„A vers pillangó az éber elmében” – (Esszé)beszélgetés Julio Barco perui inka költővel    

 

“Egy vers van faragva a kezek között,
mint egy dühödt állat
,mint harmatcsepp a virágok csúcsán”

 Ananász fáraó szerint aki nem tudja megfejteni a saját titkát  nem érti az Univerzum titkait sem.Aki a csillanó ezüst fonál útját nem pillantja meg a mindennapok sűrűjében is, az kevésbé talál vissza a saját univerzumába. És leginkább a vers univerzumába, amelyet a perui Julio Barco költőforradalmár  a „ galaxisok nyelvén” hatalmassá épít, több dimenzióval és több kozmosszal , hogy általa és benne találkozzon a polifon hangú író és olvasó.  Egyik  poémájában meg is jegyzi, hogy „A vers legyen olyan hatalmas, mint az univerzum.” És Barco életműve is hatalmas, mint egy katedrális: kozmikus énekek, levelek, naphimnuszok és kristályokba metszett esszék sokasága alkotják. Hatalmas életmű, És mint a szikla,  víz és életforrás fakad belőle. Barco vulkán hangja pedig messzire visszhangzik, a kontinenseken is túl. És visszhangozni fog évszázadokon túl is.Mert a barco-i verstér sok helyen már arénává válik, amelyben nagy csaták és küzdelmek történnek az életért és a „lehetetlenért” Dr Maliha Azami Agha is arról beszél, hogy egy bizonyos pillanatban elkezdett megjelenni a vászon, mint egy aréna, amelyben cselekedni kell, nem mint  egy olyan tér, amelyben reprodukálni, újratervezni, elemezni, kifejezni kell egy tárgyat, amely tényleges vagy fiktív.  Az arénává változó vászon az irodalomban is  jelen van, mint élet és halál kiterített színtere. A Barco-i  hatalmas víziók ezt különös módon felfokozzák. Mert a bátor költő aki vízen jár,  túzön táncol, ringó testttel és szárnyaló szellemmel, behunyt szemmel is szabadságot és hajlékot talál a vízszintes és függőleges terekben, és végtelen, fenséges lendületet repülésre, galaktikus képzeletre és a test huszonegyedik századi regéire , mint a  lélekfogatokat megcsodáló  égi gyermek és garabonciás, aki  a felhőtáncolók földjéről vagy a táltosok meséjéből érkezett. És valóban, többször is megemlíti, a szerző hogy „csak a gyerekek és az angyalok mernek lázadni.”Julio Barconak /aki a kortárs világirodalom legendás  költőforradalmár, és a  kollektív tudattalan és a halottak száján is beszél,/ feltámasztja poraiból a szellemet, folyamatos módon betűzi az univerzum jeleit és az angyalok, gyerekek, virágok ,  pitypangok és a madarak nyelvét is.

        Ha léteznek nyitott művek, léteznek nyitott fordítások  és beszélgetések is. A Barco műveket és beszélgetéseket bárhol megnyitjuk, a sorokban ég és föld, élet és mindenség találkozik, és az egész világegyetem átöleli a befogadót.

 “Nincsenek zászlóink a világ egyetlen blokk a földről és a vízről. /És északon és délen amíg a szél vágtat, ugyanazt az utat keressük. /Az ember egy, és ismétlődik/ és behúzódik a házakba, és az álmaiba./ Hosszú az út önmagunk felé. visszafele az időnkből, /csak múltunk van. csak randevúink vannak/ csak a monoton tintánk van./ És hosszú a vágy a felhőkig. /Nincs más út: /Világ Emberi Egység” Julio Barco

A  szellem és a szerelem, a kozmosz és testjáratok találkozásait megörökítő nagypoémák a hajnali tükörképeket és a harmat gyöngyeit  ezüst szálakra fűzik, márványlapokra vetítik át, és színes üveggolyókba zárják, fényben fürdetik és sugarakra bontják  a csodák és az égi házak emlékezetében, ahol befedeznek földi pályákat és fázó történeteket: a szemtükrök rejtett izzásában.

  Mert a csend annyi bölcsességet rejt magában, mint a brilliáns szobrok egy kivágatlan márványtömbben. A csend előtti verstörténetek, amelyek  a többnyire keretes Barco- versek izzását gyújtják fel, vad életballadák sorát indítják el, amelyekben egyszerre jelen vannak liomok és göröngyök, pitypangok, nagy szelek, tüzek és vizek. És az elemek áradása is. „Azt mondom, hogy a billentyűzet medúza testtűz/ Mindazonáltal, ‘az égésnek megvan a maga ritmusa / A tűz a virágokban és éles színekben rejlik,/ /mint a bőröd./ Mindörökre kísérteni fognak azok a versek,/ amelyekben vándoroltam//. Mindazon énekek közül,/ amelyeknek ismerem a ragyogását, /felépítem a magam vásznát/ a környék egyik régi sarkában. /A nyugtalanság, mint a mulandóság rozettája, /az érveléseimre vonatkozik” Julio Barco

   Francisco Gomez egyik alkotásának a címe : Egy titkos ajtó az üldözött  kastélyhoz. A barco-iversekben megjelenő kozmikus színtér talán hasonló módon titkos ajtót jelent a huszonegyedik században és különösen az utolsó idők káoszában, amikor még az emberség és az elme éberségének a megőrzése is kihívás. “A hatalmas mélykék doboz, akár az éjszakai égbolt, ezer helyen ki volt lyuggatva, és csordogált, folyt a tej széles sugárban, akár a Tejút. Könnyedén felnyúltam az égig, és habzsoltam a sűrű, édes csillagtejet”.  Írja  Varlam Salamov  is. Az éberségért és az emberségért folytatott harcot  felfokozzák a mai virtuális terek és a mobiltelefonok világai is. A félelmetesen metafizikai versekben, esszékben vagy esszéversekben, a lírai elbeszélő beszólásaiban bevillan a borzalom is, ami jelenleg a világban történik a pszichikai háborútól kezdve a  lehetséges digitális börtönökig. Különösen a Hordozható Vígjátékban megjelenített Pokol és Purgatórium helyszínei ezt  a fajta alvilágot élezik ki. A titkos ajtó, a vers kozmosza  teret nyit az önmagaságnak  a szabad önértelmezésnek és minden izhakai útnak, kint és bent, és lent és fent.

Fényt  törtek gyermek- ás madárszemekben, lantok és múzsák szárnyain, vándorló országutakon, a  menekülő ösztönök emlékezetében, és amikor elszáll minden galamb, felhasítják az utolsó lapot, az utolsó pajzsot és dárdát, várkaput és védelmet , kint és bent, a végtelen ösvények kairoszában,  talán a mese is eltűnik a csodálkozó gyerekarcokkal  együtt

“Használsz-e olyan szavakat is, mint a kisfiúk, mint a fűz, mint a galambok, mint a szerelemtől elszomorított édes topázok? Itt vagyok delíriumban: futok a forgalomban, nincs barát örökkévalóbb, mint Darío, a mindennapi Darío, az én örök zsoltárom.” Julio Barco

“Gyerekek, meneküljetek a bekapcsolt tévék elől /a kísérteties számítógépek közül /megvan az ég és a tenger és a széles szív, amely elkap minket” Julio Barco.

  “A víz gyermekei, meneküljetek a világító tévék elől /a kísérteties számítógépek közül/ megvan az ég és a tenger és a széles szív, amely elkap minket./ minden gyengédség ha a szív tiszta /Olyan friss nyelvet beszélek, mint a mandarin./ Tűz lányai, meneküljetek a társadalmi korlátok elől /a nap egy carte blanche /és várj dalának vékony bejelentése: /énekelj, nyugodtan, mint csillagok a tengeren./ Mondjuk a remény hullámait/ Mindig törekedj újra játszani./ A világ fiúi és lányai, gyorsítsátok a lépteiteket./ Itt az ideje, hogy visszanyerjük belső tüzünket. /Itt az ideje, hogy csatlakozz a végtelen zenéhez. /A pitypang végtelen éneke/ Ez arra késztet bennünket, hogy meneküljünk otthonról./ Ez arra késztet bennünket, hogy felkavarjuk a megállapodást a békéért és a szélért./ Fiúk és lányok, ha elsüllyed a világ/ ha a szíved hallgat,/ tartsd vissza a könnyeidet, /erősítsd a bátorságot;/ te vagy az élet versenyének része,/ víz vagy, szirom, édesség, hajnal. /Gyerekek… ha nincs metafizikai seprű, ha a lehelet nem mézes, és az érc oxidálja a szív pleonazmát bocsáss meg, ami meghal, /éld meg, ami hiányzik,/ megérteni, mik azok/ az örökkévalóság helyreállt, dialektikus fordulat a végtelen víz tételben. (..)Fiúk és lányok, őszibarackban lakunk mint a virág, a gyümölcs szíve ez a mi szépségünk. menekülni. Maradni. A halál egy fehér pillangó, amely sárga virágon játszik. Az élet az egyetlen lehetséges vers.” Julio Barco (Kozmikus levél)

