ez mitől érdekes?

 

még nem írtam verseket, és másik kabátom volt,
amikor megláttam azt az öreg bácsi elterülve a káréja mellett.
elkísértem őt haza, egy garázsba, házi borral kínált,
ő nem iszik csucsut, ezzel kérkedett, meg a műveltségével,
kopott üvegpohárba töltött, vagy csak a por száradt rá,
megmutatta a fegyver- és bélyeggyűjteményét,
tovább maradtam, mint gondoltam volna.
később, amikor a béke utcán haladtam,
mindig nézegettem a garázsok felé, őt kutatva.

már évek óta nem gondoltam rá, amikor
a béke utcán haladva egy kukának támaszkodó férfi
a segítségemet kérte, szinte pont ugyanott.
ha nem szólít meg, az jobban meglepett volna,
vonzzuk egymást a hajléktalanokkal,
számomra érdekesek, számukra értékes vagyok.
a hátgerincére panaszkodott, persze ivott is, nem tagadja,
nem tudott járni, néha átkarolt, vagy a karomba kapaszkodott,
megmarkolta a kezem a ragacsos kezével,
csak arra tudtam gondolni, hogy milyen büdös,
hogy miket kaphatok el tőle, hogy összekoszolja
az új kabátomat, barna műbőr, sajnos nem lehet mosni,
még kézzel sem, egy pesti second handba vettem,
a tapintásába, a zsebeibe egyből beleszerettem,
ő meg csak hajtogatta, hogy mennyire hálás,
hogy mennyien nem segítettek neki,
hogy vannak még jó emberek, nevettem,
valószínűleg csak nem tudok nemet mondani,
dicsértem, hogy milyen választékosan beszél,
és szépen artikulál, azt mondta, szereti a könyveket,
sokszor meg kellett állnia, a fájdalomtól összekuporodott,
úgy káromkodott: a biatorbágyba,
a szembejövő járókelők furán néztek,
szégyelltem magam előttük, hogy hozzáérek,
hogy hagyom, hogy hozzám érjen.
a garázsok felé irányított, azt mondta, ott lakik,
eszembe jutott az öreg bácsi, róla kérdeztem,
azt mondta természetesen igen, az édesapja volt,
ahogy betértünk a kivilágítatlan garázsok közé, elkezdtem félni,
az utolsó garázssor felé vezetett, annak is a legvégére.

arra gondoltam, ez már milyen, hogy az utolsó garázssor felé vezet, annak is a legvégére, és az utolsó ház balra című filmre.
arra gondoltam, hogy simán láthatta, ahogy ötven méterrel előtte egy bankautomatából kivettem a fizetésem, még meg is számoltam, és hogy ez milyen hülye szokás, mintha a gép tévedhetne, vagy mintha reklamálhatnék, és hogy pont egy ilyen triviális baki lesz a vesztem, amilyen triviális bakik általában az emberek vesztét okozzák.
arra gondoltam, hogy nem látom a másik kezét, folyamatosan a zsebébe van dugva, és hogyha kiáltanék, nem hallaná senki.
arra gondoltam, hogy vilmának vajon milyen színű a haja a scooby doo-ban, és hogy miért gondolok most a scooby doo-ra, és hogy barna.
arra gondoltam, hogy most, hogy arra kér, menjek át a másik oldalára, igazából azért van, mert rájött, hogy a másik zsebében van a kés, és amúgy is a jobb kéz az erősebb, stratégiai szempontból előnyösebb választás, ha szabadon hagyja.
arra gondoltam, hogy mennyi lehet az esélye, hogy van nála kés, és hogy egy hajléktalannak több szempontból is elengedhetetlen eszköze a kés.
arra gondoltam, hogy mennyi az esély rá, hogy megtámad, hogy túl sok filmet nézek, és hogy miért, arra mennyi az esély, hogy pontosan ugyanazon az útszakaszon pont elesik pár év különbséggel egy apa és egy fia, amikor én pont arra megyek.
arra próbáltam gondolni, hogy pontosan melyik évben volt ez, aztán meg arra, hogy mások húsz évre visszamenően össze tudják kapcsolni az évszámokat az eseményekkel, én meg azt sem tudom, hogy öt éve mi történt, az eseményeket régi kabátjaim alapján tudom rendszerezni.
arra gondoltam, hogy mennyire intelligens, és hogy ha rossz szándékai vannak, abban az esetben ez nem jó, amúgy csak érdekes,
arra gondoltam, hogy mennyire mindegy lehet neki minden ilyen fájdalmak közepette, és hogy azok a legveszélyesebbek, akiknek minden mindegy, aztán a környék bűnügyi statisztikáira, és hogy honnan tudnám a környék bűnügyi statisztikáit.
arra gondoltam, hogy talán nem is a fia, hogy nem is fáj a háta, hanem megölte és beköltözött a helyére, és azokra a fájdalmakra, amik előtt és után lehet, ami miatt neki már minden mindegy.

