Bimbó
A szeretgetés bimbóját
egy kertész sem gondozza,
testem lombjai közt lapul,
lassan,
s folytonosan kinyílva
idegenné tesz – önmagammal.
Elválasztottan
Elválasztottan
sodródik egy szó
az idő vízén
és kering
és felemelem
vagy alámerül.
Rég elfeledtél.
Már senkire sem emlékszem,
rád nem
és senkire.
Ez a szó – tőlem neked –
e sodródó levél
lehet bármelyik
fáé,
amelyik vízbe hullt.
Enesey Diána fordításai
Az első vendég
Szekrények mögé húzódik a délután.
Konyhánkban egy varjúfióka
menedéket keres.
Tekintetében a zuhanás pillanata,
próbálgatja szárnyait.
Fekete veréb
Csütörtök esténként elmész otthonról.
Remegő kezemben cserebogár lárva.
Szeretném,
ha a nagytestvérek higgadtságával
simogathatnám a varjú fejét,
de összerezzenek,
ha szárnysuhogást hallok.
A fekete veréb repülni tanul.
Egy lakhely elutasítása
Drótkalitkát hozol,
tetejére száll a fekete veréb.
Nem akarja megismerni
az ülőrudak simaságát,
szobanövények ágain alszik el.
Ha felébreszted
válladon keresi az otthont.
Üres kalitka csillog.
(Illusztráció: Whooli Chen: bad boy (for newspaper))
Ma a lovin
Apák Napja volt,
mindenki szórta a pénzt,
mindenki ész nélkül fogadott,
akinek teli pénztárcára volt
és mindegyik fogdásban volt
meglepetés.
A férfiak többsége
úgy tűnt 30 és 55 közötti,
elhízva,
közülük sokan
rövidnadrágban sétáltak,
eljárt fölöttük az idő
életük ellaposodott…
Sőt, a fenébe is,
ők azok,
akiket kb nem is érdemes megírni!
Akkor miért csinálom ezt?
Ezek nem érdemelnek mást.
mint egy halálos ágyat.
Ezen a kis sétákon
mindenütt bálnák.
Csak ilyeneket látok,
mint ők,
a piszoárokban,
az ételbárokban.
Sikeres túlélők.
a legkorlátozottabbakból
rég kihalt a jóérzés,
de amikor meglátod
sok ilyen közülük
mint az, ott
és az amott.
Szuszogás, fingás,
pofázás.
Mind valami égzengésre vár,
ami soha nem következik be.
Várja a tippet,
a fehér paripát,
a megdicsőülést.
Várja a kedvesét,
valami némbert
valahonnan.
Vár a WIN-re,
vár a okosságokra.
Az álom lassacskán
elnyeli őket,
’hisz nem csinálnak semmit.
Letaposott szandálban
rágicsálják hot dogjaikat.
Kutya-stílus!
Miközben zabálják a húst,
csak panaszkodnak.
Mind örök vesztes,
egyre a zsokékat hibáztatja,
Újabb és újabb zöld ital
sör.
A parkoló
meg bedugult
a sok lejárt parkolójegyű autótól.
A zsokék felállnak,
egy újabb futam indul.
A férfiak nekilódulnak
a fogadóiroda felé,
tülekednek az ablakok előtt,
megbabonázva.
apák és egyedülállók egyaránt.
Hétfő következik,
nekik
ez az utolsó
nagy dobásuk.
A lovak most is
pompásak.
Megdöbbentő, hogy
milyen gyönyörűek,
itt, a lovin,
egyazon időben,
ugyanazon a helyen.
Életük ragyogónak látszik
a korlátokon keresztül;
Olykor csodák történnek,
amikben felsejlik a pokol.
Úgy döntök,
hogy maradok
még egy
versenyre.
Márkus László fordítása
*Az eredeti vers az amerikai Transit magazinban jelent meg, 1994-ben.
