Első lépés: Vállalj felelősséget.

Tudom, tudom, nem mindenkinek szükséges ez a lépés, de nagyban felgyorsítja a folyamatokat. Nekem legalábbis sokat segített. Ezért a tanulás mellett úgy döntöttem magamra vállalom a költségeim fedezését: munkába álltam. Sajnos ez több energiát vett igénybe, mint gondoltam, úgyhogy hamar kiborultam. Viszont úgy döntöttem, hogy megpróbálok jobban lenni, s felelősség teljes felnőttként beosztani az időmet. Ez valamicskét tényleg segített.

Második lépés: Légy tájékozott.

Na már most ez összefügg az első lépéssel, de azért nem árt, ha plusz erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy halljuk a híreket. Erre nagyszerű eszköz az internet. És ezzel el is értünk a következő teendőnkhöz.

Harmadik lépés: Járj pszichológushoz.

Jól van, nem feltétlen kell, hogy pszichológus legyen, bármilyen terapeuta megteszi. A lényeg, hogy valaki segítsen feldolgozni mindent, amit az ember hall, lát és tapasztal, ne meg persze az érzéseket.

Negyedik lépés: Éld az életed.

Ezekkel együtt eljuthatsz odáig, hogy menedzselhetővé válik az életed. Most már csak a kapcsolatokra kell időt szakítani. Meg a kikapcsolódásra. És a hobbikra.

Ötödik lépés: Add fel az egészet.

A sokadik alkalom után, hogy a stressz és a káosz eluralkodik az életeden, csak dobd be a törölközőt, bár csak jelképesen. Minek erőlködni, ha egy idő után, úgyis minden rendszer összeomlik.

Nekem ez a pillanat egy éjszaka közepén jött el. Ironikus, hogy ennyire közhelyesen történt a dolog. Éppen a gyermek énemet próbáltam megnyugtatni a fürdőszobában kuporogva, mikor a kölyök úgy gondolta elég volt és mindent kidobott az ablakon. Akkor abbahagytam a sírást, és néhány percig farkasszemet néztem magammal. Most már nyugodt voltam, valami földöntúli béke telepedett a tagjaimba és a lelkembe. Mindent elengedtem. Aztán lefeküdtem aludni.

Reggelig megmaradt a harmónia, és most már nem én voltam a nagy, aki vigyáz a gyerekre, hanem én és a gyerek voltunk; ketten. Reggeli közben ébredtem rá, hogy Én vagyok nyugodt, és a Gyermek dühös. De várt, s mint a csend a vihar előtt, csak nézte, ahogy eszem. ’Ki kéne fizetni az albérletet’ mormogtam, Vagy nem, felelte. Mikor befejeztem, a kávémat szürcsölgetve megkérdeztem tőle, mit szeretne. Hazamenni válaszolta, és csodálkozva néztem rá, aztán vállat vontam a tekintetét látva. ’Felöltözöm, aztán mehetünk.’.

Az út eseménytelenül zajlott, a Kölyökkel beszélgettem, mikor a kalauz kérte a jegyeket. Még befejeztem mondandómat, s mikor nyújtottam volna a jegyet a férfi sietősen odébb ment. Ám legyen, nem zavart. Ami azt illeti már semmi nem zavart. Talán ezért lehetett, hogy nem szóltam a kicsinek, mikor hangosan énekelni kezdett, meg amúgy is kit érdekel, ha egy gyerek hamis. Meg amúgy is sok a falusi néni erre fele, akik unokázni mennek, azok úgyse hallanak.

Egy óra volt, mire a házba értünk. Én nem tudtam, de a gyerek emlékezett hol a kulcs. Mikor kinyílt a kapu egy kicsit megremegtem, de a kölyök megfogta a kezemet, és odaadta a haragja egy részét. S meg kell mondjam jutott belőle mindkettőnknek bőven. Nagyot lélegeztem és erősen megmarkoltam a gyermek kezét, ahogy beljebb mentünk. Mikor Gomb nem ismert meg minket, a gyerek előreugrott, és valahonnan egy hosszú kést rántott elő. Mikor a kutyával összetalálkoztak félúton, azokkal hasította fel először a pofáját, majd a hasát, s végeztével a véres fegyvert a fűbe törölve, visszajött hozzám. Tátott szájjal bámultam rá, mikor azonban felmosolygott rám, nem bírtam visszafogni magam és felkapva, magamhoz öleltem.

A karomban vittem be a házba. Nem bírtam letenni, a túlcsorduló szeretet bennem nem engedte. Cserébe megpuszilta az arcomat, majd a nyakam köré fonta kezeit. Ő is szeretett.

Bent azért csak lemászott, s a kezembe nyomta a kését. Most te jössz, mondta. Ismét csak bólintottam. Anyánk, ekkor jött ki a szobájából, kezében egy deszkát szorongatva, mikor meglátott minket megtorpant. Azt kérdezte mit keresek ott. Mondtam neki, hogy MI, nem keresünk semmit, mert tudjuk hol van. Akkor vette észre a kést, de mielőtt bármit mondhatott volna, a gyerek meglökött, és én neki rohantam. A karomat eltalálta a deszkával, de utána nem volt lehetősége még egyszer lesújtani. A gyomrába szúrtam a kést.

Érdekes érzés volt, egy kicsit megakadt a penge felénél, de mikor újra megdöftem már engedett. Elkaptam a nő derekát, és közelebb húztam magamhoz, hogy jobban lássam az arcát és a tekintetét. Aztán lefektettem a földre, ahogy vérzett. Soha nem láttam még ilyet, de tényleg kialudt a fény a szemében.