I.
hommage à Weöres Sándor
Barátaim, ildomos lesz énekem,
inkább csak bolondozás, nem értelem.
De lesz benne szép öröm, ifju szív, meg szerelem.
Aki ezt nem érti meg, az nemtelen,
s nem is dúdolgatja majd önkéntelen.
Szerelem nem múlik ott, hol dalolják szívesen.
Két paripám osztozik a nyergemen,
csatán mindkettő derék, friss, eleven,
de egymást nem tűrik ők – túl kell adnom egyiken!
Ha járna két jó lovam szép kezesen,
nem lenne gond, holmimat hová tegyem,
hisz nyeregben úgy ülök, mint e földön senki sem
Egyikük növekedett a hegyeken,
s egyre makrancoskodik, vad, féktelen:
ágaskodik, ha a lovász megvakarná rendesen.
A másik hazája meg jó Confolens,
nincsen nála kanca szebb – azt meghiszem!
Arany, ezüst, drága kincs mellette mind értéktelen!
Legelészett mint csikó zöld réteken,
urat szereztem neki, s feltételem:
egy évet tölt ővele, száz évet meg énvelem.
———-
II.
Barátaim, elfogott az ámulat:
mindenféle kósza hír lám szétszaladt,
hogy rám számít egy úri nő a hölgyőrizők miatt.
Azért sír, mert semmitől se tartanak:
hármasban van ott velük, és ő a rab.
Ha a gyeplőn lazít emez, visszafogja őt amaz.
Szenved lám ilyen s olyan bántalmakat,
mert gavallért játszik egy bunkó alak,
s a másikkal jobban zajong, mint a nagy királyi had.
Titeket hát, őrök, így tanítalak,
s az, ki nem hallgatna rám, bíz’ balgatag:
olyan csőszt nem találtok ám, hogy ne hunyna néhanap.
S jámbor hölgyet sohasem láttam olyat,
szeszélyből ne hágna át korlátokat:
ha nincsen tisztes útra mód, majd hamiskodásra kap.
Ha nem jutna tőletek finom falat,
beéri majd azzal is, ami akad:
nem kap közelben harci mént, vesz hát parádés lovat.
Aki hallja, az nekem igazat ad,
hogy ha némely nagybeteg bort nem ihat,
meg ne haljon, vizet vedel, szomjan ám sosem marad.
Mind csak egyre vizet vedel, szomjan ám sosem marad.
III.
Barátaim, ért csapás már annyi sok,
hogy nem fojtom el dalom, s csak jajgatok,
de senki azt ne tudja meg, hogy bánt sok bajos dolog.
Elmondom hát nektek itt, mit gondolok.
Tóban ha nincs hal, s pinán a lakatot
utálom, és ha bajt kevert, ne dícsérjék a bajhozót.
Úristen, ki életünk kormányozod,
mért nem lett a pinacsősz rögvest halott?
Hisz nincs sem őr, sem ellenőr ily fenemód átkozott.
Mondom, amit a pina tenni szokott
(sok rossz terhel engemet, s rosszat kapok):
amíg minden más sorvadoz, ez megnő, ha megfogod.
S ha nem hinné bárki is, mit oktatok,
az irtásra menjen el, s majd látja ott:
döntenek egy fát, ám helyén két-három nő fel, s nagyobb.
Sűrűbb a vágás után erdő, bozót,
s az uraság sem veszít, sőt nyer adót.
Pimasz, ki jajgat kár miatt, holott kára semmi volt.
Hamis, ki jajgat kár miatt, holott kára semmi volt.
IV.
A semmiről énekelek,
nem érint mást, sem engemet,
sem ifju vért s szerelmeket
– nincs benne sok…
Álomba hullva verselek,
s lovagolok.
Mikor születtem, nem tudom,
nem sírok s nem vidámkodom,
nem ül jó s rossz kedv arcomon
– csak bambulok…
Nyűgöztek éji ormokon
varázslatok.
Ébrenlét volna? álmodás?
– csak úgy tudom, ha mondja más.
Majd’ leterít egy fájdulás,
szívem sajog…
Szent Marsaut-ra! egérfutás,
nincs búra ok!
Beteg vagyok, riaszt halál
– mi ez? valaki mondja már!
A kórság gyógyítóra vár
– s kit kaphatok?
Megöl a rossz, s jól vizitál
a járatos.
Van szeretőm – s ugyan ki az?
Nem láttam még, hidd szavamat!