 Régen a bölcsek nyelvén írták a történetet, és  ezüst szállal kötötték a kozmoszhoz, miközben feloldották és eloszlattak minden sötétséget. Barco most Apollónt idézi meg erre a rituális feloldásra:

“Apollón isten nevében beszélek, aki a költészet és az orvostudomány királya, a mellkasomon ülő Korong Nap Fényíve alatt, a Halikarnasszoszi mauzóleum és az alexandriai világítótorony dicsőségének emlékére És gyalogosok ezrei rohannak megnézni a Shrek 4-et” Julio Barco

 “A káosz úgy énekel, mint egy meztelen kanca. a neved és az én nevem atomok közt ismétlődik a megjelenésekkel, de a lényeg nem változik, a felület mutálódik: nevek, utak, versek századról századra (…)  ezek a lubickoló versek a káosz tengelyében/ a testek tengelyeiben a szorzatokban: minden ismétlődik.” Julio Barco

. „A rózsákat akarom, amelyek extázisban halnak meg.” Julio Barco

” Az én gnózisom.a rózsák utalma lesz lesz.”/- írja Julio Barco/. És ezt talán mind-mind:/ üdv, méz,/ és édenfüvek gnosztikus tézise, amelyben/a misztikus és  hermetikus rózsa /láthatatlan történelem /és az elérhetetlenség páratlan gyönyöre//lesz a plátoni ideák közt Ahogyan.a márványívekbe bemetsszük a rózsák és a múzsák idők előtti/ utáni pergamen-csodáját..

“A költészet egy háború, amelyet rózsák és liliomok vívnak, pitypang csillogó számok tömegében lebeg. A kutyák csak nézik, ahogy gazdáik élvezik az eksztázist, én pedig csak érezni akarom a tavaszi napot. A bal és a jobb oldal ugyanaz. A hegeli hatalom uralja a jelentést. A Poétika pedig egy ritka lepke. Az én kisugárzásom egy másik dal. A kisugárzásunk egy másik erő. Az a gyöngédség, ami vasárnaponként betölti a szemem.” Julio Barco

“Feltéve, hogy a költészet alapvetően számmisztika (olyan szótagok, mint a világító szárnyú pillangók, amelyek az öröm érzékelését építik) Szeretném képviselni a Napistent egy friss táncban, egy új nyelven és egy violinkulcsban beírni, mint az apokalipszis 7 lámpása, a Szerelmemről.” Julio Barco

   Mint gótikus  mozdulatok ívei, amelyek ég és föld fátylát terítik szét, örökkévaló dicsőséget hallatnak a márványtömbök szimfóniájában, és átmetszik az idő vásznát, ezüstbe örökített testek illatoznak a  kőrózsákban, és  az omló hajfürtökben, amelyek messze szállnak, mint Niké madarai az égi kikötőkben. Vagy a szárnyas hegyek a liliomvölgyekben, ahol  a nimfák lantjátéka táncba hív minden múzsát égi fuvallatokra  és visszhangokra  Talán minden lét alatti alagútban  és a fáklyák csarnokába így érkezik meg a lírai elbeszélő. Különösen az epikus versekben, miután bejárja a világ  összes körforgásait.

 ” Mert én, Barco. Mindent megénekelek, ami születik. És születik menny az égi mozgásokkal dátumok műholdak testek cipőkből régi ígéretekből minden megszületik és mindez ez az én dalom és születik víz hal szél és természet a maga szomorú örömével vágy születik egy másik testben és én megéneklem mi születik megéneklem a testek születését én megéneklem a fajt és ahol sikoly van ott énekelem a mennyet és éjszaka két égi pálya lakozik bennünk az elszabadult csillagképben és megénekelem ami születik, még akkor is ha minden meghal. Az én hangom: feltámadás.(..) Tűzkard az én nyelvem Azért jöttem, hogy megénekeljem, ami megszületik. Még akkor is, ha minden meghal Én abban születtem ami születik, és ami/ napvilágot lát.” Julio Barco

Talán itt is érzékelhető, hogy a költészetnek valóban félelmetes ereje van,  megvédheti az embereket attól, ami barbár módon támadja meg az életet, és a költészet elűzheti a gonoszt…

Vezényszóra, mint a háborúban….Úgy történnek a nagy csattanások egyes Barco- versben…. Maga a vers, a bátor táltos harcol, és elől megy ,mindenki előtt van, és készíti az utat életre és szellemre.

 Julio César Barco Avalos  perui inka költő (Lima, 1991),  több mint húsz kötet szerzője : Sajnálom, hogy az emberek felnőnek, Lélegezz (La Chimba Szerkesztők – 2018 – Írószövetség díjas kötet), Vastísima Architecture (2019- Huauco de Oro-díj), Éget (a pitypang nyelvtana) (2019), Zene a fejem 7. kötete Regényét,  2019-bes, bemutatta a Semen-t. Ugyanebben az évben, megalapította az idiomaperu.pe weboldalt. Alapítója és igazgatója volt . És A TAJO csoport tagja. A 2020. évben, a világjárvány idején meglepte az olvasóközönséget négy könyv szerkesztésével : Des(c)ierto, a Semen újrakiadása (Metaliteratura, 2020) és két kötetek Kolumbiában: operációs rendszer (OS, 2020) és másolás, kivágás, beillesztés, betöltés (Open Work, Kolumbia, 2020) Jelenleg a Literalgia és a Lima szerkesztője Gray és a Poético Río kulturális projekt menedzsere,aki költészeti projekteket dolgoz ki. Irányítja a Lenguajeperu.pe weboldalt, amely a új nemzeti blog a perui költészetről és művészetről A Poetizador (költői esszé), Enrique (Regény), valamint a versgyűjtemények, a Mozaik (költészet) és Az új perui költészet munkafüzete nagy kihívást jelentenek a jelenlegi latin amerikai irodalomban. A XI. költőversenyen kitüntető elismerést kapott 2020-ban a Kozmikus magvak című kötetéért A kozmikus magvak metaforája többféle jelentéssel bír, amely utalhat a versformákra, a költészet és a lélek kapcsolatára, vagy az emberre, mint kozmikus lényre, amely a világegyetem világában változatosan jelen van..De azóta már több kötete is megjelent Barconak. Többek közt a Hordozható Vígjáték és az Elekromágnesesség, amelyet Nicola Tesla emlékére írt.

“Julio Barco (Lima,1991) egyike azoknak a hangoknak, a fiatalok által írt költészetben Peruban, amely visszhangokat váltanak ki.A három évtizedet betöltő költő olyan irodalmi teljesítményt tudhat magáénak,,amely nem marad nyomtalanul , a különböző latin-amerikai országokban is jelen van, mint Argentina, Kolumbia és Mexikó. Hazájában  (..).a Hauco de Oro-dìj  és a perui fiatal költők díját nyerte el..”

Nicolas Lòpez –Pêrez chilei költő

“Julio Barco Copy, cut, paste, load című előadása (Seshat Editorial, 2020) a címből kiemeli azt a posztmodern javaslatot, amely a művészetet korunk új technológiáihoz köti; jó, nagy érzékenységű költőként azonban tematikus világképét a halál menthetetlenségével kapcsolatos metafizikai aggodalmakra összpontosítja, arra a sorsra, amely elől senki sem menekül, és amely felé mindannyian, néha lassan vagy időnként rohamosan tartunk. A mobilkészülékünk akkumulátorának csökkenő lemerülésére figyelmeztető címekkel rendezve, az első „(TÖLTSE EZT A KÉSZÜLÉKET/ 77% AKKUMULÁTOR TELJES)” versétől a lemerült akkumulátorig, érezhető, hogy a költő  lázadást, tüzet és életet keres. ; de ez nem tehet semmit a kopás, a lassú kihalás és az elkerülhetetlen sors rejtett veszélye ellen. Ez a versgyűjtemény a felvetett aggodalom miatt egzisztenciális vagy metafizikai kategóriába sorolható, de a válság, a gyötrelem vagy a rémálom szemszögéből fókuszál, ahol a lírai beszélő az első versben így fogalmaz: „Minden rémálom, miután / vers , rémálom és álom, sebesség / A vers csak a versben születik / És feszültség, / Érték “. Vagy azt is énekli: „Ez a vers egy másik éjszakába vezet,/ amely ugyanolyan őszinteség /évekig érthetetlen// Az esetleges frusztráció ugyanaz a rózsa”.

Ráadásul a versek többségében vannak olyan sorok, ahol kimondatlanul vagy kimondva a szerelem jelenléte elkerülhetetlen, mint egyfajta Erósz, aki szembesül az idővel, a pusztítással vagy a mindennapi élet egyhangúságával. Például a 45%-os töltöttségre utaló versben ezek a versek tűnnek fel: „Van valami, amit szeretünk abban, ami elpusztult / Meghalok és benned élek / Mit fogok csinálni anélkül, hogy a mosolyod mellettem lenne? / A szív sarjad és tűz”. A két erő közötti konfrontációt  kontextuálisan tükrözi a város különböző arcainak említése: „Ó város, nem tudod, mennyire szeretlek/ mennyire utálom az utcáidat/ amikor utálom a bekötött testemet”..

