Az örmények szigetén, Kosztolányi nyomában

A köd és rosszkedv, a vizes falakból áradó romlottság ráül a lelkemre.
Múzeumba járó idő van. Pontosítok: még mindig, hetek óta múzeumba járó idő van.
Persze Velence a művelt turisták városa, a Szent Márk téren épp a Bosch-kiállítást reklámozzák hatalmas molinókon. BOSCH, hirdetik a Palazzo Ducale fölött irgalmatlan nagy betűkkel, a kislányom azt hiszi, mosógépvásárlásra buzdítják a velenceieket. Én kicsit félek Bosch soha igazán meg nem fejtett világától, ahogy a Gallerie dell’Accademia Giorgionéit is a szebb időkre tartogatom.
Szebb idők? Mérgezésem van a múlttól.
Lengyel barátaim azt tanácsolják, menjünk kirándulni – ha valamerre elindulunk, akkor talán felszakadozik a mindent megbénító köd, az alulról-felülről szivárgó eső. Két osztrák művészettörténész és az ő barátnőjük, Albertine javasolja, hogy hajókázzunk el a leprások szigetére, az Isola di San Lazzaróra, utána vacsorázzunk egy másik szigeten vagy a Mommóban. Mért ne? Igaz nincs sok pénzem, és Eszter sokkal szívesebben pingpongozna az osztálytársaival a Frari
patronató
jában.Nagyon is hízelgő, hogy Velence legragyogóbb temploma, a hatalmas bazilika befogadott bennünket. Idejár ez a furcsa magyar nő azzal a szőke kislánnyal – de sebaj, egy kilencéves lány mindenhol a lehető legjobb ajánlólevél.
A papok ránk köszönnek, mikor kiugranak a szemközti bárba kávézni – ugyan hol máshol fogadná egy pap a régi barátait vagy osztálytársait? Ez a Campo dei Frari, azaz a Barátok (vagy familiáris velencei stílusban) a Testvérkék tere.
A Frariban ministrálnak Eszter osztálytársai, itt énekelnek a kórusban az anyukák, itt lehet pletykálkodni a mise után – és ha nem figyelnek a papok, egy kicsit kergetőzni is –, a templom a rengeteg benyílóval, kápolnával, oszloppal, síremlékkel egy város a városban. Nem tudom, hogy Szent Ferenc, aki 1220 körül járt a városban, elégedett lenne-e ezzel a mesevároshoz hasonló templommal, ezzel az eleven, élettel teli, zegzugos várossal. Nem csoda, hogy Eszter inkább itt futkosna, mintsem kirándulni jöjjön pár nagyképű történésszel az Örmények szigetére.
A sokat szenvedett örmény nép sorsa vagy a hajdani leprakórház nem sok rokonszenvet ébreszt benne.
És mi van, ha megbetegszünk, ha majd mi is megkapjuk a lepracsírát vagy valami más borzalmat?
Nyugtatgatom, hogy a járványok eltűntek a középkorban.

