Téli Napkelet Hesperidái

 

(az ébredő Eurüdikéhez)

Lassuló
lélegzettel visszahúzódtak –
elvermeltek aranyhalai
a nyárnak. Déli tűzfal alatt
a padon, szüreti kosárban
napkeleti lombok kámeája,
télelő hamvas datolyaszilvája,
koreai gámok duzzadt
aranyalmája ragyog.
Földre hajló gímpáfrányok között,
dérezüst csípőin ringva közeleg
a narancsködű reggel. Jön, jön
kert alatt az égen. Jön, jön,
mint a gyöngy, törtfehéren.
Homlokán arák tiarája,
mélyzöld levéltenyerek,
árnyak aráliája –
téli hajnallal pattant
mézvirágfürtjei.

 

(Illusztráció: Auguste Rodin)

Tanmesék Japán járvány-sújtotta korszakaiból

Az emberiséget történelme során különféle járványok sújtották, nincs ez másként a Heian- és Kamakura-kori Japánnal sem. Mivel a kor esztétikai ideálja nem engedte meg a történtek nyers bemutatását, az irodalomban rendre az „egész város jajveszékelt” kifejezéssel utalnak az efféle eseményekre. A buddhista tanmesékben sokszor nem is maga a betegség kerül előtérbe, hanem az azzal kapcsolatba hozható tanulságok. A halálos kór eszközként jelenik meg, amellyel az emberi erényeket mutatják be. Az alábbiakban négy ilyen történet fordítását közöljük.

            A Régi idők történeteiből két tanmesét mutatunk be. Az első Jositaka alsórangú parancsnokról (Jositaka no sósó, 義孝少将), azaz Fudzsivara no Jositakáról (藤原義孝) szól, aki 954-ben született. Anyai ágon a császári családhoz kötődött, fényes jövő állt előtte a politika és az irodalom terén egyaránt, azonban 974-ben, mindössze húsz évesen elhunyt az akkor tomboló járványban. A tanmese azonban ennél a tragédiánál is nagyobb hangsúlyt helyez arra, hogy ha valaki evilági létét a buddhizmusnak szenteli, halála után bizonyosan Amida buddha mennyországába jut.

            A Régi idők történetei második tanmeséje egy meg nem nevezett ház meg nem nevezett szakácsának találkozását meséli el Tomo no Josio (伴善男, 811-868) szellemével. Tomo no Josio magas rangú udvari tisztségviselő volt, azonban száműzték Izu (伊豆) tartományba, miután megvádolták az Óten kapu (Óten mon, 応天門) felgyújtásával 866-ban. Feltehetőleg politikai összeesküvés állt a háttérben, és ártatlanul szenvedte el a büntetést, ennek ellenére szelleme védelmezően lép fel a főváros embereiért.

            A harmadik tanmese az Udzsiban fennmaradt történetekben található, és a magyar népmesékben is sokszor feltűnő jó tett helyébe jót várj témára épül. A legyengült Jócsó szerzetes egy környékbeli ember adományától erőre kap, majd az illető jócselekedetének köszönhetően megmenekül a később tomboló járványtól.

            Az utolsó történet kissé kilóg a sorból, mivel nem tanmese, hanem egy zuihicu (随筆), azaz esszégyűjtemény részlete. Szerzője feltehetőleg Josida Kenkó (吉田兼好, 1283? -1352?), aki kezdetben udvari hivatalnokként, később szerzetesként tevékenykedett. A részlet ékes példája az „egész város jajveszékelt” állapotot megelőző nyugtalanságnak. A fővárosban elterjed a, hogy egy démonná (oni, 鬼) vált nő érkezett vidékről. A város felbolydul a hír hallatára, Josida Kenkó pedig emberekbe vetett hitét vesztve nézi a felfordulást.

 

 

Régi idők történetei, 15. kötet, 42. fejezet:

Jositaka alsórangú parancsnok átlép Amida buddha mennyországába

Régen történt, hogy volt egy ember, akit úgy hívtak, az első kerületi régens[1]. Az ő gyermeke volt Takakata, a jobb felőli palotaőrség alsórangú parancsnoka, és annak öccse, Jositaka, a bal felőli palotaőrség alsórangú parancsnoka. Jositaka alsórangú parancsnok fiatal korától a buddhizmusnak szentelte magát. Mélyen hitt annak tanaiban, nem követett el helytelen cselekedeteket, nem evett halat, madarat.

            Egy nap a palota emberei összegyűltek néhányan, és elhívták ezt az alsórangú parancsnokot. Mikor megérkezett, mindenki evett-ivott, mulatozott. Volt ott felszeletelt kárászhús, ikrájával keverve. Jositaka alsórangú parancsnok, amint ezt látta, hozzá sem nyúlt és így szólt:

  • Az anya húsát elkeverni gyermekével, és azt megenni… – mondta, majd könnyekkel a szemében felállt és távozott. Amint az emberek ezt meglátták, az étel is ízetlenné vált szájukban.

