A 19. századi gyermekirodalmi sajtóban az adott lap szerkesztőjének koncepciójától függött, hogy milyen mértékben vannak jelen a történelmi tárgyú munkák, illetve a néhai, valamint a jelenleg is élő híres történelmi személyiségekkel kapcsolatos cikkek aránya. A korszakban a mindent átható nacionalizmus eszméje miatt elmaradhatatlan része volt ezeknek a lapoknak az ilyen tárgyú és jellegű munkák szerepeltetése. Ez mondák és mítoszok meseszerűsitését, közzétételét, és feldolgozását, a nemzeti emlékhelyek, emléknapok ismertetését, életrajzi portrék, folytatásos, ifjúsági történelmi regények és történelmi tárgyú rejtvények közreadását jelentette. Azt figyelhetjük meg, hogy az ilyen jellegű szövegek arányát nem határozta meg a választott célközönség kora, ez a szempont sokkal inkább befolyásolta a választott nézőpontot, a narrátori hangot, az elbeszélés stílusát. A kisebb gyerekeknek szóló lapok ebben a tekintetben jobban különböznek az ifjúsági lapoktól[1], mint az ifjúsági lapok az általános, népszerűsítő irodalomtól.

Jelen esszémben egyrészt arra keresem a választ, hogy miért kerülhetett bele a kisgyermekeknek szóló Méhecske folyóiratba egy olyan a Lánchídról szóló cikk, mely túl van zsúfolva adatokkal és finanszírozással kapcsolatos információkat is tartalmaz. Másrészt pedig, egy példán keresztül azt mutatom be, hogy a híd névadója miként fogadta a felé irányuló figyelmet, személye iránti lelkesedést, amely minden generációt, köztük az ifjúságot is érintette. Harmadrészt ezen jelenségeken keresztül pedig, hogy milyen lehetőségeket láttak a kortársak, illetve az utókor Széchényi alakjának és sikeres kezdeményezéseinek propagálásában.

A reformkor egyik legjelentősebb eseménye a Lánchíd alapkőletétele volt[2]: Ezt mind a magyar, mind az osztrák vezetők kiemelt alkalomként kezelték. Az ünnepség reprezentatív szempontból mindkét fél számára rendkívüli jelentőséggel bírt, ám a benne rejlő lehetőséget mégis egészen eltérő mértékben használták ki az érintett személyek. A Lánchíd megépítését kezdeményező Széchényi Istvánt[3] például kifejezetten zavarba hozta a rá irányuló élénk figyelem, szemben Kossuth Lajossal. Már az is egészen beszédes, ha az eset kapcsán az ifjúságnak a két politikussal való kapcsolatteremtési kísérletére tett reakcióikat vesszük figyelembe. Amikor Széchényi megtudta, hogy erőfeszítéseit a városi fiatalság aznap este fáklyás-zenés felvonulással szeretné megköszönni, szándékosan távol maradt otthonától.

Nem a nyilvános szereplés ellen volt kifogása[4]: ahogy naplójának szemérmesen megvallja, egyszerűen nem volt kedve ahhoz, hogy őt ünnepeljék. Amíg a fiatalok csoportja tovább állt Kossuth Lajos otthonához, addig ő szó szerint hazalopakodott. Kossuth Lajos azonban, aki aznap ünnepelte névnapját, örömmel fogadta a társaságot, és a hozzájuk intézett beszédben arra ösztönözte az ifjúságot, hogy a hidat kezdjék el Széchényi hídként emlegetni: ezzel a gesztussal pedig menedzselte az ötlet ellen egyébként hevesen tiltakozó Széchenyit is.[5]

Sok más esetben is maga Kossuth kezdeményezi, hogy központi szerephez jusson,[6] felismerve, hogy az, aki a legkevésbé vágyik erre a szerepre, remek szimbolikus figurája lehet a magyar ügynek. Kossuth jócskán hozzájárult a Széchenyi kultusz kialakításához, alapvetően saját politikai érdekének is tekintette ezt: a gróf által növelte saját népszerűségi indexét is.

Az, hogy maga Széchenyi kultuszának építése, a Széchenyiről való megemlékezés milyen lehetőségeket rejt magában egy politikus, egy politikai ideológia számára, s Kossuhoz hasonlóan miképp ismerik ezt fel és aknázzák ki az adott korszakban, azt jól mutatja azt a gróf születésnapjának 150. évfordulójára kiadott gyűjteményes füzet, amely az évforduló alkalmából az ifjúságot megszólító írásos dokumentumok közül válogat.[7] Itt több az 1941-es évet érintő, hasonló párhuzam felállítása között szerepel egy olyan ünnepi beszéd is, amelyben a szerző a dicső ősökre való megemlékezést összeköti a mai magyar vezérfiak alakja iránti tisztelet jelentőségével. Azaz ennél is konkrétabban: a Széchenyi évfordulót használja fel arra, hogy Horthy Miklós alakját népszerűsítse.

„Kedves Gyermekek!

Ifjú lelketek tökéletesen talán meg sem érti még gróf Széchenyi István születésének jelentőségét és élete munkásságának fontosságát és nagyságát, de ifjú szívetekben bizonyosan visszhangra találnak az ő okos szavai: „Mióta élek, kimondhatatlan vágy létezik lelkemben Magyarország kifejtésére. A magyar nemzet feldicsőítése él minden csepp véremben.”

Ezt érezzétek ti is ebben az ünnepélyes pillanatban és szíveteket hassa át az egész nemzettel együtt édes magyar hazánk lángoló szeretete; dicső őseink iránt való kegyelet és az a mélységes ragaszkodás és hódolat, amelyet minden igaz magyar érez a ma élő magyar vezérférfiak, de legfőképpen a mi szeretett Kormányzó urunk, vitéz nagybányai Horthy Miklós iránt!

Nemesítsétek szíveteket és a lelkesedés szent tüzét, amely lelketeket ebben az ünnepélyes órában hevíti, folytonos élesszétek ti, a magyar jövendő egyetlen reménységei! A magyar haza fényét, a nemzet nagyságát és dicsőségét tettekkel emelni soha ne szűnjetek!