nekem már minden mindegy, ezt hajtogatta,
meg hogy hogyan köszönhetné meg,
mondtam neki: ha nem késel meg, az megteszi,
aztán a garázshoz értünk,
még mindig fogta a karom,
miközben az ajtóhoz dőlve leereszkedett a földre.
megkínáltam egy szál cigivel,
tüze az van, gondolom,
azt mondta, jól gondolom,
majd elindultam, előkotortam magamnak is egy cigit,
és a saját kezemtől undorodva rágyújtottam.

és a saját kezemtől undorodva rágyújtottam,
ez lett volna a vége a versnek.
zaklatott voltam, ez az egész, akkor az öreg, most meg ez,
verset akartam írni belőle, de aztán elvetettem,
mindenben dramaturgiai csomópontokat,
motívumokat, jeleket, utalásokat és ritmust keresek,
és ha találok, az még nem hatalmaz fel a versre,
akkoriban pont elegem is volt a történetvezető prózai hangnemből,
a szerkezetekből, hogy túl direkt vagyok, nem sejtetek,
nem feszítem szét a líraiság keretrendszerét,
túl bonyolult. nem vers. elengedtem.
valakivel viszont meg kellett osztanom.
mivel részleteiben érthető csak,
nem kockáztattam meg mással.
felébresztettem anyám.
alapból ő érdeklődik irántam a legjobban.
ha valakinél, akkor nála van esélyem,
de visszaaludt.
aztán már én sem tartottam fontosnak.
sokszor csak azért tűnik érdekesnek valami,
mert friss.
mert veled történt.
a kabátom szagolgattam.
meggyanúsítottam pár fekete vonalért.
biztos a hosszú körmeivel.

rá egy hétre a buszon reggel a kabátomról nem jutott eszembe,
s már a szagát sem éreztem rajta.
a béke utcán felvettük két munkatársam,
(tényleg így hívják azt az utcát, szándékosan túl banális lenne,
ha nem úgy hívnák, nem is választottam volna kitalált nevet az utcának,
simán csak úgy hivatkoztam volna rá, mint egy utca, vagy az az utca,
így viszont nem hagyhattam ki, tényleg béke utca,
sőt, minden más is szóról szóra igaz, ez egy dokumentumvers.)
mesélik, hogy éjszaka milyen füst volt,
nem lehetett látni semmit kintre, hajléktalanok lehettek, közelben laknak,
arra gondoltam, lehet, ott történt, de az már túl nagy egybeesés volna.

én pedig már nem foglalkozom az egybeesésekkel.
a munkából hazaérve egyből készítek egy frissen őrölt kávét,
teszek bele nádcukrot, kókusztejet, egy kis mandulatejet is,
és jó sok tejszínhabot a tetejére, nagy részét leeszem,
a többit elkavarom, leülök a kanapéra a mobilommal,
kortyolom és görgetem,
milyen jó a tejszínhab,
szeretek csak úgy flakonokat enni belőle,
elhatározom, hogy elmegyek üzletbe,
veszek még, meg mondjuk gesztenyepürét is,
az úgy milyen jó lesz,
kortyolom tovább, görgetem tovább,
kidob egy cikket, felgyulladt egy garázs,
bennégett egy hajléktalan, valószínűleg be akart gyújtani,
az illusztrációs kép egyértelmű, ő az.
egy komment van alatta, ennek a versnek a címe.