Jositaka nemcsak tartózkodott haltól, madártól, de még olyan sem volt, hogy kioltotta volna az életét valakinek vagy valaminek. Bármikor, ha a hivatali teendői között egy kis ideje akadt, a Lótusz szútrát recitálta, és Amida buddhához fohászkodott.

Ten’en második évében[2] , ősz idején történt, hogy terjedt a fekete himlő, az egész város jajveszékelt. Egy éjjelen, mikor a pirkadat előtti hold rendkívül fényesen ragyogott, a császárné lakosztályának egyik, folyosóra nyíló szobájában néhány udvarhölgy beszélgetett. Egyszer csak megjelent Jositaka alsórangú parancsnok lágy kelméjű hétköznapi öltözetben – talán a császári lak várószobája felől jött – és megállt beszélgetni az udvarhölgyekkel. Minden szavának oka volt, és bárki látta, megmondhatta, bármiféle kicsinységről beszélt is, érződött a Tan iránti mély elkötelezettsége. Egyre múlt az éj, az alsórangú parancsnok pedig elindult észak felé. Nem volt vele más, csak egy fiatal szolgája. Ahogy elhaladt a palota északi kapujánál, emelkedetten recitálta a Lótusz szútra Ügyes eszközök című fejezetének szerzetes-versét[3]. Ahogy ezt hallották a folyosón lévő udvarhölgyek, így beszéltek:

  • Ő bizony tényleg egy mély hitű úrfi lehet. Vajon hová megy?

Odahívtak egy palotaőrt, és azt mondták neki:

  • Menj és nézd meg, hova megy az alsórangú parancsnok!

A palotaőr utána indult. Az alsórangú parancsnok áthaladt a keleti felső kapun, majd északnak tartott az Ómija úton. Végül belépett a Szeszon templomba annak keleti kapuján, és megállt a keleti épület előtti szilvafánál. Nyugatnak fordult, és így fohászkodott:

  • Menedéket veszek Amida buddhában. Fogadom, hogy halálom után újraszületek nyugati mennyországában.

A palotaőr megközelítette a fiatal szolgálót, és megkérdezte tőle:

  • Mindig így fohászkodik?

A fiatal szolgáló így felelt:

  • Igen, mindig így fohászkodik, amikor nem látja senki.

Amikor a palotaőr visszament és elmondta ezt az udvarhölgyeknek, azok nagyon meghatódtak.

A következő napon azonban az alsórangú parancsnok elkapta a himlőt.

  • Nem tudok szolgálatra menni a palotába – mondta, de épp, hogy csak kimondta ezt, már bátyja, Takakata alsórangú parancsnok is elkapta a kórt. Egyikük a ház nyugati, másikuk a keleti részében feküdt, kínozta őket a betegség. Anyjuk ápolta őket, futott egyiküktől a másikukig. Az idősebbik fiú betegsége három nap alatt annyira elhatalmasodott, hogy meghalt. A párnáját észak felé fordították[4], és meggyászolták, ahogy minden halottat szokás. Ezután anyjuk a fiatalabbik fiú betegágyához ment, és bánatosan zokogott. Látta, hogy ez a fia is nagyon beteg, ám az alsórangú parancsnok a Lótusz-szútra Ügyes eszközök című fejezetét recitálta fennhangon. Amikor a feléig jutott, meghalt. Ekkor csodás illat lengte be a szobát.[5] Mit érezhetett szegény anya, hogy egyszerre vesztette el két gyermekét! Hogy szenvedett volna apjuk, a régens úr, ha még élt volna!

            Eltelt három nap, ekkor az anya álmot látott. Azt álmodta, hogy idősebb fia a középső kapunál áll és rettenetesen sír. Anyja lakrésze sarkánál állt, és így szólt fiához:

  • Miért nem jössz be, csak sírsz ott?

A fia így felelt:

  • Hiába szeretnék bemenni, nem tudok. Amikor a túlvilág ura, Enma nagyúr[6] előtt lajstromba vették bűneimet, azt mondták: Ennek még maradt az életéből, engedjük vissza. Visszaengedtek hát, és hazajöttem. De mivel ti, amint meghaltam, a párnát máris északra fordítottátok, nem tudtam visszatérni a testembe és újraéledni, így csak bolyongok. Látod anyám, mit tettetek? – s csak sírt, arcán gyűlölet izzott. Ekkor az anya felébredt. Vajon mit érezhetett ezután?