A magyar nemzet büszkesége pedig, gróf Széchenyi István és a nemzet annyi dicső, nagy fia, küldjenek áldást édes hazánkra; árasszanak örökké tündöklő fényt szép Magyarországra!”[8]

 

De pontosan mely konkrét törekvéseket is emeli ki Széchenyi számtalan kezdeményezése és gesztusa közül a gyereksajtó?  Ahogy a Méhecske előfizetőinek felhívása is jelzi, a gyerekek érdeklődési köréből, a gyermeki látásmódból kiindulva igyekeznek összeállítani a sajtótermékeket. E koncepcióba pedig Széchenyi alakja számos kezdeményezésén keresztül megragadható lehetne, a legnépszerűbb téma mégis a Lánchíd, ezt követően pedig a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására tett felajánlás.  A Méhecskét szerkesztő Kalocsai Róza sok más gyermek- és ifjúsági lap szerkesztőjéhez hasonlóan iskolai keretek között is foglalkozott a gyerekekkel.[9] Tanítónőként tehát egyrészt maga tapasztalta meg a mindennapokban, hogy mivel és hogyan tudja felkelteni a különböző korú gyermekek érdeklődését, valamint a tananyag ismeretének fényében pontosan tudta, hogy mikor mivel érdemes kiegészíteni az iskolai ismereteket, és milyen előzetes tudásra lehet építeni a cikkeket. Mégis ebben a cikkben azt tapasztalhatjuk, hogy az adatoló jellegű információk mértéke túlmutat azon, ami a mű által elméletileg megcélzott korosztályú gyerekek számára a korabeli tudományos diskurzusban kifejtett tapasztalatok alapján elfogadható lehet.

„Egyik képünk a Buda-Pest közt lévő remek lánczhidat mutatja, melynek lételét gróf Széchényi Istvánnak köszönjük, ki külföldi utazásaiban sok nagyszerű dolgot látva, azon eszméje támadt, hogy Budát Pesttel egy rendkívüli építményü híddal hozza kapcsolatba. Eszméje a hazában viszhangra talált, mert belátták hogy mint kereskedelmi úgy társadalmi szempontból országunknak nagy előnyére válik.

Az 1836-iki országgyűlés elhatározta tehát a lánchíd felépítését és 1839-ben az előmunkálatok megtétettek. 1842-ben letétetett az alapkő: 1849-ben a forradalom alatt, a már majdnem készenlévő hidat egy császári hadseregbeli tiszt megkísértette légbe repíteni, mi azonban nem sikerült, s még saját életével is lakolt e merényletért. – 1849 november 20.-án bocsájtatott a lánchíd a közönség használatára. A híd építésének összes költsége mintegy hét millió frt-ra megy.

A híd tervét Tierney Clark, angol építész készítette, az építést pedig Clark Ádám vezette.

A láncz és egyéb lényeges részek Angolhonban, a vas rudak és apróbb részek pedig gróf Andrássy György, Gömör megyében lévő vasgyárában készültek.

A Duna szélessége, hol a híd áll 1230, és mélysége 50 láb.

S itt áll 20 év múlva, daczolva a jégtorlaszok és szélvészeknek, díszíti nem csak Buda-Pestet, hanem a Dunát is, mert nem csak e folyam, hanem sokak véleménye szerint Európa nem mutathat fel ily hidat, mint lánczhidunk.”[10]

Mielőtt azonban megpróbálnánk meghatározni, hogy miért is jelennek meg olykor a gyermeklapokban ehhez hasonló kivételek, térjünk vissza az adott lap általános jellemzőire. A stílus, a szókincs, a mondatszerkezetek mind megpróbálnak imitálni, leképezni egy gyermeki nyelvet. Ezért sokszor a keretet is akképp alakítják ki, hogy a gyermek könnyedébben, mintaként tekinthessen egy olyan vele egykorú elbeszélőre is, aki a hozzá hasonló módon csodálkozik rá a szűkebb és tágabb környezetében zajló eseményekre, érdeklődik, informálódik, tesz fel kérdéseket. A Méhecske lapjain is megjelenik egy fiktív kislány, aki folyamatosan beszámol a lap egy rovatában az őt ért kulturális hatásokról. Ez a rovat az Ilonka szünórái, amely bátorítja, ösztönzi az olvasót arra, hogy elolvassa a vonatkozó részt, s esetleg tovább érdeklődjön a témában.  Különösen érdekes a Lánchíd cikk az Ilonka szünórái rovat keretei közt közölt, különböző monarchiabeli élménybeszámolók kontextusában. A fiatal lány bécsi látogatásáról szóló cikke mintha Széchenyi századelei tapasztalatának ismétlődését tükrözné vissza: a szerző megjegyzi, hogy a városhoz köthető benyomások egyrészt csodálatra méltóak és izgalmasak voltak, másrészt elszomorítóak: hiszen Bécsben egy gyermeknek is feltűnik, hogy a különböző élménybeszámolókon alapuló, előzetes ismeretek ellenére mennyivel fejlettebb ez a hely, mint maga Pest.

„Sok különféle ítéletet hallottam én már Bécsről, nem egytől olyanféle nyilatkozat is jött: ”Nekem nem tetszik Bécs, régi építésű város.” vagy „Pest annyira épül, hogy maholnap meghaladja Bécset. ”Én tehát némi büszke önérzettel tekintettem szét.

(…)

 -Csak külsejét tekintsük meg Bécsnek most gyermekem, mondá apám, majd múzeumait, műkincseit visszajövet, ha több időnk leend.

-Oh nagyon jó lesz, válaszolám örömtelve; de ezen örömemet lehangolta kissé azon tudat, hogy a régi városnak házai, utczái, szebbek mint a mienk, azaz Pest utczái és házai, a városban bent két ágra oszolva folyik a Duna, ha még nem oly hatalmas folyam is mint Budapestnél, de a várost nagyon szépíti; csinos hidak vannak rajta. Bécs utcái tisztán tartva, palotái nagyszerűek és az ó és új építészet remekei, melynek épentartására nagy gond van fordítva. Hát még a belvárosban a császári palota, melynek régiségét aranyos vas rácsozattal kerített igen jól karban tartott nagyszerű park ifjítja meg.”[11]

Emellett persze a maga nemében páratlannak számító Lánchíd annak a bizonyítéka, hogyha a magyar nemzet tagjai összefognak, akkor képesek bizonyos dolgokban megelőzni Bécset: hiszen, ha van is, ami összeköti a Duna két oldalát Bécsben Ilonka beszámolója szerint, az ismeretterjesztő cikkből tudhatjuk, hogy az osztrákoknál nincs párja hasonló hídnak. Az, hogy az osztrákokat mennyire érzékenyen érintette ez a különbség, az a tény támasztja leginkább alá, hogy eleinte a bécsi udvar döntéshozói gátolták az építkezés haladását,[12] mert presztízsveszteségként fogták fel, végül azonban felismerte a benne rejlő, számára is előnyös gazdasági és reprezentatív lehetőségeket, s ezért változtattak az álláspontjukon, majd az ügy mellé álltak.