Az asztalon hagyott oreóban megtalálom a fognyomát. Megértem, hogy siet reggel, de azért ne legyünk igénytelenek. Fel kell hívnom, mert ez így nem állapot. Mi ez a kupleráj a konyhában, miért nekem kell mindig elmosogatnom utána. Utálom, hogy cukorral issza a kávét, mert rászárad a pohárra, nem tudom levakarni, és mindig a körmöm alá megy.
A keksznek a krémje megolvadt, és nem jön le az asztalról. Nem használnak a tisztítószerek. Nem tudom, hogy mi ennek az oka, de azt látom, hogy egy macska negédes álmot alszik ebben a fehér sávban, ezért sem tudom leszedni az asztalról, mert mindig máshova fordul. Még csak most veszem észre, hagyom szegényt, majd a drága feleségem lekönyörgi az asztalról, én nem vagyok rá alkalmas. A telefonom vízköves bővebben…
minőségi éhezés
kordul az olajozatlan városkapu,
metrószáj tátog, rezzen,
bádogfejek sorakoznak letapasztott előkében
éhezünk, hiába etetjük egymást,
sajtcetlikre hámozott kenyérhaj lobog.
savanykás élőlények erjednek a gangon,
az élménykomposztnak lába kél,
űrben pislogó villanykörte zamata altat,
humusszal szórt táptalaján járok a kanyargó tanösvénynek,
most látom, tarsolyomból falatoznak
jancsik, juliskák
zabál a kiéhezett gyermek,
én szedtem fel előle a gyöngyízű morzsát.
fiókgomb
minden fiók kihúzva áll,
a különös íz függőlegesen árad,
hideg acél fogaskerekei zakatolnak,
és húzódzkodom feljebb egyre feljebb,
pattanó izmok rostjai könyörögnek,
a bolyhos ingujjból épphogy kilátszanak,
küzd a test,
és ha nem mar eléggé saját izzadságom
személyre szavatolt savója,
nem ül ki fehér felsőm körkörösen
sárguló szegletébe, talán meg se látom,
talán tovább haladok és könnyedén,
mintha csak útban volna, tolom helyére
a kifáradásba csikordult fiókgombot.
ötvenkét kiló
két bőröndben elfér,
pecsételt bilétája nyomasztja a tájat,
hideg légkör, melegebb áramlat
gurítja a törött poggyászkereket,
hegecses hájat növeszt, ha sír,
évekig tart, míg belehelyezkedik
a súlytalan illúzió karika-állapotába,
békacombok átmérője izzítja
a dicsfény elektrolízisét,
bölcsője mellett röntgenképű bába
fonnyadt faágakat szorít,
zsebében enyveskezű kártya,
testszövetű skarlát kiabálás,
szőke tincs, kincsecske jött ma világra,
elemlámpába zárt vákuum világítja
halványkék erezetét.
(Illusztráció: Joseph Bellacera: Green World)
A VENDÉG
Itt vagy. De mintha máris emlék.
Véletlen mozdulat a tájban.
Tükre itt élő otthonosságnak.
Füvek hajlása súgja lépted.
Köd száll a múló avaron.
Dér fagy fehéren fekete ágra.
Kísérlet csak megérkezésed.
A varjak a szántásra visszaszállnak.
Esküvőre jöttél. Aki vagy: kéretlen vendég.
Mindennek tanúja. Pozsgás kísértet.
Papírforgós, krepp-zászlós varázslat.
Céllövölde papundekli nyulán krétapont.
Nyálzó szájakon nevetség.
Roppanó hurkapálcán pengő bádogállat.
ITTHON
Itt a hely,
ahol lakom.
Van falam,
a falon van
ablakom.
Hajlik felé
bogos kezekké
fagyott téli ág.
Mint a tej
nejlon
abroszon,
csorog a hajnal
az álom széléig
vakon.
Üvegen roppan
jégvirág.
Odakint
szakad a hó.
A hóban
ócska fillér
gurul-szalad.
Nő a fény, az éjfaló:
temeti szépvolt
országomat.
(Illusztráció: Fábián István: A félőlény; Tükörbörtön; Nem akarom hallani!)