 

(Illusztráció: Aitor Renteria)

Emily Dickinson költeményei I.

My Life had stood – a Loaded Gun –

Toporgott Életem – töltött Mordály –
Szobazugban – míg egy Napon
Jártába’ a Gazda – észrevett –
S felkapott, hogy elvigyen –

És most Királyi Erdőn bolygunk –
És most Együtt űzünk Szarvasünőt –
És bármikor, ha Helyette szólok
Hegyek felelnek rögtön –

És derülök hogyne, meghitt fényem
Felizzik a Völgyön –
Akár egy Vezúv arca
Ha gyönyörét lövelleni hagyja –

Ha eljön az est – jól telt Napunk után –
Gazdám Fejét őrzöm –
Jobban jár ezzel Ő, mintha –
Osztozna – Lágy Párnán, pelyhen –

Ellenségének – gyilkos ellene
Moccanni se képes aztán –
Sárga Tekintetet, ha ráemelek –
Vagy bök a határozott hüvelyk – [1]

Bár Nála hosszabban – tart életem
Neki jár – nálam – a hosszabb
Hisz hatalmamban csak ölni áll
S túl – e hatalmon a meghalás –

[1] On whom I lay a Yellow Eye -/Or an emphatic Thumb – Felteszem E.D. aligha gondolta, hogy a fegyver elsütő billentyűjét hüvelykujjal húzzák meg. Mivel így félreértés lenne, a római vae victis jelre, a lefelé bökő hüvelykujjra utalhatott.

 

 

„Because I could not stop for Death”

Halálnak leállni képtelen –
Így szívéllyel Ő állt meg nekem –
Kívülünk Fogatában senki:
Halhatatlanság és ketten mi.

Lassan hajtott – hajszát nem ismert
Elnapoltam magam is rég
Vesződést vagy semmittevést
Hálából e tapintatér’ –

Iskolafertályon Gyerekzsivaj
Kicsengettek már szünetre,
Bámész Veteménytől tova,
A Nyugvó Naptól messze el –

Vagy – hátra Ő hagyott Minket –
Vacogó Harmat lep, oly Hűs –
Hisz Fátyolnyi a Köpenyem –
És Gallérom – is semmi Tüll –

Megálltunk egy Lak előtt
Púpnyi bújt ki épp a Földből –
Tetője aligha látszott –
Párkánya se – a Rögtől –

Innét – múló Századok – mégis
Kurtábbak, mint egyetlen Nap,
A Lovak Arca – rögvest véltem látni
Már az Öröklétnek tart – 

 

„I heard a Fly buzz – when I died”

Hallottam Légy zümmög – haldokoltam –
A Szoba Halkja olyan volt
Mint Halkja a Légnek –
Egy Vihar Hullámai közt –

Köröskörbe szikkadt – dörgölt Szemek –
Az alvadt Lélegzet összegyűlt
A végső Jelenésre – midőn Őfelsége
–  E szobában – mutatkozik

Kacatjaimról rendelkeztem – Tova
Részemmel, ami bármit ér –
És épp akkor
Odaszállt s közbeszólt a Légy

Kék – tétován botló zümmögéssel –
A fény – s közöttem –
Akkorra az Ablakokat homály szőtte – már
Látni se láthattam –

 

A fordító, Villányi G. András reflexiója:

Emily Dickinson (1830-1896) nézetem szerint a költőgéniusz legmagasabb rendjének képviselője, aki szemben „parlagibb” nagymesterekkel talán soha nem akad fenn a nyelvi hálókon, nemcsak szörföl hullámain, hanem ívét, sebességét és általában tulajdonságait kedve szerint alakítja. Verselése jórészt a protestáns templomi himnusz mértékét követné[1], ha nem hágná át a szabályokat általánosságban.