Francois Villanueva Paravicino

 “Ez az írásmű lángol, (..) , akár Isten.balladája, aki a fêny erotikájáról álmodik.(..) , és ezt a költő átvetíti a verseibe, amely az intenzitás ritmusává változik át. (…) “Ez a tűz epikus. A költő és eposza .A perui költészeten belül..(….) Barco felkiált:”‘És jártunk a tűzben, hogy újra virágozhassunk.(…) (..)„Égni fogsz, hogy nézz”.( ..)Az Éget című kötet versei Baudelaire költeményével ellentétben olyan tágító hatást hoznak létre, amely megpróbálja összerántani a teljes vizuális teret. (..) Nem tábortűz lesz, és nem is kisebb máglya, a cél, hanem az, hogy olyan tüzet hozzunk létre, amely a levegőt használja szétszórásra a városban található összes szerves anyagon. Julio Barconak ebben a könyvében a város Lima lesz.(..) Egy égő költő álmainak maradványai.(..) mint a bokor,,amelyet Mózes látott égni anélkül,,hogy égett volna.Vagy Kurt Cobainnak tulajdonított levélből a kifejezés: “Jobb égni, mint lassan kialudni.”(..). A tűz üzenetet közvetít.(..) 1963 jùnius 11 -én,az egykori Saigonban'( ma Ho Si Minh, Vietnam középső részén ), egy buddhista szerzetes nyilvánosan megégeti magát, és feljegyzései még mindig hatással vannak ránk.”

“Ez a tűz epikus. A költő és eposza .A perui költêszeten belül..(….) Barco felkiált:”‘És jàrtunk a tűzben, hogy újra virágozhassunk.” Nicolás Lopez-Perez chilei költő

A versek, mint a tűzzománc, annyira mívesek.Mint a festmények és a képek. Megannyi szimmetriával és tűpontos mélységgel vannak felépítve..Tűztánc-versek.

“(kattint egy sárga mappára,/ például a csillogó nap, /kiválaszt egy Word fájlt, /mint egy kis és vicces gyűrűt,/ és azt mondod: /Ahogy virágzol, nevetsz a ragyogásban/ ami a szeretett testhez tartozik/ (…)A világosság számára írni hatalom// Fedezd fel az ürességedet, /és énekelj pontosan, ne fulladozva. /Én írok  a házamhoz kötve a kozmosz”Julio Barco

“A „költői én” mámorral és katarzissal kommunikál, ebben a tömeggel való összeolvadásban. ‘Vállalj felmagasztalást az összegből a tömeggel, ne orgiaként, hanem karneválként szentelte azt a kreatív elmét a külső egész szavaival. én mindenki vagyok. „A madarak nyüzsögnek a felhőkben / én pedig meghalok. a madarak hamburgerek és versek. az egész tömeget hogy a fejlődés nem a szimmetria, hanem a neoliberális piacé. (…) a madarak És itt vagyok” (16. o.). A tudat rendkívüli módon kapcsolódik a „mémoire involuntaire” fogalmához, amelyet Benjamin Baudelaire-nek tulajdonít, és amelyet úgy definiál, hogy „egy dolog aurájának észrevétele azt jelenti, hogy felruházzuk a tekintet képességével”. A jelenség kulturális természetéből fakadó részlet az emlékezet mint tudati aktus. A kollektív tudás ékes bizonyítéka. Valami, amit metatudatnak fogunk nevezni, lakozik a könyvben, és ezzel lezárja a szöveget a könyv mellékleteiben. Minden költészet a végéig: „Anélkül írok, hogy észreveszem, hogy ezrek írnak, de olvasom, amit ezrek írnak, ami többek között lehetővé teszi, hogy fogalmam legyen korunk zenéjének varázsáról. A világ teljes súlyát tartva írok. És úgy gondolom, hogy ez a súly szükségszerűen lehetővé teszi egy szép és etikus költészet létrehozását; egy feltárás, amely szellem és agy: más egyetlen konstrukcióban” Ana Abergú

” Az irodalom az êlet, egyfajta kiterjesztett valòsâg, amely olvasâs után boldogan növekszik.”Julio Barco “

 “ Egy versszakra van szükségünk, abszolút mindenre: tudomány,,antropológia,,nyelvtan, tűz (…), és az őszinteség a legmagasabb virágunk.” Julio Barco

 “ Az irodalom mérték nélküli szerelem.Ahogyan Steiner mondja egy orosz írónak szóló könyvében: a kritika a szeretet munkája.” Julio Barco

 ” Míg madarak, rózsák.és pitypangok léteznek, csillagfényt akarok a dalomba.” Julio Barco

  ” Élet és halál közé ragadtunk, véletlenszerű és ok-okozati sordba merülve, de tudunk szeretni és írni, és hagyni, hogy a leghevesebb szív örök tűzként ragyogjon.” Julio Barco

 “Hagytam, hogy vándorló szívem vitorlázzon. Ezen a világon minden magány.” Julio Barco

  ” Minek nekünk a művészet ? Megálmodni a lehetetlent. Miért van szükségünk a lehetetlenre ? Élni.” Julio Barco

 ” …ebben a kaotikus világban néha megfigyelhető marad, és lágy és törékeny,,mint a villanás: egy naplemente, táj, tekintet, néhány versszak, és a világ vibrál…És mindennek értelme van: ennek az emberi lényekkel teli bolygónak, ennek a digitális börtönnek, amit nem lehet lefordítani.(…)’Különösen egy olyan világban, ahol a hasznos uralkodik, a szépség, a haszontalanság gyönyörű jutalom.” Julio Barco

 ” Tehát általános az emberi önzés: bombák, háború ,barbár kapitalizmus. Csak a művészet és néhány apró csoda hoz nekünk egy kis fényt a Könnyek Völgyében.” Julio Barco

  ” A halál kivételével: minden illúzió.Még a hatalom is.Változtassuk meg az alkotmányt, és rendeljünk örök életet mindenkinek, mert a halált kivéve, minden relatív.” Julio Barco

  ” A testünk nem ismétlődik meg.Az élet sürgetésének és drámájának oka van : az idő szintézisei vagyunk, víz vagyunk, és agyunkat (…) tűzzé és levegővé alakítjuk, mi vagyunk a természet az új átalakulásban.És mivel testünk nem fog megismétlődni, korlátok nélküli nyújtásra sürgetünk. Az üresség közepette lendületünk fénye egy dal, amely a vérünkben játszik. Azért mondom ki a neved, mert az idő szorít minket.És csend és árnyék vár ránk.”/Julio Barco

 ” A szívem a tiéd mellé teszem, hogy tüzet gyújtsak.” Julio Barco

 “…bizonyos nyelvekben erő (…) van, amely a fizikai test terén és idején túl hallatszik, és tovább hangzik.” Julio Barco

 ” Egy bizonytalan világban az írónak saját dolga (….) fényt adni a műveinek, énekelni a hangunkat az egész földgömbnek. Bizony, néhányunkat gyalázattal vádolnak: a tudatlan meggyőz másokat (…), de folytatjuk a vetést, az illúziók, a hajnal virágát keresve, a feltámadást az elbátortalanodásban. Mint tűz, mely más lángokkal való kommunikációban tágul, (..) aki verset készít, megnyeri a lehetetlent : a nyelv elsajátításának, az elmék felmelegítésének és mások nyelve meggyújtásának a lehetőségét.” Julio Barco 

“A századom nem adja meg nekem azt a mennyei vizet, amit keresek.Más évszázad része vagyok. A szárnyaim a 20′ századba nyúlnak vissza.És csak a múltba repülve hozhatom.létre.a jövő horizontjait.” Julio Barco

  ” Ithaka sohasem volt kemény föld, mindig a szeretett, vágyakozó szíve volt.” Julio Barco ” Néha úgy érzem, mintha a sivatagban énekelnék, de vannak szívek, amelyek meghalgatnak. Az élet megy tovább (..) versről versre, csókról csókra.” Julio Barco

 ” szabad és felelős lényként kell megnyilvánulnunk.(..) Ebben a világban megszületik a lehetetlen keresésének a sürgetése : a lehetséges rendszereink természetes rendellenessége. Egy törzs hangja egy író temperamentumában hangzik el. Hangja a folyó hangja a monotóniában.(..) Minden szakmának megvan a maga létfontosságú munkája, a miénk az utópia fenntartása, ,meggyújtása és az új magok ültetése, amelyek új kozmoszt nyitnak meg. ” Julio Barco

