Bánat emészti tengerként zúgó szívemet,
mióta tudom, s érezhetem: mi az a Magyar.
Trianon,
e szó sajgó, nyilalló, rímtelen,
s így hagyom, mert így marad el-nem-felejtett, s fanyar.

Ma Erdély képzelt határán vonatra vártam,
s kedvem leltem a fákban. De haragos bánat tört rám,
egy tőlünk lopott román ritmus hallatára.
Egy szemező galambraj felrebbent, s égi kört járt.

De eszembe ötlött: Isten bús ege alatt
e földön minden születés, s halál okkal esik,
s bűn, hiba, jótétemény jeltelen nem marad.
Magyar, sírd béketűrésed következményeit!

Összeállt bennem az Igazság koszorúja:
Nem határos nép kapta örökül e földet!
Én még itt vagyok büszke, s délceg őslakosnak!
S erre a galambok a drótokra visszaültek.

2021. Mérleg

(Illusztráció: Adrian Feint: The lighthouse)

I. Egzisztencia

Ó, tavasz testű férfikorba járok!
Nem harsogó, és duhaj,
nem a munka, a géppark- az én világom;
Csend, a közelben kis faluval.
Erővel megtelő medrek rostjaim,
mint a dombon egy almafának,
mi tör az Égbe, s mélyed a Föld magig,
de növeszt még ezer ágat,
hogy játszhasson a széllel, mi ellazít.
Nem küzdelem, vagy vágyakból gyűlt sereg,
mi hajt, s mire forgolódva
vágtató lovamról célt érő nyilakat vetek.
Nyugtot hagy nekem a puszta,
hol gyümölcsét kínálja tündér berek,
hol nyílhatok, mint a virág, újra, meg újra
oly titkosnak hitt világokra,
melyek nélkül az ember csak tévelyeg.

II. Szerelem

Lám itt van tavasz testű férfikorom,
s benne bőg is szarvas,
üzekedik nyúl a nyúllal,
magányos borz üres rókalukkal,
de nekem nem kerül pár.
Ám jut nékem madár szerelmes dala.
Ezernyi fajnak vágyó sóhaja,
mi itt lebeg, s a keresés
látom kitölt egy Életet.

Tegnap villámló vihar
keltegetett,
ma nevetve hempergek
Természet, Veled.
S ha gyönyörködni vágy, bennem a Lélek
vagy örömet adó testet, mi verset szomjazik,
csipkeruhás felhőket hoznak a szelek,
S rengő mellet idéző táncba
viszik a hársfák lombjait.

Miért is jöttem én ide?
Hízni öreg fák gyökerein,
mint hernyó a barna földbe bújni be,
míg ki nem fejlődnek szárnyaim.

Mert igaz az ágyúgolyó is repül,
de nem e szebb az illatos réten a lepke,
mi a szellőre, épp csak felül,
s nem várfalon, hanem szirmon pihen le?

III. Motiváció

Azért jöttem,
hogy nem múló földbe ássak alapot,
és acél szerkezetemre
ne mérges anyagból rakjak kalapot.

Hogy a zongoraszó örömét,
ha az ár elviszi, ne hulljak bús pokolba.
Hogy a világ könnyei,
ha tengerré nőnek, ne fuldokoljak.

S ne tartsam majd az ítéletnapon
kényuraknak sovány markomat.
Legyek, mint a szirti barlang, vagy egy jó ebéd,
a menekülőknek, magas, fényes menedék.

Mondják, egyedül leszek,

de én azért jöttem
a pusztába, éppen így tavasszal,
hogy míg szarvasbikát harminc ünő marasztal,
én a döngő rajnak hagyjam teremtő álmaim.
S nem harminc, de ezer bibére viszi
a méznyálú raj majd, Szellemet elérő vágyaim.

Tavasz van, bennem,
a férfikor tavasza zsong,
Szívem tiszta szerelem,
tintával telt sas tollat forgatok,
és mint egy messziről jött fecske,
most úgy vagyok.
Ha engeded, Természet, szívedben
fészket rakok.

