

AZ ELSŐ: Háy János: A halottember (dráma) [Látó]

Az elsősorban prózaíróként kitűnő, de a drámairodalomban is névjegyét már letevő Háy Jánosnak a Látóban egy különleges hangulatú, nagy erejű szövegét olvashatjuk. A második világháború idején játszódó történetben a középpontban (a szó szoros és átvitt értelmében is) egy nő áll (vagy ül), akinek férje az orosz fronton harcol. Amikor megérkezik a halálhír, majd a koporsó, a nő – gyermekével ellentétben – kitörli tudatából a férfit. Később kiderül azonban, hogy tévedés volt az egész: a férfi mégis él, és hazatér. Ez a mégis élés ugyanakkor már egy halott ember tovább élése, és a nő ezt az elidegenettség-érzést nem is képes többé földolgozni. [B. Cs.]