Az emberiséget történelme során különféle járványok sújtották, nincs ez másként a Heian- és Kamakura-kori Japánnal sem. Mivel a kor esztétikai ideálja nem engedte meg a történtek nyers bemutatását, az irodalomban rendre az „egész város jajveszékelt” kifejezéssel utalnak az efféle eseményekre. A buddhista tanmesékben sokszor nem is maga a betegség kerül előtérbe, hanem az azzal kapcsolatba hozható tanulságok. A halálos kór eszközként jelenik meg, amellyel az emberi erényeket mutatják be. Az alábbiakban négy ilyen történet fordítását közöljük.

            A Régi idők történeteiből két tanmesét mutatunk be. Az első Jositaka alsórangú parancsnokról (Jositaka no sósó, 義孝少将), azaz Fudzsivara no Jositakáról (藤原義孝) szól, aki 954-ben született. Anyai ágon a császári családhoz kötődött, fényes jövő állt előtte a politika és az irodalom terén egyaránt, azonban 974-ben, mindössze húsz évesen elhunyt az akkor tomboló járványban. A tanmese azonban ennél a tragédiánál is nagyobb hangsúlyt helyez arra, hogy ha valaki evilági létét a buddhizmusnak szenteli, halála után bizonyosan Amida buddha mennyországába jut.

            A Régi idők történetei második tanmeséje egy meg nem nevezett ház meg nem nevezett szakácsának találkozását meséli el Tomo no Josio (伴善男, 811-868) szellemével. Tomo no Josio magas rangú udvari tisztségviselő volt, azonban száműzték Izu (伊豆) tartományba, miután megvádolták az Óten kapu (Óten mon, 応天門) felgyújtásával 866-ban. Feltehetőleg politikai összeesküvés állt a háttérben, és ártatlanul szenvedte el a büntetést, ennek ellenére szelleme védelmezően lép fel a főváros embereiért.

            A harmadik tanmese az Udzsiban fennmaradt történetekben található, és a magyar népmesékben is sokszor feltűnő jó tett helyébe jót várj témára épül. A legyengült Jócsó szerzetes egy környékbeli ember adományától erőre kap, majd az illető jócselekedetének köszönhetően megmenekül a később tomboló járványtól.

            Az utolsó történet kissé kilóg a sorból, mivel nem tanmese, hanem egy zuihicu (随筆), azaz esszégyűjtemény részlete. Szerzője feltehetőleg Josida Kenkó (吉田兼好, 1283? -1352?), aki kezdetben udvari hivatalnokként, később szerzetesként tevékenykedett. A részlet ékes példája az „egész város jajveszékelt” állapotot megelőző nyugtalanságnak. A fővárosban elterjed a, hogy egy démonná (oni, 鬼) vált nő érkezett vidékről. A város felbolydul a hír hallatára, Josida Kenkó pedig emberekbe vetett hitét vesztve nézi a felfordulást.

Régi idők történetei, 15. kötet, 42. fejezet:

Jositaka alsórangú parancsnok átlép Amida buddha mennyországába

Régen történt, hogy volt egy ember, akit úgy hívtak, az első kerületi régens[1]. Az ő gyermeke volt Takakata, a jobb felőli palotaőrség alsórangú parancsnoka, és annak öccse, Jositaka, a bal felőli palotaőrség alsórangú parancsnoka. Jositaka alsórangú parancsnok fiatal korától a buddhizmusnak szentelte magát. Mélyen hitt annak tanaiban, nem követett el helytelen cselekedeteket, nem evett halat, madarat.

            Egy nap a palota emberei összegyűltek néhányan, és elhívták ezt az alsórangú parancsnokot. Mikor megérkezett, mindenki evett-ivott, mulatozott. Volt ott felszeletelt kárászhús, ikrájával keverve. Jositaka alsórangú parancsnok, amint ezt látta, hozzá sem nyúlt és így szólt:

• Az anya húsát elkeverni gyermekével, és azt megenni… – mondta, majd könnyekkel a szemében felállt és távozott. Amint az emberek ezt meglátták, az étel is ízetlenné vált szájukban.

Jositaka nemcsak tartózkodott haltól, madártól, de még olyan sem volt, hogy kioltotta volna az életét valakinek vagy valaminek. Bármikor, ha a hivatali teendői között egy kis ideje akadt, a Lótusz szútrát recitálta, és Amida buddhához fohászkodott.