(Illusztráció: Karen Margulis: Renewal)

Fa vagyok

Emberi testet,
s tán emberibb sorsot nyertem el,
mint a tölgyek, s juharok,
de nem emberi az,
amit Nektek adhatok.

A Nap felé,
a tiszta Éghez vágyom.
Meditációm, mint ágakat:
szilárdan tartani.
Kérlelő szeleknek engedni táncot,
s néha néhány gallyat, s ágat
a jövő vándorok tüzének levetni.

Ó, csak terebélyesedni,
rostot rosthoz illeszteni,
nyugodtan, míg év évre ül.
Szeretetben erősödni,
mint a gyermek,
ha anyja mellén elterül.

Mit adhatok?
Árnyat az érkezőnek,
álmodónak levelimen játszó Napsugárt,
suttogó szóhoz: közelséget,
szegénynek méltóságot, ha ellazul,
méltánylást az elhagyottnak,
hogy kincsként lássa magát igazul.
Fészket, ágat múzsa madárnak,
kinek dala a Szívekig hatol.

Adok idős testemből ágakat,
mitől ki vacog, felhevül,
s megmutathatom az évszakok rendjét,
hisz Éber figyelmem a Jelenbe merül.
Áraszthatom az erdő Szeretetét,
adhatom nektek tartásom vadgyümölcsét,
véremet, ha megsértetek,
s ha kérgem alatt penge ajkú csókkal kérni tudtok:
szomjat oltó nektárt is kaptok.

Adhatom dalát
levelek, s szelek
tánc-ütemének,
mi a Lélekig simít.
Patak zenéjével társ e dal,
mi görcsöt, s kötődés szülte
szenvedést gyógyít.

Ó, de embertestvér,
tudd meg – ki csábítsz!
Városokba, kis lyukakból nőni ki,
lélegzeted visszalélegezni,
kvótaszámnak gyűjteménybe –
ostobáktól metszve élni,
tarra vágva, betápozva,
marhaszarba megágyazva,
nektek, – arcok, – nem adhatok,
csak szörnyű karmot,
sebhelyt hagyok,
magasodom, rád haragszom,
borús Égben
átkom szórom:
pusztulj el, te zsarnok és rab.
Nem játszom őrt álmaidnak.

Nem!

Erdőben növő szikár naspolya,
kőris,
meg nem is.
Ez vagyok.
S ha nem tetszem, hát hagyj csak ott!
Nem növök én utatok mellett,
hová szemetet, és szart kivertek,
nem növök!
Nem növök!
Nem.

Élek mélyén az erdőségnek,
hová csak azok érnek,
kik tündér ösvény hívó hangján
elindulnak, mit se tudván.
Ott leszek
csak egy a sokból,
kicsi szag a nagy illatból.
Ott leszek, s hordom büszkén:
az ébredő sas nemzetségét.
Az ébredő sas nemzetségét!

Kavicsok közt kavics vagyok

Apró kavics vagyok,
lavinaként omló hegyoldal
pici része.

A múlt harcosának
egy csepp serkenő vére.

Az új világnak bókoló zászló
egy szem csattanása.

Árvíz hozta kis kavics vagyok,
távoli, Szent erdő mélyéről.
Műanyag keretes ablakoknak
törés hírét hozó.

Káosz,
s több, mint hit a Rendben.
Zuhanás, zúzódások, tobzódás,
s egy pillanatnyi Fény, és Tisztaság.

Megnevezhetetlen Erő görget,
zuhanás, zúzódások, tobzódás,
Fénylő pici részek között,

S bár hiszem, haladunk valamerre,
a cél elbúvik szemeim mögött,
S pici részek dőlnek zúzódott szívemre,
szemeim előtt.