A hídnak önmagában nemcsak a közlekedés fejlődésében, hanem esztétikai szempontból is jelentősége van: a cikk szerzője ezt ki is kiemeli. Ám Ilonka számára ezzel a vitathatatlanul impozáns látvánnyal együtt elmaradott a városkép, ami azt sugallja az olvasónak, hogy szükség van új fejlesztésekre. Bécs fejlettségét egy közösségnek köszönheti, ezért is a szövegben szereplő többesszám, ami jelzi, hogy egy ilyen jellegű városkép megőrzésére és fejlesztésére nem elég néhány kivételes, reprezentatív építmény, amely a nemzet nagyjainak erőfeszítése révén jött létre. Néhány kivételes személyiség képes rendkívüli eredményeket elérni, de egy átfogó megújuláshoz szükség van a teljes közösség megmozdulására, a kollektív felelősségvállalásra.

Mi lehet hát a Lánchídhoz hasonló cikkeknek a fő, közvetett üzenete? A reformkor jelentős eredményei komoly változást hoztak az ország számára, ám ezt a fejlődést megtörte a szabadságharcot követő, megtorló időszak. De a kiegyezést követően  most újra van lehetőségünk a fejlődésre. Ezen politikai viszonyok keretei közt pedig minden hazafi és honleány kötelessége lenne a szebb városkép kialakítására tett törekvés. A kiegyezés után szabad az út, az állam érdeke is az, hogy Pest és Buda fejlődjön, felzárkózzon a nyugati színvonalhoz. Ez az igény fokozódik az ezredévi évforduló közeledtével, amelyet az épített környezet szempontjából nagy elvárások és jelentős fejlesztések jellemeztek a magyar nemesség és értelmiség körében, de a császár személye felől is.

Ez a cikk mintegy iránymutatásként is szolgálhat a millenniumi időkre, amikor a ma kis olvasói középkorúak lesznek, s talán ők maguk is kerülnek olyan pozícióba, hogy fejlesztések tekintetében kezdeményezzenek, gyűjtést szervezzenek, anyagi támogatást nyújtsanak, illetve kiszólhat a lapot megvásárló, s esetenként a lapot gyermekének felolvasó szülőhöz is, akit hasonló tevékenységre buzdít ezáltal. A Lánchídról szóló cikk – amellett, hogy a Széchenyi kultusz érdekes adaléka is lehet – a többi, a nagyvilágban, Európában és hazánkban látható építmények, épületek kapcsán írott cikkekkel együtt alapvetően kettős funkcióval bírhat: egyrészt a magyar nemzet történetével, kultúrájával, művészetével akarják megismertetni az olvasót, másrészt fogékonnyá akarják tenni arra, hogy ezekre a későbbiekben áldozzon: nemcsak időt a felkeresésére, hanem anyagi hozzájárulást az állapotmegőrzésére, felújítására.

Ez utóbbi szándék, ami legalább annyira szól a szülőkhöz, mint a gyermekekhez, részben indokolhatja az adatolóbb jellegű munkákat. Ezek az adatok rávilágítanak arra, hogy egy impozáns látvány ú építmény létrejötte és fenntartása valójában milyen mértékű és jellegű erőfeszítéseknek köszönhető, mennyi energiába és pénzbe kerül. Ezen szándék állhat amögött is, hogy az ilyen jellegű cikkek mindig jóval több adatot tartalmaznak, mint minden más olyan esetben, ahol a tények, adatok, számok kapcsán figyeltek arra, hogy azok a korosztályi sajátosságoknak megfelelő mértékben legyenek jelen a szövegekben. Ezt a szándékot erősíti a folyóirat cikkei között szereplő József nádor szobráról írott ismertető is, amely nem csupán a szoborra, mint fontos köztéri alkotásra hívja fel a figyelmet, hanem a megörökített személy jelentőségére is, aki számára elsődleges fontosságú volt Buda és Pest városképének szépítése.  József nádor és Széchenyi István tevékenysége számos ponton összeér Buda és Pest ügyében a különböző kezdeményezések és financiális támogatás terén, melyek között szerepel a Lánchíd ügyének segítése is.[13] Ez a minta tehát tovább erősíti annak a szándéknak a feltételezhetőségét, hogy a lap koncepciójában központi szerepet játszik az olvasóvá nevelés mellett az ideális honleány kritériumaiba tartozó jótékonykodásra való hajlam erősítésének gondolata is.

Az emlékezethely, a kultusz kutatás mellett irodalom- és gazdaságtörténet kapcsolatait vizsgáló kutatások számára is fontos adalék lehet az, hogy jelenik meg a Széchenyi Lánchíd a gyermeksajtóban, s hogy miként lehetséges ezeknek a cikkeknek a közvetett üzenetét ezen politikai események, társadalmi folyamatok, változások keretei közt értelmezni.

A tanulmány létrejöttét az EJKK-NKE 2021-es ösztöndíj tette lehetővé.

[1] Jellemzően 12, illetve 14 év a korhatár a két kategória közt.

[2] „Illusztris társaság gyűlt össze Pesten, öt méterrel a Duna szintje alatt 1842. augusztus 24-én délután 5-kor a Lánchíd alapkőletételére. Itt volt az ország, a megye és a város összes számba jöhető egyházi és világi vezetője, élükön Habsburg Károly főherceggel, aki unokaöccse, V. Ferdinánd magyar király képviseletében érkezett Bécsből. Az alapkőletétel kis híján botrányba fulladt, mivel – mint Kossuth Lajos lapja, a Pesti Hírlap beszámolt róla – „tömérdek nép lepé el az utcákat és az úton lévő házak ablakait és karzatait”. Ezzel szemben a híd átadásának ünnepsége, a forradalom-és szabadságharc bukása miatt, már egy egyoldalú, sokkal kevésbé népszerű eseménynek számított: 1849. november 20-án délben lezajlott átadási aktusán éppen a sok nehézség után révbe jutott vállalkozás feletti öröm és felhajtás hiányzott. Habsburg főhercegeknek, érseknek és országnagyoknak nyoma sem volt; a hatóságok részéről megjelentek inkább ártottak az eseménynek. Ott volt ugyanis a magyarországi polgári ügyekért felelős császári biztos, Karl von Geringer, akit a köznyelv Geringsternek, vagyis legcsekélyebbnek, Széchenyi pedig Silányinak gúnyolt, valamint báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy, a magyarországi császári hadsereg parancsnoka. Ők – mint előző nap egy újsághirdetmény beharangozta – a hídtársaság „alázatos meghívására a lánczhíd-vállalatot azzal méltóztatnak kegyesen megtisztelni, hogy a megnyitandó hídon elsők[ént] menendnek keresztül”.” Lőrincz László, Különös Lánchíd ünnepek, HVG, 41. évf., 2009/7.

[3] Vajda Pál: A Lánchíd története. Budapest, Szikra, 1947. 67, Gáll Imre: A budapesti Duna-hidak. Bp., Műszaki, 1984. 146.