Eltűntek a középkorban? Velence maga is rettentő sok járványt élt át a középkor után. A visszatérő pestis (ami talán el sem „ment”, hanem lappangott a szűk utcákon, a csatornákban) tíz-húsz évente megtizedelte a lakosságot, az egyik XVI. századi pestisjárványban halt meg kedvenc festőm, Giorgione is. A politikai racionalitás is azt kívánta, hogy a betegeket a legszigorúbban különítsék el. Nemcsak a pestiseseket, hanem a leprásokat is. Márpedig a leprások sokáig haldokoltak – kínosan, lassan, akár évekig-évtizedekig is. Milyen érzés lehetett egy kicsi szigetről bámulni Velence fényeit, hallgatni a karneváli-pünkösdi-húsvéti zenebonát, és éjjel-nappal a szüleinkre-gyerekeinkre vágyakozni?
Ülünk a vaporettón, és mindenki elmondja a legjobb pestises sztoriját: mit hallott, mit olvasott. Mivel egy érdekes történettel én is tartozom nekik, elmondom, hogy a nagy pestisjárvány megállt Magyarország határainál, csak néhány megbetegedés történt a nyugati megyékben.
Hogyan, kérdezgetik.
Nem igazán kedvemre való ez a téma, fáj a fejem, szédülök, nyirkos a cipőm, az esőköpenyem, és kicsit sajnálom a gyereket. Nem is vagyok igazi történész, mint a többiek. De azért kifejtem, hogy a magyarok ellenállóképességének talán az akkoriban érintetlen erdőkhöz is lehetett köze: a legszegényebbek is ehettek húst, friss gyümölcsöt, gombát, halat. Ne vágj ki minden fát, dúdolom, és a lengyelek az osztrákok olyan tisztelettel néznek, mintha rám is háramlana valami a túlélés dicsőségéből.
Velencét Napóleonig senki sem foglalhatta el – csak a késő középkorban, kora újkorban visszatérő járványok. Nagy árat fizettek a velenceiek, hogy tenger vette körül őket, hogy senki sem léphetett a földjükre: a gyümölcs megrohadt, a hús megkukacosodott, a tej megsavanyodott, mire a hajók kikötöttek Velencében. Dominik mesél arról a rettenetes, baljóslatú télről, amikor a nagy pestisjárvány rázúdult Velencére. Aztán a borzalmas gyerekhalandóságról, a rettentő sok feláldozott (külföldre küldött) fiatalról, ami miatt Velence, a középkori Európa leggazdagabb városa mindvégig rászorult a migrációra, mert önmagát soha nem tudta reprodukálni.
Minél rosszkedvűbb az ember, annál vidámabbnak próbál mutatkozni. Én is nemzethalál-gondolatokkal viaskodom, mint Kosztolányi, aki az I. világháború előtt lépett az Örmények szigetére – egy olyan korban, amikor Velence, a „nászutas-város” már beépült a magyar irodalomba. Az esszéje szerint Kosztolányi rekkenő hőségben érkezett, most viszont még az apró szigetet körbe vevő ciprusok is és kaktuszok is dideregnek.
Körül se nézünk, beszaladunk a templomba, leszurkoljuk a belépőt (nem kevés), és csatlakozunk egy franciákból álló csoporthoz. Bár pocsék az idő, a legkevésbé sem igaz, hogy ez az örmény kolostor elhagyatott lenne.
Vagy a pocsék idő miatt vannak ennyien? Ilyen nagy szélben nem jó a Szent Márk téren a túldíszített koporsókhoz hasonló, az esőcseppek közt óvatosan ringatózó gondolákat bámulni. Most mindannyian szinte belekáprázunk a nagy ragyogásba, az örmény kolostor felfoghatatlanul élénk, vibráló színeibe.
Ettől a harsány színkavalkádtól rögtön zavarba is jövök, úgy érzem magam, mintha egy óvodás rajzpályázat képeit nézegetném. Mert minden lobog körülöttünk: a zöld, a kék, a sárga, az iskolai faliújságokat idéző, élénk tulipirosok. És ez nem nyegle megvetés: én úgy gondolom, Csontváry naiv festőket idéző színei is hasonló meglepődést válthatnak ki a külföldiekből. A szent öröm színei, a felháborodás vöröse, az ábrándozás giccsbe hajló világoskékje. És lassan megvilágosodik előttünk, hogy egy nem akármilyen templomocskában sétálgatunk, hanem a Szebasztei Mechitár – milyen gyönyörű név! – alapította szerzetesrend (az örmény bencések) székhelyén. A XVIII. században kértek menedéket Velencétől, és később aztán meg is vették a leprások szigetét. Elég furcsa kombináció: olyan mintha a grúz egyház egyik szerzetesi központja nem Grúziában, hanem Piliscsabán működne.
Fel-alá sétálgatunk azokban a szobácskákban, ahol az örményekbe beleszerelmesedő Lord Byron tanulta a nyelvet lázasan fantáziálván az örmények (és persze minden más nép) felszabadításáról. Kosztolányi, aki többször is írt az Isola di San Lazzaróról, ifjúkorában még nem ábrándozott effélékről. A „sír, hol nemzet süllyed el” benne csak bizarr szégyenkezést, önutálatot keltett, ám mikor beleírja a kolostor vendégkönyvébe a nevét, hogy „én, a magyar”, akkor az „el-pihenésre” való utalás egészen kétértelmű és baljós értelmet nyer. Ez a kis „örmény paradicsom” a milleneumi Magyarországgal való szembenézésre kényszerítette.
Mert az Isola di San Lazzaro nemcsak egy kolostor, nemcsak az örmény papképzés és imádkozás helye, hanem egy reprezentatív „örmény pavilon”, ahol minden tiszteletre méltót, fantasztikusat, tragikusan fájdalmasat megmutathatnak az örmények magukról. Egy mesebeli kis sziget, ahol őrzik az örmény kultúra lángját, az örmény nyelv szellemét, ahol gyártják a folyóiratokat, a szótárakat, a szövegkiadásokat, noha örményül egyre kevesebben beszélnek.
Ma már a leghíresebb örmény a nagy fenekéről nevezetes Kim Kardashian.
De mi mit árulnánk el rólunk, magyarokról, ha kiállítanánk legszebb kódexeinket, és ősiségünket és kivételességünket bizonygatnánk ilyen bazári, hivalkodó összevisszaságban egy zsebkendőnyi szigeten?
Kicsit elszégyellem magam: a franciák érdeklődő arccal hallgatják a bennünket vezető szerzetest, és rápislantva a szarkalábakhoz hasonló, rejtélyes betűkre, a sok szent, mártír, önfeláldozó király és miegyéb színe előtt óvatosan el-elnyomnak egy ásítást.
Kicsit üresen kong ez a szellemi nagyszerűség, hisz magáról az örmény életről, társadalomról, a sajátos nagyhatalmi viszonyokról, ahol megszületett a sajátos „örmény sors”, szinte semmit nem tudunk meg.
A franciák megvetése ellenszenves, de valahol érthető is: egy nagyhatalomnak eszébe sem jutna egy nyúlfarknyi kiállítótérben bizonygatni saját nagyságát. Királyok, költők szent tanítók – „bús csiricsáré”, fojtogató, önpusztító hagyomány, sugallta Kosztolányi is, némiképp önironikusan. Persze csak Trianon és az örmény népirtás előtt gondolhat arra egy nagyon-nagyon fiatal és nagyon-nagyon lázadó költő, hogy az örmény gyerekeket „jobb lenne egy lélekvesztőbe tenni (…), és kibocsátani a szabad óceánra”.
Lassan én is megbékélek, mert egyre gyönyörűbb, egyre regényesebb férfineveket hallunk – ők valójában mind szent férfiak, de a nevük olyan, mintha egy soha véget nem érő szerelmi románc legyőzhetetlen hősei lennének. Tigran, Arakszi, Komitasz, Artak. Aztán az elő- és utónevek bábeli zűrzavarában, ebben az édes kavargásban egyszer csak megüti a Transylvania szó a fülemet.
– Hogyan? – kérdezem az atyát.
A szerzetes úgy megörül, hogy magyar vagyok, mintha tízmillió ember nevében túléltem volna egy pestisjárványt.
Ő a disszertációját a gyergyószentmiklósi születésű apátról, Kövér Istvánról írja, aki a velencei örmény gimnáziumban érettségizett, és később a rend főapátjaként végzett hallatlan szervezőmunkát. Kövér István neve magyarul nem túl lelkesítő, de ne feledkezzünk el, örményül Amira Acontiusnak hívták – ez azért mindjárt más. A főpap egyike volt azoknak, aki Napóleonnal tárgyaltak, hogy a kolostort haladó buzgalmukban ne oszlassák fel a franciák. (Napóleon persze nem tagadta meg magát, a szerzetesközösséget – a felvilágosodás nevében – az Örmények Tudományos Akadémiájaként ismerte el.) Az örmény felvirágoztatását maga elé célul tűző Kövér/Acontius romantikus lélek lehetett: mint Lord Byron, ő is csak felnőtt korában tanult meg örményül.
A káprázatos szervezőmunka és egyházi karrier (előbb főapát lesz, utána érsek) ellenére Kövér nem volt egy kifejezetten szerencsés ember. Három évig dolgozott a latin-örmény szótáron, mely aztán a megjelenés előtt „elveszett”.
Pedig ez a múlt fenséges pompájába öltözött múzeum (mauzóleum)
azt sugallja, hogy itt soha semmi nem veszhet el. De hát mégis…
Újra visszasétálunk a templomba, ahol a tenger mögül végre valahára kibukkanó nap újra felragyogtatja a gyermekien piros körvonalakat. Az atya reménykedve kérdezi, hogy ugye Kövér István emlékezetét a magyarok ma is tisztelik.
Én nem tudom, hogy tisztelik-e, én még életemben nem hallottam róla.
– Tiszteljük, persze. Mi sem természetesebb – mondom az atyának mosolyogva.