Ten’en második évében[2] , ősz idején történt, hogy terjedt a fekete himlő, az egész város jajveszékelt. Egy éjjelen, mikor a pirkadat előtti hold rendkívül fényesen ragyogott, a császárné lakosztályának egyik, folyosóra nyíló szobájában néhány udvarhölgy beszélgetett. Egyszer csak megjelent Jositaka alsórangú parancsnok lágy kelméjű hétköznapi öltözetben – talán a császári lak várószobája felől jött – és megállt beszélgetni az udvarhölgyekkel. Minden szavának oka volt, és bárki látta, megmondhatta, bármiféle kicsinységről beszélt is, érződött a Tan iránti mély elkötelezettsége. Egyre múlt az éj, az alsórangú parancsnok pedig elindult észak felé. Nem volt vele más, csak egy fiatal szolgája. Ahogy elhaladt a palota északi kapujánál, emelkedetten recitálta a Lótusz szútra Ügyes eszközök című fejezetének szerzetes-versét[3]. Ahogy ezt hallották a folyosón lévő udvarhölgyek, így beszéltek:

• Ő bizony tényleg egy mély hitű úrfi lehet. Vajon hová megy?

Odahívtak egy palotaőrt, és azt mondták neki:

• Menj és nézd meg, hova megy az alsórangú parancsnok!

A palotaőr utána indult. Az alsórangú parancsnok áthaladt a keleti felső kapun, majd északnak tartott az Ómija úton. Végül belépett a Szeszon templomba annak keleti kapuján, és megállt a keleti épület előtti szilvafánál. Nyugatnak fordult, és így fohászkodott:

• Menedéket veszek Amida buddhában. Fogadom, hogy halálom után újraszületek nyugati mennyországában.

A palotaőr megközelítette a fiatal szolgálót, és megkérdezte tőle:

• Mindig így fohászkodik?

A fiatal szolgáló így felelt:

• Igen, mindig így fohászkodik, amikor nem látja senki.

Amikor a palotaőr visszament és elmondta ezt az udvarhölgyeknek, azok nagyon meghatódtak.

A következő napon azonban az alsórangú parancsnok elkapta a himlőt.

• Nem tudok szolgálatra menni a palotába – mondta, de épp, hogy csak kimondta ezt, már bátyja, Takakata alsórangú parancsnok is elkapta a kórt. Egyikük a ház nyugati, másikuk a keleti részében feküdt, kínozta őket a betegség. Anyjuk ápolta őket, futott egyiküktől a másikukig. Az idősebbik fiú betegsége három nap alatt annyira elhatalmasodott, hogy meghalt. A párnáját észak felé fordították[4], és meggyászolták, ahogy minden halottat szokás. Ezután anyjuk a fiatalabbik fiú betegágyához ment, és bánatosan zokogott. Látta, hogy ez a fia is nagyon beteg, ám az alsórangú parancsnok a Lótusz-szútra Ügyes eszközök című fejezetét recitálta fennhangon. Amikor a feléig jutott, meghalt. Ekkor csodás illat lengte be a szobát.[5] Mit érezhetett szegény anya, hogy egyszerre vesztette el két gyermekét! Hogy szenvedett volna apjuk, a régens úr, ha még élt volna!

            Eltelt három nap, ekkor az anya álmot látott. Azt álmodta, hogy idősebb fia a középső kapunál áll és rettenetesen sír. Anyja lakrésze sarkánál állt, és így szólt fiához:

• Miért nem jössz be, csak sírsz ott?

A fia így felelt:

• Hiába szeretnék bemenni, nem tudok. Amikor a túlvilág ura, Enma nagyúr[6] előtt lajstromba vették bűneimet, azt mondták: Ennek még maradt az életéből, engedjük vissza. Visszaengedtek hát, és hazajöttem. De mivel ti, amint meghaltam, a párnát máris északra fordítottátok, nem tudtam visszatérni a testembe és újraéledni, így csak bolyongok. Látod anyám, mit tettetek? – s csak sírt, arcán gyűlölet izzott. Ekkor az anya felébredt. Vajon mit érezhetett ezután?

            Élt ebben az időben egy ember, a jobb felőli palotaőrség középrangú parancsnoka, Fudzsivara no Takató. Álmában megjelent neki Jositaka alsórangú parancsnok, akivel még annak életében jó barátságban voltak. Takató középrangú parancsnok rendkívül megörült, és így szólt hozzá:

• Hát te merre vagy?