            Élt ebben az időben egy ember, a jobb felőli palotaőrség középrangú parancsnoka, Fudzsivara no Takató. Álmában megjelent neki Jositaka alsórangú parancsnok, akivel még annak életében jó barátságban voltak. Takató középrangú parancsnok rendkívül megörült, és így szólt hozzá:

  • Hát te merre vagy?

Jositaka alsórangú parancsnok egy kínai versben így felelt:

Barátságunk fogadtam a Palota holdjának régen,
most szabadon vagyok a mennyeknek szelében.

Majd eltűnt, mintha eltörölték volna, a középrangú parancsnok pedig felébredt, és rögvest lejegyezte Jositaka versét. Az emberek, akik hallották azt, így magasztalták Jositakát: “Lám, aki a Buddha útját követi, számíthat arra, hogy élete végén a Amida buddha mennyországába jut.”

            Az alsórangú parancsnok már életében is tehetséges volt, csodálatos verseket alkotott, nem volt ez másként az álombelivel sem. Halálakor megjelent a mennybe való átlépés jele, és ő maga is kimondta ezt versében, biztos hát, hogy a Amida buddha mennyországába került, így beszélik régóta.

Régi idők történetei, 27. kötet, 11. fejezet:

Egy ház szakácsa Tomo no Josio nagytanácsos szellemével találkozik

 

Régen, valamelyik császár idejében a világon köhögőbaj pusztított. Rangra való tekintet nélkül mindenki szenvedett a betegségtől. Ekkor történt, hogy egy szakácsként szolgáló férfi, miután végzett aznapi munkájával, a disznó órájában[7], amikor már mindenki elcsendesedett, elindult haza. A kapunál egyszer csak meglátott egy alakot, aki piros felsőruhát és fejfedőt viselt.[8] Csak úgy áradt belőle a büszke méltóság, szinte már félelmetes volt. Magas rangú úrnak tűnt, így a szakács nem tudta, ki lehet az pontosan, de abban biztos volt, hogy nem valami jöttment, térdre ereszkedve fejet hajtott hát előtte. Ekkor az ember így szólt hozzá:

  • Tudod-e, hogy ki vagyok én?
  • Nem tudom, méltóságos uram. – felelte a szakács. Erre az ember így szólt hozzá.
  • Én vagyok Tomo no Josio nagytanácsos, réges-régen éltem ebben a tartományban. Izuba száműztek, ott leltem halálom, majd a járványok istenévé lettem. Bár szándékom ellen volt, vétséget követtem el az Udvar ellen, amiért súlyosan megbűnhődtem. Azonban ameddig a császárt szolgáltam, sok kegyben részesültem, ezért úgy döntöttem, megkegyelmezek a tartományomnak. Bár ebben az évben elrendelték, hogy egy halálos járvány mindenkit eltöröljön a föld színéről, meggyőztem az isteneket, változtassák meg azt köhögőbajra. Emiatt van, hogy most mindenki köhögőbajtól szenved. Azért jelentem meg itt, hogy ezt elmondjam neked. Ne félj hát! – Miután így szólt, nyom nélkül eltűnt. A szakács félve visszament a házba, és elbeszélte az embereknek, mi történt. Ezután elterjedt a hír az országban, hogy Tomo no Josio nagytanácsos járványisten lett.

De miért épp ennek a szakácsnak mondta el történetét a nagytanácsos, amikor annyi ember él a földön? Ennek is bizonyosan megvan az oka. Így beszélik régóta.

 

Udzsiban fennmaradt történetek gyűjteménye,
4. kötet, 15. fejezet:

Jócsó szerzetes halat eszik

 

Ma már ez is egy régvolt történet. A déli fővárosban[9] élő Jócsó szerzetes sem a nap első, sem a második étkezésére nem evett halat.[10] Egyszer igen hosszúra nyúlt az Udvari szerzetesi szolgálat.  Mivel ott nem evett halat, legyengülve tartott haza Narába. Amikor a nadzsimai Dzsóroku templom környékén[11] a magukkal hozott ételt fogyasztották, tanítványa az egyik környékbeli embertől halat kért mestere számára. Az ember ezután álmot látott. Félelmetes lények jelölték meg sorra a környék házait, egyedül az övét hagyták ki. Mikor kérdezte, miért, a lények küldöttje így felelt:

  • Halat adtál Jócsó szerzetesnek, ezért hagyjuk ki a te házadat.

Abban az évben rengetegen haltak meg az akkor tomboló járványban. Minden házat sújtott a csapás, csak az emberét nem, aki halat adott Jócsó szerzetesnek. Elment hát a szerzeteshez, és elbeszélte ezt neki. A szerzetes hallván a történetet egy öltözet gúnyát ajándékozott neki.

Üres órák gondolatai, 50. fejezet

 

Az Ócsó[12] korszak idején az a hír járta, hogy egy démonná vált nőt hozott fel valaki Isze vidékéről. Abban a húsz napban a főváros és a szomszédos Sirakava[13] emberei keresztül-kasul járták az utcákat, remélve, hogy láthatják a démont.

