Ez a pillanat a gondolkodásra jó, beszédre nem.
Különös érzésekkel vettem tudomásul Törőcsik Mari halálát. A zseniális színésznő már évek óta betegeskedett, sőt pár hónappal ezelőtt az egyik sajtótermékben még a halálának híre is fölröppent. Olyan régóta játszott nagyobbnál nagyobb filmekben csodálatosnál csodálatosabb szerepeket, hogy az ember úgy hihette, már legalább száz éve él. (És lehetett volna éppenséggel száz éves is, mint egyik barátja, Pilinszky János, aki a XX. század második fele magyar kultúrájának hasonlóképpen kihagyhatatlan nagysága volt.) Száz éves nem volt, csak 85, de ez is olyan életkor, hogy az embert sohasem érheti egészen váratlanul a halálhír. Tehát valahogy számítottam, felkészültem rá; voltaképpen föl se kavart. “Csinált” azonban valami mást: elmerengésre késztetett.
Ki volt ez az ember?
Emlékeim között turkálva eszembe jut egy volt osztálytársam egykori véleménye az egyik legnagyszerűbbnek tartott magyar filmről. “Nem szeretem ezt a filmet, mert nem bírom a Törőcsik Marit.” Fura mód éppen ez az emlék és idézet erősíti meg bennem és fokozza föl azt a benyomást, hogy Törőcsik Mari hatalmas egyéniség volt. Hiszen hogyan másképp lenne lehetséges, hogy egy színész egy nagynak tartott filmre ennyire rányomja a bélyegét, ennyire egynek tartsák vele?
És hát volt pár ilyen film.
Magam hármat emelnék ki, három kedvencemet. A legnagyobb kedvenc a Szerelem. Ott persze Darvas Iván és Darvas Lili játéka egyenrangú módon járul hozzá a film döbbenetes erejéhez; de nyilvánvaló, hogy Törőcsik Mari nélkül az egész nagyon nem lenne ugyanaz.
A másik kedvencem jó tíz évvel későbbi, a Szerencsés Dániel. Törőcsik Mari itt mellékszereplő. ’56-ban százezrek menekülnek az országból a nyugati határ felé. Köztük van egy pesti polgárcsalád, orvos férj és felesége. Törőcsik Mari a feleség szerepét játssza, és minden szavával, gesztusával érzékeltetni képes az osztálykülönbségeket, illetve az ezekhez való (nem mindig rokonszenves) viszonyulását.
A harmadik nagy film még későbbi, a Szamárköhögés. Megint csak ’56-ban vagyunk. Törőcsik Mari ezúttal a “kommunista” nagymama egy baloldali családban, amelyet megoszt, fölkavar és megrendít a forradalom. Mellékszereplő, de a filmre gondolva azonnal eszembe jut a neve, sőt szinte csak az ő neve jut eszembe.
Rendben, ez a három film immár bizonyosan az életem része lett (föl is vettem őket a 40. születésnapomra készített negyvenes listámra); de Törőcsik Mari bennem médiaszereplőként is élt, nyilatkozatai, interjúi is maradandó nyomokat hagytak bennem.
Valahogy úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy modoros volt. És máris eszembe jut erről egy különös igazság: minden nagy ember modoros. A modorosságot le szokás becsülni, nem értve meg, mennyi mindent meg kell tanulnia egy embernek, hogy modora legyen. Aki semmilyen, annak modora sincs. (Kosztolányi is említi ezt híres-hírhedt Ady-esszéjében; a nagy íróktól mindig várjuk már a megszokott fordulataikat, éppen ez teszi olyan élvezetessé írásaikat.) Hogy pontosan milyen volt Törőcsik Mari modora, azt nem tudnám kielemezni vagy megfogalmazni; de azt tudom, hogy mindig, amikor megszólalt, felismerhető, sőt összetéveszthetetlen volt.
Nem vagyok olyan alapos ismerője sem a színház-, sem a filmművészetnek, hogy “rendes” nekrológot írhassak most. Mégis szerettem volna írni, mert a benyomásaim nagyon erősek, és nem hagyhatom szó nélkül, hogy a magyar színművészetnek egy ekkora óriása eltávozott a világból.
És azért is, mert a nekrológok és emlékezések között akadt egy mondat, amely megállította az ütőmet. Bodrogi Gyula, akinél jobban valószínűleg senki sem ismerte Törőcsik Marit, nyilatkozta:
Ez a pillanat a gondolkodásra jó, beszédre nem.
Megdöbbentett, mennyire igaz és mély ez a mondat.
Beszélni sok mindent lehet. De aki igazán mélyen megrendült, annak nem szavai vannak, hanem emlékei, érzései és benyomásai. Amiket ha egyszer majd képes lesz összerendezni, talán még majd beszélni is tud róluk. De aki a gyász pillanatában is már kész mondatokat tud megformálni, annak vélhetően nem hatolt lelke mélyébe az esemény.
Magam is azt mondom tehát, emlékezzünk, nézzük meg újra a régi filmeket, és merengjünk el róla, miért volt olyan szerencsénk, hogy láthattuk ezt a nagy művészt. Ő maga pedig nyugodjék békében.
(https://mondataink.blog.hu/2021/04/17/hallgatni_kell?)
kép: Jelenet a Szerelem című filmből.