[4] Széchenyi egyébként nem zárkózott el a nyilvános fellépésektől: vehemensen kiállt minden olyan reformkori ügy mellett, amely valamilyen módon érintette a társas élet különböző színtereit. Ha kellett, fellépett ezeken a helyeken, hogy különböző mértékű és jellegű közegek nyilvános alkalmain szerepeljen. Ilyen eset például az éves jövedelmének felajánlása a Magyar Tudományos Akadémia megállapítására. Sőt, ami a Lánchíd alapkőletételének ünnepségét illeti, maga is megjelent magán az eseményen.

[5] https://pestbuda.hu/cikk/20201007_a_vilag_egyik_legszebb_hidja_sokaig_nevtelen_volt

[6] Például a Gőzhajózási Társaság élére is az ő javaslatára nevezik ki, ő „csinál belőle a köztudatban” legnagyobb magyart.

[7] A gyűjteményes kötetben érdekes ezekben a szövegekben annak a korabeli gyermek- és ifjúsági lapokban általánosan megfigyelhető jelenségnek az egyes példái is, hogy milyen szerepet, jelentőséget tulajdonítanak a családi évfordulók megünneplésének abban hogy a gyerekek, fiatalok miként kötik össze ezeket a különböző emlékünnepélyekhez való viszonyával.

[8] Ünnepi beszéd a népiskolák növendékei előtt Széchenyi István születésének 150 évfordulójára, részlet = szerk. G. Takács József,,”A legnagyobb magyar” emlékezete: gróf Széchényi István… születésének 150-ik évfordulójára: ünnepi versek, beszédek, előadások, társadalmi, ifjúsági egyesületek és iskolák Bp., Ábrahám, 1941,  13.

[9] Kalocsai Róza 1838-ban született. Tanítói végzettséggel a Pesti ev. ref. felsőbb leányiskola tanítónője volt, de tanított Szatmáron, Debrecenben, Cegléden és Újpesten is. Fordításai, nevelési, kertészeti írásai, meséi a kor ismert írónőjévé tették. Könyveinek száma megközelítette a negyedszázat, de írásai jelentek meg a Családi Körben, Hölgyfutárban és más lapokban is. A Méhecske utolsó száma 1869. október 30-án jelent meg, feltételezhetően anyagi gondok miatt. A szerkesztő ezután új folyóiratot indított Leányvilág címen.

http://epa.oszk.hu/01200/01245/00034/jl_0702.htm

[10] Sz. n. , A Lánczhíd= Méhecske 2 évf. 1868/3. 42.

[11]

[12] A vállalkozás kezdetben ingatag lábakon állt. Az 1841 augusztusától kibocsátott részvények 60 százaléka nem kelt el, ezek árát Sina maga állta. Még maga Széchenyi is megpendítette a meglepett Sinának, hogy mégsem fogja megvenni a beígért 150 ezer forint értékű részvényt (az összes 3 százalékát), mert, mint naplójából tudható, attól félt, hogy elbukná. A problémák egyik oka a megváltásokkal és vámokkal kapcsolatos tárgyalások nehézkessége volt. Először is kárpótolni kellett Pestet és Budát, lévén hogy a két város a híd miatt elesett az addigi hajóhídon átkelők hídvámjától, valamint a hajósok által a folyami utat elzáró régi híd alkalmankénti megnyitásáért fizetett összegtől. Ennél is több gondot okozott az állam kárpótlása, mivel az építkezés igénybe vette azokat a budai parti területeket, melyeken a hadsereg raktárépületei álltak. A hadsereg packázásainak feltételezések szerint nem anyagi okai voltak: a bécsi kormány egyszerűen el akarta szabotálni az építkezést, elkerülendő a presztízsveszteséget, amit egy óriási magánhíd felépítése jelent egy keleti „tartományban” (miközben még Bécsnek sem volt állandó átkelője). Mindezt anélkül, hogy nyíltan vállalták volna az álláspontjukat, mivel azzal Széchenyi pártjára állították volna a terv konzervatív és Bécs-gyűlölő ellenlábasait is.

https://tte.hu/kulonos-lanchid-unnepek/

[13]

A 19. század elején[1] a történelemformáló nőalakok életéről szóló gyűjteményes kötetek induló divatja^[2] és az életrajzírás gyakorlatában, módjában bekövetkező változások szoros kölcsönhatásban voltak egymással. Ahogy arra már Szilágyi Márton is rámutatott, a 19. századi életrajzokban az adatoló jellegű munkák mellett egyre nagyobb tért nyert a kultikus elemekkel telített életrajzi művek megírása, és e művek nem nélkülözték a különböző anekdotákat, legendákat, hiedelmeket sem.^[3]
A 19. század folyamán a sajtóban, a szépirodalmi munkákban, a képzőművészeti ágakban is újra és újra feltűntek a régmúlt idők „nagyasszonyainak” adaptált történetei, amelyek egyaránt funkcionálhattak aktuális, rejtett politikai tartalmú üzenetként, vagy a nők számára szóló példázatként. A korabeli forrásokból egyértelműen kiderül, hogy a női nemhez négy feladatkört rendeltek: az anyai, a hitvesi, a gazdasszonyi, s a mindezt átható, adott esetben felül is író honleányi szerepet.
A kezdetekben kiemelkedő szerep jutott a nők kultúrában való pozicionálásának, a női olvasóközönség gyarapításának, a nők műveltségét, oktatását, mecénáskodását érintő előzményeknek, történeti vetületnek. A női művelődés és a nők kultúrában betöltött szereplehetőségei mintegy egymást feltételezték – egymással úgymond függőségi viszonyban álltak. Ez a téma a 19 században folyamatosan ott volt a diskurzus középpontjában, kiemelten az 1860-as években. A női művészekkel szemben azonban a női mecénások alakjának egy sokkal komolyabb, társadalmilag elfogadottabb hagyománya volt, mely szinte egyidős a magyar nemzet történetével. A női mecénáskodás a reformkorban a honleányi szerepkörben legitimalizálódott, abban az időszakban, amikor a nemzet fogalma, a nemzeti eszmék ideologikus rendszere a mai modern értelemben is használatos jelentésével kezdett el bírni. Ezt megelőzően a művészetek támogatása, főleg az egyházi keretek közt nyert értelmet, vagy vált legitimmé és erényes cselekedetté. A felekezeti különbségtételek így inkább a 18. század végéig éltek, alapvetően a 19. században akkor volt ennek jelentősége, ha egy folyóirat profilja ezt megkívánta, vagyis ha a lap mögött mecénásként a korban egy adott egyház, vagy egyházhoz tartozó szervezet állt. A romantikus irodalomban a felekezeti elkötelezettség helyett inkább a vallási tolerancia jelent meg erényként. Így példaértékűnek számított, hogyha egy hatalmi pozícióba került asszony biztosította a lehetőséget a szabad vallásgyakorlatnak, egy-egy tőle idegen felekezet terjedésének, kultúrában való aktív jelenlétének lehetőségét.
A reformáció a 16. században újabb értelmet, lendületet és keretet adott a női mecénásságnak, illetve új felekezetei által differenciálta azt. Ez a differenciáltság már akkor sem jelentett kizárólagosságot: olykor a katolikus, kultúrapártoló nők is tettek gesztusokat az új felekezetekhez tartozó művészek felé, igaz, ez sok esetben megelőzte, vagy mutatta a vallási meggyőződésben való változás folyamatát. Két 16. századi koronás asszonyunk esetében is érdemes erre a folyamatra felfigyelni: II. Lajos feleségéről, Habsburg Mária királynéról – aki feltűnik Jókai Mór Fráter György című regényében is – [4]azt terjesztették, hogy protestáns hitre tért. A történeti hagyomány szerint a reformáció, pontosabban Luther tanai a királyné szellemi körében jelent meg először hazánkban, részben nővére, Izabella dán királyné hatásán keresztül, valamint udvari papja által, aki szoros kapcsolatba került a lutheri tanok képviselőivel. Luther Márton vigasztalásul, közvetlenül a királynénak szánta egyik művét, amikor a tanainak magyarországi udvarában utat engedő asszonynak le kellett mondania a protestantizmus pártolásáról.[5] Azok a tudósok és művészek, akiket udvarába magyar királynéként hívott, túlnyomórészt ezt a szellemiséget képviselték, de később nagynénje örököseként, németalföldi kormányzóként katolikus hitét – elsősorban politikai okokból – formailag meg kellett tartania, pártfogoltjaitól meg kellett válnia.[6]
Valóságos pálfordulás következet be a protestánsokkal kapcsolatos viszony esetében Jókai Fráter György című regényének egy másik hőse, Szapolyai János özvegye, Jagelló Izabella esetében is. A katolikus, lengyel udvarból érkező, magyar királynévá lett hercegkisasszony Fráter György közreműködésével üldözte az új hit híveit.  Koronáról való lemondása, emigrációban töltött évei után az Erdélybe visszatérő asszony ekkoriban Európában egyedülállónak számító vallási türelemről szóló törvényei mögött politikai érdekeltség húzódik meg, az azonban mégsem vitatható, hogy utolsó éveiben, Erdély kormányzójaként nagy hatást gyakorolt rá az unitariánus egyház megalapítója, a katolikus papból lutheránussá, majd reformátussá, végül egyházalapítóvá váló egykori plébános, Dávid Ferenc. Izabella idején Dávid Ferenc még a lutheránus volt, ő érte el, hogy a királyné kedvezményeket hozzon az egyik protestáns felekezet részére a másik kárára, valamint, hogy engedélyt adjon a magyar nyelvű Biblia forgalomba hozatalára, Heltai Gáspár nyomdája által. Az itt nyomtatott Biblia nem teljes, a Krónikák, Eszter, Nehémiás, Ezsdrás, valamint Jób könyve hiányoznak belőle.