Nem bánt engem s nem simogat…
Békén vagyok!
Nem járnak normann s frank urak,
hol lakozok!
Kívánom, bár nem láttam őt,
nem tett se jót, se bőszitőt,
s ha nincs itt, nincs hiánya, sőt…
Nem búsulok!
Ismerek én szebb úri nőt,
ki nála jobb!
Az ének kész. De tárgya mi?
El is fogom már küldeni,
s továbbviszi más valaki
Anjou-ba ott…
S hozzá a kulcsot adja ki,
mit rejt a tok!
Dalt költök, s közben szunnyadok
– napfényben állok s ballagok.
Jaj, vannak álnok asszonyok!
S hogy milyenek?
Lovag szerelméről ha hall, mind csak nevet.
Sújtsa a hölgyet kárhozat,
kinek szerelme nem lovag!
Mert ha barát, vagy volna pap,
az besteség,
s jogos, ha rút bűneiért lángokban ég.
Auvergne s Limoges vidékeit
jártam, kerülve bárkit is.
Gari s Bernart úr hölgyeit
fölleltem ott.
Kívántak Szent Lénárddal ők szép jó napot.
Szólt egyikük tört latinul:
„Isten hozott, zarándok úr.
Kastély szolgál lakásodul,
bízvást hiszem,
de jár itt, tudjuk, sok bolond meg esztelen.”
S halljátok nyelvem válaszát.
Nem mondtam én se bűt, se bát,
nem ígérgettem fűt, se fát.
Szóltam viszont:
barambipant, barambipant, barambipont.
Kiáltott Agnes erre fel:
„Ermessen, megleltük, mi kell!
A vándort, húgom, rejtsük el!
Hisz nem beszél,
s a dolgainkról tőle majd rossz hír se kél!”
Be is borított köpenye,
égett a kandalló tüze:
nem volt hiányom semmibe’.
Volt mulatás!
Átjárt a hév, s izzott a szén, a jó parázs.
Kappant adtak tálon elém,
két egészet befaltam én.
Nem jött kukta, szakács felénk,
ültünk magunk:
volt borsos étkünk, kenyerünk meg jó borunk.
„Nővérkém, hátha színlelő,
s csupán előttünk néma ő…
Vörös kandúrunk hozd elő
tüstént, siess!
Megoldja nyelvét rögtön az, ha csalfa ez!”
Hozta Ágnes a borzadályt,
irdatlan nagy bajuszkirályt.
S meglátva őt, szívem megállt,
vérem lehűlt,
s fogam még a hölgyekhez is aligha fűlt.
S hogy túl voltunk a lakomán,
ledobtam kedvükért ruhám.
A kandúrt akkor szaporán
valamelyik
végighúzta a hátamon a sarkamig.
Farkát rángatta egyre csak,
az meg meresztett karmokat,
s már száznál is több seb fakadt
fel testemen.
De moccanást se! – érne bár el végzetem.
Ezt látva Agnes így beszélt:
„Néma – ne aggódjunk ezért!
Fürödjünk inkább, lesve kéjt,
kedves hugom!”
El is telt aztán így velük nyolc-tíz napom.
S halljátok, hányszor dugtam ott:
száznyolcvannyolcszor – nem titok!
Szerszámom majd’ cserbenhagyott
a végire!
Hogy mondjam el, mi munka járt, s mi kín vele!?
Monet, te reggel útra kelsz,
s a tarsolyodban lesz e vers.
Gari s Bernart hölgyére lelsz.
S ott így beszélj:
pusztítsák el kandúrjukat a kedvemér’
VI.
Mindenkinek tudnivaló,
hogy ez a dal jóravaló,
s a műhelyemből származó,
mintegy virágként viruló.
Nem tévedek!
Önmagáért tanúskodó
mindaz, mi lesz.
Tudom, mi bölcs, s mi hibbanó,
tisztességes, szégyent hozó,
mi merész, s mi gyáválkodó.
S ha jön szerelmi dáridó
– bolond legyek? –,
csak azt választom én, mi jó,
a rossz helyett!
Tudom, ki szólít kedvesen,
ki pedig ellenségesen,
ki az, ki jól mulat velem,
derék barát és fesztelen.
S majd úgy teszek,
hogy része békesség legyen
meg élvezet.