Egy pillanatban szívesen egyedül maradnék a felderengő fényben életre kelő, világoskék kontúrú angyalokkal, megfürödnék ezekben az ujjongó, gyermeki bizonyosságot árasztó színekben, ami megpróbálja elhitetni, nincs romlás, nincs felejtés, de már sarkunkban a következő csoport.
Ők skandinávok. Ugyanolyan udvariasan közömbösek, „nyitottak”, mint a franciák.
És mintha a színek keltették volna életre, a felhők mögül végre felragyog a nap.
Tavasz. Na végre-valahára.

 

Else Lasker-Schüler: A szerelem

Átzúgja alvásunkat
Egy apró fájdalom – selyem,
Mint lüktető hervadás
Mindkettőnk felett.

Légzésed vezet
Engem hazafelé
Át sok elvarázsolt mesén,
Eltemetett regén.

És tüskés mosolyom
mélységes vonásaiddal játszik
És világok jönnek,
Hozzánk simulnak.

Átzúgja alvásunkat
Egy apró fájdalom – selyem
Az ősrégi álom
így áld meg téged és engem.

 

Enesey Diána fordítása

Illusztráció: Paul Klee

Múltbéli emlék; Mi jöhet még; (társtalan)

 

Múltbéli emlék

nagyon régen valaki egyszer azt mondta
az a közösség amely semmit nem ad
a kultúrára halálra ítéli önmagát

mégis honnan tudta hogy egy ideje már
csak úgy simán haldoklunk

nem ismerhetett minket
itt sosem járt

 

Mi jöhet még

álmodtam álmomban
álmodom hogy álmodok –

hogy bezárt a krematórium
előtte lángoló halottaskocsik álltak
rendre egymásután sorban
koszorúk és rózsák
és emlékek a földön szanaszét
menekülő lovakra szájkosaras vad kutyák ugattak
a hallottak az utcákon hevertek
tenyerükből hollók ettek

egymásra néztek az emberek
mi jöhet még – kérdezték.

