Ismerjük Franz Kafka nevezetes elbeszélését, amelynek rögtön első mondatával Gregor Samsa úgy ébred, hogy bogárrá változott. Nekem kezdettől fogva és akárhanyadszor    térek vissza hozzá, meghökkentő nem maga az átváltozás, amit elszenvedője maga is csodálatraméltó készségességel fogad (magam is így tennék), és amelynek ezután gondosan részletezi folyományait az életvitelére ekkortól.
A bizarr mód fejtetőre állított viszonyrendszeren akadok fenn. Azon, hogy átváltozása előtt Gregor az eltartó: apja teng-leng, anyja asztmás, nem dolgozhat, ő pedig még azt az álmot is dédelgeti, hogy húgát, kerül, amibe kerül, konzervatóriumba adja. Neki magának minden kedvtelése annyiból áll, hogy lombfűrésszel művészkedik. (És még ekkor is, bogárrá változottan, minden gondolata akörül forog, hogyan módolhatná ki és hogyan győzhetné meg aznapi megmagyarázhatatlan-elmondhatatlan kimaradása miatt ellátogató főnökét arról, hogy továbbra is számíthatnak rá!) Gyermeki lelkületével ő közöttük a felnőtt.

Ezt támasztja alá még jobban családtagjai infantilis viselkedése is, amit aztán a három bérlő tetéz meg komikusan megháromszorozódó gegjeivel. Anyja ájuldozásai közben, éledező durcásságával, még a legmegértőbb, a húga is fokozatosan visszagyerekesedik.
Legkirívóbb esete ennek, ahogyan apja másodszorra kergeti vissza zugába. Lábdobbantások, a bot és az újság lengetése sziszegő hangok hallatása közben („mintha már nem is egyetlen apáé volna”!), végül egy türelmetlen fenéken billentés – az első beterelése körülményei látszatra félelmetesebben hatnak. A második azonban (amikor csodálkozva nézte, milyen óriási üldözője cipője talpa!) árulkodóbb a fejvesztettség, gyermeki mód fékevesztett indulatosság megnyilvánulásával akként, hogy az apja („mintha nem is az apja lenne ez az ember”!)    almákkal kezdi el bombázni. Egyik lövedék bele is fúródik a hátába.
Summa summarum ez a nyugtalanítóan kísértő olvasat egy rejtve maradó, de árulkodó szerepcserére vet fényt: a különös történet által felülírt „lappangó” történetben az apa kellene hogy legyen az, akinek egyik pillanatról a másikba végbemenő átváltozása bogárrá – a megöregedését sűríti egybe! Csak egy apa lehet az, aki zokszó nélkül állja a sarat a családjáért, és most itt áll kiszolgáltatottan, magatehetetlenül, már szót érteni sincs mód vele. Tehertételként övéi hátán, akik kénytelen-kelletlen a saját lábukra állnak. Amit Gregor általuk csak tudomásul vett, az ő tevőleges közreműködésük nélküli eltakarítása után már felszabadultan élnek meg.

A történet e lappangó dimenziójára mutat különösképpen a fizikai méretarányok tekintetében – épp azok minuciózus arányítása által – az olvasón elhatalmasodó egyre nagyobb bizonytalanság.
Vajon mekkorák lehettek a gyümölcsöstálból szedett kis piros almák, amelyekkel az apa megtöltötte a zsebeit? Nagyon piciket talán mégsem tesznek gyümölcsöstálba, nagyon nagyok pedig nem férnének el a zsebben. Vegyük tehát őket közelítően közepesnek, gyermekökölnyinek.
Ugyan mekkora lehetett a bogár, amivé Gregor átváltozott? Ha nem sokkal nagyobb egy almánál, akkor egy ilyen találat szétlapítja vagy halálra sebzi. Ha viszont sokkal nagyobb, akkor nyilván páncélszerűen kemény hátába aligha tud belefúródni a mégoly nagy erővel elhajított alma.
De vegyünk méretet az utalások alapján magáról Gregorról!
Első: hangos csapódás hallatszik, amikor szélesnek mondott (később az ajtónyíláson nehézkesen fér át), háton fekvő testével kiveti magát az ágyból, miután nem várhat két erős emberre, hogy leemeljék fekhelyéről.
Második: amikor bemászik a kanapé alá, hátát kissé nyomja a kanapé alja, és a fejét nem tudja fölemelni.
Harmadik: az odatolt székről az ablak könyöklőjének támaszkodva nézelődik az ablakon. De már az elején, ha körülményesen is, a széktámlának támaszkodva, úgy-ahogy fel tud egyenesedni (a függőleges testtartás számára megoldhatatlan), és (fogatlan!) szájával el tudja forgatni a kulcsot, fejét ráfektetve ki tudja nyitni a kilincset.
Mindezekből testhosszát illetően egy nagyobbacska gyermek testmagasságára lehetne következtetni.
Igen ám, de közben ez a bogár fel tud mászni a falra, hogy rátapadjon a képre, amelyet anyjával és húgával dacolva szeretne a szobájában tartani! Sőt nemcsak a falakon mászkál, de szeret lógni a mennyezeten, s elengedve magát lepottyanni (második beűzetése előtt is odakinn így zuhan menekülés közben az asztalra). Vajon egy ekkora bogár valóban meg tudná tartani magát nemcsak függőleges felületeken, de a plafonon is?!