2020. Skorpió

(Illusztráció: Julie Heffernan: Self Portrait as Fireworks)

Egy népdalra

Elmegyek, itt hagyom ezt a falut.
Kicsi hazámat, e tengernyi bút.
Itt, ha segítenék, nincs köszönetem,
ha kérni akarnék, kolonc a nevem.

Felveszem bocskorom, a kis tarisznyámat,
a néma erdőségben fák nem taszigálnak.
S ha egyedül halok meg, a nagy vadon mélyén,
nem sír majd ott senki, halott-ágyam szélén.

A rengeteg mélyén, ha ott ér a halál,
eltemet majd engem vörös avar ágy,
Szívük alatt elhordanak Szabad farkasok,
magas Égbe ragadnak a vándorsólyomok.

Ha folyó lesz, mibe megfulladok egyszer,
megsirat majd Földanya, Tiszta forrás könnyel.
S átölel majd millió kedves hullám karral,
s továbbgörget az Úton, nem köt a bánattal.

Ha a mező lesz, ahol eldőlök én egyszer,
Szívem elcimborál a kis egerekkel.
Virágok borítnak rám szép illatos leplet,
s a Fényes Nap ejt értem szép arany könnyet.

Itt hagyom ezt a falut, a bús temetőket,
itt hagyom a papokat, az édes Szívű nőket,
medvék mellett játszok én, szemezek az Éggel,
megértem én Magamat a Teremtővel.

Az út szakaszai

Míg valaki csak leg-et ás, aligha lett legendás.
De ki figyel, s hátra dűl, észreveszi: áron ül.
Virág lakik Szívében, mi sárga lenne a Napfényben,
de a redőny lehúzva, hát ha muszáj kinyitja.
Beömlik az utca pora, rásandít a horizontra,
látja, hogy a lába menne, hívja az Út végtelenje,
de a munka… és mit eszik? Ki kell találni valamit…

Egy percig se leszek fapapucs, be is csaptam a kaput.
Ha jön az éhség megeszem, ha fázok elégetem.
Útra keltem: Szabadság! Én elhagytam a szobát!
De a szobám velem jött, sötét szobám velem jött.

Az esőben baktatok, eláznak a bútorok,
szél lengeti lepedőm, nem jött velem a tetőm.
Lefoszlik és elromlik, néma porrá változik,
s mit az Úton elveszejt, belőlem a Természet,
berepül az ablakon, megül súlyos polcodon,
és amikor a könyvedet a sorokból kiveszed,
a por, akkor gondolj bele, mi mindent magába rejt.
Mennyi Élet, elengedés, mond neked halkan mesét,
mennyi kín és ragaszkodás, húzódik be a tetőd alá.

Miként az ópiumista…

Hosszú volt ez a tél. Szelíden, városban, munkában.
Tanultam, hogy lehet egyként szeretni mindent.
Volt egem, betonból öntött házak koszorújában.
S a horizont, fénylő ablakok kottáival intett.

S a szívem hív tovább: vetni, dolgozni, maradni.
Egész lényem lángol: én vágtatnék mesés tájakon át.
Vér vagyok, mi nem akar az erekbe alvadni,
vadló, mi vályúból nem, csak forrásból olthatja szomját.

Isten áll az ekével, a virágos mező előtt,
és hív: bársonnyal bélelt jármot tart felém.
Uram, nem tudom feltúrni e mesés legelőt,
megugrom,… de Őt lesem a rét túl felén.

Tekintete türelmesen ölel a virágok felett,
„Visszajössz még; most vágtass Isten hírével!
Tudod, e dudvából nem aratunk a népnek kenyeret.
Ló vagy, hát birkózz meg a lovak szívével.”

Bólintok: szeretem nagyon. Uram, visszatérek!
Addig a szerelmes legény vadvirágot találhat itt,
s miként tóban tükröződik Tisztasága az Égnek,
verseim megmutatják majd, az Utam mily csodákba vitt.

(Illusztráció: Rodrigo Ferrario Costa)