 

(társtalan)

mérhetetlenül nehéz most
a szép szó

felvillan társtalan illan
elszökik mint az emlékezet

hatalmának íze
Istennél is szóbeszéd –

 

(Illusztráció: Caroline Street: Gathering of the Ravens)

Dupla reklám: Széchenyi és a Lánchíd . Néhány érdekes adalék Széchényi és a Lánchíd reklámértékéhez

A 19. századi gyermekirodalmi sajtóban az adott lap szerkesztőjének koncepciójától függött, hogy milyen mértékben vannak jelen a történelmi tárgyú munkák, illetve a néhai, valamint a jelenleg is élő híres történelmi személyiségekkel kapcsolatos cikkek aránya. A korszakban a mindent átható nacionalizmus eszméje miatt elmaradhatatlan része volt ezeknek a lapoknak az ilyen tárgyú és jellegű munkák szerepeltetése. Ez mondák és mítoszok meseszerűsitését, közzétételét, és feldolgozását, a nemzeti emlékhelyek, emléknapok ismertetését, életrajzi portrék, folytatásos, ifjúsági történelmi regények és történelmi tárgyú rejtvények közreadását jelentette. Azt figyelhetjük meg, hogy az ilyen jellegű szövegek arányát nem határozta meg a választott célközönség kora, ez a szempont sokkal inkább befolyásolta a választott nézőpontot, a narrátori hangot, az elbeszélés stílusát. A kisebb gyerekeknek szóló lapok ebben a tekintetben jobban különböznek az ifjúsági lapoktól[1], mint az ifjúsági lapok az általános, népszerűsítő irodalomtól.

Jelen esszémben egyrészt arra keresem a választ, hogy miért kerülhetett bele a kisgyermekeknek szóló Méhecske folyóiratba egy olyan a Lánchídról szóló cikk, mely túl van zsúfolva adatokkal és finanszírozással kapcsolatos információkat is tartalmaz. Másrészt pedig, egy példán keresztül azt mutatom be, hogy a híd névadója miként fogadta a felé irányuló figyelmet, személye iránti lelkesedést, amely minden generációt, köztük az ifjúságot is érintette. Harmadrészt ezen jelenségeken keresztül pedig, hogy milyen lehetőségeket láttak a kortársak, illetve az utókor Széchényi alakjának és sikeres kezdeményezéseinek propagálásában.

A reformkor egyik legjelentősebb eseménye a Lánchíd alapkőletétele volt[2]: Ezt mind a magyar, mind az osztrák vezetők kiemelt alkalomként kezelték. Az ünnepség reprezentatív szempontból mindkét fél számára rendkívüli jelentőséggel bírt, ám a benne rejlő lehetőséget mégis egészen eltérő mértékben használták ki az érintett személyek. A Lánchíd megépítését kezdeményező Széchényi Istvánt[3] például kifejezetten zavarba hozta a rá irányuló élénk figyelem, szemben Kossuth Lajossal. Már az is egészen beszédes, ha az eset kapcsán az ifjúságnak a két politikussal való kapcsolatteremtési kísérletére tett reakcióikat vesszük figyelembe. Amikor Széchényi megtudta, hogy erőfeszítéseit a városi fiatalság aznap este fáklyás-zenés felvonulással szeretné megköszönni, szándékosan távol maradt otthonától.

Nem a nyilvános szereplés ellen volt kifogása[4]: ahogy naplójának szemérmesen megvallja, egyszerűen nem volt kedve ahhoz, hogy őt ünnepeljék. Amíg a fiatalok csoportja tovább állt Kossuth Lajos otthonához, addig ő szó szerint hazalopakodott. Kossuth Lajos azonban, aki aznap ünnepelte névnapját, örömmel fogadta a társaságot, és a hozzájuk intézett beszédben arra ösztönözte az ifjúságot, hogy a hidat kezdjék el Széchényi hídként emlegetni: ezzel a gesztussal pedig menedzselte az ötlet ellen egyébként hevesen tiltakozó Széchenyit is.[5]

Sok más esetben is maga Kossuth kezdeményezi, hogy központi szerephez jusson,[6] felismerve, hogy az, aki a legkevésbé vágyik erre a szerepre, remek szimbolikus figurája lehet a magyar ügynek. Kossuth jócskán hozzájárult a Széchenyi kultusz kialakításához, alapvetően saját politikai érdekének is tekintette ezt: a gróf által növelte saját népszerűségi indexét is.

Az, hogy maga Széchenyi kultuszának építése, a Széchenyiről való megemlékezés milyen lehetőségeket rejt magában egy politikus, egy politikai ideológia számára, s Kossuhoz hasonlóan miképp ismerik ezt fel és aknázzák ki az adott korszakban, azt jól mutatja azt a gróf születésnapjának 150. évfordulójára kiadott gyűjteményes füzet, amely az évforduló alkalmából az ifjúságot megszólító írásos dokumentumok közül válogat.[7] Itt több az 1941-es évet érintő, hasonló párhuzam felállítása között szerepel egy olyan ünnepi beszéd is, amelyben a szerző a dicső ősökre való megemlékezést összeköti a mai magyar vezérfiak alakja iránti tisztelet jelentőségével. Azaz ennél is konkrétabban: a Széchenyi évfordulót használja fel arra, hogy Horthy Miklós alakját népszerűsítse.

„Kedves Gyermekek!

