I. Egzisztencia

Ó, tavasz testű férfikorba járok!
Nem harsogó, és duhaj,
nem a munka, a géppark- az én világom;
Csend, a közelben kis faluval.
Erővel megtelő medrek rostjaim,
mint a dombon egy almafának,
mi tör az Égbe, s mélyed a Föld magig,
de növeszt még ezer ágat,
hogy játszhasson a széllel, mi ellazít.
Nem küzdelem, vagy vágyakból gyűlt sereg,
mi hajt, s mire forgolódva
vágtató lovamról célt érő nyilakat vetek.
Nyugtot hagy nekem a puszta,
hol gyümölcsét kínálja tündér berek,
hol nyílhatok, mint a virág, újra, meg újra
oly titkosnak hitt világokra,
melyek nélkül az ember csak tévelyeg.

 

II. Szerelem

Lám itt van tavasz testű férfikorom,
s benne bőg is szarvas,
üzekedik nyúl a nyúllal,
magányos borz üres rókalukkal,
de nekem nem kerül pár.
Ám jut nékem madár szerelmes dala.
Ezernyi fajnak vágyó sóhaja,
mi itt lebeg, s a keresés
látom kitölt egy Életet.

Tegnap villámló vihar
keltegetett,
ma nevetve hempergek
Természet, Veled.
S ha gyönyörködni vágy, bennem a Lélek
vagy örömet adó testet, mi verset szomjazik,
csipkeruhás felhőket hoznak a szelek,
S rengő mellet idéző táncba
viszik a hársfák lombjait.

Miért is jöttem én ide?
Hízni öreg fák gyökerein,
mint hernyó a barna földbe bújni be,
míg ki nem fejlődnek szárnyaim.

Mert igaz az ágyúgolyó is repül,
de nem e szebb az illatos réten a lepke,
mi a szellőre, épp csak felül,
s nem várfalon, hanem szirmon pihen le?

 

III. Motiváció

Azért jöttem,
hogy nem múló földbe ássak alapot,
és acél szerkezetemre
ne mérges anyagból rakjak kalapot.

Hogy a zongoraszó örömét,
ha az ár elviszi, ne hulljak bús pokolba.
Hogy a világ könnyei,
ha tengerré nőnek, ne fuldokoljak.

S ne tartsam majd az ítéletnapon
kényuraknak sovány markomat.
Legyek, mint a szirti barlang, vagy egy jó ebéd,
a menekülőknek, magas, fényes menedék.

Mondják, egyedül leszek,

de én azért jöttem
a pusztába, éppen így tavasszal,
hogy míg szarvasbikát harminc ünő marasztal,
én a döngő rajnak hagyjam teremtő álmaim.
S nem harminc, de ezer bibére viszi
a méznyálú raj majd, Szellemet elérő vágyaim.

Tavasz van, bennem,
a férfikor tavasza zsong,
Szívem tiszta szerelem,
tintával telt sas tollat forgatok,
és mint egy messziről jött fecske,
most úgy vagyok.
Ha engeded, Természet, szívedben
fészket rakok.

 

(Illusztráció: Karen Margulis: Renewal)