Költészete a kognitív folyamat fáradhatatlan ítéletmentes monitorozása! Mintha valóban kripto-buddhistaként működne ismeretelméleti gondolatait szemlélve. Kóanokat fogalmaz. Nem tudja, amit tud s ezáltal ért mindent, amit nem. Hibátlan meditáció termékei a szövegek. Nyelvi „a-koncepciója” kilép akár az alapvető grammatikai, szintaktikai szabályok kereteiből.  A keleti-parti patrícius művelt elit jómódjában, belső emigrációban, üvegházban kertészkedve, de jó barátok és szeretett rokonok körében konstruálta életet s írt csaknem kétezer verset.   

Villányi G. András

 

——————————–

[1] „Míg a himnusz hangsúlyt és szótagot egyaránt számoló metrumban íródott, és általában nyolc szótagból állt (vagyis a verslábak kétszótagúak voltak), addig a ballada (ütem)hangsúlyos verselésben íródott, négyhangsúlyos sorokban, amelyekbena hangsúlytalan szótagok száma kötetlen. A leggyakoribb az úgynevezett közönséges mérték (common meter), amelyben a sorok hol négy, hol három hangsúllyal rendelkeznek. A közönséges himnuszstrófában változnak a nyolc- és a hatszótagú jambikus sorok (ez a 8–6–8–6 szótagú strófa).” (In: Bollobás Enikő: Vendégünk a végtelenből – Emily Dickinson költészete, Balassi Kiadó 2015.)

 

 

egy lépés feléd

 

♈︎
ölelj át
vigyél forráshoz
moss le
velem imádkozz

♈︎
találtam egy fenyőtönköt.
kifeküdtem rá a napra.
eszembe jutott a kedvem.

♈︎
fáj a szívem
siess siess
lekapcsolni a világot

♈︎
most hogy elhagytam a hidat
jön át rajtam a folyó

♈︎
egy lap a szobámban?
egy gondolat a fejemben?
egy társ az úton?
egy test az ágyban?
mi akarsz lenni?

♈︎
nem tudod mekkora előnyöd
hogy ismeretlen vagy

♈︎
izmos lábak
szaladnak a réten
ne fényképet gyűjts
hanem szaladást

♈︎
várod hogy mondjak
neked valamit ami
benned van

♈︎
– sohasem látok rajtad arcfestéket.
…………– szeretőm arcán hordom:
…………………………….az én mosolyomtól
…………………………..az ő szeme lesz kékebb.

♈︎
lépked a tél
hűvös tavasz
jeges víz szánt le torkomon
szürke erdő
kék virágok
a magátol levőben tartózkodom

száraz mohák
gyors patak
vonalai közt kövek
zúg az ég
hallottalak
fehéren pergő levelek

cseng az űr
vonal a víz
villogó – behunyom szemem
fenyőtörzsek
magaslanak
a magától levőben közeledem.

♈︎
művészet
úgy szerezni kaját

hogy az étvágy is megmaradjon

♈︎
hosszú gyaloglásomon szilvafa
kínálja gyümölcsét, jólesik –
bogarak másznak ki a száron
hagytam nekik is egy kicsit

potyognak az utolsó szemek
éveid ne dobd ki ablakon
legyen bár vén a törzs, az ágak –
az öreg szilva nagyon finom

♈︎

 

(Illusztráció: a szerző munkái.
A festmény: Kertben. Gyere velem.
A rajz: Zhé Shi – Ju Fu. Zhé Shi azt jelenti, „ami van”, Ju Fu a válasz rá, „jól van”.)

NORVÉG ALBATROSZ ÉS SÚJTÓLÉG

 

Az ősmasszívum peremén
Tószegi Zsuzsanna fotói és Kovács katáng Ferenc tankái 

Bendzsel Miklós megnyitója 
az Országos Idegennyelvû Könyvtár  kiállításán

Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép
Charles Baudelaire: Az albatrosz

 

 

Absztrakt metaforák: norvég albatrosz és sújtólég

A Csendes-óceán északi pereméig honos, a Hawaii-szigeteki atollokon vagy a mexikói Guadeloupe-on költő viharmadár, a majd fél évszázados kort is megérő, háromméteres fesztávú szárnyakkal vitorlázó, Baudelaire/ Tóth Árpád szavával „légi princ” látószöge és nyugodt siklása ötlik eszembe Tószegi Zsuzsanna norvég hegyeket, fjordokat, messzi tengerparti kistelepülést, viking sárkányfejű vízköpők díszítette fatemplomot megörökítő fényképei láttán.