Ifjú lelketek tökéletesen talán meg sem érti még gróf Széchenyi István születésének jelentőségét és élete munkásságának fontosságát és nagyságát, de ifjú szívetekben bizonyosan visszhangra találnak az ő okos szavai: „Mióta élek, kimondhatatlan vágy létezik lelkemben Magyarország kifejtésére. A magyar nemzet feldicsőítése él minden csepp véremben.”

Ezt érezzétek ti is ebben az ünnepélyes pillanatban és szíveteket hassa át az egész nemzettel együtt édes magyar hazánk lángoló szeretete; dicső őseink iránt való kegyelet és az a mélységes ragaszkodás és hódolat, amelyet minden igaz magyar érez a ma élő magyar vezérférfiak, de legfőképpen a mi szeretett Kormányzó urunk, vitéz nagybányai Horthy Miklós iránt!

Nemesítsétek szíveteket és a lelkesedés szent tüzét, amely lelketeket ebben az ünnepélyes órában hevíti, folytonos élesszétek ti, a magyar jövendő egyetlen reménységei! A magyar haza fényét, a nemzet nagyságát és dicsőségét tettekkel emelni soha ne szűnjetek!

A magyar nemzet büszkesége pedig, gróf Széchenyi István és a nemzet annyi dicső, nagy fia, küldjenek áldást édes hazánkra; árasszanak örökké tündöklő fényt szép Magyarországra!”[8]

 

De pontosan mely konkrét törekvéseket is emeli ki Széchenyi számtalan kezdeményezése és gesztusa közül a gyereksajtó?  Ahogy a Méhecske előfizetőinek felhívása is jelzi, a gyerekek érdeklődési köréből, a gyermeki látásmódból kiindulva igyekeznek összeállítani a sajtótermékeket. E koncepcióba pedig Széchenyi alakja számos kezdeményezésén keresztül megragadható lehetne, a legnépszerűbb téma mégis a Lánchíd, ezt követően pedig a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására tett felajánlás.  A Méhecskét szerkesztő Kalocsai Róza sok más gyermek- és ifjúsági lap szerkesztőjéhez hasonlóan iskolai keretek között is foglalkozott a gyerekekkel.[9] Tanítónőként tehát egyrészt maga tapasztalta meg a mindennapokban, hogy mivel és hogyan tudja felkelteni a különböző korú gyermekek érdeklődését, valamint a tananyag ismeretének fényében pontosan tudta, hogy mikor mivel érdemes kiegészíteni az iskolai ismereteket, és milyen előzetes tudásra lehet építeni a cikkeket. Mégis ebben a cikkben azt tapasztalhatjuk, hogy az adatoló jellegű információk mértéke túlmutat azon, ami a mű által elméletileg megcélzott korosztályú gyerekek számára a korabeli tudományos diskurzusban kifejtett tapasztalatok alapján elfogadható lehet.

„Egyik képünk a Buda-Pest közt lévő remek lánczhidat mutatja, melynek lételét gróf Széchényi Istvánnak köszönjük, ki külföldi utazásaiban sok nagyszerű dolgot látva, azon eszméje támadt, hogy Budát Pesttel egy rendkívüli építményü híddal hozza kapcsolatba. Eszméje a hazában viszhangra talált, mert belátták hogy mint kereskedelmi úgy társadalmi szempontból országunknak nagy előnyére válik.

Az 1836-iki országgyűlés elhatározta tehát a lánchíd felépítését és 1839-ben az előmunkálatok megtétettek. 1842-ben letétetett az alapkő: 1849-ben a forradalom alatt, a már majdnem készenlévő hidat egy császári hadseregbeli tiszt megkísértette légbe repíteni, mi azonban nem sikerült, s még saját életével is lakolt e merényletért. – 1849 november 20.-án bocsájtatott a lánchíd a közönség használatára. A híd építésének összes költsége mintegy hét millió frt-ra megy.

A híd tervét Tierney Clark, angol építész készítette, az építést pedig Clark Ádám vezette.

A láncz és egyéb lényeges részek Angolhonban, a vas rudak és apróbb részek pedig gróf Andrássy György, Gömör megyében lévő vasgyárában készültek.

A Duna szélessége, hol a híd áll 1230, és mélysége 50 láb.

S itt áll 20 év múlva, daczolva a jégtorlaszok és szélvészeknek, díszíti nem csak Buda-Pestet, hanem a Dunát is, mert nem csak e folyam, hanem sokak véleménye szerint Európa nem mutathat fel ily hidat, mint lánczhidunk.”[10]

