A tenger margójára. Izsó Zita versvilágáról

„A költészet számomra ha nem is pontosan ezt jelenti, de majdnem ezt: a jóvátehetetlen jóvátételét.”

(Pilinszky János)

 

„mit másként nem tehetek,
nem én teszem”

(Hegedűs Gyöngyi)

1

Izsó Zita költészete a fiatal magyar líra köznyelvét beszéli. Szabadverses alaktan, epikus szólamok, poentírozásra törő dinamika, nyelv és identitás egymásra vetítése: másoktól is ismerős jegyek ezek. Több vonatkozás azonban elkülönbözteti Izsó poétikai kultúráját kor- és nemzedéktársai általános szövegvilágától. Például az, hogy nem ismeri sem az irónia felülnézeti hübriszét, sem az alanyi panasz távlattalanságát. Ezzel összefüggésben a vulgáris közbeszéd ösztönző hatása sem kísérti, és a szarkazmusba oltott melankólia, a depresszív önreflexiók hálózata sem sajátja. Más irányokban teljesedik ez az életmű. Három vonását föltétlenül érdemes kiemelnünk.

A széles tematikai látókör az egyik. Nemcsak horizontális, hanem vertikális értelemben is. Izsó az alanyi lírahagyománytól és a szövegközpontú autopoézistől egyaránt távolságot tart – mert más minőségekhez igyekszik közelebb férkőzni. Döntően a szenvedés (hovatovább a mindennapi passió) változatai foglalkoztatják. Sebek, traumák, elfojtások és kudarcok egyéni és közösségi szintű variációit bírja szóra. Mégpedig egy szociális kompassió igényével, igényességével. A betegség, a halál, a gyász és a bűn nagy kérdései is így áramolhatnak figyelmi rendjébe. S ahogy utaltam rá: nemcsak vízszintes, de függőleges irányokban is megnyitja kíváncsiságát; a földi tragikum tárgykörébe égi származástant kódol. Nem azért, mintha közvetlenül metafizikai költeményeket írna. Hanem mert a mindenkori másik sorsa iránti érzékenység a transzcendens remény sugalmaival érintkezik nála. A helyenkénti mesei és balladás versmodor is szinte spirituális aurát von a közlések köré.

Az Izsó-vers további megkülönböztető tulajdonsága – erre a kritikai fogadtatás is sűrűn kitér – poétikai leleményeinek fáradhatatlan sokasága. Elsősorban a hasonlatok és metaforák mindig meglepő evidenciájára kell gondolnunk. De az aforisztikus-szentenciózus fogalmazás – a versmondatnyi ráismerés – szöveghelyei is ugyanúgy itt említendők, mint a motivikában – például a tenger és a repülés (avagy a zuhanás) képiségében – elrejlő nyilvánvalóságok. Mindezen hajlamoknál fogva, legalábbis antropológiai értelemben, „oknyomozó versírás” (Filip Tamás) az Izsó Zitáé, mely – Pilinszky igen korszerű szavával – „a jelenlét paradicsomába” invitál.

A harmadik jegy fölött könnyen elsiklik a tekintet. Hiszen mit várunk egy szabadverstől? Prózai mondatstílust, szabálytalan szakaszolást, változó sorhosszokat, a rímtelenség kopár esztétikumát. Egészen közel kell hajolnunk Izsó Zita műveihez, hogy föltűnjék: bár alapvetően rímtelen, mégsem teljesen szózene nélküli szövegekkel van dolgunk. Főként versvégen villannak elénk többnyire tompa vagy ragrímek, de néhol egészen tiszta leleményűek is. (Kiszámíthatatlan képlettel – vagy hovatovább képlettelenül.) Ez a poétikai jellegzetesség mindahányszor az emlékezetes zárlat érdekében működik közre, egy magasabb artisztikum pecsétjét ütve gyöngéden az utolsó sorokra. Az alábbiakban csupán jelzésszerűen, hangulatidéző szándékkal hozok néhány példát. Egyet-egyet kommentálok is, hogy érthetőbb legyen, miért gondolom fontosnak a rímformációk sokszínű jelenlétét Izsó Zita költészetében.