„Magyarország királynéi közűl egyetlen elődje sem volt olyan művelt, tanúlt és felvilágosodott mint ő, a ki Szent-Ágoston munkáit olvassa, írókat segélyez műveik kiadásában s akkor, midőn Európa-szerte megindúl az ellenreformáczió, Erdélyben privilégiumot ad egy buzgó lutheranus papnak az első magyar biblia nyomatására.”[7]

A két protestantizmussal szimpatizáló katolikus női uralkodón kívül még különös kivételként megemlíthetjük Zrínyi Ilonát, aki második házasságán keresztül, Thököly Imre feleségeként került közvetlen kapcsolatba a protestantizmus szellemiségével. Jókai Mór A magyar nemzet története regénes rajzokban című művében úgy emlékezik meg Zrínyi Ilonáról, mint a vallási tolerancia egyik mintapéldájáról. Thökölyvel együttműködve Zrínyi Ilona szimpatizált a másik felekezettel, udvarukban, tágabb-szűkebb környezetükben pártolta, megvédte a protestáns szellemiségű lelkészeket, tudósokat, művészeket. Jókai ezenfelül ökomenikus gondolkodást tulajdonított neki, amely halálához kapcsolódó anekdotában örökített meg:
„Szép csöndesen lediktálta végrendeletét. Katholikus pap nem volt a bujdosók között, a kálvinista pappal imádkozott együtt, megnyugodva abban, hogy azt is meghallgatja Isten. A lelkész hozott is számára olyan vigaszt, mely úgy hangzott előtte, mintha mennyből jövő szózat volna. Azt a hírt tudatta vele, hogy szívtől szakadt egyetlen fia szerencsésen megmenekült bécsújhelyi fogságából, s eljutott Lengyelországba. Ez nyugalmat adott háborgó lelkének. Fiát szabadnak tudta. Hazájának új fényes korszakát kezdődni sejté: érezte, hogy az ő küldetése be van végezve. Odavonta magához a lelkész fejét, s súgva mondá neki e szókat, nehogy alvó férjét fölkeltse: „Követem az én édes uramat, ha mit vétettem őkegyelmének. Én őkegyelméhez igaz voltam. Másokat is követek, kicsinytől fogva nagyokig: nékem megbocsássanak; én is mindenkinek megbocsátok.”[8]
1869-ben jelent meg Horváth Mihály Zrínyi Ilonáról szóló monografikus életrajza, Szilágyi Sándor Lorántffy Zsuzsannáról szóló műve pedig 1872-ben látott napvilágot. E két kötet több igényes, történészek által elkészített, a magyar történelem nagyjairól szóló életrajzi sorozat része, amely vállalkozás jó példája annak, hogyan tájékozódhatunk arról, hogy közvetve, vagy közvetlenül milyen forrásokat ismertek a történelmi témákat feldolgozó 19. századi szépíróink. Amellett, ugyanis, hogy a sorozatot tudománynépszerűsítésnek, s a műkedvelő, ha tetszik a 19. századi mecénásoknak (nemesség és városi nagypolgárság) szánták, a kötetek segédkönyvekként is funkcionáltak. A kötetekre olvasmányosság és filológiai precízség jellemző, a történészek pontosan meghatározták a forráshelyeket. Egyes szerzők pedig – Kemény Zsigmond vagy épp Jókai Mór – amellett, hogy ezen összefoglalókra támaszkodtak, a bennük megjelölt, a korban elérhető forrásokat is gyakran felkutatták. Jókai Mór Erdély aranykora című regénynek felépítése, s ezen keresztül az egyik leghírhedtebb 17. századi protestáns kultúra patrónája, Bornemissza Anna fejedelemasszony karakterének vagy a Fráter György című regényében Jagelló Izabella alakjának megalkotása is kettős forrásismereten alapult, amely háttérismeret nem nélkülözte a két korszak közt keletkezett munkákat, vagy a nemzetközi vonatkozásokat sem, így Jókai többek között Erdély aranykora című művének megírásakor ismerte Cserei Mihály Erdély históriáját (1661-1711) és Auguste de Grando La Transylvanie et ses habitants című művét is.[9]
A kora újkori mecénás nőalakok közül jóval nehezebb a 16. századi női mintákat kiemelni, hiszen a romantikus irodalomban és diskurzusban kifejezetten aránytalanul vannak jelen két évszázad nőalakjai. A közvetlen ábrázolások mellett, a közvetett minták feltérképezése válik igazán izgalmas feladattá, melyek mentén a szerző mozaikszerűen megteremtette regényeinek fiktív kultúrapártolóit, vagy amelyektől kölcsönzött elemeket egy-egy olyan történelmi nőalaknak, melyekről viszonylag keveset tudunk.
A korabeli értelmiség, s így Jókai Mór számára sem volt idegen a köztes időszakban, a felvilágosodás korában létrejött jelentősebb régi magyar irodalmi művek ismerete sem. Bornemissza Pétert Coron Anna, Szenczi Molnár Albertet és Mélius Juhász Pétert Balassa Jánosné Sulyok Anna támogatta, és e szerzők írásaihoz köthető ajánlásokból is ismerhették a művelődést, kultúrát támogató protestáns hölgyek nevét, akik egyaránt tűntek fel a róluk szóló költeményekben és nekik íródott könyvek előlapjain. Bod Péter protestáns prédikátorként irodalmi lexikonjában megemlékezik a női művészekről, tudósokról, mecénásokról is. Az 1766-ban megjelenő Magyar Athenast a romantikus írók előszeretettel forgatták. Az itt szereplő protestáns nők, mint Bethlen Kata, Lorántffy Zsuzsanna vagy Petrőczi Kata Szidónia a vallásos irodalom művelése mellett tudós érdeklődésük, az olvasás iránti vonzalmuk, bőkezű mecenatúrájuk révén mintaként jelentek meg. [10]
Egy másik nagy forráscsoport, amelyből a korszak írói, köztük Jókai is merített, a női levelezés volt. Az 1879-ben megjelent Deák Farkas Magyar hölgyek levelei 1515-1709 szintén egy olyan kötet, amely közkézen forgott,[11]továbbá a Jókai életmű kora újkorban játszódó regényei kapcsán kimutatható a hatása az olyan folyóiratoknak is, mint az 1855-től megjelenő, a Magyar Tudományos Akadémia által elindított Történelmi Tár, valamint 1874 és 1876 között működő Történeti Lapok, amelynek oldalain folyamatosan jelentek meg nőkről és nőkhöz szóló, valamint nők által írt dokumentumok. Azt ugyan nem tudhatjuk pontosan behatárolni, melyek voltak azok a folyóiratok, melyek révén Jókai a forrásokkal közvetlen kapcsolatba került, de az általa szerkesztettek, mint például az Életképek vonatkozó anyagai, a legbiztosabb példák. A 16. században született, vagy ekkor tevékenykedő református női mecénásokat elsősorban a századforduló fedezi fel, a reformkorban és a századközépen a vallási tolerancia példájaként emlegetett Jagelló Izabella van jelen az irodalmi diskurzus fő áramában, míg a 17. századból Lorántffy Zsuzsanna és Bornemissza Anna alakja kap központi szerepet. Lorántffy Zsuzsanna, a 17. századi fejedelemasszony az eredeti forrásdokumentumok, a képi ábrázolások és a róla szóló kultikus életrajzi hullám keretei közt megjelenő cikkek kapcsán az eddig általam áttekintett sajtóanyag vonatkozásában kvantitatív szempontból is az élen járt – róla jelent meg a legtöbb dokumentum a korszakban.[12]