Az időtlen nyugalom sugárzása mögött e jégkorszaki erózió alakította keskeny tengeröblök, a Spitzbergák-at megidéző gleccserek és hómezők, a játékos antropomorfizmussal szelídített hegységek, sziklák és fennsíkok, a norvég erdő megannyi fojtott nyugalmú szóképpel, ráadásul a japán ötsoros kötött tankák alakjában elbeszélve. A megtört Peer Gynt-öt szólongató elemek hangját hallom – Kovács katáng Ferenc regölő magyarázatai közepette.

Susogás a levegőben:
Dalok vagyunk; 
nem daloltál el bennünket!
Nem szólhatunk:
elfojtottál bennünket.
Harmatcseppek (záporoznak az ágakról):
Ha kiomolhattunk volna,
a szívbe szúrt tövist kimoshattuk volna…
Tört fűszálak: Művek vagyunk;
sosem születhettünk meg.
Elsorvadunk:
kétség elölt bennünket.

     (Ford. Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa)

A téli természetvarázslás sámáni ereje hivatott megőrizni minket a metán és a levegő elegyének lehetséges robbanásától: az itt egymásnak feszülő erők tengermélyi és hegymagasi gyürkőzése a Laurentia és a Baltica őskontinensek 400 millió évvel ezelőtti ütközésének eredménye.

 

Szóképek aurája

 

A szó és a kép kölcsönhatásának hullámverése, az előbbit megvilágosítani, illuminálni hivatott ábrázolásoknak a kódexektől a modern könyvillusztrációkig születő íve ismerős érzékszervi és intellektuális tapasztalat.

A fotó- és az írásművész fordított eljárású együttműködése ritkább, kevéssé formalizált „salto mortale”: hiszen elterjedt ítélet szerint a képet nem kell és lehet elégségesen „megmagyarázni”, annak önállóan kell „megállnia”.

Zsuzsanna fotói Ferenc számára olyan ismert és fantáziagyújtó tájak és élmények hordozói, amik visszhangébresztő erejükkel értelmező és hangulatközvetítő szinergiákat szülnek. A puritánság oltárán feláldozott színek a mi befogadó lényünk privát reflexeiben lobbannak fel: …S égtek lelkemben kis rőzse-dalok: Füstösek, furcsák, búsak, bíborak. Arról, hogy meghalok …  Ám fontos megjegyeznünk, hogy gyermekkorunk olyan lehetséges élményei, mint a La Fontaine mesék Doré-rajzainak, vagy Defoe Robinson Crusoe-története revelatív metszeteinek fekete-fehér jelenetei – nos ezek a fantáziánkkal színes életre keltett gazdag monokrómok egy életre retínánkba égnek.

Bennet, De Beaurepaire, Féret, Riou és a többiekVerne Gyula Hetzel-féle kiadásának illusztrátorai, akár csak az 1863 és 1905 között megjelentetett 54 kötetes A rendkívüli utazások sorozat (illetve a magyar Fanklin-féle sorozatok) képálmodóiként a kalauzunk méltán előhívott referenciái e norvég képsorhoz.

Mielőtt végig pásztáznánk a tizenhét kép és kommentár impozáns során, tegyük fel a kérdést Shakespeare után mások mellett Babitssal szólva: mi néki Hecuba, s ő Hecubának? Miért éppen Norvégia? Kinek mit tartogat az Aurora Borealis, a Brent-tenger olajkincse és a világ diplomáciai elhivatottságának legjava?        Más szavakkal: miképp válik, válhat kevesek kivételes tapasztalata sokunk tanító létkérdéseivé? A norvég táj magyar fényecsettel és a japán vaka-költészet magyar ajkú szó-permetével – értékes létgyakorlattá?

