Decemberi lapajánló

A decemberi lapszámok tartalmából Bodrogi Csongor és Enesey Diána készített összeállítást, betekintést nyújtva a lapszámok sokszínűségébe.

  1. december 5.

A TIZEDIK:  Tófalvi Zselyke: Hűtőmágnes (novella) [Látó]

A gyász elviselhetetlenségéről szól ez a novella. Az elbeszélőnek rövid egymásutánban halt meg előbb az édesanyja, majd a férje. Az emlékezés során, mely a novella testét teszi ki, összefonódnak az anyára és a férjre vonatkozó emlékfoszlányok, melyek végülis a hűtőmágnes szimbólumában egyesülnek. Az elhunyt házastárs egyszer egy Nagy-Romániát ábrázoló hűtőmágnest vitt haza, melyet a ház asszonya szégyellt kitenni hűtőjére, így aztán az elkallódott, és tizenkét évig az elbeszélő nem is tudott róla, hol lehet. A haláleset után találta meg, a hűtőszekrény mögött; kiteszi a hűtőre, és ez a bizarr tárgy emlékezteti ezután a szépre, amit együtt éltek át – mintha a szépségnek igazából nem is lennének törvényei. [B. Cs.]

A KILENCEDIK: Vörös István: A fejlődés balladája (vers) [Kalligram]

Mi mindenről lehet balladát írni? — Lehet például a szerelemről, a sorsról, s mint Vörös István most megmutatta, a fejlődésről is. Versének minden szava felrázó, elmélyedésre, reflexióra, és tettre sarkall. A ,,fejlődés” szó minden pozitív konnotációja elsüllyed és feloldódik Vörös soraiban. A ,,fejlődés nem siker”, sorról-sorra bomlik ki a szabadságért vállalt ,,másféle rabság”, a szégyen, az idő szorítása, míg végül egészen sajátunkká válik. [E. D.]

A NYOLCADIK: 

Nagy Zalán: Nem szeretem a boldogságot (vers) [Látó]

 

Ez a keresetlen egyszerűséggel szóló vers, mely leginkább csupasz kijelentéseket tartalmaz arról, hogy az elbeszélője mit nem szeret, voltaképpen nagyon szépen meg van variálva, és finoman keretes szerkezetével megdöbbenti az olvasót. Csak a vers kiválasztása után kerestem rá a szerző nevére, és meghökkentett, mennyire szemtelenül fiatal ember írta a szöveget. Természetesen az ember életkorából sohasem vonható le következtetés arra nézve, hogy milyen szöveget fog írni, a meghökkenésem éppen inkább arra vonatkozott, hogy ennyire egyszerűen leginkább az élet nagy traumáin túleső, nagy öregek szoktak írni – mármint sztereotípiáink szerint. Hogy miért nem szereti az elbeszélő a boldogságot? Mert túl nagy az ára: a halál, avagy legalábbis a halál közelségének tudata; és az elbeszélő a halált sem szereti,

mert a halál nem tanít semmire
átfúj rajtam mint a kora tavaszi szél
nagyanyám február végén halt meg
nem tudom hányadikán
mert hidegen hagyott
mint a kora tavaszi szél 
[B. Cs.]

A HETEDIK: 

Svégel Fanni: „A szégyen öngyilkosságba űzött…” (tanulmány) [2000]

A 2000 folyóirat a novemberi számát a szégyen témájának szenteli, és ebből az alkalomból elgondolkodtatóbbnál elgondolkodtatóbb tanulmányokat olvashatunk a lapszámban. Büszkén árulhatjuk el, hogy egyik szerkesztőnk, Pintér Dóra is képviselteti magát egy kitűnő dolgozattal Krasznahorkai László Báró Wenckheim hazatér című regényéről. Magam végülis azért választottam Svégel Fanni tanulmányát, mert ez a szöveg foglalkozik a legáltalánosabb módon szégyen és irodalmi feldolgozás viszonyával. A háborúkban, illetve házasságokban előforduló nemi erőszak természetes módon hoz létre az áldozatban egy olyan szégyenérzetet, hogy az esemény elmesélése bizonyos fokig mindig tabunak számított. Svégel Fanni példákat hoz föl rá, hogy a kibeszélés során hogyan oldódhatnak föl gátlások, hogyan lehet az elbeszélés révén felülemelkedni a kiszolgáltatott helyzeten, úrrá lenni a megnyomorító tapasztalaton, új életet kezdeni. [B. Cs.]