A közzétett dokumentumokon, gyűjteményes köteteken keresztül a szépírók egyrészt felfedezhették a kora újkori nőalakokat, másrészt azonban azzal is szembesülniük kellett, hogy az elmúlt évszázad neves asszonyairól megőrzött és felfedezhető forrásokat, ismereteket az esetek túlnyomó részében magas fokú töredékesség jellemzi, s akárcsak a nemzeti mitológia alkotóelemeit úgy a nőkről szóló hagyományt, nőkhöz köthető történelmet is rekonstruálni kell a nemzeti narratíva keretei közt, a nemzeti kultúra virágzásának érdekében. Takáts Sándor a 20. század elején egy mára már a 19. század egy meghatározó jelképévé váló irodalmi emblémával közelít a nőkhöz köthető, az kora újkor évszázadaira vonatkoztatható írásos dokumentációk, források problematikájához. Szövegében a rom fogalma összekapcsolódik a későbbiekben az anekdota műfajával. Ez a gondolat ott van a híres nőalakokhoz köthető anekdoták ezekben a művekben nem önmagukban állnak: a történeti munkákból gyakran úgy kerülnek be a szépirodalmi szövegekbe, hogy a szépírók rekonstrukciós gesztusainak következményeként feszítik szét saját műfaji kereteiket.
„Kies vidéken hatalmas vár romjai hirdetik a dicső múltat. Az egykoron nagy várból csak düledező falak s törmelékek maradtak ránk. Egy-egy pompás faragás, oszlopfő vagy relieftöredék az egész, amiből a régi pompára és a művészi értékre következtethetnünk lehet. De ki az, aki e csekély maradványból híven szemünk elé varázsolhatja a régi várat? Ki tudná megmondani, mi mindent rejtett az magában, s minő kincsek mentek ott veszendőbe?
A régi magyar családi élettel, a magyar asszonyok múltjával is így vagyunk. Krónikásaink csak egyikről-másikról jegyeztek föl egy-egy megkapó tettet, a nagy magyar lélek egy-egy nyilvánulását, de közelebbit semmit. – Ebből a kevésből, hogyan világíthatnók meg az illetőnek egész lelkivilágát? S ha meg is kíséreljük, vajon megfelel az a valóságnak?
Nálunk a családi levelezés csak a 16. században kezdődik. Nagyasszonyaink csak ekkor kezdik a tollat forgatni; csak ekkor kezdenek bizalmas leveleket írni, melyekben feltárják lelkivilágukat. Csak ettől a kortól fogva rajzolhatjuk meg híven az igazi magyar nagyasszony képét. Csak ez időtől kezdve mutathatjuk be hiteles írások alapján azokat a nagyasszonyokat, akik múltunknak legszebb csillagaiként tündököltek, s akik szellemi és erkölcsi értékükkel messze felülmúlják azokat a férfiakat, akik mint politikusok seregével szerepelnek évkönyveinkben.
Mondanunk sem kell, hogy még a 16. században is akadnak olyan nagyasszonyok, akik nemes lényüknek kifogyhatatlan kincseiből bőségesen juttattak ugyan mindenkinek, akiknek lelki és szellemi légköre messze földre kihatott, s így az egész országban, mint a legnemesebb erények boldog birtokosai voltak ismeretesek – s mégis alig néhány sorocska írás maradt ránk róluk. Pedig mi szép, mi dicső volna az ilyeneket közelebbről ismernünk, az utókor számára a feledékenység ködéből kiemelnünk s oda állítanunk, ahova valók: nemzetünk kiválóbbjai közé. Sajnos, ez sosem fog sikerülni.”[13]
Takáts eszmefuttatásában felvetődik, hogy női írás nélkül nincs hiteles, nőkről szóló történelem. Nem csak az ismeretek viszonylagos bősége, hanem a női vallomások függvénye is, hogy a történetíró mennyire átfogó képet tud adni, közelebb tud-e kerülni egy-egy jelentős nőalak személyéhez. A ránk maradt magánlevelezések anyagában valóban sok a személyes, intim közlés, a magánélet, az egyéni vélemény jobban tért kap. A kora újkorból számos házastárs „romantikus” levele maradt ránk, Takáts szerint pedig e tekintetben a 16. század a vízválasztó. A 16 századi anyaga személyek szintjén is hoz újításokat, olyan nőalakoknak szentel itt egy-egy fejezetet, mint Zrínyi Margit vagy Zrínyi Dorica, akik a romantika idején gyakorlatilag a feledés homályába vesztek. A 19. században ugyanis elsősorban a 16.-17. század fordulóján élt, illetve a 17. századi történelemformáló nőalakok kerültek a figyelem középpontjába, míg a 16. században aktívan tevékenykedő hölgyek viszonylag háttérbe szorultak.
Hogy mi választja el a 16. századi és a 17 századi mecénás nők körének körvonalazhatóságát az ismertség fokán túl? A társadalmi hovatartozás kérdése. Amíg a 16. században szinte kizárólag a főúri asszonyoké ez a szerepkör, addig a 17. században megjelenik és hangsúlyos lesz a jómódú polgári származású hölgyek és lelkészfeleségek aránya. A legtöbb mecénáskodó hölgy már férje életében is jelentős szerepet kaphatott az oktatás, a művészek, a kultúra, az egyház pártolásában is. Az erdélyi fejedelemasszonyi udvar ugyancsak a 17. században vált igazán hatékonnyá és jól megszervezetté. Ha a közéleti szerepvállalás más területén nagyon eltérő módon és mértékben is vannak jelen, de a protestáns prédikátorok, illetve a protestáns felekezetekhez tartozó, külföldön tanuló diákok támogatásához, a nyomdaalapításhoz már a 16. században tevékenykedő principissák is jelentősen hozzájárulnak.[14] Az erdélyi fejedelemasszonyok vagy főrangú hölgyek magánbirtokaikhoz köthető hivatalos rendelkezései és a mellé állított magándokumentumok, mint például Zrínyi Kata vagy Károlyi Zsuzsanna nevéhez köthető iratok sem puszta formaiságról tanúskodnak, ez volt az a terület, amelynek keretei közt nemcsak özvegyasszonyként, vagy férjeik hosszabb távollétében aktivizálódtak nagyasszonyaink. A polgárok, mesteremberek, lelkészek feleségei is aktívan közreműködtek férjük kultúrapártolásában, bizonyítja ezt többek között az ajánlás gyakorlata, az egykor támogatott tanulókból lett prédikátorok kettős ajánlásai az imádságos és énekes könyvekben, teológiai munkákban, prédikációs-gyűjteményekben, ahol ezzel a gesztussal férjnek és feleségnek egyaránt köszönetet mondanak. Ennek a jelenségnek a mintájára a romantikus irodalom tipikus példájává válik a polgári származású, özvegy mészárosné, Kalondainé Jókai Mór Szép Mikháljában.