Jositaka alsórangú parancsnok egy kínai versben így felelt:

Barátságunk fogadtam a Palota holdjának régen,
most szabadon vagyok a mennyeknek szelében.

Majd eltűnt, mintha eltörölték volna, a középrangú parancsnok pedig felébredt, és rögvest lejegyezte Jositaka versét. Az emberek, akik hallották azt, így magasztalták Jositakát: “Lám, aki a Buddha útját követi, számíthat arra, hogy élete végén a Amida buddha mennyországába jut.”

            Az alsórangú parancsnok már életében is tehetséges volt, csodálatos verseket alkotott, nem volt ez másként az álombelivel sem. Halálakor megjelent a mennybe való átlépés jele, és ő maga is kimondta ezt versében, biztos hát, hogy a Amida buddha mennyországába került, így beszélik régóta.

Régi idők történetei, 27. kötet, 11. fejezet:

Egy ház szakácsa Tomo no Josio nagytanácsos szellemével találkozik

Régen, valamelyik császár idejében a világon köhögőbaj pusztított. Rangra való tekintet nélkül mindenki szenvedett a betegségtől. Ekkor történt, hogy egy szakácsként szolgáló férfi, miután végzett aznapi munkájával, a disznó órájában[7], amikor már mindenki elcsendesedett, elindult haza. A kapunál egyszer csak meglátott egy alakot, aki piros felsőruhát és fejfedőt viselt.[8] Csak úgy áradt belőle a büszke méltóság, szinte már félelmetes volt. Magas rangú úrnak tűnt, így a szakács nem tudta, ki lehet az pontosan, de abban biztos volt, hogy nem valami jöttment, térdre ereszkedve fejet hajtott hát előtte. Ekkor az ember így szólt hozzá:

• Tudod-e, hogy ki vagyok én?
• Nem tudom, méltóságos uram. – felelte a szakács. Erre az ember így szólt hozzá.
• Én vagyok Tomo no Josio nagytanácsos, réges-régen éltem ebben a tartományban. Izuba száműztek, ott leltem halálom, majd a járványok istenévé lettem. Bár szándékom ellen volt, vétséget követtem el az Udvar ellen, amiért súlyosan megbűnhődtem. Azonban ameddig a császárt szolgáltam, sok kegyben részesültem, ezért úgy döntöttem, megkegyelmezek a tartományomnak. Bár ebben az évben elrendelték, hogy egy halálos járvány mindenkit eltöröljön a föld színéről, meggyőztem az isteneket, változtassák meg azt köhögőbajra. Emiatt van, hogy most mindenki köhögőbajtól szenved. Azért jelentem meg itt, hogy ezt elmondjam neked. Ne félj hát! – Miután így szólt, nyom nélkül eltűnt. A szakács félve visszament a házba, és elbeszélte az embereknek, mi történt. Ezután elterjedt a hír az országban, hogy Tomo no Josio nagytanácsos járványisten lett.

De miért épp ennek a szakácsnak mondta el történetét a nagytanácsos, amikor annyi ember él a földön? Ennek is bizonyosan megvan az oka. Így beszélik régóta.

Udzsiban fennmaradt történetek gyűjteménye,
4. kötet, 15. fejezet:

Jócsó szerzetes halat eszik

Ma már ez is egy régvolt történet. A déli fővárosban[9] élő Jócsó szerzetes sem a nap első, sem a második étkezésére nem evett halat.[10] Egyszer igen hosszúra nyúlt az Udvari szerzetesi szolgálat.  Mivel ott nem evett halat, legyengülve tartott haza Narába. Amikor a nadzsimai Dzsóroku templom környékén[11] a magukkal hozott ételt fogyasztották, tanítványa az egyik környékbeli embertől halat kért mestere számára. Az ember ezután álmot látott. Félelmetes lények jelölték meg sorra a környék házait, egyedül az övét hagyták ki. Mikor kérdezte, miért, a lények küldöttje így felelt:

• Halat adtál Jócsó szerzetesnek, ezért hagyjuk ki a te házadat.

Abban az évben rengetegen haltak meg az akkor tomboló járványban. Minden házat sújtott a csapás, csak az emberét nem, aki halat adott Jócsó szerzetesnek. Elment hát a szerzeteshez, és elbeszélte ezt neki. A szerzetes hallván a történetet egy öltözet gúnyát ajándékozott neki.