2

(TENGERLAKÓ, 2011)

„mert ha nem hall engem, / vagy nem beszél magában, / füljárata üres, mint egy amputált lábú ember / nadrágszára.(Hang asszony) ● „azt sem venné észre, / hogy ezek nem kérések. / Kényszerleszállást végző imák.” (döntés után) ● „egy ideje már mindenki elkerül, / az összes élő elhagyott, / és hiába gyászolnál, / alvást színlel előtted minden halott.(Örökbefogadott halott) (Finom megoldás: tiszta rím, látszólag azonos toldalékkal – mely azonban egyik esetben igét, a másikban melléknévi igenévből állandósult főnevet fed. S a szókezdő h-k: is: megegyeznek – de az első esetben igekötő takarásába vonul vissza a hangzó.) ● „Már csak felejteni akarok, de túl sok rá az idő. / Míg élek, múltam visszanő, / mint a karmolásba beletört köröm.” (Beszélgetés) (A „köröm” talán még értelmezhető volna rímszóként, de a „visszanő” – „idő” egybecsengéséhez nem illeszkedik.) ● „és kikapcsolja a melltartója pántját, / hogy ne legyen olyan csíkos a háta, / mint az elítéltek rabruhája.(légzésgyakorlat) (Itt a h-s betűrímmel megtámogatott ragrím népdalos egyszerűséget imitál – talán ezért nem zavaró a redundancia sem: az elítéltek ruhája értelemszerűen rabruha.) ● „mégsem állhatod meg, hogy utólag el ne nevezd. /Gyászkoszorúként dobod utána / ezt a két végénél összehajló nevet.(Anna) (Az Anna név palindrom voltára tett reflexióhoz szépen illik a rímszavak figura etymologicája.) ● „és szép is, bár erről nem eshet szó, / mert már nem akar senkit meghódítani. / Mégis ragyog, / mint az éjszaka bezárt boltok kirakatai.(A Fényfejű volt felesége) ● „Később talán lehet szó többről is, / de szomszédos földjeink fölé írni egy ország nevét / egyelőre ne jelentsen többet, / mint a túlélők ünnepi vacsoráján összetolt asztalokat / lefedni egyetlen hatalmas terítővel.(Az első vacsora)

Van vers, melyet a fölütés és a zárlat rímes kidolgozottsága foglal keretbe: „a szent őrülete / egy kinyitható medállal kezdődött amibe / a szerelme képét tette bele // aztán a tulipános láda és a teteje […] a gyerekek műanyagpisztoly helyett / az ő bűneivel játszanak / csodákra képes a vízen jár / de megsüllyed a föld a talpa alatt(a lezárható dolgok szimmetriája).

Másutt elszórt rímek (pl. „pár napig” – „magvait”, „nekem” – „senki sem”) vezetik föl a záró sorpár egyszerre jelentéstani és hangzásbéli disszonanciáját: „mert hiába bizonygatom, hogy én jó vagyok, / ha a vérvonal, mint egy égősor, zárlatos(A hátramaradott).

Egy-egy rövidebb mű (pl. növésben, Bentlakó) egészén végigvonul a rímpoétika – mind határozottabban s kihallhatóbban. Tüzetesebb – és más irányú – elemzés alighanem formanyelvi jelentést is találhatna abban, hogy éppen mely szavakat és sorokat rímelteti a szöveg szándéka.

 (SZÍNRŐL SZÍNRE, 2014)