[15] Az asszony a családi élet terén is kifogástalan mintája volt a korabeli elvárásoknak: feleségként, férje emlékét örökre megőrző özvegyasszonyként tűnik fel, aki már csak azért sem megy újra férjhez, hogy fia érdekei csorbítatlanok maradjanak. Az anyai gondoskodás és felelősségtudat, a gyermek erkölcsi nevelésére és szellemi fejlődésére való odafigyelés fontossága szintén mintaszerűen jelenik meg ebben az esetben. Kalondainé tehát elsősorban makulátlan erkölcsű özvegyasszonyként is a hagyományos női szerepköröket tölti be, s emellett mintegy mellékesen jótékonykodik. A mecénáskodó hölgyek pozitív megítéléséhez a korban általánosan hozzátartozik a hagyományos szerepkörök kifogástalan betöltése. S bár a női nem megítélésével kapcsolatban pontosan Jókai az, aki saját korában képvisel egy markáns különvéleményt, s a női lélek, természet ábrázolásában egy sokkal összetettebb árnyaltabb képet alakít ki kortársainál, azért atipikus hősnője, s azok atipikus megítélése mellett még számos figurája a korban tipikusnak mondható, s több regényalakja is megfelel a korabeli elvárásoknak – itt Kalondainé is belesimul a korabeli sémába.
„Bálint édesanyja fiatal korában özvegységre jutott. A férjét, tekintélyes kassai polgárt és bíróviselt embert, mikor küldöttségbe ment a budai basához (a békekötés után az erdélyi fejedelemséghez, s így a porta hűbéresei közé csatoltatva), ott tartották a törökök túszul maguknál Budán; ott megkapta a keleti pestist, és meghalt bele, szomorú özvegységre és árvaságra hagyván menyecske asszonyát s növendék fiacskáját. Még testamentumot is csak élőszó szerint tudott tenni két kezestársa előtt, mely azonban annál erősebben megtartandó volt: meghagyván, hogy özvegye legyen birtokos minden vagyonában, ameddig Isten őfelsége napjait meghosszabbítja, s neveltesse fiacskáját Isten félelmében, jámbor erkölcsben, igaz keresztyén kálvinista vallásban és „quantum potest” tudományos előmenetelben.
„Ez a „quantum potest” egy igen derék ember: nagy patrónusa a megszorult adósoknak, a lusta cselédeknek, a későn házasodott agglegényeknek és a rosszul tanuló diákoknak ősidőktől fogva, még akkor ennek ellenlábasa, a gonosz „muszáj” nem levén feltalálva.
A hagyomány pontos megtartásában nem is volt semmi hiba. Kalondainé asszonyom maga vezette a férje mesterségét, aki díszes hivatalán kívül mészáros és hentes volt; nem is hozott a fiacskájára mostohaapát soha; pedig bizony szép asszony lehetett a maga idejében. Még most is meglátszik rajta. Olyan piros és gömbölyű, mintha egy pólyabeli csecsemő volna óriási kiadásban.
Volt is gondja a Bálint illendő neveltetésére. Mindig volt annak szép ruhája, gyönyörűen bekötött könyve; s mikor eljött az ideje, elküldte őt Kézsmárkra is, bár nehezen esett anyai szívének oly hosszú időre megválni a fiacskájától.”[16]
A mecénáskodás, és a felekezeti hovatartozás ezen a ponton kapcsolódik össze az anyasággal is: az asszony mintegy saját gyermekét is patronálja, gondoskodik a fia megfelelő szellemi, erkölcsi neveléséről. S azáltal, hogy a fiából protestáns diákot farag, az egyház javát is szolgálja. Az itt tapasztalható szemléletmód kora újkori – vagyis a felekezetek mentén válik el a jó erkölcs-rossz erkölcs, az igaz hit és tévhit kérdése, képviselete, támogatása. A 19 században ez a differenciáltság többnyire háttérbe szorult, az anyai felelősség szerepe már a nemzeti közerkölcsön és nem a vallásos neveltetésen keresztül artikulálódott, s nagyon esetleges volt, hogy a vallási háttér ezt megtámogatja vagy sem. Ha megjelent a különbségtétel, akkor az a történeti parabolaként funkcionáló kora újkori témát választó művek esetében elsősorban azért lehetett így, mert a katolikus Habsburgokkal szembeni ellenállást jelképezhette. Ez az ellenállás azonban természetesen alapvetően független volt a felekezettől, mégis a történeti témák választásakor arányaiban érzékelhetünk eltérést a reformátusok javára. A kivételt másrészt az is jelenthette, ha egy történelmi regényben ábrázolni akarták ezt a korabeli szemléletet, és törekedtek a régi mentalitás hiteles megragadására.
Alapvetően azonban a jelentős református nagyasszonyok kultúrapártolásában és a katolikus arisztokrata hölgyek tevékenységében egyaránt a nemzeti kultúra pártfogóit látták. Noha az erdélyi református nemesi közeg köreinek jóval nagyobb szerepe volt még a 18. század folyamán meginduló, a reformkorban virágzó, nemzetépítő és hagyományátörökítő folyamatban, a felekezetek jelentősége közti különbség és általában a felekezeti különbség a 19. századi irodalmi diskurzusban csak elvétve volt megjegyezve, a női olvasóközönség számára kiemelhető követendő példaként gyűjtötték őket egy csokorba gyűjteményes kötetek, vagy sajtóorgánumok körében.
Még ha a róluk szóló önéletrajzban jelen is volt a felekezeti hovatartozás, jellemzően azt nem a mecénáskodás irányának mozgatórugójaként értelmezték, sokkal inkább az általános jótékonykodás kapcsán csupán egy olyan tulajdonságnak, amely ösztönözte őket ebben a tevékenységben, s ez esetben is az általánosan keresztényi értékrend és erkölcs által meghatározott írott és íratlan normák jutottak szerephez, ahol elmosták a felekezeti különbségeket.
Ez nem jelenti azt, hogy egyes szerzők számára nem lett volna kitüntetett szerepe más módon a felekezetiségnek. Jókai Mór, aki minden vallásra nyitott szívvel, a közös értékek keresésével tekintett, alapjaiban véve megrögzött református volt, s számottevő esetben regényeiben valamilyen protestáns felekezetbe való áttérés jelentette a megoldást egy-egy magánéleti jellegű konfliktusra, bonyodalom feloldására.[17] A negyvenes évek végén az Életképeket szerkesztő, illetve a 16-17. századi történelmet is regényei tárgyává tevő íróról kevesen tudják milyen komoly háttérismerettel rendelkezett, s ugyanúgy megkérdőjelezik történeti hitelességét, forrásismeretét, mint a karaktereinek sokrétűségét.  Emögött részben az is állhat, hogy az őt bírálók közül sokan csak életművének töredékét ismerik, hiszen felkészültsége és forrásismerete valójában regényenként változó, de a korszak viszonyai között mindenképp kiemelkedik, ha nem is éri el mindig Jósika Miklós, vagy Kemény Zsigmond forrásismeretének szintjét.