A HATODIK: Orcsik Roland: Házi kedvenc (vers) [Székelyföld]

A vers mintha idilli képpel indulna. „Arcomon térdel” valaki, és a címből kiindulva ez a „valaki” akár a házi kedvencem is lehet (már amennyiben elfogadjuk a metaforát, hogy térdelni egy kutya is képes). A megnyugtató viszony azonban hamar átfordul; a könyörgő hangra váltó elbeszélő inkább a kutya, legalábbis bizonyos házi szolga attribútumait veszi föl. A kibontakozó párbeszéd aztán egyfajta kölcsönös függőségi viszonyra derít fényt; a fulladozó szolga ugyanúgy markában tartja fenyegetőjét, mint az az elbeszélőt. A kölcsönös fenyegetettséget kifejező költemény értelmezési tartománya nagyra tágul, és nemcsak privát viszonyok, de az egész társadalmi rend(szer) patologikusságára is mintha fényt derítene. [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: 

Vladimír Holan: (vers) [Tiszatáj]

A műfordítások, különösen a lírafordítások nagyon közel állnak a szívemhez, ezért mindig örülök, ha szembejön velem egy-egy különleges versfordítás. A Tiszatáj decemberi számában is rátaláltam erre az ismerős örömre, Vladimír Halon és Mary Shelley — utóbbiak  Gálla Edit remek fordításában jelentek meg — verseire. Ám a német nyelvű költészet kedvelőinek sincs okuk a csüggedésre, hiszen az osztrák költő, Friederike Mayröcker versei is megjelentek, Schiff Júlia kiváló fordítói munkájában. Ezúttal Holan költeményeit emelném ki, amelyek számomra különösen izgalmas gondolati világ kapuit tárták ki.

Vladimír Holanról — aki az irodalomtörténészek szerint Mallarmé és Rilke köpönyegéből bújt elő —  Tőzsér Árpád írt bevezetőt, s szintén ő ültette át verseit magyarra. Holan írásai a szerelem és a halál témái között mozognak, de vallási motívumok is szerephez jutnak, a természet képeivel együtt. A képzeletbeli mérleg talán a halál felé billen a Tiszatájban közölt versek esetében. A Várjuk, hogy valaki… című versben a szerelem maga is egészen a halál oldalára csúszik át, veszélyként látjuk, a szerelem életként magát sebzi meg. A jól leírható rendezettségben folyton a rejtéllyel találkozunk, a gyümölcsök és a levelek lehullanak, az ,,ittlétünk” végéhez ér. Mire várunk? Hogy valaki leszedi az almát, mielőtt beköszönt a tél, s olyan szalmába rakja, ,,amit a Kisjézus ágyából húztak”; hogy jusson egy kicsiny rész a kezdetből minden végnek. [E. D.]

A NEGYEDIK:  Fenyvesi Orsolya: NEM ÁLOM VOLT (kispróza) [Kalligram]

A decemberi Kalligram egy sor kisprózát közölt Fenyvesi Orsolyától, nem volt egyszerű a választás, de végül az első mellett döntöttem, mert talán ez ragadott meg a leginkább. Azt hiszem, épp a szövet áradása jelentette a vonzerőt, az érzelmek, a vágyak pontosan úgy hömpölyögnek ebben a néhány sorban, mint a központi képet adó ,,sűrű folyam”. A vágyakozó szeretet szinte egybeforr a tájleírással, a benső valamilyen egészen rejtélyes módon tükröződik minden külsőben, mintha az összes megjelenő dolog a szeretett személyhez kötődne. Ám nem csupán a vizuális érzékelés jelenik meg, nagy szerepet kap az érintés is. Meg persze a víz, amelyben az eggyé válás reménye rejlett, s amely végül a szeretet lehetetlenségévé vált. Cseppekként széledt szét a szeretet. [E. D.]

