Erotion halotti verse

Fronto apám, Flaccilla anyám, óvjátok e kislányt:
rátok bízom az én kedves Erotionom,
meg ne ijesszék őt a sötét árnyak, s ne remegjen,
majd ha a tartarusi vad kutya rávicsorog.
Most az idén telt volna be csak hatodik tele éppen,
hogyha megért volna még ugyanannyi napot.
Ősz patrónusait majd játszva derítse mosolyra,
s közben az én nevemet mondja gügyögve nekik.
Csöpp kis teste a durva rögöktől meg ne töressen,
könnyű légy neki, föld – mint neked ő, amíg élt.

Erotion halálára

Kicsi lány, édesebb szavú a hattyúnál,
puhább, mint a Galaesus-parti bárányka,
szebb, mint a Lucrinus-tó mélyi gyöngykagyló,
és drágább, mint a Napkelet pazar kincse,
s az indiai vad csiszolt fehér csontja,
mint a szűz hó, a gyönge liliom szirma;
ki fürtjeivel elhomályosította
Baetis gyapját s a Rajna szőkeségét is;
az illata, mint Paestum rózsakertjéé,
olyan volt, mint az attikai színmézé,
vagy mint kézben dörzsölgetett borostyáné;
kinél nem volt a páva ékesebb, nem volt
a mókus kedvesebb, főnixmadár ritkább:
Erotion most a halotti máglyán ég,
mert elragadta tőlem őt a zord végzet
rideg törvénye: hat telet sem ért még meg
egyetlenem, kicsim, vigasztaló társam.
Fájdalmamat Paetus nem nézi jó szemmel,
mellét veri és tépi a haját, s így szól:
„Nem szégyelled, hogy így siratsz egy rabszolgát?
Én hitvesem temettem el, de túléltem,
pedig nemes, erényes, gazdag asszony volt.”
E lelkierő tényleg szinte páratlan:
húszmilliót örökölt szegény, de túlélte.

Havasi Attila fordítása