Norvég minta – személyes közelítések

Észak rojtos, gyűrött terítőszegélye, a Skandináv-hegység svéd tájba fúródó ellaposodása, a Spitzbergák rejtőzködő biztonsága a világ élelmiszerellátásának biztosítékaként szolgáló magbank otthonául. A.B. Breivik, Oslo és Utøya 77-szeres gyilkosa 2011-ből és az 1901 óta odaítélt Nobel Béke-díj fővárosi városházi átadása, többek között a menekültügy nemzetközi úttörőjeként elismert sarkvidéki kutatónak, Fridjof Nansennek 1922-ben. Az Ibsen Peer Gynt-jét a szerző felkérésére megzenésítő Edvard Grieg.

A hírlapolvasás lapályai és a magas műveltség ormai (vagy éppen fordítva) csakis a személyes tanúságtétellel adhatnak érvényes választ a hamleti kérdésre. Csak ilyen dikcióval érdemelhet figyelmet a méltató igyekezet.

Tehát nem csak az előbb idézett tényforgácsok hímzik tele tudásunk függönyeit … az unokáink norvég mintás sálja, sapkája és pulóvere értékes vásárfia, ahogy Murakami Hariku Norvég erdő című regényének Beatles-áthallása is visszhangozhat a fülünkben: Isn’t it good  Norwegian wood … s később: This bird had flown … azaz azzal a mesés „anyaggal” meglépett a jómadár…

Vagy a múlt pénteki egészen kivételes Pantha Rei – koncert a MOM Kult-ban, ahol a Szalay-fivérek, a világhírű asztrofizikus kozmológus Sándor és a szintetizátor-konstruktőr András előadták fél évszázaddal korábbi, Victor Mátéval közös, egyetlen egyszer előadott Peer Gynt – átiratukat …

S miközben a közelmúltban emlékeztem Thor Heyerdahlra, a Kon Tiki-expedíció vezetőjére, mennyire sajnálom, hogy csodálója, Nagyanyám nem olvashatja Kun Árpád érzékeny, az afrikai Beninből a jóléti Norvégiába érkező és ott a megváltó szerelem révén új hazára lelő Aimé Billion történetét.

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.

olvassuk József Attila Eszméleté-ben, s csodálkozhatunk rá életünk ismeretek és élmények batikolta, gazdag szövésű vásznára: hajszálerek és búvópatakok, rejtőzködő tapasztalatok hálójában, de távoli világokkal is összeköttetésben létezünk, szomjunkat az ő karsztforrásaikból is oltva.

Képmező és szóvirág

A fotográfia másfél évszázados eluralkodása az ismeret és befogadás világában egyetlen emberöltő alatt is tektonikus mozgásokat ébreszt a tekintet, észlelés, percepció, az ismeret, a tudás, a tükrözés, kivetítés, szemlélet egymásra építkező örvényében.

A fölfedező, dokumentáló, a látó szem modulálta üzenetközvetítő szerep a technikai objektivitást a módszer immár harmadik évszázadában megtanulta kiaknázható erőforrásként hasznosítani: bizonyság erre a National Geographic műhelye csakúgy, mint a magyar természetfotó széles körben elismert, sokágú kortárs iskolája.

Tószegi Zsuzsanna kamerája azonban úgy tárja elénk a szilaj fenséget, hogy nem mond le arról az elragadtatásról, amit talán Walt Whitman hangja közvetít a legavatottabban, egy másik kontinensen, a 19. századi hőskorból:

SZELLEM, KI FORMÁLTAD E TÁJT

(Íródott a Platte Cañonban, Colorado)

Szellem, ki formáltad e tájt,
E széthányt, zord rőt sziklarönköket,
E szertelen, égvágyó ormokat.
Szurdokokat, örvénylő, szűz folyókat, e pőre frissességet,
E vad, formátlan tobzódásokat – csak ők tudják, miért –
Szilaj szellem – ismerlek – rokonság van miköztünk,
Műveim szilajak – csak ők tudják, miért…

                          (Ford. Jékely Zoltán)

 A borgundi fatemplom a több mint ezer középkori keresztény norvég fatemplom máig épen fennmaradt mindössze 28 példájának egyike. Először 1342-ben említik írásos formában, a dendrokronológiai adatai alapján 1180 körül vághatták ki a faanyagát, építették meg ezt a hollumi mellett ma ismert legrégebbi templomot. Halpikkelyzsindelyes tetőzete csorgatja ránk az isteni kegyelmet és a bő csapadékot, négy égtájnak szegzik zömök testéből tornyosuló égi lajtorjáját a viking hajók sárkányfejű pogány sarokormai.