 ***************** /”- Ó, költő, megérted, min mentem keresztül. Itt, melletted elhagyom a szívemet, és örökre elalszom. Ó, dalok, amelyek itt megnyíltak, ebben a haszontalan orgonában, amely megszelídíti az időt, és megnyitja a dalt; itt, szívemben, ahol himnuszaim és énekeim lüktetnek, ó, itt, ahol semmi hasznosabb nem származik belőlünk! Itt vagyok, Költő, a testvérem, ugyanolyan sűrű és éneklő vérből van, mint én. Együtt és egyedül, idegenek vagyunk az univerzum számára, együtt és törékenyen. Még mindig dobog a szívem szegény, és tudja, hogy olyan kicsi, hogy semmi sem fér el benne! Nem fér bele a tenger, sem a galaxisok, sem a kék ég, sem a szomorú erdők, sem a hatalmas és szeretetteljes utak, semmi sem fér bele unalmas súlyába. És olyan büszkén szép volt! És olyan fényesen mozgékony volt! És olyan gyönyörűen vad volt! És olyan megszelídíthetetlen volt! Te és én elfelejthetjük az általunk kedvelt ajkak ízét? Te vagy én elfelejthetjük a tenger színét, amely annyira felrázott minket, amikor a sós szél fénnyel impregnálta csendünket? El tudod felejteni Vénusz meztelen testét? Te, a szél gyönyörű és fékezhetetlen munkája! Te büszke szemtelen szörnyeteg, aki soha nem állítottad meg a vért a lényemből! hova menjünk most? Talán ez az utolsó versünk? Jaime észrevette, hogy körülötte egy vastag vértócsát húztak a Hold alatt. Még mindig sírva – és a szívét a kezében tartva – a Holdra nézett, és összeesett, eszméletlenül esett el. Néhány kismadár, amelyek megálltak, hogy a Költő fejéből figyeljék őt, leereszkedtek, és lassan kerestek néhány gallyat, amivel befedték a testét, mintha egy lassú és haszontalan lepedővel akarnák betakarni. Újabb madarak érkeztek, és ugyanazt a tevékenységet követték: hadd fedjék le a szegény költő testét, vizsgálják meg a szobor lábánál. Hamarosan száraz, keserű és sötét ágak és levelek takarója borította be egész testét, csak az arca – gyönyörű, makulátlan – volt még fedetlen.(…) Meglátták a költő szívét, és azonnal becsukták a táskát. A szag elviselhetetlen volt. A költő holttestét egy fekete táskába rakták, és zöld teherautójukkal a temető felé indultak. Délelőtt tíz óra volt, és José José egyik dala szólt a rádióban. ” /Julio Barco :A költő szívének eladása/

 Cs. Sz.  Roland Barthes filozófus, író, irodalomelméleti gondolkodó többször említi, hogy a naiv olvasó szükségszerű módon elveszik a sorok között” : “..a gyönyörszöveg (mely) állandóan az én és a nyelv elvesztésének félelmetes gyönyörébe vonzza-taszítja olvasóját”/”…fellelni az egykori olvasási módok ráerősségét: arisztokratikus olvasóvá válni.”/”Az írói szöveg boldogságot nyújt, amely felrobbantja az irodalmi kódokat, és lehetővé teszi az olvasó számára, hogy kitörjön alanyi helyzetéből.”/ “Az írás a nyelv gyönyöreinek tudománya, kámaszútrája.”/Hogyan is történik ez a boldog elveszés , a mindenkori olvasó univerzális története ?

J.B :Barthes tudta, hogy a nyelv öröm, és az öröm alkímiája/(alkímiai folyamata) jelen van abban, aki írja, és abban, aki olvassa (a műalkotást).A tökéletes vers félig az olvasó, félig a szerző műve..Az írás azt jelenti, hogy a már létezők új mentális kódolásának kreatív olvasójává teszed magad. Ebben rejlik a kihívás: minden nemzeti poétika az összeolvadás idejét éli. Más ingereknek, például az internetnek köszönhetően bármilyen hagyományból átvehetünk gyümölcsöt. Nagyon természetessé válik, hogy sok szerző más nemzetek szerzőivel kerül kapcsolatba, és a hatás spontán módon vagy szilárdabban jelentkezik. A francia, kanadai és szingapúri költők egy kattintásnyira olvashatók, és az ember azon töpreng, melyik poétika felel meg a legjobban az ő személyes ízlésének. Annak megértése, hogy a költészet a hagyományok és mentális hangzásaik konvergenciájának vagy szétválásának tere, elengedhetetlen ahhoz, hogy tisztán tartsuk a testtartást, és szükségszerűen ráébredjünk arra, mit jelent az irodalmi-költői munka a 21. század elején. Tegyük fel, hogy 2010-től minden fiatal perui költőnek van egy nagy tere, ahol láthatja önmagát, egy hosszú tükör és különböző stílusok. Sok olvasnivaló van, és sokféleképpen lehet megközelíteni egy szöveget. A youtube-on a szerzőkről vagy irányzatokról szóló videók végtelenek, a kattintás árán letölthető pdf könyvek pedig rengeteg. A hullám abban áll, hogyan lehet valami újat, mást, sajátot csinálni. Hogyan találjuk meg az egyetlen dolgot a különböző szerzők és poétikák tengerében. Talán azok a pasziánszok adják át a legaktívabban a versépítés örömének, akik aktiválják az új párbeszédeket, az új poétikát, amely megrajzolja azt, ami a 21. század teljes szélességében lesz. Azonban egy nagyon élénk költészetből származunk.

 Már gyerekkorom óta minden műfajt írtam. Mondjuk, tizenegy-tizenkét éves koromtól már elkezdtem történeteket, akrosztikákat és képregényeket írni. Vettem 50 oldalas füzeteket, odaírtam a matricáimat és a rajzaimat, és különféle történeteket adtam nekik. Azt hiszem, ma ugyanezt teszem, mélyebben és szavakkal. Tizenhárom és tizennégy éves kora között már elhatározta, hogy hivatásos író lesz, de ezt még mindig figyelmen kívül hagyta. És kézzelfogható volt a saját írói tapasztalatlanságom. Minden fiatal íróval az történik, hogy nincs létfontosságú tapasztalata, a legszükségesebb az íráshoz. Lehet, hogy nagyon szépen hangzik, vagy jól megírt, de egy szövegnek is éreznie kell valami élőnek, valami teljesen élőnek, ami megrázza az olvasót. Ezt pedig csak élve lehet elérni. Tehát az évek túl sokat hozzátesznek ehhez az íráshoz. Jóban rosszban.

                

Cs. Sz. Több kötete is megjelent a pandémia idején. Milyen egyedi alkotói folyamatok rögzültek a járvány idején született kötetek írásaiban, és ezek milyen témákban, formákban sűríthetőek leginkább? Ezekben az időkben hogyan hatott költői világképére az élet-halál mindemkori kérdése, és az alkotás folyamatát hogyan élte meg ezekben az időkben ?

  1. B>Itt szeretném megemlíteni azt is, hogy a járvány kezdetén egyik klasszikus szerző gondolatát a különböző irodalmi fórumokon elég gyakran lehetett újraolvasni, miszerint a karantén egy állandó létállapotként is értelmezhető. – „Alapjában véve mindnyájan quarantaine-ben élünk ezen a világon, amíg engedélyt nem kapunk a nagy és égi utazásra”. – jegyzi meg Andersen. J. B: .Más interjúkban is már elmondtam: folyamatos karanténban élek. És szerintem csak így lehet alkotni. A könyveim megalkotása a lelkesedésen túl magába foglalják azt az intenzív erőt is, ami további impuzust ad arra, hogy mindig mélyebben reflektálhassak egy adott tárgyra, és tovább dolgozhassak a témán. Vajon értik az emberek ezt a szigort? Értik az alktás/ művészetkészítés felelősségét? Hogyan írjunk, ha az írás idő, és az idő az, amit a kapitalista társadalom ad nekünk, hogy pénzt keressünk,mert pénz nélkül nem lehet élni? Ez a nagy kétségem és a keresztem, amit hordok A könyveim megírása ugyanis túl sok ideig, túl sokáig tartanak. És ezért is élek állandó karanténban. Legbelül is szociális magányosnak tartom magam, de ez egy másik téma.. A szó ritka műtárgy: amikor azt hisszük, hogy a miénk, a valóságban megértjük, hogy ő birtokol minket, mi pedig az ő szarvasai vagyunk. A nyelv mindent ural. A versek és szavak, végül olyan könyvekké válnak, amelyek egy eposz galaxisát rajzolják meg. Például a Sajnálom az embereket a felnőtté válástól című kötetemtől (2012) a Mosaicóig (2021, a második kiadás) nagyon hosszú volt az út, és ez rengeteg munkát és időt jelentett.Ugyanis minden könyv tartalmaz egy kiemelt feladatot, sajátos időfolyamot, tanulást , hangcserét és intenzítást.. Verseim nem puszta részletek vagy matricák, amelyeket hozzáadok a világhoz; Vissza akarom adni azt az intenzitást, amit maga az élet és az olvasás (ami az élet) ad nekünk. Ha a költészetet csak az üres időkben vagy mások távollétében teljesítjük be ,az nem jelent esztétikai kihívást a rendszer propagandájával, a politikával vagy az oktatással szemben.. A költészet gyakorlata ébren, nyitottan tartja az elmét, játszik és különböző formákat hoz létre, és: ez serkenti az absztrakt gondolkodást, javítja az éleslátást és a gondolatszintetizáló képességet. A költészet csiszolja tekintetünket is.