  • Tegnap a Szaion templomban járt!
  • Ma biztos a Császári Palotába megy!
  • Most itt és itt van! – mondogatták.

Nem volt olyan, aki biztosan állította volna, hogy látta, de olyan sem, aki azt mondta volna, szemen szedett hazugság az egész történet. Mindenki csak a démonról beszélt megállás nélkül, magas és alacsony rangúak egyaránt.

Ebben az időben egyszer épp a Keleti hegyektől[14] mentem az Agu templom[15] felé dolgomat intézni. Az emberek a negyedik kerülettől északra mind felfelé futottak és kiáltoztak:

– Démon van az első kerületi út és a Muromacsi út kereszteződésénél!

 Ahogy kitekintettem az Imade-pataktól, látom, hogy az emelvénynél, amelyről a visszavonult császár szokta nézni a Kamo ünnepséget, úgy feltorlódtak az emberek, hogy lépni sem lehetett tőlük. Ha ennyi ember összegyűlt, talán mégiscsak igaz a beszéd, gondoltam, és elküldtem valakit, hogy nézze meg, mi történik. Nem volt azonban egy ember sem, aki látta volna a démont. Egészen alkonyatig tartott a felfordulás, végül verekedésbe torkollott, bizony efféle elkeserítő dolgok történtek.

Ebben az időben terjedt egy betegség, amiben az emberek két-három napig szenvedtek. Volt, aki azt mondta, a démonról szóló mendemonda ezt jelezte előre.

 Károlyi Orsolya fordítása

 

A fordítás az alábbi kritikai kiadások felhasználásával készült:

  • Sinpen nihon kotenbungaku zensú 36., Kondzsaku monogatarisú 2. (新編日本古典文学全集36『今昔物語集』2). Sógakkan, Tokió, 2000, 121–125. o.
  • Sinpen nihon kotenbungaku zensú 38., Kondzsaku monogatarisú 4. (新編日本古典文学全集38『今昔物語集』4). Sógakkan, Tokió, 2002, 42–43. o.
  • Sinpen nihon kotenbungaku zensú 50., Udzsi súi monogatari (新編日本古典文学全集50『宇治拾遺物語』Sógakkan, Tokió, 1996, 42–43. o.
  • Sinpen nihon kotenbungaku zensú 44., Curezuregusza (新編日本古典文学全集44『徒然草』 Sógakkan, Tokió, 1995, 120–121. o.

[1] Fudzsivara no Koremasza (藤原伊尹, 924~972)

[2] 天延, 974.

[3] Amikor Sákjamuni Buddha a Lótusz-szútrát tanította volna, 5000 követője távozott a tanbeszédről, mert úgy gondolták, már megvilágosodtak. A Buddha hagyta őket elmenni, és ezután prédikált tovább, mivel már nem voltak olyanok a gyülekezetben, akiknek kétség maradt volna szívében.

[4] A hagyomány szerint Sákjamuni buddha feje észak felé nézett nirvánába jutásakor, ezért fordították így a halottak párnáját.

[5] Annak jele, hogy valaki átlép Amida buddha mennyországába.

[6] Enma daió (閻魔大王), a túlvilág ura, előtte számoltatják el az ember életében véghezvitt cselekedeteit, és döntenek további sorsáról.

[7] Este kilenc és tizenegy óra között.

[8] Az ötödik rendfokozatú udvari hivatalnokok viselete.

[9] Nara. Itt volt a főváros 710 és 784 között.

[10] Ha egy szerzetes a Tan érdekében teszi, nem minősül bűnnek a hal elfogyasztása.

[11] A mai Dzsójó (城陽) város környéke, Kiotó és Nara között található.

[12] 応長, 1311-12

[13] 白川, a Kamo folyótól délre eső terület, ma Kiotó város Szakjó (左京) kerületébe tartozik.

[14] Higasijama(東山), a Kamo-folyótól keletre eső hegyvidék.

[15] Agui (安居院), buddhista templom, amely a mai Kamigjó kerületben volt.

WORDSWORTH REMINISZCENCIÁK; DANSE MACABRE

 

WORDSWORTH REMINISZCENCIÁK
/haikuk/

csak táncolj, táncolj
lángoló tűzliliom
nyári szelekben

petét rakott a
pillangó: libbenő szárny
eltűnő élet

egy pisztráng villan
szemben a zúgó árral
mégsem adja fel

most állj meg idő
aranytükrödben suhanj
ne múlj, tündértánc

múlt aranynapok
fényét későn kutatod
didergő erdőn

a lombok közé
titáni zöld ragyogás
megérkezni végül

 

DANSE MACABRE
/haikuk/

pókfonál köt még
hulló levelet ághoz
végső haladék

kicsiny legyek tánca
őszarany fényben, mielőtt
végleg este lesz

betévedt madár
az uszoda hatalmas
fogda: a halál

az égő torony
is megreszket, mielőtt
földre omolna

hold süt szobádba
miben reménykedhetsz még
megbotló árnyék

 

(Illusztráció: Jon Q Wright: Autumn Brown Trout)

Decemberi lapajánló

A decemberi lapszámok tartalmából Bodrogi Csongor és Enesey Diána készített összeállítást, betekintést nyújtva a lapszámok sokszínűségébe.