„legutoljára a boltban láttam viszont, / a biztonsági őr kérésére ki kellett nyitnia táskáját, / hogy bizonyítsa, egészen üres maradt. / Aztán felnevetett, mintha azt akarná mutatni, / nincsenek a szájában szavak.(Rég nem látott rokon) ● „Azért néha még elhiszem, hogy nincs semmi baj, / csak a költöztetők jártak itt, / és hamarosan átmehetünk egy másik lakásba, / ahol megtaláljuk elveszett dolgaink.(Költöztetők) ● „feltört lábán pedig hegek. / Nem messze tőle az amputált cipő, / én meg a részeg, aki árok helyett / ráncai partjára dől.(Befejezetlen hűség) (Az efféle, szabályosan keresztrímes megoldás olyannyira nem jellemző Izsó Zita költészetére, hogy meglepődésünket könnyen katarzisig tornássza a h-s alliteráció éterisége és a soráthajlás fájdalmas eleganciája.) ● „Közben még többet foglalkozott a háztartással, / hogy valamivel eltöltse az idejét, / úgy tartotta a barackokat a vízben, / mint fürdetéskor a csecsemő fejét.(Méhkirálynő) (Egyszerű ragrím, emlékezetes hasonlat. Olykor nem is kell több a tökéleteshez.) ● „Mégis őket keresem azóta is, / szeretek egyedül lenni a szobában, / mint egy anyában, / de a régi házhoz úgy ötven méternél közelebb nem jutok. / Kívülről nézve a terasz, / házkutatás után a kihúzott üres fiók.(Keresésük) (Rímelhet-e egymásra o és ó? Igen, ha jambusi árnyék suhan át a szövegen – ami még maradandóbbá teszi a terasz mint „kihúzott üres fiók” egyszerűségében is káprázatos képzetét.) ● „A folyó mellett haladsz el, ahonnan / a testvéredet rég elvitték, de a fa hatalmasra nőtt, / árnyéka legalább két kertet beterít – / azt mondják, aki felmászik a tetejére, ellát egészen a tengerig.(A felejtés lehetőségei) ● „Ez a ház rajtam így lett kész. Csak egy dologban hibáztam. / Nem építettem vészkijáratot az imáknak.(Épülettest) (Ez – s például az előző és még jó néhány további – is: olyannyira asszonánc, hogy már rímstátuszáról is szinte lemondani készül. De épp ezek az alig-rímek – amilyenek például Pilinszky korai költészetét az ontológiai elesettség nyelvi színterévé avatták – képesek kifejezni a gyöngét, az elnyűttet, a haloványt: az embert.) ● „felveszem az egyiket, és az utcára érve megállapítom, / éppen úgy nézek ki, mint akit most lőttek mellkason.” (A tárgyak új élete) (A rímet, nem először, betűrím támogatja meg – ráadásul elcsúsztatott formában, hiszen a „megállapítom” öt, a „mellkason” három szótagból áll. Jótékony feszültséget szít az efféle egyensúlybontás.)  ● „mint egy óvóhely dupla ajtaját, / zárják magukra azt a szót, hogy család.” (Üvegjövő) ● „Azt akarja tudni, mi a bajod. De nem kérdezi. / A rendelőben nincsenek lámpaburák. / Minden villanykörte olyan csupasz, / mintha az igazságon nem lehetne szépíteni.” (Kijelentő mód) ● „mindegyikük megkönnyebbült volt és felszabadult, / mi pedig nem bántuk többé, hogy hamarosan meghalunk.(Építési terület) ● „de menjenek csak nyugodtan, / higgyék azt, hogy te sem féltél, legyen jó legalább nekik, / én meg csak rejtegetem tovább az ingem alatt / a fuldoklók kétségbeesett szorításainak kék-zöld foltjait.(Az életmentő) ● „Sokáig bámultam a pontot, ahol eltűntek a szemem elől, / mint ha az lenne a hely, ahol minden, ami fontos, elveszik, / mintha ott, ahol bementek, pár másodpercre előtűnhetnél te is, / vagy csak megláthatnám egy pillanatra / kilógó kezed, nadrágszárad, hosszú ujjaid.(Abban a pontban tűnni el) ● „és mikor belépnél, / megállítanám az órám, / mint amikor kikötök egy biciklikereket, / hogy soha ne tudjon elmenni, aki rajta érkezett.(Az első búcsú)

Időnként a nyitányba költözik puha összecsengés: „Kinyitja, hogy felvegyen valamit. / Az emberek ölelése alá mindig vastagon öltözik.(Áhítat) – S találunk itt is egészében rímelő költeményt (Felállványozott mennyország, Házi áldás, Mondatrészek).