 

 ” A vers egy kard a levegőben.”/Julio Barco/

 ” A költészet úgy csírázik, mint egy vadnövény a hatalmi propagandától nem lehorgonyozott elmékben.” /Julio Barco/

 ” A szó forradalmi. Egy jól megírt könyv annyit ér, mint egy kivégzőosztag.”//Julio Barco

//

A költészetet karto ” Olyan forradalmat akartam, mint a kezed formája…”/,Julio Barco

 

 “A költészetet kartondobozokba csomagolják, és külföldre küldik. Néhányunknak azt szeretném mondani, hogy mindez színtiszta tőzsdei mozgalom, de liliomok nőnek a verset szárító ajkakon.”/ Julio Barco /

 

” Csendben akartam maradni, de a vulkán hangom olyan intenzíven jött ki, hogy kiöntötte a tüzet.” /Julio Barco

 Tűz vagy hamu tündököl Julio Barco huszonegyedik századi misztikájában, varázslatában, lendületes kozmikus és szürreális képeiben, vagy mágikus tűzverseiben. Tűzmadarak szállmak fel a versparazsakból, és az egekig csapnak a lángok, majd gyémánt ragyog fel a hamuban. És vad életballadáiban, mindig sokszínű nyelven , a világot átmetsző polifon és kozmikus hangon örökíti meg az ember univerzális létezési formáját. A művészet pontos és szent geometriai alakzatai révén, versépítményekbe vetíti át a labirintust a tér és az idő tengelyét. És ezt a művészi építkezési módszert vagy saját utat gyakran emlegeti esszéiben is.

             ***

“Nem akarok langyos szavakat, add meg nekem az órák lelkes szótagját !/ Nem akarom az eltékozolt erőfeszítést./ Ezért szeressük egymást, amíg a csillagaink ragyognak./ Amíg a tenger Isten nyelve ,/ .és apró halakat és kagylókat kínál nekünk./ Mert tudom, hogy minden rövid és megmagyarázhatatlan./ Igyunk az örökkévalóságra mindig, ebben a pillanatban is./ Hadd beszéljek a füledbe: /Nem akarok langyos szavakat! /A rózsákat akarom, amelyek mámorittasan// extázisban halnak meg. /A legfényesebb napot akarom magamnak.”/Julio Barco/

 

   A Az intenzítás dala című kisfilm dokumentációi örökkévaló arhív felvételeknek látszó klippeket örökítenek meg Julii Barco verseiről, a perui költészetről és a latin-amerikai versvilágokról közösségi és improvizatív élményekben. Az intenzítás dala című kisfilm dokumentációi fénykörökben visszatérő klippeket is megörökítenek Julio Barco életformájáról, művészetszemléletéről és egyedi verstolmácsolásáról. A film kezdő képein is Julio Barco útközben szavalja el és előadja egyik versét. Mozdulatai azonban a képből, a filmkockákból is kilépnek, versritmusai messze visszhangoznak, és az olümposzi- helikoni örökkévalóság metszeteit is megnyitják. Ennek a filmnek a láthatatlan vetítővásznán országhatárokon, kultúrákon, kortárs és kortalan korokon túl, feltagyognak Julio Barco tűzversei , a misztikum fénysugarában és minden spektrumâban. Nagyon sajátos műfajt teremt önmagában is ez az irodalmi művészi kisfilm. Bejátssza a láthatatlan, időtlen és a mitíkus képsorok számtalan jelentésörvényét, amely fellobban, és lángra kap : túl a képzelet határán. Kozmikus téridőkben. Az archív felvételeket idéző klippek az időtlen dimenzióit is megnyitják. És ezt a fekete-fehér képek, a fény- árnyék-játékok, a kivilágított utcák és az esti képek sora is felfokozza. Akár visszhangszerűen is. Egyik helyen ugyanis visszhangokban és echókban hangzanak el Julio Barco versei, és maga a szerző adja elő őket. Aztán van egy kép, amely hegyeket is felvillant. Akár az Olümposz vagy a Helikon hegyei is lehetnének, ahol költők és múzsák együtt, körbetáncolják a verset, és együtt ünneplik a vers születését A film elején és végén is Julio Barco szavalja a versét.Van ahol a meginyíló útsszakaszok irányában haladva hangzanak el ezek a gyönyörű tűzdalok. Szárnyas Pegazusokká válnak, a láthatatlan sziklákból vizet fakasznak a felfele is megnyíló úton. És a film visszatérő úttestein tovább szárnyalnak : éteri hangokban és csillagokban….. Egy szép és rendhagyó film, amely akár az önkifejezés művészetéről is szól. A személyesség, szentség, -szent személyesség- és a határtalan jelenlét csodáival együtt varázsolja el a befogadót. Maga Julio Barco egyénisége “ rendezi” össze a képkockákat. Személyiségének kisugárzása, táltosokat idéző lénye mély impressziókat hagy a nězőben,, akárcsak verseinek duende- ereje….. A vers titokzatos “duende’-intenzłtását, a verstűz “duende”- erőit, amelyről Lorca is beszél, elemi módon jeleníti meg az az egyediség, amellyel színre lép Barco, aki teremt és beavat, és megnyitja a vers dimenzióit azok számára is, akik még nem fedezték fe/Mindez egy mögöttes vízió és lehetséges értelmezése lehet a gyönyörű kisfilm képi világának


. “Milyen maszkot kell festeni, ha hatalmas száműzött tárgyak vagyunk ?”/ Julio Barco

  

    “Középen az összes hang között az enyém  a mágus hangja. /Egy függőágyban a történelem egy gazdag szikla,/ amely a béke és a háború között forog. /Észak és dél és a testem. /A történelem az az én hangom, és áramlása a tiéd./ Az aláhúzott üresség keresi az alakját. /Költői kép, amely visszaadja fényét önmagának a saját szexuális nyelvén./ Megérkeznek a szitakötők az atomok orsós csillagképei./ Felnőtt nők horkolnak. És az atom pályája kinyílik./ Az űr egy kötél, lila harmóniákat alkotsz, /és fekülvizsgálod hogy az elnéd önmagától jár, és megérted, hogy a nyelved is./ Macskák nyávognak, több ezer könyv, mint több ezer fülke /És halálod himnusza nem áll meg. /Minden öngyilkosság triviális tett. /Kinyitnak még egy üveg bort./ Nyikorognak az ágyak./ Egy vagy, és egyik sem /Gyerekek születnek Űrhajók, sajátos terek./ lány lány lány /nehéz lélegzet a mandarin szemed ahol minden abszolút növekszik. /A falak dühének a lendületével növekszem./ Előfordulnak csótányok, és fekete tárgyakat csapnak ki ugyanarra a vákuumra.. /Lerajzolom a hazugság börtönét. A holdra nézek, és két bajuszt rajzolok.” Julio Barco:  Én vagyok a mágus

   “Julio Barcónak van tehetsége, költészete olyan erő, amely bevonja az érzékeket, hallani, érezni, ízlelni, tapintni, szagolni, ami olyan, mintha a költő testét és érzéseit tapasztalnánk meg. Julio Barco szavakba helyezi magát; és ez saját szimbolikus „ajándékainak” az olvasata , az azt megelőző költők, filozófusok, írók útja; amit Roman Jacobson „fatikus kommunikációnak” nevezett, és egy titokzatos szimbolikus rend, amely egyedivé teszi ezt az utat. Julio Barco költészete egy paradox pontot feltételez a poétika és az izmusok között, amelyben a költő kiválasztja a saját kódjait, és ez egy lírai, személyes ént ír elő, amely saját egzisztenciális szabályozást telepít önmaga számára.” Ana Abregú “ ..a létezés, az introspekció mint trópus, az ellentétek, fény, költészet, rohadt álmok közötti jelentéstéren belül funkcionál, a díszletváltoztatási műveleteket relativizálja, feltárja a döntési eseteket történelmi, személyi változások hatására, költői kérdések kimenetelében.(..) részt vesz egy ősi konfliktusban, amellyel költők, írók, a kimondhatatlan, a nyelv referenciális funkciójára reflektálnak, hogy számot adjjanak arról, hogy mit jelent a belső én, a lét, az identitás megalapozó kifejezése, a valósággal való szimbiózisban. “Ana Abregú

“Barco olyan fenomenológiát tervez, amely a valóság érzékelését irodalmi stílussá alakítja, olyan esztétikává, amely előnyben részesíti a mindennapi tapasztalatokat, és a trópusokat olyan szimbolikákká alakítja, amelyek ellentétes síkokat kereszteznek, mint a földcsuszamlások.” Ana Abregú

                                          *

   A költő, aki ismeri a tűz, a levegő, víz, a föld és a kozmosz nyelvét. A madarak, a hegyek, a gyerekek a sziklák és a szelek nyelvét. Ő “a halottak szája”, és üzeneteiket közbetíti az epifániákban és a kinyilatkoztatásokban. És. belakja a Szellem dimenziójának hetedhét országát, majd lehajol a pittypangokhoz, és kozmikus magokat szór szét a világ minden táján és a galaxisok téridejében. Ő , Julio Barco, a legendás költőforradalmár, Orpheusz  földi szövetségese. És a csillagok égi szövetségesei, aki kozmikus énekeiben magasra emeli szárnyait, és bejárja az univerzum minden táját. Mint egy angyal. Karddal, tűzzel és hatalmas szárnyakkal.