  1. december 5.

A TIZEDIK:  Tófalvi Zselyke: Hűtőmágnes (novella) [Látó]

A gyász elviselhetetlenségéről szól ez a novella. Az elbeszélőnek rövid egymásutánban halt meg előbb az édesanyja, majd a férje. Az emlékezés során, mely a novella testét teszi ki, összefonódnak az anyára és a férjre vonatkozó emlékfoszlányok, melyek végülis a hűtőmágnes szimbólumában egyesülnek. Az elhunyt házastárs egyszer egy Nagy-Romániát ábrázoló hűtőmágnest vitt haza, melyet a ház asszonya szégyellt kitenni hűtőjére, így aztán az elkallódott, és tizenkét évig az elbeszélő nem is tudott róla, hol lehet. A haláleset után találta meg, a hűtőszekrény mögött; kiteszi a hűtőre, és ez a bizarr tárgy emlékezteti ezután a szépre, amit együtt éltek át – mintha a szépségnek igazából nem is lennének törvényei. [B. Cs.]

A KILENCEDIK: Vörös István: A fejlődés balladája (vers) [Kalligram]

Mi mindenről lehet balladát írni? — Lehet például a szerelemről, a sorsról, s mint Vörös István most megmutatta, a fejlődésről is. Versének minden szava felrázó, elmélyedésre, reflexióra, és tettre sarkall. A ,,fejlődés” szó minden pozitív konnotációja elsüllyed és feloldódik Vörös soraiban. A ,,fejlődés nem siker”, sorról-sorra bomlik ki a szabadságért vállalt ,,másféle rabság”, a szégyen, az idő szorítása, míg végül egészen sajátunkká válik. [E. D.]

A NYOLCADIK: 

Nagy Zalán: Nem szeretem a boldogságot (vers) [Látó]

 

Ez a keresetlen egyszerűséggel szóló vers, mely leginkább csupasz kijelentéseket tartalmaz arról, hogy az elbeszélője mit nem szeret, voltaképpen nagyon szépen meg van variálva, és finoman keretes szerkezetével megdöbbenti az olvasót. Csak a vers kiválasztása után kerestem rá a szerző nevére, és meghökkentett, mennyire szemtelenül fiatal ember írta a szöveget. Természetesen az ember életkorából sohasem vonható le következtetés arra nézve, hogy milyen szöveget fog írni, a meghökkenésem éppen inkább arra vonatkozott, hogy ennyire egyszerűen leginkább az élet nagy traumáin túleső, nagy öregek szoktak írni – mármint sztereotípiáink szerint. Hogy miért nem szereti az elbeszélő a boldogságot? Mert túl nagy az ára: a halál, avagy legalábbis a halál közelségének tudata; és az elbeszélő a halált sem szereti,

mert a halál nem tanít semmire
átfúj rajtam mint a kora tavaszi szél
nagyanyám február végén halt meg
nem tudom hányadikán
mert hidegen hagyott
mint a kora tavaszi szél 
[B. Cs.]

A HETEDIK: 

Svégel Fanni: „A szégyen öngyilkosságba űzött…” (tanulmány) [2000]

A 2000 folyóirat a novemberi számát a szégyen témájának szenteli, és ebből az alkalomból elgondolkodtatóbbnál elgondolkodtatóbb tanulmányokat olvashatunk a lapszámban. Büszkén árulhatjuk el, hogy egyik szerkesztőnk, Pintér Dóra is képviselteti magát egy kitűnő dolgozattal Krasznahorkai László Báró Wenckheim hazatér című regényéről. Magam végülis azért választottam Svégel Fanni tanulmányát, mert ez a szöveg foglalkozik a legáltalánosabb módon szégyen és irodalmi feldolgozás viszonyával. A háborúkban, illetve házasságokban előforduló nemi erőszak természetes módon hoz létre az áldozatban egy olyan szégyenérzetet, hogy az esemény elmesélése bizonyos fokig mindig tabunak számított. Svégel Fanni példákat hoz föl rá, hogy a kibeszélés során hogyan oldódhatnak föl gátlások, hogyan lehet az elbeszélés révén felülemelkedni a kiszolgáltatott helyzeten, úrrá lenni a megnyomorító tapasztalaton, új életet kezdeni. [B. Cs.]