(ÉJSZAKAI FÖLDET ÉRÉS, 2018)

„és kiszórod a szélbe a hamut, / ahogy annak a halottnak a hamvaival / tetted volna, akit szeretni tudsz.(A szeretet természete) ● „Nem válaszolt, / csak felírta egy cetlire, amiket mondtak neki, / és üvegpalackba zárva a vízbe dobta, / hátha olyan találja meg, aki elhiszi.(Fordított hiányjelek) ● „azt képzeled, minden álmod teljesülni fog, / Velencére gondolsz, és nem veszed észre, / hogy a jövőd lassan süllyed, / mint a vízre épített városok.(Víz alatti felvétel) (Ahogy a két rímtelen sort ölelkezőrím-szerűen fogja közre a „teljesülni fog” és a „városok”: mintha a süllyedő jövőt is óvni akarná az alaktan.) ● „Ő pedig továbbra sem szól utána, / de még sokáig nézi a hátát. / Mellette a gyerek még mindig azon kesereg, / hogy dolgozatírás közben nem jutott eszébe / az a szó németül, hogy megbocsátás.(Csendélet) (A szófeledés kríziséhez illően a rím is igen esendő.)  ● „és ha itt lennének, / és lekapcsolnák a mesterséges fűtést és fényeket, / vajon elegen lennének-e ahhoz, / hogy az emberek a leheletüktől felmelegedjenek.(A szakadás helye) (A rímszavakat alliterációi is egybefűzi: a kimunkált szépség reményt lop a versszövetbe.) ● „persze tudták, hogy majd vissza kell adniuk, / csak ebben a három napban lehetett az övék. / Mégis jó volt, mert a közös múlt kitágult, / mint az anyaméh.(Az új remény) ● „mindenkivel úgy viselkedsz, mint vele. / Úgy távozik belőled a szeretet, / mint az elvetélt anyák lefolyóba fejt teje.(Baleset) ● „így raklak össze, / magamban megszámozom a részeid, / mint a kutatók a tengerbe zuhant repülőgép megtalált roncsait.(Amnézia) (A palatális és veláris hangzók kettőssége disszonanciát, a betűrím enyhe harmóniát teremt: akárha emlék és felejtés feszülne egymásnak.) ● „el kell hagynunk a helyet, / mintha egy ártéri erdőben járnánk, / nem szabad megzavarni a távozók vonulását.(A távozás kényszere)

(Stb.)

3

Ha nem lenne félreérthető, azt mondanám: rímekkel megszentelt szabadverseket ír Izsó Zita. Mondom mégis, mert van talán igazság, mely a félreértések próbáját is kiállja. Annyira sokrétű, annyira teljes. Annyira szép.

Mintha valaki vízjeleket költene a tenger margójára.

Éltető ideál: ujjak bábjai; Átírás, forgatás: nem beszédben áll

 

Éltető ideál: ujjak bábjai

Először az állólámpát érintette meg.
Utána a papucsokat állította párhuzamba,
Majd a szobaajtó kilincse következett.
A legkisebb helyiségbe sietett.
Felhajtotta a vécé deszkát, hogy ne okozzon zajt.
A csapot is megfogta.
Emlékezett a munkahelyén erre.
A szappan kicsúszott a tenyeréből és a kádba hullt.
A dugó drótja belenyomódott anyagába.
Egy kábult légy a tenyerébe ugrott.
A feje beleakadt a törölközőtartóba.
Megfogta ujjaival a fogkefét.
Majd a fésűt. A pizsamanadrágját.
Utána a szendvicset.
A táskát, amibe belehelyezte az ennivalót.
Jött a lépcsőházi ajtó.
Majd a kedvesének a kezét kulcsolta össze.

 

Átírás, forgatás: nem beszédben áll

Foglalkozása: riporter

Ahogy a lány kiszáll a metróból,
Követi a kamera, beül egy kávéra
A Piktogram teraszára.
A nyelv világra hozza a személyiséget.[1]
Ott rögtön rámegy a smink.
A nyelv rajzolja meg a lélekhez
Az arcot, kifaragja a szó a jellemet.
Egy képzeletbeli, rózsaillatú agyagból.
Az utca, ahol sétál,
Létrehozza a gondolkodást,
Akár egy szép útkereszteződés.
Oktogon. A vers egy elegáns hölgy teste.
Negyven éves, csinos, intelligens.
Egyetemista. Claudia Schiffer hasonmása.
A blúza rózsaszínű, selyem, kék pöttyös.
Úton van, lady, mindvégig úton lesz
Az egyetlen nyelv felé, amibe belehímezte a lét.
Súgja a fülébe egy filológus-főpincér.
Szépfiú. Megihleti a nőt. Jézus hasonmása.
És megszületik egy négykezes haiku.

 

[1] Az egyén, a szubjektum előtérbe akar kerülni. A nyelv elé. De a dolog nem kerülheti meg saját eredetiségét, eredetét. Az is ered valahonnan, ami örök. Arkhé.