Négyszakaszos Baedeker – tanka kalauzol Borgund királyi útján. Az 5-7-5-7-7 szótagszámú ötsorosok a haiku-műfajon innen és túl: főként magyaráznak.

Hófodros vulkánkúpok sötét tömegek satujában, fjord vagy tó tükrében mosdva, felettük lomb- vagy gallyseprű hajtja a fellegeket: ez a norvég zsáner kikerülhetetlen, ám a japán természet csendéleteivel való transzcendens rokonságuk nagy felismerés, ami a japán porciózású olvasatokat bennfentes, karnyújtásnyira megélt vallomásokká avatja.

Igazgyöngyre bukkanunk a szétnyílt sziklás kagylószárnyak övezte fehér kastélyházikó és világítótorony megörökítésében: a krónikásköltőtől csenjük saját szavainkat vagy viszont: sokszor az élőbeszéd köznapisága segít neki úrrá lenni a megilletődöttségen …

Hamsun és Nansen, a kitartás már-már irracionális bajnokai, Ibsen és Grieg, (akit Liszt is nagyra tartott, aki Debussy és Bartók harmóniavilágát a norvég népdalkincsből töltekezve megelőlegezte, s akinek zeneiségét Debussy „hóba csomagolt bonbon”- ként méltatta): ők mind fel- és áttűnnek e trollok tarkította északi köd- és páragomolyok habfürdőiben.

Elhagyott nyaralóház, kaszálói menedék: felidézett nyomravezetők számomra Jørgen Smith norvég szakmai barátomnak ahhoz a Bodø-höz közeli, fjordparti 300 éves családi kőházához, amelynek nehezen felfűthető, zúzmótakarós békéjéről oly sokat hallottam tőle.

 

ANALÓGIÁK TÜKRÉBEN

 

Minél többször mélyedtem el egyes képek mélységeiben, annál erősebb, a saját értékeiket erősítő analógiák árasztották el teljes valómat. Vegyünk három helyszínt, legyenek ezek az Ősmasszívum peremén, a Jónás, a bálna partkontúrjára települt apró madársor és a ködszökőár/patakzuhatag képpárja. Nos ezek ereje, hatása hasonlatos a japán Hokuszai Fudzsi-hegyet megörökítő fametszet-sorozatainak némelyik darabjához, elég csak a kanagawai nagy hullám berlini kék színű nyomatára gondolnunk: a hullámok taraját van Gogh karmoknak látta, Debussy ennek láttán komponálta A tenger című szvitjét (1903-05), s ihletője Rilke egyik versének.

Tószegi Zsuzsanna alkotó mintavétele a vizuális időtlenségből, Kovács katáng Ferenc fegyelmezetten érzékeny krónikája a látvány keltette utórezgésekről: kettősük szünesztéziája sokunkat ajándékoz meg a többes érzékelés kivételes adományával.

 

Fjord mentén várja
gazdája érkezését.
Szél ostorozza
körülfonja a házat,
kéményt keres, hiába.

*Ablak meséli
azelôtt sosem látta
mi most látható
azelôtt a napok sem
ismertek ismeretlent.

Valaki
jön majd.
Dohányt sodor, letöri
az ernyősvirág
pudvás szárát, mohával
szigeteli a tetőt.

Háttal az ajtó
elé ül, körmére ég
a cigaretta.
Vaksi ablakok mögött
rejtegeti a magányt.