Messzebbre vezető következtetésem szerint felsejlik itt egy dermesztő megállapítás: hogy van az elidegenedésnek olyan foka – és ezt idézi meg legmélyén az elbeszélés –, amelyen az ember eleve traumaként éli meg növekedése folyamatát, azt, hogy kisdedből, aki „óriásokra” néz fel, a változó látószögbe beletanulva nő fölébe a világnak. Majd pedig azt, ahogy végül összetöpörödik végül, szánalmasan, elesettségre kárhoztatva. Idétlen korából egyszeriben másik idétlen korba lép át, miközben lényét az idő benne elevenen élő „memográf” metszeteiben változatlannak tudja.
Ha a sokféleképpen gondosan körülírt fizikai dimenziók realitása megjelenítésük szuggesztivitásával együtt csak tovább homályosul, vagyis valójában mellőzhetőnek tekinthetők, akkor talán igazából nem is egy (szégyenteljes) szürreális fizikai átlényegülés van itt megírva. A bogárrá változott Gregornak (időtlen) emberlelke van, ha még most is annyira meg tudja ragadni húga játéka, a zene, az áhítozva keresett ismeretlen táplálék. És mégis, még határozottabban a meggyőződése, mint a húgának, hogy zavaró tényező családja életében, el kell tűnnie! (Eltakarításáról önállóan intézkedik is majd a bejárónő.) Családjára így is megindultan és szeretettel gondol vissza.
Szememben éppen ezért a legvigasztalanabb mozzanata Gregor Samsa történetének ez. A sivár kimenetel: hogy miután a toronyóra elütötte a hajnali hármat٭, amikor a lassú derengésben feje lehanyatlik, még csak nem is kileheli a lelkét, hanem csak orrlikaiból csendesen kiárad utolsó lehelete.
Hogyhogy nincs számára megváltás?!
Miért nincs feloldozás leélt jámbor életére?
Hogyan lehetséges ilyen magától értetődőnek vett, botrányos részvéttelenség?
Történetét olvasva nekem ez volt bántó mindahányszor, nem bogárléte, amire egy reggel eszmélnie kell az e világi vendégségben.

Ezért formáltam meg Jákó Béla nyugalmazott kézbesítő öreg napjainak, „átváltozásának” párhuzamos történetét (Mesés éveink, 2020), melyben hősünknek, bár ő is esendő, mint minden ember, legalább egyvalaki, a fia képzeletében megadatik a megnemesülése az elmúlásban a halódó szarvasbogár felidézésekor, amelyre valaha egyszer rácsodálkoztak, s most utólag abban ismer rá. Ahogyan megadatik egy régi novellámban Joachim Kirschmüller futaki uradalmi titkárnak a kikövetelt, fohász értékű együttes olvasói rágondolás révén (A háborgó Kirschmüller, 1980). Vagy harminchét évvel későbbi párdarabjában, a Kmetz Jónás nyelvészprofesszor elengedésével megbékélő szállásadója, a „kardos” velencei özvegy, Vidoniné jóindulatával (Vidoniné megbékél, 2017).

٭Az éjszaka „legsötétebb” pontjától, a hajnali háromtól való rettegés nem idegen a barokk művészetben. A barokk lélek az „éjszaka legmélyén” szembesül a legemberpróbálóbb kísértésekkel, a létezés reménytelenségével, és szorong a megváltás kimondott, ki nem mondott bizonytalanságától. Prága neveltjétől, Franz Kafkától nem idegenek az ilyen barokkos motívumok, gondoljunk csak a Per katedrális jelenetére.