                                                     *

 Cs.Sz. Minden alkotás és belső képteremtés határtalanul szélesíti a korlátolt valóságról rögződött ideákat., és a mindennapi élet megszabadul a világ szilárd valóságától, a rögtől, és a salaktól. Megtalálja az álomvilág képlékeny valóságát, a képzelet és a valóságszintek lehetséges találkozási pontját. Megszűnik minden ideológia útvesztője : minden sztereotípia és ” kell terrorja “. Csak az áramló reflexiók , értelmi revelációk fénylenek. A szabad képzelet intenzív módon elkezd asszociálni rögön túli esszenciákat és útjelző képsorokat a kódok mélyüzenetében. Ahogyan létezésünk egyik titka és misztériuma is talán az, amit ezeken a varázslatos utazásokon tapasztalunk meg. “A képzeletnek angyal- és villámröpte van, és átszel tengereket, ahol majdnem hajótörést szenvedtünk.(…)Az eksztázis hasonlít az emlékezésre. Az eksztázis lényegében a lélek emlékezete, amikor visszagondol a mennyországra.”- írja Alexander Dumas Hemingway szerint is ha valaki elég jó író, mindennap az örökkévalósággal, vagy annak hiányával kell megküzdenie. Hogyan látja ezt ma a xxi . században Julio Barco ?

 J.B. A művészetben vagy a költészetben egy másfajta párbeszéd nyílik meg. Minden egyesül a kreatív munkával, amelyben az elmédet használod. És nem a mélységre gondolok, mint egy rejtélyes dallamra, hanem a csendből fakadó kérdésekre. A költészet intenzitást ad az elmének, gazdagítja, nyelve elektromos, terjed, kinyílik, befelé lövell, lát és megfigyel, és ezáltal a valóság felerősödik. A költészetnek köszönhetően felismerhetjük, hogy a valóság más is lehet, hogy az elme még mindig a valóság átalakításának hatalmas tere. Pontosan annak, ami valóságos, annak vannak megosztottságai és ellentétei, és nem csak egyirányúak vagyunk..Most úgy gondolom, hogy a legforradalmibb versek inkább azok, amelyek lehetővé teszik az emberi rabláncok megtörését, és a tapasztalataink szélesítését. Szállodai szobákban, mikroban, utcán sétálva írtam, számomra az írás, az írás sürgőssége nem feltétlenül géphez, térhez van kötve, szerintem inkább életformához van kötve. Új életformákat keresni, amik elvezetnek minket a művészethez, sok versemet is nagyon intenzív dolgok szülik, amik az életemben történtek, elmentem helyekre, elvesztettem önmagam… Költői módon megélni mindezt, hogy ez mit jelent, milyen sokféleképpen értelmezhető, és mennyire fontos az alkotói folyamat szempontjából, valódi művészet. Az irodalom egyfajta megélés, és összekötve a saját mindennapokkal, ez az, ami engem leginkább foglalkoztat.. És az engem leginkább érdeklő szerzők azok, akik az irodalmat vallásként értelmezték , mint Kafka, Vallejo vagy Verástegui. Olyan szerzők, akiket a szóbeli kreativitáson kívül más helyzetekben nem képzelsz el. És ezért számomra az irodalom több, mint szakma,munka, vallás, amit ráadásul egyesítek a szavakkal, mint valósággal, mert végül is a szó mentség, mert amit a versekben, az irodalomban kifejezünk, az élet, létezés, halál, magány, és minden olyan dolog, ami benne van ebben a létben. A kreativitásom táplálja életem nagy részét, a mindennapjaimat, a saját tapasztalataimat, és amikor könyv készítését tervezem, igyekszem strukturáltabban, organikusabban gondolkodni, és igyekszem a költészetet nemcsak versgyűjteményként, hanem testként, házként megtapasztalni, vagy akár, mint egy hajót, ahová belekerülszhetsz. És mindez működhet Azzal, hogy a költészetet létfontosságú élménynek tekintem, életemhez a művészet által tükörképet, revelációt és naplót társítok, ahová saját mentális konfigurációmat követve különböző ötleteket, programokat helyezhetek el. A költészet gyakorlata ébren, nyitva tartja az elmét, játszik és formákat hoz létre:, és ez serkenti az absztrakt gondolkodást, javítja az éleslátást és a gondolatszintetizáló képességet. A költészet csiszolja a belső látást és a tekintetünk irányát. Nem merül ki a 20. század végi akadémiai diskurzusban, éss a mi Századunk: hosszú évek tudásának összege, amelyet már a kínai és a görög időkben dédelgettek. Jól látható azonban, hogy a modern világ nem éppen lírai, éppen ellenkezőleg, nem gondolkodó, hanem egyre ridegebb fogyasztói világ. Ily módon az írás számomra az élet, a szépség keresése, a valóságban való létezés és önmagam megismerésének módja: kétségtelenül metafizikai, szimbolikus, alkímiai feladat. Ez az irányzat nem éppen a legelterjedtebb a mai költészeten belül, de nem követek divatot vagy pózt: közel állok a legbensőbb, legszemélyesebb lényemhez. Kalandozásaim során, hogy az irodalom beépüljön a mindennapi életünkbe, tudományos és egyetemi folyóiratokat, piaci fesztiválokat hoztam létre, workshopokat tartottam a marginális városok gyerekeknek, deklamációs zsűri voltam az iskolákban, sárkányos vetélkedők, filmes és felolvasó rendezvények szervezője… És mindez által arra következtetek , hogy az irodalom, mint jelenség vagy show, minden valóságban működhet, sőt működik.. Azt hiszem, vannak más kulturális tevékenységek, amelyek nem kérnek annyit, mint a költészet, amely szinte kötelez arra , hogy az elménket az általa kínált nyelv elméjébe helyezzük. Ez kihívást jelenthet különösen annak a hedonista és egocentrikus társadalomnak, amelyben élünk. A művészetek iránt nincs oktatópropaganda, és sajnos bizonyos durvaság él velük szemben, ami az téves előítéletekből fakad. De amikor ráébredünk a költészetben rejlő végtelenségre, újabb látásmódra is rátalálunk. A nyelv mindent ural. Versek és szavak, amelyek végül könyvekké válnak. Könyvek, amelyek egy eposz galaxisát rajzolják meg. Például a Sajnálom az embereket a felnőtté válástól (2012) a Mosaico-ig (2021, a második kiadás) hosszú a megtett út, de minden könyv tartalmaz egy kiemelt feladatot, tanulást, és talán hangcserét és egyfajta zeneszerzést is.

                                                                           *

 “Limába érkezem és rád gondolok./ Észak virága, észak őrült virága./ Szememben hordom a nevedet. /Az illatod, az illatod, a szád azok a versek, amelyeket az égtől kértem./ Miért szerettem a kétségbeesett szemeidet ? /Mint a tavasz, olyan volt a tested, /a szemed, és minden ami annyira gyönyörű, /benned lakozott. /Imádtam az esszenciádat, és most hazajövök, /hogy beleírjalak a tavaszi verseimbe. /Megírtam őket, és itt hagyom a szívemet.” Julio Barco Az út vége

  “ …mert itt Peruban az öröm a lázadás, a lehetetlen mosoly és az ártatlanság : bűn.”/Julio Barco/

 

 Cs. Sz. Kik voltak a mesterei a perui irodalomban és művészetben ? Vagy egyáltalán a perui szellemi világban kik a legközelebbi társai ?