A HATODIK: Orcsik Roland: Házi kedvenc (vers) [Székelyföld]

A vers mintha idilli képpel indulna. „Arcomon térdel” valaki, és a címből kiindulva ez a „valaki” akár a házi kedvencem is lehet (már amennyiben elfogadjuk a metaforát, hogy térdelni egy kutya is képes). A megnyugtató viszony azonban hamar átfordul; a könyörgő hangra váltó elbeszélő inkább a kutya, legalábbis bizonyos házi szolga attribútumait veszi föl. A kibontakozó párbeszéd aztán egyfajta kölcsönös függőségi viszonyra derít fényt; a fulladozó szolga ugyanúgy markában tartja fenyegetőjét, mint az az elbeszélőt. A kölcsönös fenyegetettséget kifejező költemény értelmezési tartománya nagyra tágul, és nemcsak privát viszonyok, de az egész társadalmi rend(szer) patologikusságára is mintha fényt derítene. [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: 

Vladimír Holan: (vers) [Tiszatáj]

A műfordítások, különösen a lírafordítások nagyon közel állnak a szívemhez, ezért mindig örülök, ha szembejön velem egy-egy különleges versfordítás. A Tiszatáj decemberi számában is rátaláltam erre az ismerős örömre, Vladimír Halon és Mary Shelley — utóbbiak  Gálla Edit remek fordításában jelentek meg — verseire. Ám a német nyelvű költészet kedvelőinek sincs okuk a csüggedésre, hiszen az osztrák költő, Friederike Mayröcker versei is megjelentek, Schiff Júlia kiváló fordítói munkájában. Ezúttal Holan költeményeit emelném ki, amelyek számomra különösen izgalmas gondolati világ kapuit tárták ki.

Vladimír Holanról — aki az irodalomtörténészek szerint Mallarmé és Rilke köpönyegéből bújt elő —  Tőzsér Árpád írt bevezetőt, s szintén ő ültette át verseit magyarra. Holan írásai a szerelem és a halál témái között mozognak, de vallási motívumok is szerephez jutnak, a természet képeivel együtt. A képzeletbeli mérleg talán a halál felé billen a Tiszatájban közölt versek esetében. A Várjuk, hogy valaki… című versben a szerelem maga is egészen a halál oldalára csúszik át, veszélyként látjuk, a szerelem életként magát sebzi meg. A jól leírható rendezettségben folyton a rejtéllyel találkozunk, a gyümölcsök és a levelek lehullanak, az ,,ittlétünk” végéhez ér. Mire várunk? Hogy valaki leszedi az almát, mielőtt beköszönt a tél, s olyan szalmába rakja, ,,amit a Kisjézus ágyából húztak”; hogy jusson egy kicsiny rész a kezdetből minden végnek. [E. D.]

A NEGYEDIK:  Fenyvesi Orsolya: NEM ÁLOM VOLT (kispróza) [Kalligram]

A decemberi Kalligram egy sor kisprózát közölt Fenyvesi Orsolyától, nem volt egyszerű a választás, de végül az első mellett döntöttem, mert talán ez ragadott meg a leginkább. Azt hiszem, épp a szövet áradása jelentette a vonzerőt, az érzelmek, a vágyak pontosan úgy hömpölyögnek ebben a néhány sorban, mint a központi képet adó ,,sűrű folyam”. A vágyakozó szeretet szinte egybeforr a tájleírással, a benső valamilyen egészen rejtélyes módon tükröződik minden külsőben, mintha az összes megjelenő dolog a szeretett személyhez kötődne. Ám nem csupán a vizuális érzékelés jelenik meg, nagy szerepet kap az érintés is. Meg persze a víz, amelyben az eggyé válás reménye rejlett, s amely végül a szeretet lehetetlenségévé vált. Cseppekként széledt szét a szeretet. [E. D.]

A HARMADIK:

Theodor W. Adorno: Bevezetés az új zenébe (esszé, egy előadás fordítása) [2000]

 

Weiss János kiváló fordításában látott napvilágot Adorno új zenéről szóló előadása. De mi is az új zene, talán a kultúripar egy újabb, torz terméke? — Korántsem. Az új zene nem kommercializált, épp ezért már ki is vonja Adorno az általa unalmasnak tartott dzsesszt ebből a körből. A szöveg célja az új zene megértése, s ehhez kutat Adorno megértési módokat, melyben nagy segítségére vannak a filozófiából és a festészetből vett párhuzamok. A modern zenét Adorno az eldologiasodás elleni mozgalomként láttatja, s mellé állítja Bergson és Nietzsche életfilozófiáját. Adorno az új zene lényegét a tradicionális zene felől igyekszik — több ponton is —megvilágítani a tradicionális zenéhez tartozó tonalitás és a modern zenéhez kötődő atonalitás, illetve a díszítő mozzanatok megléte és hiánya felől. Ám végül kiderül, hogy talán az új zenén keresztül a tradicionális zene teljesebb megértéséhez juthatunk, épp fordítva, mint véltük. Hogy mégis mi szükséges ehhez? Egyfajta nyitottság, s az esztétikai egyediségre irányuló fókuszált figyelem. [E. D.]

