Köd a tó felett

Amikor először következmények
nélkül rombolsz, rájössz, hogy tetted
következményei már rég utolértek
és körülvettek téged, bár sóvárogva
várnád az ítéletet, a nagy szembesítést,
de nincs ott senki sem. Egyszerre elönt
a Béke, mintha utoljára szólna hozzád
– ez a Tied – mielőtt utadra bocsát.

Mosolyogva döbbensz rá,
hogy el kell menned innen és
bár a vágóhíd még olyan messze van,
te már hetykén tudod, hogy kell juhokat
leölni, s a köd a tó felett bizonytalan.

 

Holdviola-ember

Amikor rájövök, hogy a tóban lévő
ember két lépés távolságra van,
közelebb, mint a vendégektől szoktam a világító
parton mélykék nyugalomban,

akik nem bőrömben élnek, csak velem,
(mint a holdviola-ember gyarmatomban)
s ma a szokásosnál jobban rám pirítanak,
igényük bár szokatlan, kendőzetlen,
etikája, erkölcse megfoghatatlan,
megrebbentve és forgatva az enyém,
lágy szénné rágnak meg válaszukban,

nyugtalan leszek, mint a Hold-fehér palló,
„a fekete dió-nyárs villáján pihen”
recsegve, ropogva szólok, ahogy kell,
mint ánizs, szegfűszeg, édesen.

 

Bútor

Mindig örömmel segítettem,
és a hozzáértésem rám tapadt,
ahogy a barna növények a
járásomhoz, hogy könnyen

megtaláljon bárki, elvégre
nem menekülök, csak elkószálok
néha. Mindig az újat keresem
és egyre több dolgot tanulok,

ahogy formálom és megsokszorozom
egyre halványabban a
természetemet, ha magamba
nagyon ritkán nézek, időm sincs

rá, okom se nagyon. De azért
feladatot én is úgy kerestem, ahogy
asztal szokta a tányér vonalát,
vagy esténként hosszan

úgy időztem, hogy megpihenjen
rajtam, aki lát. Ha tévedek
és megadom magam, onnantól
már csak gyanakszanak rám,

erényével az arcomon
ül nyitott szemmel az éjszakám.

 

(Illusztráció: Manuela Facchin Varalda: Lunaria)