J.B: César Vallejo, Enrique Verástegui, Javier Heraud, Martín Adán, Blanca Varela. Vannak költők és költők. Vannak különböző poétikák. Azt hiszem, a perui költészet nagyon táplált, és még mindig olvasom, és visszatérek bizonyos szerzőkhöz, hogy megtaláljam azt az esztétikai és harmonikus hatást, amire szükségem van. Látom magam, amint antológiákat, régi kiadásokat, fénymásolt kiadásokat olvasok, könyveket töltök le az internetről, kötözök és új olvasmányokat keresek. Mélyen ismerem a hagyományomat, és ismerek olyan hangokat, mint María Emilia Cornejo, Watanabe, Arteaga, Óscar Málaga, akik a 70-es generáció éremének másik oldalát képviselik. Vagy César Calvo vagy a perui költészet antológiái. Velasco Alvarado művei, versek Pimenteltől, Watanabe-tól vagy Manuel Moralestől. Aztán Vallejo, akit lassan évek óta olvasok, és mindig felfedezek valami újat az írásaiban. ol. És akkor visszatérve más utakra, a 20. század elejére, ahol ritka virágok bányája vár: César Calvo, Martín Adán, Xavier Abril művei…A század végén, a kilencvenes években Miguel Ildefonso, Pancorvo, Carlos Oliva , majd Varela, Eielson, Sologuren, Sebastián Salazar Bondy; Domingo de Ramosz és Santibáñez. És még mindig olvasom Kuronisyt, vagy Bethoven Medinát vagy Pablo Guevarát, akik nem tudom, melyik generációkból valók. A perui költészet az, amit a legtöbbet olvasok.. Hazánkban költői szinten szenvedünk az irodalmi iskoláktól. A Colónida csoport iskola volt? A szürrealizmus iskolát alkotott Peruban? Nehéz a költői tevékenységet megfelelő filozófiai szinten, tanulási módszer által elmélyíteni. A költöi tevékenységnek az irodalom iránti szenvedélyből kell fakadnia, és szükség, hogy sok embert megszólítson. Filozófiai és intellektuális szigor nélkül minden kritika bizonytalan. Olyan kritikára van szükségünk, amely irányít, de vállalja is a hiteles gondolkodást, könnyedséggel és műveltséggel, anélkül, hogy megfeledkezne arról, hogy a kritikának nagyon fontos feladata a művekre vonatkozó reflexiók tisztázása vagy gazdagítása. Ki érti, hogy a könyvekről kell beszélni és nem a szerzőkről; hogy poétikát kell olvasni és nem pózokat vagy vitákat. Aki megérti, hogy sokat kell olvasni, mielőtt esztétikai ítéletet mond, és hogy az irodalom, mint minden művészet, áthegeszti az időt, és elhatárolódik a Hagyománytól örökölt formáktól, hogy új utakat alakítson ki. Engem ez a kritika érdekel. Szeretek olyan könyveket vásárolni, amelyek nincsenek nálam, találkozni szerzőkkel, színdarabokról írni, színházat próbálgatni, költőkről konferenciákat tartani (bár mindig van több órám bizonyos pontok kifejtésére); Szeretek semmit sem csinálni, csak olvasni és szünet nélkül olvasni. Olvass és tudj, mert az olvasás nem csak halmozódik, hanem gazdagítja az ítélőképességet. Az olvasás által a különböző párbeszédek lehetőségének a megnyitása jelentheti a kilépést a környezeted középszerűségéből. Inspirál, hogy megismerjem más művészek, regényírók vagy tudósok életét. Amikor az irodalom kedvezőtlen szelek közepette megjelenik, (az én konkrét esetemben) ez mégis megerősíti azt a hitet és azt a vágyat, hogy a szépséget vissza lehet állítani ebbe az általános káoszba. És ez az öröm a szerelem öröméhez hasonlóan lehetővé teszi egy új valóság, egy új univerzum születését. Kevésnek örülök. Egy csésze kávé, kifizetett adósságaim, olvasni és írni, kimenni egy lélegzetet szívni, valamit vacsorára és folytatni mindent …Nem a legjobb helyet keresem, ahol bezárkózhatok a művészetem létrehozásához, ott csinálom, ahol vagyok, az esetleges nehézségekkel és buktatókkal együtt, mert nincs más út: az írás egyben támadás is minden szövevény ellen, amely megakadályozza, hogy dinamikusabban, káprázatosabban, teljesebben cselekedjünk. És amellett, hogy minden nap vágyom a tudásra, az olvasásra és a tanulásra – hozzáfűzve mindehhez az írást –, kevésbé bonyolult a sziszifuszi sziklámat hordozni. A költői perui területen belül a barátság és a körök vonulata, ahol egyeseknek tilos az átutazás, mások pedig ennek köszönhetően életre kelnek és fontosak. megszerzése. Néha akadnak költők, akik mögött nem kell gépezet, ők szerves részei földrajzi tereik legendáinak. Így vannak taknai költőink, akiket csak a társaik ismernek el, de országos elismerést aligha érnek el. Mi a nemzeti elismerés? Mit olvasnak fel neked Arequipában, Tacnában, Cajamarcában, Trujilloban? Mivel a virtualitás divatos, az ismertté válás nagyon egyszerű.. De olyan szerzőkre is gondolok, akik korukban észrevétlenek maradtak, és később erőre kapnak. Valójában, ha a perui költészet két nagy fókuszára gondolunk: a egyik kéz, az élcsapat; másrészt a hetvenes évek költészete két nagy mozgalom, amely a valóságérzet, az írások és érzékenységek, magáról a valóságról szóló könyvek és olvasmányok kora. Csodálom szívósságukat, kínjukat, amit átéltek, hősiességüket, amiért ragaszkodtak a mindennapokon túlmutató nyelvhez, csodálom a szóba vetett hitüket, amely még azt az összefüggéstelenséget is összekapcsolja, amely lehetetlenné tesz bennünket; Csodálom egy művész ambícióit, az írás iránti teljes elhivatottságát , ami lenyűgöz. Azt a képességet, hogy egy olyan egyenlőtlen, igazságtalan, problematikus és írástudatlan társadalomban írunk, mint a miénk. És ez olyan Tér, ahol minden művészi cselekmény, amely az emberekből születik, egy kantinba kerül, nagy adag álmatlansággal és kontrollhiánnyal. Ahol a művész megőrül a forgalomban, a tranzitban, a magányban, az elhagyatottságban, a gúnyban. A perui költészet a modern társadalom apokalipszisa óta gyönyörű emlék marad, anélkül, hogy elveszítette volna gyöngédségét, ambícióját, végtelen párbeszédigényét… Miért nem alkot a kormány politikát az írók megsegítésére? Persze valaki azt fogja mondani, hogy a kormánynak nem az állampolgárok eltartása a dolga, de én azt gondolom, hogy az ő dolga, hogy valamilyen módon gazdagítsa az életüket, ha egy állam egyszerűen törvényeket hoz a leghatalmasabbak számára, ill. a nagyvállalatok kiszolgálására, az embert a rendelkezésükre bocsátva, jövő nélküli társadalmat generálnak. Utálom azokat az írókat, akik bezárkóznak a meg nem értettek virágába, hogy bármilyen anyagban elfogyasszák magukat, azokat, akik bezárkóznak az intellektuális eszmébe, és nem mélyednek el a valóságban. Ha a kormány nem engedi, hogy megteremtsék az irodalom érett és egyenlőtlenség nélküli fejlődéséhez szükséges eszközöket, akkor az irodalom Peruban továbbra is a meghirdetett háborús cselekmény a valósággal szemben, amely öl és bezár, és maga a létezés elleni állapot. Az esztétikai korlátok mellől azonban úgy gondolom, hogy az államnak nagyon fontos szerepe van mindenben, ami az oktatással kapcsolatos. És ha egy állam nem tulajdonít jelentőséget az írástudatlanság elleni küzdelemnek vagy a tanárok tisztességes fizetésének, akkor gondolhat-e a nemzeti kulturális mechanizmus ösztönzésére? Előfordul, hogy a kormányzó politikusok nem a kultúra vagy az intellektualitás birtokosai, hanem a pénzé. Ha egy szerzőt marginalizál az irodalmi tengelyeket mozgató rendszer, ha a műveit nem veszik meg, mert senki sem ismeri igazán, és ha műsorszolgáltatói munkája (irodalomon kívüli ügy) megbukik, akkor biztos, hogy visszatér az írási állapottól eltérő állapot. A perui írónak tisztában kell lennie azzal, hogy léteznek olyan mechanizmusok, amelyek hátráltatják a munkáját, akadályokat állítanak és elzavarják belső pulzusának követésében, de ha a tűz tovább tart, akkor a vágy, hogy művészetet alkosson és saját munkáját folytatni tudja. Lehetséges, hogy harminc év végére író lesz, és arra törekszik, hogy teljes mértékben megélje művészete gyakorlását. A kihívás annak biztosítása, hogy a perui valóság ne ölje meg az eredetiség utáni vágyat, a vágyat, hogy írjon és mutasson meg művészetét; a többi mindig ráadásul jön.