Mielőtt azonban megpróbálnánk meghatározni, hogy miért is jelennek meg olykor a gyermeklapokban ehhez hasonló kivételek, térjünk vissza az adott lap általános jellemzőire. A stílus, a szókincs, a mondatszerkezetek mind megpróbálnak imitálni, leképezni egy gyermeki nyelvet. Ezért sokszor a keretet is akképp alakítják ki, hogy a gyermek könnyedébben, mintaként tekinthessen egy olyan vele egykorú elbeszélőre is, aki a hozzá hasonló módon csodálkozik rá a szűkebb és tágabb környezetében zajló eseményekre, érdeklődik, informálódik, tesz fel kérdéseket. A Méhecske lapjain is megjelenik egy fiktív kislány, aki folyamatosan beszámol a lap egy rovatában az őt ért kulturális hatásokról. Ez a rovat az Ilonka szünórái, amely bátorítja, ösztönzi az olvasót arra, hogy elolvassa a vonatkozó részt, s esetleg tovább érdeklődjön a témában.  Különösen érdekes a Lánchíd cikk az Ilonka szünórái rovat keretei közt közölt, különböző monarchiabeli élménybeszámolók kontextusában. A fiatal lány bécsi látogatásáról szóló cikke mintha Széchenyi századelei tapasztalatának ismétlődését tükrözné vissza: a szerző megjegyzi, hogy a városhoz köthető benyomások egyrészt csodálatra méltóak és izgalmasak voltak, másrészt elszomorítóak: hiszen Bécsben egy gyermeknek is feltűnik, hogy a különböző élménybeszámolókon alapuló, előzetes ismeretek ellenére mennyivel fejlettebb ez a hely, mint maga Pest.

Sok különféle ítéletet hallottam én már Bécsről, nem egytől olyanféle nyilatkozat is jött: ”Nekem nem tetszik Bécs, régi építésű város.” vagy „Pest annyira épül, hogy maholnap meghaladja Bécset. ”Én tehát némi büszke önérzettel tekintettem szét.

(…)

 -Csak külsejét tekintsük meg Bécsnek most gyermekem, mondá apám, majd múzeumait, műkincseit visszajövet, ha több időnk leend.

-Oh nagyon jó lesz, válaszolám örömtelve; de ezen örömemet lehangolta kissé azon tudat, hogy a régi városnak házai, utczái, szebbek mint a mienk, azaz Pest utczái és házai, a városban bent két ágra oszolva folyik a Duna, ha még nem oly hatalmas folyam is mint Budapestnél, de a várost nagyon szépíti; csinos hidak vannak rajta. Bécs utcái tisztán tartva, palotái nagyszerűek és az ó és új építészet remekei, melynek épentartására nagy gond van fordítva. Hát még a belvárosban a császári palota, melynek régiségét aranyos vas rácsozattal kerített igen jól karban tartott nagyszerű park ifjítja meg.”[11]

Emellett persze a maga nemében páratlannak számító Lánchíd annak a bizonyítéka, hogyha a magyar nemzet tagjai összefognak, akkor képesek bizonyos dolgokban megelőzni Bécset: hiszen, ha van is, ami összeköti a Duna két oldalát Bécsben Ilonka beszámolója szerint, az ismeretterjesztő cikkből tudhatjuk, hogy az osztrákoknál nincs párja hasonló hídnak. Az, hogy az osztrákokat mennyire érzékenyen érintette ez a különbség, az a tény támasztja leginkább alá, hogy eleinte a bécsi udvar döntéshozói gátolták az építkezés haladását,[12] mert presztízsveszteségként fogták fel, végül azonban felismerte a benne rejlő, számára is előnyös gazdasági és reprezentatív lehetőségeket, s ezért változtattak az álláspontjukon, majd az ügy mellé álltak.

A hídnak önmagában nemcsak a közlekedés fejlődésében, hanem esztétikai szempontból is jelentősége van: a cikk szerzője ezt ki is kiemeli. Ám Ilonka számára ezzel a vitathatatlanul impozáns látvánnyal együtt elmaradott a városkép, ami azt sugallja az olvasónak, hogy szükség van új fejlesztésekre. Bécs fejlettségét egy közösségnek köszönheti, ezért is a szövegben szereplő többesszám, ami jelzi, hogy egy ilyen jellegű városkép megőrzésére és fejlesztésére nem elég néhány kivételes, reprezentatív építmény, amely a nemzet nagyjainak erőfeszítése révén jött létre. Néhány kivételes személyiség képes rendkívüli eredményeket elérni, de egy átfogó megújuláshoz szükség van a teljes közösség megmozdulására, a kollektív felelősségvállalásra.

Mi lehet hát a Lánchídhoz hasonló cikkeknek a fő, közvetett üzenete? A reformkor jelentős eredményei komoly változást hoztak az ország számára, ám ezt a fejlődést megtörte a szabadságharcot követő, megtorló időszak. De a kiegyezést követően  most újra van lehetőségünk a fejlődésre. Ezen politikai viszonyok keretei közt pedig minden hazafi és honleány kötelessége lenne a szebb városkép kialakítására tett törekvés. A kiegyezés után szabad az út, az állam érdeke is az, hogy Pest és Buda fejlődjön, felzárkózzon a nyugati színvonalhoz. Ez az igény fokozódik az ezredévi évforduló közeledtével, amelyet az épített környezet szempontjából nagy elvárások és jelentős fejlesztések jellemeztek a magyar nemesség és értelmiség körében, de a császár személye felől is.