A MÁSODIK:  Csikós Attila: Lenni birtokosszerkezetben (novella) [Székelyföld]

Novella a novellában, de a középpontban nem a készülő (csak rövid részleteiben megjelenő) novella áll, hanem az író szenvedése, aki írja. A szenvedés nem privát. Az elbeszélést író szerző nagyon idős anyja demenciával küszködik, emlékezete egyre inkább a saját szabályai szerint működik. De maga a szerző is emlékezik: a szép pillanatokra, amelyeket még gyerekként anyjával élvezhetett, illetve minden másra is, amit a hatalmas idő szépen sorjában elpusztított. Kulcsmotívum a szövegben a kézmosásé, a rögeszméssé vált tisztálkodásé (világjárvány idejében vagyunk); azt az illúziót kelti föl, hogy a múlt és az idő történései tisztára moshatók, hogy tehát lehetséges valamiféle olyan lényegre lelni a mindent átfogó fenyegetettségben, amely választ ad egyre erősödő szorongásainkra. [B. Cs.]

AZ ELSŐ: 

Izsó Zita: Kiűzetés (vers) [Apokrif]

Ha a csend tud beszélni, bizonyára úgy teszi, mint Izsó Zita versében. A sorokat átjárja a bensőségesség bizonyossága, de a bizonytalanság is. A kényelmes közelség terhes tehetetlenséggé válhat: mit lehet kezdeni a másik nálunk hagyott, bennünk bújkáló titkaival? Túltenghet-e a hallgatás, vagy lehet-e egyenrangú a beszéddel? Akárhogy is, a hosszas csend utáni első kimondott szó nem röppenhet csak el úgy, jelentősége van, itt épp egy új madárfajta neve lesz — jól kell kiválasztani, szálljon el vele.

Az Apokrif téli számából kiemelném még Bezsenyi Tamás Hűtött múlt című, orosz realizmust felidéző prózáját, amely mindvégig az individuumra fókuszál, a külső perspektívából belépünk a főszereplő tudatába. A munkában elmerülésnek, a család elhanyagolásának minden keserűsége ott él a sorokban, végül pedig nem marad más, mint a puszta jelenlét hiányának hiánya.  [E. D.]

 

 

 

Seherezádé emlékirataiból

 

Felsorolom a nemlét emlékeit
a szél hosszú zokogását,
szobámban a huzatot.

* * *

Csalogat egy birodalom
cinkos cinikus csöndje,
derűsebben bukdácsolok
az árnyékos oldalon.

* * *

Nyíl mutat új hazára –
ragyog a lélekben
tenyérnyi kék.

Repül a szőnyeg
varázslatos velünk
veszi kezdetét.

* * *

Szeretem magunkat
abban a térben,
delejes éjben
messziről nézem
tétova kezünk
miként vet gallyat
a szunnyadó tűzre.

* * *

Lenni,
amíg mélységünk
halk zenéitől
egy másik felsikolt,
nem érdekel
mit súg össze a
hátunk mögött;
kölcsönös melegben
olvad le arcomról
a szegények királyi gőgje,
büszkeség-kolonc.

* * *

(híd)

Kimondatlanok fölött
visszafogott lélegzetünk.

* * *

(feltámadás)

Tengerszemtestünkben
rian a jég.

* * *

(akkor, ott)

Nem tornyoz akadályt
hogy nincs jövőnk,
ha a legrövidebb
pillanatba beköltözünk.

Szánakozik vagy nevet
az Isten, amíg egymásba
temetkezünk a halál elől?

* * *

meztelenség szárnyasoltárain
a vágy áldozati ének,
feszülök tested keresztjére
cselekvő igének,
újra éli magát, általunk,
bennünk az ősi szép,
súrlódva bomlunk
szivárványszíneinkre,
egyszerre szakad ránk az ég,
látom szerelemszelíd arcod,
miképp senki nem láthatta még.

* * *

(innen)

múlt és jövő
egyforma távol,
fölöttünk vércsevijjogás,
előttünk szakadékká
mélyülő árok.

* * *

(később)

neonvillámcsapás
töri be az ablakot
kísértőn lebbennek
kék függönyök

nem tudod kimondani
nem tudom kimondani
mi most oly szép,
múlttá merevítve
bennünk lesz örök.