 

  *************************

 Julio Barco: Éget. A pitypang nyelvtana  —– Miguel Tonatiuh :Égés vagy a tűz dialektikája, / kritikai szöveg az égésről (a pitypang nyelvtana) és Julio Barco, Éget.A pitypang nyellvtana  című.kötetéről

  „Öngyilkossága előtt, 1939-ben Walter Benjamin ambiciózus feladatot tervezett (…).A filozófus jegyzeteiben olyan témát javasolt, amelyet a költészet fonala fog össze, különösen a flâneur / [(sétáló) mint a város mindentudó szemlélőjének témája. E figura mögött ott van egy benjamini koncpció, a Baudelaire egyes témáiról című esszéje; egy elemzés, amely könnyen összekapcsolható Julio Barco (1991): Arder  /Égés  (2019) című.könyvével Ezt a koncepciót Benjamin javasolta a panoráma irodalom reprezentációjaként, mint Baudelaire költészetének alapját. Definíciója azonban más összefüggésekre is vonatkozik, mivel a flanêur újra megjelenik az irodalomban, és  beazonosítható, mert  “enged a tömeg erőszakának, magához vonzza és a magáévá teszi”. A központi gondolat kétségtelenül a Spleen in Paris című klasszikus verseskötetből származik, különösen a „Tömegek” prózaszövegből, amely központi soraiban kijelenti: „a tömeget élvezni művészet”

(.,,), Baudelaire „Mindenki vagyok”, majd később „mindenki én vagyok” című műve is olvasható Julio Barco könyvén keresztül.. Mintha a flâneur attitûdje mentené meg a költõt,  ugyanis az égés nemcsak a lángot idézi meg, hanem utolsó vágyként utal az égésre. Nemcsak mint “költői én”, hanem mint maga a lény, aki (..) követi Baudelaire  útvonalát. (…)

  Az Égésnek /Arder c.kötetnek  hiteles hangja van, és felébreszti a tömeget, hogy  láthassa  az elveszett szépséget. A könyv alcíme: “A pitypang nyelvtana” egy másik nagyszerű metafora, amely a testek égésére utal. És emlékezz arra a térbeli elrendezésre, amelyet Mallarmé használt a kockajáték írásakor. Mert a Julio Barco könyvében szereplő játék arra a térbeli elrendezésre emlékeztet, amelyet Mallarmé használt a kockajáték megírásakor.   Julio könyvének viszont úgy tűnik, hogy nincsenek kontúrjai, és addig terjed, amíg egy értékes folyadékból vagy egy erősen gyúlékony gázból ki nem válik, és  ez által rátalál az olvasási kontempláció belsejére. És kik azok az olvasók? Az a tömeg, amelyet a flâneur egyes oldalakon vagy utcákon próbál visszafogni.  (..)„Égni fogsz, hogy nézz” .Majd Julio áténekli cinikus „költői énjét”, a következő verssorokban: „Nem megyek az utcákon, csak a lényem! Mara, káosz vagyok, és a vers hasonlít ránk / elkerülhetetlenül, és a fényem elpusztít. Kőhalmok, ahol a nyájak lopva átkelnek / a fennkölt tétova dalok Újságok / lányok és kórusok között megtaláltam a  lelkiismeretem tisztaságát” (..)

 

   A költő rálép a vers útjára, útvonalára, a flâneur leírja, ami a szeme előtt megjelenik. Itt kezdődik a vers, itt kezdődik egy új út. A leírás általában felszentelés, ahogy az Baudelaire-nél és Julionál is látható. Egy szakadt lény, örök egységszomjjal. Szinte mindig elérhetetlen. Az átmeneti távolságokat megmentve Baudelaire nagyon világosan meghatározza a flâneur szerepét: „A magányos és gondolkodó babakocsi egyedülálló mámort kap ettől az egyetemes közösségtől. Ki tudja, milyen könnyen pózol a tömeggel, ismeri lázas örömeit, amelyektől az egoista örökre meg van fosztva, mint egy láda, a lusta pedig bezárva, mint a puhatestű. Minden  örömöt és nyomorúságot magáévá tesz, amit a pillanatnyi körülmények kínálnak neki.” Julio Barco a maga részéről hasonló hatást tulajdonít a versnek a következő sorokban: „És én  mint egy nyár . A Lima-tenger és Mara szeme egy olyan vers, amely a Paradicsomba vezet”. (…)

    Az  Éget /Arder  című kötet versei Baudelaire költeményével ellentétben olyan tágító hatást hoznak létre, amely megpróbálja összerántani a teljes vizuális teret. (..) Nem tábortűz lesz, és nem is kisebb máglya, a cél, hanem az, hogy olyan tüzet hozzunk létre, amely a levegőt használja szétszórásra a városban található összes szerves anyagon. Julio Barconak ebben  a könyvében a város Lima lesz. A játék szétszórása arra irányul, hogy az egész univerzum lángra lobbanjon a fiatalság szokatlan buzgóságától és az anyagot hamuvá alakító tűztől. Ez nem alkímia, hanem ambiciózus cselekedet, amely örök megváltást és megtisztulást keres a lángokon keresztül. Fedezze fel újra, és nézze meg a tárgyakat az első látás leleményességével. A minket körülvevő allegória ugyanaz, mint ami a címhez tartozik. Az „égés” a költő flâneur- tette a tömegben.

  Meg kell jegyezni, hogy Baudelaire századát két nagy alak, a tömegnek szentelt forradalmár és a fláneur fémjelezte. Utóbbi a költő, mint fáradhatatlan sétáló  nyert autonómiát az irodalomban. Baudelaire, a híres Spleen de Paris szerzője előre látja ennek a lénynek az ideálját, amelyet flâneurnek fognak nevezni, de  beteljesíti az alkotó ember ideálját is a sokaság vagy a tömegek között.

    Julio Barco, amikor a tömegek poétikáját írja az Éget (Arder) kötetében,, helyreállítja a várost, és a „költemény, mint séta” témája arra készteti a jó szándékú olvasót, hogy közeledjen  a tömegben haladó,  onnan kinéző  ember perspektívájához. Az eszeveszett hajtás megakadályozza, hogy lineáris könyvként olvassuk ezt a könyvet. (..) Szerintem inkább egy fraktál, amely végtelen hálózatként szaporítja alakjait és képeit: „Néhányan túl sokat isznak, a nők megőrülnek, vörös kalamin kádakba hányják vágyott partnereiket/lányaikat. Tömeg vonul (..) és a/ Madarak ételmaradékot keresnek a szemetesekben. Azon kapom magam, hogy egy új tájon motiválva sétálok, amely az ürességemhez ragasztja testét: céltalanul. Sűrű: Lila/ napfelkelte a testedben: én (topáz ég: fény ujjai) a rozsdás rácsok nedvességére fókuszálok/ és leírod ezt a tájat: emésztő, mint húsevő leheleted a barnás narancssárga sarkok között, és felírod:  ezt a versszakot / kiszálltam a taxiból, nem tudom miért jöttem ide, ittam egy romvárosban, imádtam az utat, aztán vége a DVD-nek”

   A „költői én” (..) ebben a tömeggel való egyesülésben .(..) nem orgiaként, hanem a külső totalitás szavaival élve ennek a teremtő elmének szentelt karneváljára vállalkozik, és a tömegből való felmagasztalásra.:„én mindenki vagyok.”/ „A madarak nyüzsögnek a felhőkben / én pedig meghalok. a madarak hamburgerek és versek. Az összes előretörő tömeg nem a szimmetria, hanem a neoliberális piacé. (…) a madarak És itt vagyok”

        A tudat rendkívüli módon kapcsolódik a „mémoire involuntaire” fogalmához, amelyet Benjamin Baudelaire-nek tulajdonít, és amelyet úgy definiál, hogy „egy dolog aurájának észrevétele azt jelenti, hogy felruházzuk a tekintet képességével”. A jelenség kulturális természetéből fakad  “az emlékezet mint tudati aktus” jelensége. A kollektív tudás ékes bizonyítéka ez. Valami, amit metatudatnak fogunk nevezni, és ott lakozik a könyvben, és ezzel zárja le a szöveget a könyv mellékleteiben. Végülis minden költészet a végsőkig: „Anélkül írok, hogy észreveszem, hogy ezrek írnak, de olvasom, amit ezrek írnak, ami többek között lehetővé teszi, hogy fogalmam legyen korunk zenéjének varázsáról. A világ teljes súlyát tartva írok. És úgy gondolom, hogy ez a súly szükségszerűen lehetővé teszi egy szép és etikus költészet létrehozását; egy feltárást, amely szellem és agy:  egyetlen konstrukcióban”  (…)     Julio az a fajta költő, aki fáradhatatlannak tűnik. Nem áll meg, útja folytatódik, nagy kitartással.. Régóta nem láttam ilyen költőt. Szédületes tempóban a tömegen át nem áll meg. (…)

   Walter Benjamin  A jövő filozófiája és más esszék programjáról című kötetében   így ír: “A nagyvárosok lakója visszazuhan  vad állapotba, vagyis az elszigeteltség állapotába.” A flaneur egy katalizátor, egy mozgásban lévő energia. Charles Baudelaire. Kis versek prózában (Spleen de Paris); könyvének szerkezete olyan indexeket és részindexeket tartalmaz, amelyek pontokra oszlanak, mintha egy dolgozaton belüli  elemzések lennének.  Vagy talán egy posztuláció lenne a költészetről.  Mellékletként meg kell jegyezni, hogy a flâneur a 18. századi fop továbbfejlesztett formája. Szemlélődő, de tétlen lény, aki a következő évszázad két alakját hozta létre, egyrészt a finom gyilkost, aki a mély társadalmi ideológiával rendelkező forradalmár volt; másrészt  talán az apollóni szemlélődő lényt . A kényes gyilkos gondolkodó volt, aki a 19. században eljutott a nihilizmus által benépesített társadalmi gondolkodásban meghonosodott politikai ügy eksztázisába, Netcsajev és Kiliajev is a 19. század forradalmi terrorjává váló téveszme ideológia példája.” Égés vagy a tűz dialektikája, Miguel Tonatiuh

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?