Fa vagyok

Emberi testet,
s tán emberibb sorsot nyertem el,
mint a tölgyek, s juharok,
de nem emberi az,
amit Nektek adhatok.

A Nap felé,
a tiszta Éghez vágyom.
Meditációm, mint ágakat:
szilárdan tartani.
Kérlelő szeleknek engedni táncot,
s néha néhány gallyat, s ágat
a jövő vándorok tüzének levetni.

Ó, csak terebélyesedni,
rostot rosthoz illeszteni,
nyugodtan, míg év évre ül.
Szeretetben erősödni,
mint a gyermek,
ha anyja mellén elterül.

Mit adhatok?
Árnyat az érkezőnek,
álmodónak levelimen játszó Napsugárt,
suttogó szóhoz: közelséget,
szegénynek méltóságot, ha ellazul,
méltánylást az elhagyottnak,
hogy kincsként lássa magát igazul.
Fészket, ágat múzsa madárnak,
kinek dala a Szívekig hatol.

Adok idős testemből ágakat,
mitől ki vacog, felhevül,
s megmutathatom az évszakok rendjét,
hisz Éber figyelmem a Jelenbe merül.
Áraszthatom az erdő Szeretetét,
adhatom nektek tartásom vadgyümölcsét,
véremet, ha megsértetek,
s ha kérgem alatt penge ajkú csókkal kérni tudtok:
szomjat oltó nektárt is kaptok.

Adhatom dalát
levelek, s szelek
tánc-ütemének,
mi a Lélekig simít.
Patak zenéjével társ e dal,
mi görcsöt, s kötődés szülte
szenvedést gyógyít.

Ó, de embertestvér,
tudd meg – ki csábítsz!
Városokba, kis lyukakból nőni ki,
lélegzeted visszalélegezni,
kvótaszámnak gyűjteménybe –
ostobáktól metszve élni,
tarra vágva, betápozva,
marhaszarba megágyazva,
nektek, – arcok, – nem adhatok,
csak szörnyű karmot,
sebhelyt hagyok,
magasodom, rád haragszom,
borús Égben
átkom szórom:
pusztulj el, te zsarnok és rab.
Nem játszom őrt álmaidnak.

Nem!

Erdőben növő szikár naspolya,
kőris,
meg nem is.
Ez vagyok.
S ha nem tetszem, hát hagyj csak ott!
Nem növök én utatok mellett,
hová szemetet, és szart kivertek,
nem növök!
Nem növök!
Nem.

Élek mélyén az erdőségnek,
hová csak azok érnek,
kik tündér ösvény hívó hangján
elindulnak, mit se tudván.
Ott leszek
csak egy a sokból,
kicsi szag a nagy illatból.
Ott leszek, s hordom büszkén:
az ébredő sas nemzetségét.
Az ébredő sas nemzetségét!

 

Kavicsok közt kavics vagyok

Apró kavics vagyok,
lavinaként omló hegyoldal
pici része.

A múlt harcosának
egy csepp serkenő vére.

Az új világnak bókoló zászló
egy szem csattanása.

Árvíz hozta kis kavics vagyok,
távoli, Szent erdő mélyéről.
Műanyag keretes ablakoknak
törés hírét hozó.

Káosz,
s több, mint hit a Rendben.
Zuhanás, zúzódások, tobzódás,
s egy pillanatnyi Fény, és Tisztaság.

Megnevezhetetlen Erő görget,
zuhanás, zúzódások, tobzódás,
Fénylő pici részek között,

S bár hiszem, haladunk valamerre,
a cél elbúvik szemeim mögött,
S pici részek dőlnek zúzódott szívemre,
szemeim előtt.

2020. Skorpió

 

(Illusztráció: Julie Heffernan: Self Portrait as Fireworks)