[1] A kutató az esszé megírásakor az Emberi Erőforrások Minisztériumának Szegedi Kis István ösztöndíjában részesült.

[2]Dugonics 1794-es Bátori Máriája, Cserei Farkas 1800-as A’ magyar, és székely aszszonyok’ törvénye című munkája, valamint Peretsényi Nagy László Heroineis című 1817-es munkája is jelzi már a 18–19. század fordulóján a téma jelenlétét.

[3] Szilágyi Márton, „Irodalomtörténet és társadalomtörténet”, in Bevezetés a társadalomtörténetbe: Hagyományok, irányzatok, módszerek, szerk. Bódy Zsombor és Ö. Kovács József, Bp., Osiris, 2006, 570-571. Szilágyi Márton, A költő mint társadalmi jelenség: Csokonai Vitéz Mihály pályafutásának mikrotörténeti dimenziói, Bp., Ráció Kiadó, 2014, 409-422.

[4] Jókai Mór, Fráter György, Bp., Akadémiai, 1972, I-II.

[5] Luther Márton, Négy vigasztaló zsoltár Mária magyar királynéhoz 1526. Ford. Böröcz Enikő, Bp., Magyarországi Luther Szövetség, 1996, 29–103.

[6] Ortvay Tivadar, Mária, II. Lajos magyar király neje 1505–1558, Bp., Athenaeum, 1914.

[7] Veress Endre, Izabella királyné: 1519–1559, Bp., Athenaeum, 1901, 5.

[8] Jókai Mór, A magyar nemzet története regénes rajzokban, Bp., Akadémiai, 1969, 206.

[9] Gajda Péter, Jókai Erdély aranykora című regényeinek forrásai, Irodalomismeret 2018/3, 4-35.

[10] Bod Péter, Magyar Athenas, Nagyszeben, Sárdi ny., 1766.

[11] Deák Farkas, Magyar hölgyek levelei, Bp., Akadémiai, 1879.

[12] Családi kör, Nefelejts, Történeti Lapok, Pesti Hölgy Divatlap, Vasárnapi Újság, Ország Tükre, Magyar Nők Évkönyve, Magyar Történelmi Tár

[13] Takáts Sándor, Régi magyar nagyasszonyok, Bp., Szépirodalmi, 1982, 5.

[14] Balogh Judit, Fejedelemasszony-szerepek Erdélyben a 20. században. = Nemesi és polgári szerepek. Reprezentáció és interpretáció. Balogh Judit-Pap József szerk., Eger, Líceum, 2016. 33-48.

[15] Jókai Mór, Szép Mikhál, Bp., Révai, 1908.

[16] Jókai, 1908, 92.

[17] Margócsy István, Jókai Mór Bálványosvár-avagy Jókai és a vallás. Tiszatáj. 68. évf. 2014. május.