 

(Illusztráció: Colin Thompson: Living Stairs)

James Francis Leathersock: Ignes

„Az ördögnek nem a természete rosszabb Istenénél,
 hanem nevének hangzása.”
(részlet James Francis Leathersock 30 ezüst című tragédiájából)

 

Jean-Jacques Savant álláspontját illetően rendíthetetlen volt. Bármekkora erőfeszítéssel próbálta is meggyőzni a falu véneinek vezetője, nem tágított véleményétől. A hiszékeny bolond Crédule felsorolta neki, hogy mi minden szól Abigail ellen. Pikkelyes a bőre, emellett halvány is, ismeretlen nyelveken beszél, és mikor rátaláltak, véres volt a szája. Ez pedig csak egyet jelenthet, mondta az öreg, történetesen azt, hogy egy csecsemőből táplálkozott. Savant legyintett, mire többen is figyelmeztették a jelenlevők közül, hogy ő itt csak vendég, egy átutazó. James Francis Leathersock: Ignes bővebben…

(végső soron); (elgondolkodok)

 

(végső soron)

a szoba négy falán ugyanannyi kép mindig ugyanaz
ha legörgetem az üzenőfalat ugyanazok a képek
az arcok végigfutnak a két képernyőn
az egér végigfut a gombokon és az arcokat keresi
megtalál egy-kettőt és egy-kettőre pár-
beszéd lesz az arc meg-megáll a kép-
ernyőn a kicsin is meg a nagyon is nem
tudom nem számolok csak bizonyos órákat de már egy
ideje várom a hívásod ahogy itt ki-
bámulok a két ablakszemen és látom a négy ég-
táj fáit mindegyiken függönyök de
még rügyeznek leveleket nyitnak
egyik nap után a másik és én látom ugye
hogy mindig egy újabb napot látunk meg végső soron

 

(elgondolkodok)

elhúzom a függönyt
egy sereg fekete ragadozómadár
elgondolkodok
eszembe jut sereg halott gond-
olat
behunyom szemem

 

(Illusztráció: John Gerrard Keulemans: Kokako and koka)

Attila Evangéliuma (Hegyi Botos Attila legújabb verseskötetéről)

Az elmúlt több mint másfél évezredben senki sem írt evangéliumot. Vagy nem mertek ilyen címmel, vagy nem volt már rá igény. Az apokrifek korának is rég vége van sajnos, (legfeljebb a költészetben bukkant fel egy-két nem jelentéktelen alkotás ilyen megnevezéssel, ezekből P. Jánosé a legismertebb). Köztudott, A. Endre igen gyakran merített a Károli-féle anyagból, meg több klasszikusunk ill. mai szerző is, de külön evangéliumot egyikük  sem alkotott.

Péter, Fülöp, Tamás, Nikodémus, Pszeudo Máté és társaik után azonban most kézbe vehetjük Attila művét, amely, mint a szerző eddigi könyvei is, látszólag lírai versek formájában tudósít minket az Örömhír, talán jelen korunkra is vonatkozó üzenetéről. Fontos tehát, ne pusztán kézbe véve, (lábba, villamosutazás közben-re, pláne ne digitális izékre kimentve) szemezgessük ezt a kötetet, hanem fogadjuk elménkbe és szívünkbe, ahogy azt jelentőségének megfelelően illik.

Ahogy korábban HBA-ról már megjegyeztük, ebben a költészetben az „értelmezés gesztusainak” leghalványabb esete is súlyos tévedéseket vonna maga után, ezért lehetőleg kerülnénk az ilyen irányú próbálkozásokat, mivel e művel kapcsolatban sem vezethetnének sehová. Lásd: http://www.naputonline.hu/2019/06/21/boldogh-dezso-egy-ertekelhetetlen-konyvrol/

Noha az Evangéliumról már született egy kisajánló, ahol Hölderlin, Pessoa és Borges szellemei is belibbennek, de pusztán csak illusztrációkként, hogy aki nem ismeri Hegyi Botos Attilát, tájékozódhasson, bár valljuk be, ahogy a nagy elődöknek egymáshoz sincs szinte semmi közük, úgy lényegileg a szerzőhöz sem, mint ahogy a HBA-nak az általános mai magyar irodalmi közbeszédhez, ami persze önmagában a világon semmi negatívumot nem jelent.  (https://orszagut.com/szepirodalom/sarukat-levenni-2024)