Áldott, ki óvta életem,
s szép kedvtelést is szánt nekem:
nem terheltem hát mást sosem,
hisz játszhatom lágy fekhelyen,
s lám pengetek,
jobban mint más, a hangszeren,
– hol azt, hol ezt…
Isten s Szent Julián nevét
dicsérhetem, hisz csodaszép
gyakorlatom van már elég,
s ha tán új ötlet kéne még,
megfelelek!
S nem lesz, ki házamból kilép
majd, téveteg.
Hordom a „nagymester” cimét,
s babám se mondja búcsuképp,
hogy nem lesz másnap táncra kész!
Dagad bennem a büszkeség:
remekelek,
s megtermené bármely vidék
kenyeremet.
De azt ám mégsem állitom,
hogy egyszer nem volt rossz napom,
s majd’ vesztettem játékomon.
Bár jól indult el az nagyon,
de megrekedt…
Néztem: ha így megy, feladom,
lankadt leszek.
Rám is szólt már az angyalom:
„Uram, dákód aligha nyom!”
Indult az újabb rohamom:
„Egy városért se hagyhatom!
Nem ernyedek!”
S emelintette két karom
a terepet.
A terepet ha felhozom,
dákóm bemegy.
Jól sikerült két alkalom,
s bicegve ez.
A terepet jól megnyomom,
s bizony nyerek.
VII.
Íme, virágban a mezők,
a kertek fája újra zöld,
patak csobog kavics fölött,
és fúj a szél.
Érezzen mind szép örömöt,
ki kedvre kél.
Ámorra nincs egy rossz szavam,
számomra bár haszontalan,
s nem ő szabja meg már utam.
Kétség se fér
hozzá, hogy sok öröme van,
ki véle él.
Így volt ez mindig is velem:
szerettem, ám de kedvtelen.
Így volt, s nem lesz másként sosem.
Ha véget ért,
sokszor csak ennyit szólt szivem:
ily semmiért?
Engem leginkább az nyomaszt,
hogy mi kellett, nem kaptam azt.
A közmondás való igaz,
s aranyat ér:
„kitartáshoz erőt ad az
elszánt kedély”.
Ámort csakis az nyeri meg,
aki mindent kedvére tesz,
s barát vagy sem, az egyre megy
– békében él.
Az engedelmesség lehet
csupán a cél.
Csak engedelmes légy, s ügyelj,
hogy mindenütt társadra lelj,
s olyan modort válassz, amely
jó bárkinél!
Az udvarnál ne feleselj
– így pór beszél!
E rigmusomról mondhatom,
hogy csak megértsd, s nincs unalom.
Szabályos rend a versidom,
szép szófüzér,
és tetszetős a dallamom,
ahogy zenél.
Narbonne-ba én el nem megyek,
de magamért
versem küldöm: ő lesz kezes
jó híremért.
Társam, Estève, bár nem megyek,
de magamért
versem küldöm: ő lesz kezes
jó híremért.
VIII.
Új dalba kezdek, új e nóta
– fagy, szél, eső kedvem ne oltsa.
Gyötör hölgyem, kemény a próba:
elég nagy e szerelem?
De kínjaim bárhogy fokozza,
nem oldoz tőle semmi sem.
Tehet, mit kíván, kénye-kedve,
hűbérbe adhat pergamenje,
s azt senki borgőznek ne higgye,
hogy hölgyem én szeretem!
Ha nincs ő, nem kell életem se:
csak szerelmére éhezem.
Szebb színe, mint ivor fehére,
imádom őt, s más senki nőt se,
bizonyságát ám adja végre,
hogy szeret szerelmesen.
Éltemnek – Szent Gergelyre! – vége,
ha ágyán nem csókol s gyepen.
Szép hölgy, hiszed, hasznodra válna,
szerelmed ha engem kizárna?
Élnél ezentúl mint apáca!
Ez a gyötrő szerelem,
félek, még küld engem halálba,
ha díj nem jár, csak sérelem.
Barát lennék, csuhát is öltve
– vesztve engem, vinnéd-e többre?
Bennünk gyúl a világ örömre,
ha él köztünk szerelem!
Dalolj – szólok – komám, Dareustre,
s ne kornyikálj ily rémesen.
Csakis őérte lel hideg ki,
mert őt híven szeretem.
Nem származott még párja néki
Ádám apánktól, vélhetem.
IX.
Örömben úszom, s élvezek
szerelmes jókedvet vigan.
S örömre vágyva untalan,
a legjobb kell, mi csak lehet.
Hisz ez a legfőbb élvezet,
mi szem s fül tetszésére van.
