Mohácsi Árpád: Párizsi befutó (Kalligram, 2021)
Van itt szó forradalomról, árulásról, szerelemről, halálról. De nem csak úgy dramaturgiailag megszerkesztett módon, hanem egy olyan történelmi korba helyezve, amiről minden olvasónak lehet fogalma, pedig még nem is vált történelemmé. A szereplők olyan szereplők, akik az olvasó családjában vagy barátai között is megtalálhatók. Talán kicsit magunkra vagy szüleinkre ismerhetünk. A balladai stílus és a szarkazmus jól ellenpontozza a történet „szokványosságát”. Számomra a Merényi metafora világítja meg igazán, hogy miben van a könyv ereje. Egy biztos, ezek a „hősök” velünk élnek.
A fenti mondat eredetijét egy Jacques Anquetil nevű híres francia kerékpáros mondta, amikor a doppingolásról kérdezték. A válasz valahogy úgy hangzott, hogy szódavízzel nem lehet megmászni a Mont Blanc-t. Mohácsi Árpád: Párizsi befutó (Kalligram, 2021) című regényéhez ez a mondat sok szálon kapcsolódik. Műfaját tekintve a könyv egy visszafejlődés regény, mivel a jelenből ásunk vissza a kezdetekig. Hőseink olyan emberek, akik a mi barátaink, a mi családtagjaink is lehetnének. Aki egy – egy szereplőben valakire ráismer, az nem a véletlen műve. A történet a mában indul, és ott is fejeződik be, de közben – mint egy képzeletbeli zarándokúton – végiglátogatjuk a rendszerváltástól napjainkig terjedő stációkat. A lelkes forradalmártól a beletörődő családanyán át egészen Gézáig. Őt muszáj néven nevezni, mert összefoglalja mindazt, ami a rendszerváltás vagy rendszerváltozás legnagyobb kudarca. Hogyan aljasodik el egy tehetséges és tisztességes ember. Hogyan válik korrupt, ügyeskedő és hatalmaskodó potentáttá. És vajon miért van az, hogy igazán nem tudjuk utálni? Néha még imponál is nekünk. A regény rengeteg utalást tartalmaz Ottlik Géza: Iskola a határon című regényére. A Merényivé váló Géza olyan erős metafora, ami összekapcsolja az elmúlt 100 évet. Konflisról űrhajóra váltottunk, életünk érdemi része átkerült az online térbe, de az emberi jellemeket nem változtatta meg. Mintha helyben járnánk. És mégis érdemes elolvasni a könyvet. A történet réseit kitölthetjük saját tapasztalatból, miközben jól szórakozhatunk a regény szarkazmusán. Mivel a történet, a helyszínek, a karakterek mind ismertek, így egy szuszra meg lehet enni a könyvet. Pedig nem érdemes sietni. A Huszonegyedik őrs tagjai mind különlegesek, ahogy valamennyien azok vagyunk. Nem feltétlenül sikeresek, de különlegesek. És ennek felfedezése jó dolog. Az elfelejtett dolgokat is jó újra átélni, vagy fiatalabb olvasóknak felfedezni. Hogy volt egy másik Németország, és sokáig az volt az igazi számunkra. Voltak, vannak és lesznek besúgók köztünk – néha Piri néninek, néha Pegazusnak hívják őket. Hogy az „átkos” kitörölhetetlenül ott él bennünk. És végül az, hogy mi a rendszerváltáshoz csak szódavizet kaptunk, amiről köztudomású, hogy nem lehet vele megmászni a…