Azon kevesek, akik írtak már HBA korábbi műveiről mind kiemelik a szakralitás keresését, vagy inkább jelenlétét, amely különféle formákban, ógörög, etruszk és hasonló díszletek közt, állandó fénnyel világít, mint egy örökkön fellobbanni kész áldozati tűzhely lángja.  Suhai Pál kiváló, szerényen „levélnek” nevezett tanulmányában mondja: „HBA a modern és posztmodern ilyen-olyan kalandjai után, a hangsúlyozott hétköznapiság vízválasztóján átkelve lép a költészet oltára elé. S hogy miért mondom? Magamat idézem: ‘Más ablak más tájra másképpen tekint le.’ A kontextus teljes kicserélődése után, még ha hasonló is kötetének világa a száz évvel ezelőtti költeményekéhez, más a húzása. Nem magától értetődő, sőt, a mai versek átlagával homlokegyenest ellenkező, azzal perben álló életszentség megnyilvánulása.” (Suhai Pál: in illo tempore – Levél Szondi Györgynek Hegyi Botos Attila verseskönyvéről)

Bár a „posztmodern ilyen-olyan kalandokon” lehetne vitatkozni, (noha a vita, vagy a perben állás teljesen idegen HBA értelmezésétől és pláne versvilágától), ez az életszentségre fókuszált lírai magatartás már önmagában megkülönbözteti a szerzőt, eddigi összes műveit tekintve, (talán az Egyedül a Nap, bizonyos korai hangütései kivételével), még azoktól a költőktől is, akik a szakralitás hangján szólalnak és szólaltak meg. „Soha nem mérgeztem írással  / az életet …”  – írja HBA a Könyv 187. oldalán. Ha így tett volna, nem az Evangélium készül el, hanem verses jegyzetek egy vaskos műhöz, amely akár az Evangélium címet is viselhetné, de az csak egy irodalmi kötet lenne a sok közül.

Életszentség és szakralitás… – valljuk be, álságos fogalmak, csak rossz, vagy látványoktól izgatott modern közérzetünket lepleznék újabb absztrakciókkal, egy olyan korban, amikor sem igazi misztikum, de még hegyeket mozgató vallásos hit sem létezik, az ember lassan akár poszt-humán senki is lehet világfelhőbe kapcsolt tudatával, a költészet egykori isteneiről pedig kiderül, hogy beteg halandók voltak, jobb esetben, ügyes szélhámosok. Ezért sem szabad írással mérgezni az életet, de mint aion-váltások idején mindig, szentkönyvet létrehozni, ha valóban szükség van effélére, mindenképpen szükséges.

Ilyenkor, korszakváltások esetén, az idő először pillanatokra visszafelé csordogál, hogy kicsiben megismétlődjön a teremtés csodája, de a legtöbben ezt nem veszik észre. Az igazi költőknek kell kimondania újra az első szavakat, hogy folytatódjon a világ, de olyan módon, hogy az olvasással mérgezett tudatú számára a teremtő ige könnyű keleti szellőfuvallat, vagy hajnalhasadás legyen. Ekkor, lehetséges, hogy meg fog torpanni önpusztító sürgetései közben az ember és visszaemlékezik eredetére.

Tudja, hogy volt idő, vagy inkább korszak, melynek részese lehetett, amikor még „Nem pergettek forró homokot az órák, / szél sem tornyozta piramisaik…” Még „lélegzetre gyúló csillagképeket” látott a barázdából szántott gyermek. Minden történés történet – előtti volt, az ébredések, a hosszú álmok, a kószálások feketéllő humuszon, vagy árvalányhajak higanytengerén…

Viszont ez a megtorpanás, bár nem tarthat hosszú ideig, befolyásolja hátralevő életét, mert a szél születő nyelvén beszél hozzá a hang, ha mégis felidézi.

A Örömhírt, amelyből részesült.
Aztán csak adja – fogadja ajándékait.
Bárhová vetődjön.

(Hegyi Botos Attila: Evangélium
Cédrus Művészeti Alapítvány. Bp. 2021.)

Illusztráció: Csontváry Kosztka Tivadar

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info