Ez a cikk mintegy iránymutatásként is szolgálhat a millenniumi időkre, amikor a ma kis olvasói középkorúak lesznek, s talán ők maguk is kerülnek olyan pozícióba, hogy fejlesztések tekintetében kezdeményezzenek, gyűjtést szervezzenek, anyagi támogatást nyújtsanak, illetve kiszólhat a lapot megvásárló, s esetenként a lapot gyermekének felolvasó szülőhöz is, akit hasonló tevékenységre buzdít ezáltal. A Lánchídról szóló cikk – amellett, hogy a Széchenyi kultusz érdekes adaléka is lehet – a többi, a nagyvilágban, Európában és hazánkban látható építmények, épületek kapcsán írott cikkekkel együtt alapvetően kettős funkcióval bírhat: egyrészt a magyar nemzet történetével, kultúrájával, művészetével akarják megismertetni az olvasót, másrészt fogékonnyá akarják tenni arra, hogy ezekre a későbbiekben áldozzon: nemcsak időt a felkeresésére, hanem anyagi hozzájárulást az állapotmegőrzésére, felújítására.

Ez utóbbi szándék, ami legalább annyira szól a szülőkhöz, mint a gyermekekhez, részben indokolhatja az adatolóbb jellegű munkákat. Ezek az adatok rávilágítanak arra, hogy egy impozáns látvány ú építmény létrejötte és fenntartása valójában milyen mértékű és jellegű erőfeszítéseknek köszönhető, mennyi energiába és pénzbe kerül. Ezen szándék állhat amögött is, hogy az ilyen jellegű cikkek mindig jóval több adatot tartalmaznak, mint minden más olyan esetben, ahol a tények, adatok, számok kapcsán figyeltek arra, hogy azok a korosztályi sajátosságoknak megfelelő mértékben legyenek jelen a szövegekben. Ezt a szándékot erősíti a folyóirat cikkei között szereplő József nádor szobráról írott ismertető is, amely nem csupán a szoborra, mint fontos köztéri alkotásra hívja fel a figyelmet, hanem a megörökített személy jelentőségére is, aki számára elsődleges fontosságú volt Buda és Pest városképének szépítése.  József nádor és Széchenyi István tevékenysége számos ponton összeér Buda és Pest ügyében a különböző kezdeményezések és financiális támogatás terén, melyek között szerepel a Lánchíd ügyének segítése is.[13] Ez a minta tehát tovább erősíti annak a szándéknak a feltételezhetőségét, hogy a lap koncepciójában központi szerepet játszik az olvasóvá nevelés mellett az ideális honleány kritériumaiba tartozó jótékonykodásra való hajlam erősítésének gondolata is.

Az emlékezethely, a kultusz kutatás mellett irodalom- és gazdaságtörténet kapcsolatait vizsgáló kutatások számára is fontos adalék lehet az, hogy jelenik meg a Széchenyi Lánchíd a gyermeksajtóban, s hogy miként lehetséges ezeknek a cikkeknek a közvetett üzenetét ezen politikai események, társadalmi folyamatok, változások keretei közt értelmezni.

A tanulmány létrejöttét az EJKK-NKE 2021-es ösztöndíj tette lehetővé.

[1] Jellemzően 12, illetve 14 év a korhatár a két kategória közt.

[2] „Illusztris társaság gyűlt össze Pesten, öt méterrel a Duna szintje alatt 1842. augusztus 24-én délután 5-kor a Lánchíd alapkőletételére. Itt volt az ország, a megye és a város összes számba jöhető egyházi és világi vezetője, élükön Habsburg Károly főherceggel, aki unokaöccse, V. Ferdinánd magyar király képviseletében érkezett Bécsből. Az alapkőletétel kis híján botrányba fulladt, mivel – mint Kossuth Lajos lapja, a Pesti Hírlap beszámolt róla – „tömérdek nép lepé el az utcákat és az úton lévő házak ablakait és karzatait”. Ezzel szemben a híd átadásának ünnepsége, a forradalom-és szabadságharc bukása miatt, már egy egyoldalú, sokkal kevésbé népszerű eseménynek számított: 1849. november 20-án délben lezajlott átadási aktusán éppen a sok nehézség után révbe jutott vállalkozás feletti öröm és felhajtás hiányzott. Habsburg főhercegeknek, érseknek és országnagyoknak nyoma sem volt; a hatóságok részéről megjelentek inkább ártottak az eseménynek. Ott volt ugyanis a magyarországi polgári ügyekért felelős császári biztos, Karl von Geringer, akit a köznyelv Geringsternek, vagyis legcsekélyebbnek, Széchenyi pedig Silányinak gúnyolt, valamint báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy, a magyarországi császári hadsereg parancsnoka. Ők – mint előző nap egy újsághirdetmény beharangozta – a hídtársaság „alázatos meghívására a lánczhíd-vállalatot azzal méltóztatnak kegyesen megtisztelni, hogy a megnyitandó hídon elsők[ént] menendnek keresztül”.” Lőrincz László, Különös Lánchíd ünnepek, HVG, 41. évf., 2009/7.

[3] Vajda PálA Lánchíd története. Budapest, Szikra, 1947. 67, Gáll Imre: A budapesti Duna-hidak. Bp., Műszaki, 1984. 146.