Üres órák gondolatai, 50. fejezet

Az Ócsó[12] korszak idején az a hír járta, hogy egy démonná vált nőt hozott fel valaki Isze vidékéről. Abban a húsz napban a főváros és a szomszédos Sirakava[13] emberei keresztül-kasul járták az utcákat, remélve, hogy láthatják a démont.

• Tegnap a Szaion templomban járt!
• Ma biztos a Császári Palotába megy!
• Most itt és itt van! – mondogatták.

Nem volt olyan, aki biztosan állította volna, hogy látta, de olyan sem, aki azt mondta volna, szemen szedett hazugság az egész történet. Mindenki csak a démonról beszélt megállás nélkül, magas és alacsony rangúak egyaránt.

Ebben az időben egyszer épp a Keleti hegyektől[14] mentem az Agu templom[15] felé dolgomat intézni. Az emberek a negyedik kerülettől északra mind felfelé futottak és kiáltoztak:

– Démon van az első kerületi út és a Muromacsi út kereszteződésénél!

 Ahogy kitekintettem az Imade-pataktól, látom, hogy az emelvénynél, amelyről a visszavonult császár szokta nézni a Kamo ünnepséget, úgy feltorlódtak az emberek, hogy lépni sem lehetett tőlük. Ha ennyi ember összegyűlt, talán mégiscsak igaz a beszéd, gondoltam, és elküldtem valakit, hogy nézze meg, mi történik. Nem volt azonban egy ember sem, aki látta volna a démont. Egészen alkonyatig tartott a felfordulás, végül verekedésbe torkollott, bizony efféle elkeserítő dolgok történtek.

Ebben az időben terjedt egy betegség, amiben az emberek két-három napig szenvedtek. Volt, aki azt mondta, a démonról szóló mendemonda ezt jelezte előre.

 Károlyi Orsolya fordítása

A fordítás az alábbi kritikai kiadások felhasználásával készült:

• Sinpen nihon kotenbungaku zensú 36., Kondzsaku monogatarisú 2. (新編日本古典文学全集36『今昔物語集』2). Sógakkan, Tokió, 2000, 121–125. o.
• Sinpen nihon kotenbungaku zensú 38., Kondzsaku monogatarisú 4. (新編日本古典文学全集38『今昔物語集』4). Sógakkan, Tokió, 2002, 42–43. o.
• Sinpen nihon kotenbungaku zensú 50., Udzsi súi monogatari (新編日本古典文学全集50『宇治拾遺物語』Sógakkan, Tokió, 1996, 42–43. o.
• Sinpen nihon kotenbungaku zensú 44., Curezuregusza (新編日本古典文学全集44『徒然草』 Sógakkan, Tokió, 1995, 120–121. o.

[1] Fudzsivara no Koremasza (藤原伊尹, 924～972)

[2] 天延, 974.

[3] Amikor Sákjamuni Buddha a Lótusz-szútrát tanította volna, 5000 követője távozott a tanbeszédről, mert úgy gondolták, már megvilágosodtak. A Buddha hagyta őket elmenni, és ezután prédikált tovább, mivel már nem voltak olyanok a gyülekezetben, akiknek kétség maradt volna szívében.

[4] A hagyomány szerint Sákjamuni buddha feje észak felé nézett nirvánába jutásakor, ezért fordították így a halottak párnáját.

[5] Annak jele, hogy valaki átlép Amida buddha mennyországába.

[6] Enma daió (閻魔大王), a túlvilág ura, előtte számoltatják el az ember életében véghezvitt cselekedeteit, és döntenek további sorsáról.

[7] Este kilenc és tizenegy óra között.

[8] Az ötödik rendfokozatú udvari hivatalnokok viselete.

[9] Nara. Itt volt a főváros 710 és 784 között.

[10] Ha egy szerzetes a Tan érdekében teszi, nem minősül bűnnek a hal elfogyasztása.

[11] A mai Dzsójó (城陽) város környéke, Kiotó és Nara között található.

[12] 応長, 1311-12

[13] 白川, a Kamo folyótól délre eső terület, ma Kiotó város Szakjó (左京) kerületébe tartozik.

[14] Higasijama(東山), a Kamo-folyótól keletre eső hegyvidék.

[15] Agui (安居院), buddhista templom, amely a mai Kamigjó kerületben volt.