Felsorolom a nemlét emlékeit
a szél hosszú zokogását,
szobámban a huzatot.
* * *
Csalogat egy birodalom
cinkos cinikus csöndje,
derűsebben bukdácsolok
az árnyékos oldalon.
* * *
Nyíl mutat új hazára –
ragyog a lélekben
tenyérnyi kék.
Repül a szőnyeg
varázslatos velünk
veszi kezdetét.
* * *
Szeretem magunkat
abban a térben,
delejes éjben
messziről nézem
tétova kezünk
miként vet gallyat
a szunnyadó tűzre.
* * *
Lenni,
amíg mélységünk
halk zenéitől
egy másik felsikolt,
nem érdekel
mit súg össze a
hátunk mögött;
kölcsönös melegben
olvad le arcomról
a szegények királyi gőgje,
büszkeség-kolonc.
* * *
(híd)
Kimondatlanok fölött
visszafogott lélegzetünk.
* * *
(feltámadás)
Tengerszemtestünkben
rian a jég.
* * *
(akkor, ott)
Nem tornyoz akadályt
hogy nincs jövőnk,
ha a legrövidebb
pillanatba beköltözünk.
Szánakozik vagy nevet
az Isten, amíg egymásba
temetkezünk a halál elől?
* * *
meztelenség szárnyasoltárain
a vágy áldozati ének,
feszülök tested keresztjére
cselekvő igének,
újra éli magát, általunk,
bennünk az ősi szép,
súrlódva bomlunk
szivárványszíneinkre,
egyszerre szakad ránk az ég,
látom szerelemszelíd arcod,
miképp senki nem láthatta még.
* * *
(innen)
múlt és jövő
egyforma távol,
fölöttünk vércsevijjogás,
előttünk szakadékká
mélyülő árok.
* * *
(később)
neonvillámcsapás
töri be az ablakot
kísértőn lebbennek
kék függönyök
nem tudod kimondani
nem tudom kimondani
mi most oly szép,
múlttá merevítve
bennünk lesz örök.
* * *
(időnk)
Őkeselyűsége szárnyait
nem lyuggatja átok,
csőrében a vízcsepp is
életből, halálból.
Jövőnk jóslata:
Ránk a fény emel kezet.
* * *
(a háremben)
Mit keresek ennyi nő között?
jelenlétem gyökerei
hova nyúlnak?
Az édent tenyerén
kínáló Isten
fáradtan mosolyogja
szét a körénkzápult
sok-sok éjszakát,
szavak, a hullafáradt
játékosok megpihennek,
nyelvünkre dermed,
amit még kiáltanánk
egymás után.
* * *
(konklúzió)
Egymásban?
vakon egy másik világban,
csak testünk sziklái töredeznek
önámításainkban.
* * *
(Illusztráció: Lia Peko: Blue ice on Lake Baikal)