* * *

(időnk)

Őkeselyűsége szárnyait
nem lyuggatja átok,
csőrében a vízcsepp is
életből, halálból.

Jövőnk jóslata:
Ránk a fény emel kezet.

* * *

(a háremben)

Mit keresek ennyi nő között?
jelenlétem gyökerei
hova nyúlnak?

Az édent tenyerén
kínáló Isten
fáradtan mosolyogja
szét a körénkzápult
sok-sok éjszakát,
szavak, a hullafáradt
játékosok megpihennek,
nyelvünkre dermed,
amit még kiáltanánk
egymás után.

* * *

(konklúzió)

Egymásban?
vakon egy másik világban,
csak testünk sziklái töredeznek
önámításainkban.

* * *

 

(Illusztráció: Lia Peko: Blue ice on Lake Baikal)

dobon dobolni

 

Lilith Guégamian: Loucniak guicher
(Eclairée par une luciole, 2007)

hallottam, nem süt a Nap. a Hold söpört csak, mezítlábasan jártam a havon. más is járt, medve. medvenyoma volt, amikor beleléptem. de nem szólt, öreg. nem eszik. dobom volt, majdnem eldobtam, úgy megijesztett.

doboltam, ahogy a medve lépett. hallottam, hó esik le, de nem tudtam, fent vagy lent vagyok-e. a Holdon is hó esett. házhoz értünk, a medve házához. a házban is ütnöm kellett a dobot. hallottam, széket húz ki nekem. hallottam, hol a szék, doboltam.

leült, hallottam a székét. hallottam az ablakokat. fán léptem, leültem a fára. vörös fából a ház, a szék, az ablakkeret, hallottam. hó esik a Holdon, ahová a hó esik rá, az a Hold. minden más hó mellé esik.

a melléesett hó megáll az égen. néha a föld hójából is esik mellé. ezekből lesznek a csillagok. apó hónak nevez minket mégis, nem csillagnak.

hallottam, a Hold söpör csak. jó holdat kívántam a medvének, ő is valamelyik. követtük a nyomait. mielőtt elindulnánk, már nyomunk van. hallottam a házát, hallottam más medvék házait üresen. nyomok nélkül járnak ott.

dobolnom kellett, ahogy a medve gondolata járt. a nyomában jártam, de ő ivott a nyomomból, hallottam. nem lett ember. nem volt nem ember. szemüveget akartam levenni a szememről, de nem találtam.

nem hallak, hallottam, ahogy mondja. nekik nincs dobjuk, nekünk kell csak dobon dobolni. annak, aki elfelejti, a szeme vakon lesz. azt mondja, hó vagyunk, csak leesünk valahol.

mezítlábasan jártam a havon. más is járt, vadász. nem dobolt, innen tudtam. nem járt mellette medve, innen. hallgatott minket. mit lehet csinálni egy medvével? megnyúzni. nem, mit lehet csinálni egy medvével együtt?

dob volt nálam, dobolni akartam vagy már doboltam. apó járt mellettem. mellette jártam. mondani akartam a vadásznak, ő ember, de a dobot se találtam el. a melléesett hóból csillag, ég és melléesett hó lesz.

honnan tudta a vadász, kit lőjön le.

a dobomon volt egy kislánynak a háza. zöld volt a haja, kék fűből és lila fűből, kék és lila virágok sárga szárából, ilyen zöld volt a ruhája is. volt egy éneke, amikor beteg volt, egy medve énekelte. úgy énekeltek akkor, ahogy a Nap süt a hóra.

itt már nincs vadász, az utolsó medve házába ment az utolsó. nincs dobja, vagy nincs hangja a dobjának. már nem ölök több medvét. mondta. itt mindenki dobol, és nem értik a vadászt, mert nincs dobja. tévedésből lőttelek le, volt egy éneke erre.

de nem volt hangja.

a kislány nem dobolt, nem volt dobja a dobomon. elég volt szaladnia. amikor szaladt, növények nőttek. hagyta, hogy a kenyér árpa legyen. szigorú kenyér, szélben terem. van kenyér, ami olyan, mint a medve arca.

az utolsó medvekor énekelni kellett, volt is énekük erre, de nem tudták énekelni, olyan csend van.

ahogy a Nap süt a hóra, amikor a Hold. a Nap süt a melléesett hóra is, amikor süt.

hallottam, nem süt a Nap. ember jött mellettem, vagy medve. más is járt, ember, vagy medve, hallottam. két medve találkozik egy harmadikkal. egy medve és egy ember találkozik egy medvével, vagy emberrel. két ember találkozik egy medvével.

medve voltam, de nem tudtam.

2019. 02. 05. 7: 32: 35

 

1. hazajön a Nap
2. dobon dobolni

(Illusztráció: Michael Adamidis: Dark Forest, 2019)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info