Nem dicsekszem, tudjátok ezt,
sosincs egy hencegő szavam.
Virágjában sincs ám olyan
öröm, mi ezzel versenyez,
mi ennél tündökletesebb
– akárha ködbe fény suhan.
Leírni azt, mi volna ez,
szándékunk, vágyunk hasztalan,
s elgondolnunk is céltalan,
– ilyet nem szülhet képzelet!
S ki szólna szép dicséretet,
éven át költhet szorgosan.
Sápaszt minden más örömet,
s a gőg szolgálja jámboran,
hisz hölgyem olyan nyájasan
vet édes szép tekintetet,
hogy él száznál több éveket,
kinek szívéből része van.
Örömétől gyógyul beteg,
s dühétől meghalnak sokan,
s a bölcs miatta oktalan,
s torzzá tesz szépet, délceget,
s finom emberből durva lesz,
s parasztból jó úr, gáncstalan.
Szem nem látott ily nemeset,
s a száj előtte hangtalan:
enyém marad hát biztosan,
csak hogy üdítse szívemet,
buzdítsa kedvre testemet,
s maradjak véle ifian.
Ha ő hozzám szíves, kegyes,
óvom szerelmét boldogan,
hódolva, s tartva titkosan.
Kedvére szólok és teszek,
s övezi őt majd tisztelet,
s dicsérem is minduntalan.
Üzenni nem merészelek
mással – fogadná bosszusan! –,
s szerelmet vallani magam
félek: szám majd habog-hebeg.
Mi kell nekem, ő mondja meg,
mert tudja: tőle jön javam!
X.
Az évnek édes új szaka
lombot fakaszt, s madár dala
zeng az erdőn százféleképp
– szállnak frisshangú énekek.
Ejtse az ember is szerét,
hogy azt tegye, amit szeret.
Onnét, hol szívem otthona,
nincs híradás, levél soha:
kerül az álom, nevetés.
Ezért hát lépni sem merek,
míg nincsen rá bizonyiték,
hogy miként vágyom, úgy lehet.
Olyan szerelmünk, mint e kép:
galagonya ágára nézz,
senyved csak bokrán reszketeg
esőben, fagyban éjszaka,
s reggelre naptól ébredez,
zöld lombra süt fény sugara.
Emlékszem egy reggelre még,
viszály után jött békeség,
s adott nekem egy nagy kegyet:
gyűrűje volt meg ő maga.
Hogy éljek, Isten adja meg,
s fogjam megint, mit rejt ruha!
Nem érdekel a rút beszéd,
őrzöm jó szomszédom szivét.
Tudom, hogy bár sok nyelv pereg,
s fut a dicsekvő szó tova:
szerelemről locsog-fecseg…
Van késünk, s van mit vágnia!
XI.
Kedvem jött dalba kezdeni,
fájdalmam versbe önteni:
Limousin s Peitou hölgyei
nem látják több szolgálatom.
Megyek, sorsom száműzetés,
borzaszt, mi vár, ezernyi vész.
Marad fiam, s dúlásra kész
minden szomszéd, acsarkodón.
Fáj, hogy már nem leszek tovább
Poitiers-ben uraság.
Folcon d’Angers-nak adom át
– őt várja birtok s kis rokon.
Ha gyermekemhez ő nem áll,
s uram se segít, a király,
Gascogne meg Anjou hadba száll
– rátámad sok haragosom.
Lehet fiam eszes, vitéz,
de elvisz tőle messzeség,
s hamar eléri csúnya vég
– védtelenül, fiatalon.
Kérem minden jó hívemet,
ha bántottam, bocsássa meg,
s Jézus úrhoz esdekelek
– népnyelv s latin szó szájamon.
Virtus volt részem s szép öröm,
de már hozzájuk nincs közöm,
s Felé igyekszem csak hivőn
– ott bűnösé az irgalom.
Mulattam, mókáztam sokat,
szólt ám Urunk: már nem szabad.
Roskasztja terhem vállamat
– közeledik végső napom.
Elhagytam minden szép szokást,
lovagságot, hivalkodást,
s teszem, mit Ő kér, semmi mást
– fogadjon el, fohászkodom.
Barátaim, mind jöjjetek,
s halálomkor dicsérjetek:
ti hoztátok örömömet
– hol itt, hol ott s hol otthonom.
Odahagyom örömömet
– nyérc és coboly csak cifra lom.
Rajnavölgyi Géza fordításai