[4] Széchenyi egyébként nem zárkózott el a nyilvános fellépésektől: vehemensen kiállt minden olyan reformkori ügy mellett, amely valamilyen módon érintette a társas élet különböző színtereit. Ha kellett, fellépett ezeken a helyeken, hogy különböző mértékű és jellegű közegek nyilvános alkalmain szerepeljen. Ilyen eset például az éves jövedelmének felajánlása a Magyar Tudományos Akadémia megállapítására. Sőt, ami a Lánchíd alapkőletételének ünnepségét illeti, maga is megjelent magán az eseményen.

[5] https://pestbuda.hu/cikk/20201007_a_vilag_egyik_legszebb_hidja_sokaig_nevtelen_volt

[6] Például a Gőzhajózási Társaság élére is az ő javaslatára nevezik ki, ő „csinál belőle a köztudatban” legnagyobb magyart.

[7] A gyűjteményes kötetben érdekes ezekben a szövegekben annak a korabeli gyermek- és ifjúsági lapokban általánosan megfigyelhető jelenségnek az egyes példái is, hogy milyen szerepet, jelentőséget tulajdonítanak a családi évfordulók megünneplésének abban hogy a gyerekek, fiatalok miként kötik össze ezeket a különböző emlékünnepélyekhez való viszonyával.

[8] Ünnepi beszéd a népiskolák növendékei előtt Széchenyi István születésének 150 évfordulójára, részlet = szerk. G. Takács József,,”A legnagyobb magyar” emlékezete: gróf Széchényi István… születésének 150-ik évfordulójára: ünnepi versek, beszédek, előadások, társadalmi, ifjúsági egyesületek és iskolák Bp., Ábrahám, 1941,  13.

[9] Kalocsai Róza 1838-ban született. Tanítói végzettséggel a Pesti ev. ref. felsőbb leányiskola tanítónője volt, de tanított Szatmáron, Debrecenben, Cegléden és Újpesten is. Fordításai, nevelési, kertészeti írásai, meséi a kor ismert írónőjévé tették. Könyveinek száma megközelítette a negyedszázat, de írásai jelentek meg a Családi Körben, Hölgyfutárban és más lapokban is. A Méhecske utolsó száma 1869. október 30-án jelent meg, feltételezhetően anyagi gondok miatt. A szerkesztő ezután új folyóiratot indított Leányvilág címen.

http://epa.oszk.hu/01200/01245/00034/jl_0702.htm

[10] Sz. n. , A Lánczhíd= Méhecske 2 évf. 1868/3. 42.

[11]

[12] A vállalkozás kezdetben ingatag lábakon állt. Az 1841 augusztusától kibocsátott részvények 60 százaléka nem kelt el, ezek árát Sina maga állta. Még maga Széchenyi is megpendítette a meglepett Sinának, hogy mégsem fogja megvenni a beígért 150 ezer forint értékű részvényt (az összes 3 százalékát), mert, mint naplójából tudható, attól félt, hogy elbukná. A problémák egyik oka a megváltásokkal és vámokkal kapcsolatos tárgyalások nehézkessége volt. Először is kárpótolni kellett Pestet és Budát, lévén hogy a két város a híd miatt elesett az addigi hajóhídon átkelők hídvámjától, valamint a hajósok által a folyami utat elzáró régi híd alkalmankénti megnyitásáért fizetett összegtől. Ennél is több gondot okozott az állam kárpótlása, mivel az építkezés igénybe vette azokat a budai parti területeket, melyeken a hadsereg raktárépületei álltak. A hadsereg packázásainak feltételezések szerint nem anyagi okai voltak: a bécsi kormány egyszerűen el akarta szabotálni az építkezést, elkerülendő a presztízsveszteséget, amit egy óriási magánhíd felépítése jelent egy keleti „tartományban” (miközben még Bécsnek sem volt állandó átkelője). Mindezt anélkül, hogy nyíltan vállalták volna az álláspontjukat, mivel azzal Széchenyi pártjára állították volna a terv konzervatív és Bécs-gyűlölő ellenlábasait is.

https://tte.hu/kulonos-lanchid-unnepek/

[13]

a víz nosztalgiája

 

mennyire mély is a múltnak a kútja?
vízbe borulhat, senki se tudja.
fáj beleveszni, benézni a mélybe
a nyári szemekkel, mondja a mérce.

ennyit a kútról, ez meg a nyílt víz:
nem titkol, csak gyorsan elintéz
mélyet, mércét, téged és engem.
nem fáj ebben az ócska jelenben.

ócska jelenbeli ló ez a hullám,
meglovagoljuk a nyár puha húsán.
úszik a nyár-hús lassan a múltba,
így telitődik a múltnak a kútja.

nyár-jelenünket a múltba szerettem,
hússal a kútmélyt túltelitettem.
mércénk embere én sose voltam,
mégis a kútból ömlik a múltam.

nyártól teltek a kútbeli mélyek,
ócska jelenbeli fájdalom éltet:
tisztul a minden a víz jelenében,
vége a nyárnak, ússz haza szépen!

szárad az új most. fekszem a fűben.
hogy hova tűntél és hova tűntem,
nem tudom én már. nap süti seggem.
vízbe borultam: senki se lettem.

 

(Illusztráció: Johnathan Harris: Horseshoe Bend Sunset)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info