A HARMADIK:

Theodor W. Adorno: Bevezetés az új zenébe (esszé, egy előadás fordítása) [2000]

 

Weiss János kiváló fordításában látott napvilágot Adorno új zenéről szóló előadása. De mi is az új zene, talán a kultúripar egy újabb, torz terméke? — Korántsem. Az új zene nem kommercializált, épp ezért már ki is vonja Adorno az általa unalmasnak tartott dzsesszt ebből a körből. A szöveg célja az új zene megértése, s ehhez kutat Adorno megértési módokat, melyben nagy segítségére vannak a filozófiából és a festészetből vett párhuzamok. A modern zenét Adorno az eldologiasodás elleni mozgalomként láttatja, s mellé állítja Bergson és Nietzsche életfilozófiáját. Adorno az új zene lényegét a tradicionális zene felől igyekszik — több ponton is —megvilágítani a tradicionális zenéhez tartozó tonalitás és a modern zenéhez kötődő atonalitás, illetve a díszítő mozzanatok megléte és hiánya felől. Ám végül kiderül, hogy talán az új zenén keresztül a tradicionális zene teljesebb megértéséhez juthatunk, épp fordítva, mint véltük. Hogy mégis mi szükséges ehhez? Egyfajta nyitottság, s az esztétikai egyediségre irányuló fókuszált figyelem. [E. D.]

A MÁSODIK:  Csikós Attila: Lenni birtokosszerkezetben (novella) [Székelyföld]

Novella a novellában, de a középpontban nem a készülő (csak rövid részleteiben megjelenő) novella áll, hanem az író szenvedése, aki írja. A szenvedés nem privát. Az elbeszélést író szerző nagyon idős anyja demenciával küszködik, emlékezete egyre inkább a saját szabályai szerint működik. De maga a szerző is emlékezik: a szép pillanatokra, amelyeket még gyerekként anyjával élvezhetett, illetve minden másra is, amit a hatalmas idő szépen sorjában elpusztított. Kulcsmotívum a szövegben a kézmosásé, a rögeszméssé vált tisztálkodásé (világjárvány idejében vagyunk); azt az illúziót kelti föl, hogy a múlt és az idő történései tisztára moshatók, hogy tehát lehetséges valamiféle olyan lényegre lelni a mindent átfogó fenyegetettségben, amely választ ad egyre erősödő szorongásainkra. [B. Cs.]

AZ ELSŐ: 

Izsó Zita: Kiűzetés (vers) [Apokrif]

Ha a csend tud beszélni, bizonyára úgy teszi, mint Izsó Zita versében. A sorokat átjárja a bensőségesség bizonyossága, de a bizonytalanság is. A kényelmes közelség terhes tehetetlenséggé válhat: mit lehet kezdeni a másik nálunk hagyott, bennünk bújkáló titkaival? Túltenghet-e a hallgatás, vagy lehet-e egyenrangú a beszéddel? Akárhogy is, a hosszas csend utáni első kimondott szó nem röppenhet csak el úgy, jelentősége van, itt épp egy új madárfajta neve lesz — jól kell kiválasztani, szálljon el vele.

Az Apokrif téli számából kiemelném még Bezsenyi Tamás Hűtött múlt című, orosz realizmust felidéző prózáját, amely mindvégig az individuumra fókuszál, a külső perspektívából belépünk a főszereplő tudatába. A munkában elmerülésnek, a család elhanyagolásának minden keserűsége ott él a sorokban, végül pedig nem marad más, mint a puszta jelenlét hiányának hiánya.  [E. D.]

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?