*Jon Fosse: Szem a szélben

 

 

Résnyi ajtó, s a
magas küszöb elriaszt
betolakodó
állatot. Tető alatt
füstnek – hosszanti nyílás.

Tanyától távol
menedék a kaszálón,
ha nem végeznek
időben a munkával.
Tájba simuló halom.  

 

 

Borgund községben
viking hajók sárkányfej
orrdíszeivel.
Hegyeket összekötő
Királyi út peremén.

E középkori
norvég dongatemplomot
András apostol
nevére keresztelték.
Az ezer hasonlóból

huszonnyolc áll még.
Ezeregyszáz-nyolcvanban,
télvíz idején
vágták ki faanyagát.
Halpikkelyzsindely fedi

többlépcsős tető-
szerkezetét, tornyait.
Faragványai
pogány jelképek, tárgyak:
észak mitológia.

 

 

Rézkarc egy Verne
regény fényes oldalán.
Felhő-oroszlán
bogárhát hegyek fölött.
Büszkén lobogó sörény.

Lakókocsi-park.
A vízen csónak pihen.
Észak szürkeség.
Troll torz feje jobbra fent.
Vihar után néma csend.

Én, a kő

 

Μάρμαρος*

Látod, szerelmem,
a csontig mart gerincet?
Ammoniták kristályvázát,
rózsák közt a házhoz
felfutó grádicsét?
Koptatott fokait,
hogy válok siető
lépted alatt mind
semmibben ragyogóbbá?
Ez a fény csillant fel
szentélyek szobrain.
Csiszolt formákon,
ajkak árnyas szegletén.
Túl remények, imák
kőre lehelt csókjain.
Ez az átszüremlő mosoly –
és ez a hallgatás.
Hegyeké. Csillagoké.
Fordíts ki, mélybe
döntött oltárt.
Tiporj rám, kedves,
hallgatok, akár a sír.
Virággal már koszorúztál,
ma ugyancsak ünneped leszek.
Illendő tükre, pillére
e röpke kis napnak:
csillogó arcomon
átfutó lábadé.

 

* mármárosz → márvány → “fénylőkő”

(Illusztráció: Apolló-töredék)

Cinka Hanna levelei

1990. okt. 1.

Tisztelt igazgató úr

Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérésel fordulok magáho vegyen visza az üzembe. Tudom hogy csak nyoc osztájom van másnak tizenketö mégis az uccára teccet hányni őket is. Igen ám, de nekik nincs gyerekük osztán az uruk is keres valamit viszont én óján egyedül vagyok mint a kis ujam. Se emberem se szüleim csak a purdék akik mindig eni akarnak. Én adnék szívesen hogyne adnék, drága igazgató úr, ruhát is meg mindent csak hát hónan ha nekem sincs?

Ezér nem járnak iskolába se inkáb guberálunk, kukázunk. Ha az igazgató úr viszavene minden héten kimosnám a szenyesét vagy felásnám a hobiját mer munka nélkül csak a gazdagok élhetnek. Nagyon kérem segítsen különben kiülök a gyár elé és ott kuldulom ösze kenyerünket a családnak. Válaszát türelmetlenül várja régi dógozojuk Cinka Hanna.

1990. okt. 10.

Kedves Cinka Asszony!

Átérezzük a bánatát, sajnos nem segíthetünk magácskán. Gyárunk kapacitása, mint valószínűleg Ön előtt is ismeretes, az utóbbi időben erősen megcsappant, az sem kizárt, hogy nemsokára bennünket is szanálnak, és akkor mi is ugyanolyan munkanélkülivé válunk, mint maga, kedves asszonyom.

Tanácsoljuk, keresse fel a városi munkaügyi hivatalt, s amennyiben munkához jut, becsülje meg magát, tartson ki minimum tizennyolc hónapig, hogy ha netalán újból állás nélkül maradna, munkanélküli-segélyt kérhessen.

Születendő gyermekéhez sok sikert, boldogságot kíván az igazgatóság és dolgozóink nevében

Szegény Árpád, a szövőgyár személyzeti oszt. Főnöke

1990. okt 11. Cinka Hanna levelei bővebben…

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info