Egy népdalra

Elmegyek, itt hagyom ezt a falut.
Kicsi hazámat, e tengernyi bút.
Itt, ha segítenék, nincs köszönetem,
ha kérni akarnék, kolonc a nevem.

Felveszem bocskorom, a kis tarisznyámat,
a néma erdőségben fák nem taszigálnak.
S ha egyedül halok meg, a nagy vadon mélyén,
nem sír majd ott senki, halott-ágyam szélén.

A rengeteg mélyén, ha ott ér a halál,
eltemet majd engem vörös avar ágy,
Szívük alatt elhordanak Szabad farkasok,
magas Égbe ragadnak a vándorsólyomok.

Ha folyó lesz, mibe megfulladok egyszer,
megsirat majd Földanya, Tiszta forrás könnyel.
S átölel majd millió kedves hullám karral,
s továbbgörget az Úton, nem köt a bánattal.

Ha a mező lesz, ahol eldőlök én egyszer,
Szívem elcimborál a kis egerekkel.
Virágok borítnak rám szép illatos leplet,
s a Fényes Nap ejt értem szép arany könnyet.

Itt hagyom ezt a falut, a bús temetőket,
itt hagyom a papokat, az édes Szívű nőket,
medvék mellett játszok én, szemezek az Éggel,
megértem én Magamat a Teremtővel.

 

Az út szakaszai

Míg valaki csak leg-et ás, aligha lett legendás.
De ki figyel, s hátra dűl, észreveszi: áron ül.
Virág lakik Szívében, mi sárga lenne a Napfényben,
de a redőny lehúzva, hát ha muszáj kinyitja.
Beömlik az utca pora, rásandít a horizontra,
látja, hogy a lába menne, hívja az Út végtelenje,
de a munka… és mit eszik? Ki kell találni valamit…

Egy percig se leszek fapapucs, be is csaptam a kaput.
Ha jön az éhség megeszem, ha fázok elégetem.
Útra keltem: Szabadság! Én elhagytam a szobát!
De a szobám velem jött, sötét szobám velem jött.

Az esőben baktatok, eláznak a bútorok,
szél lengeti lepedőm, nem jött velem a tetőm.
Lefoszlik és elromlik, néma porrá változik,
s mit az Úton elveszejt, belőlem a Természet,
berepül az ablakon, megül súlyos polcodon,
és amikor a könyvedet a sorokból kiveszed,
a por, akkor gondolj bele, mi mindent magába rejt.
Mennyi Élet, elengedés, mond neked halkan mesét,
mennyi kín és ragaszkodás, húzódik be a tetőd alá.

 

Miként az ópiumista…

Hosszú volt ez a tél. Szelíden, városban, munkában.
Tanultam, hogy lehet egyként szeretni mindent.
Volt egem, betonból öntött házak koszorújában.
S a horizont, fénylő ablakok kottáival intett.

S a szívem hív tovább: vetni, dolgozni, maradni.
Egész lényem lángol: én vágtatnék mesés tájakon át.
Vér vagyok, mi nem akar az erekbe alvadni,
vadló, mi vályúból nem, csak forrásból olthatja szomját.

Isten áll az ekével, a virágos mező előtt,
és hív: bársonnyal bélelt jármot tart felém.
Uram, nem tudom feltúrni e mesés legelőt,
megugrom,… de Őt lesem a rét túl felén.

Tekintete türelmesen ölel a virágok felett,
„Visszajössz még; most vágtass Isten hírével!
Tudod, e dudvából nem aratunk a népnek kenyeret.
Ló vagy, hát birkózz meg a lovak szívével.”

Bólintok: szeretem nagyon. Uram, visszatérek!
Addig a szerelmes legény vadvirágot találhat itt,
s miként tóban tükröződik Tisztasága az Égnek,
verseim megmutatják majd, az Utam mily csodákba vitt.

 

(Illusztráció: Rodrigo Ferrario Costa)