A 19. század elején[1] a történelemformáló nőalakok életéről szóló gyűjteményes kötetek induló divatja^[2] és az életrajzírás gyakorlatában, módjában bekövetkező változások szoros kölcsönhatásban voltak egymással. Ahogy arra már Szilágyi Márton is rámutatott, a 19. századi életrajzokban az adatoló jellegű munkák mellett egyre nagyobb tért nyert a kultikus elemekkel telített életrajzi művek megírása, és e művek nem nélkülözték a különböző anekdotákat, legendákat, hiedelmeket sem.^[3]
A 19. század folyamán a sajtóban, a szépirodalmi munkákban, a képzőművészeti ágakban is újra és újra feltűntek a régmúlt idők „nagyasszonyainak” adaptált történetei, amelyek egyaránt funkcionálhattak aktuális, rejtett politikai tartalmú üzenetként, vagy a nők számára szóló példázatként. A korabeli forrásokból egyértelműen kiderül, hogy a női nemhez négy feladatkört rendeltek: az anyai, a hitvesi, a gazdasszonyi, s a mindezt átható, adott esetben felül is író honleányi szerepet.
A kezdetekben kiemelkedő szerep jutott a nők kultúrában való pozicionálásának, a női olvasóközönség gyarapításának, a nők műveltségét, oktatását, mecénáskodását érintő előzményeknek, történeti vetületnek. A női művelődés és a nők kultúrában betöltött szereplehetőségei mintegy egymást feltételezték – egymással úgymond függőségi viszonyban álltak. Ez a téma a 19 században folyamatosan ott volt a diskurzus középpontjában, kiemelten az 1860-as években. A női művészekkel szemben azonban a női mecénások alakjának egy sokkal komolyabb, társadalmilag elfogadottabb hagyománya volt, mely szinte egyidős a magyar nemzet történetével. A női mecénáskodás a reformkorban a honleányi szerepkörben legitimalizálódott, abban az időszakban, amikor a nemzet fogalma, a nemzeti eszmék ideologikus rendszere a mai modern értelemben is használatos jelentésével kezdett el bírni. Ezt megelőzően a művészetek támogatása, főleg az egyházi keretek közt nyert értelmet, vagy vált legitimmé és erényes cselekedetté. A felekezeti különbségtételek így inkább a 18. század végéig éltek, alapvetően a 19. században akkor volt ennek jelentősége, ha egy folyóirat profilja ezt megkívánta, vagyis ha a lap mögött mecénásként a korban egy adott egyház, vagy egyházhoz tartozó szervezet állt. A romantikus irodalomban a felekezeti elkötelezettség helyett inkább a vallási tolerancia jelent meg erényként. Így példaértékűnek számított, hogyha egy hatalmi pozícióba került asszony biztosította a lehetőséget a szabad vallásgyakorlatnak, egy-egy tőle idegen felekezet terjedésének, kultúrában való aktív jelenlétének lehetőségét.
A reformáció a 16. században újabb értelmet, lendületet és keretet adott a női mecénásságnak, illetve új felekezetei által differenciálta azt. Ez a differenciáltság már akkor sem jelentett kizárólagosságot: olykor a katolikus, kultúrapártoló nők is tettek gesztusokat az új felekezetekhez tartozó művészek felé, igaz, ez sok esetben megelőzte, vagy mutatta a vallási meggyőződésben való változás folyamatát. Két 16. századi koronás asszonyunk esetében is érdemes erre a folyamatra felfigyelni: II. Lajos feleségéről, Habsburg Mária királynéról – aki feltűnik Jókai Mór Fráter György című regényében is – [4]azt terjesztették, hogy protestáns hitre tért. A történeti hagyomány szerint a reformáció, pontosabban Luther tanai a királyné szellemi körében jelent meg először hazánkban, részben nővére, Izabella dán királyné hatásán keresztül, valamint udvari papja által, aki szoros kapcsolatba került a lutheri tanok képviselőivel. Luther Márton vigasztalásul, közvetlenül a királynénak szánta egyik művét, amikor a tanainak magyarországi udvarában utat engedő asszonynak le kellett mondania a protestantizmus pártolásáról.[5] Azok a tudósok és művészek, akiket udvarába magyar királynéként hívott, túlnyomórészt ezt a szellemiséget képviselték, de később nagynénje örököseként, németalföldi kormányzóként katolikus hitét – elsősorban politikai okokból – formailag meg kellett tartania, pártfogoltjaitól meg kellett válnia.[6]
Valóságos pálfordulás következet be a protestánsokkal kapcsolatos viszony esetében Jókai Fráter György című regényének egy másik hőse, Szapolyai János özvegye, Jagelló Izabella esetében is. A katolikus, lengyel udvarból érkező, magyar királynévá lett hercegkisasszony Fráter György közreműködésével üldözte az új hit híveit.  Koronáról való lemondása, emigrációban töltött évei után az Erdélybe visszatérő asszony ekkoriban Európában egyedülállónak számító vallási türelemről szóló törvényei mögött politikai érdekeltség húzódik meg, az azonban mégsem vitatható, hogy utolsó éveiben, Erdély kormányzójaként nagy hatást gyakorolt rá az unitariánus egyház megalapítója, a katolikus papból lutheránussá, majd reformátussá, végül egyházalapítóvá váló egykori plébános, Dávid Ferenc. Izabella idején Dávid Ferenc még a lutheránus volt, ő érte el, hogy a királyné kedvezményeket hozzon az egyik protestáns felekezet részére a másik kárára, valamint, hogy engedélyt adjon a magyar nyelvű Biblia forgalomba hozatalára, Heltai Gáspár nyomdája által. Az itt nyomtatott Biblia nem teljes, a Krónikák, Eszter, Nehémiás, Ezsdrás, valamint Jób könyve hiányoznak belőle.

„Magyarország királynéi közűl egyetlen elődje sem volt olyan művelt, tanúlt és felvilágosodott mint ő, a ki Szent-Ágoston munkáit olvassa, írókat segélyez műveik kiadásában s akkor, midőn Európa-szerte megindúl az ellenreformáczió, Erdélyben privilégiumot ad egy buzgó lutheranus papnak az első magyar biblia nyomatására.”[7]

A két protestantizmussal szimpatizáló katolikus női uralkodón kívül még különös kivételként megemlíthetjük Zrínyi Ilonát, aki második házasságán keresztül, Thököly Imre feleségeként került közvetlen kapcsolatba a protestantizmus szellemiségével. Jókai Mór A magyar nemzet története regénes rajzokban című művében úgy emlékezik meg Zrínyi Ilonáról, mint a vallási tolerancia egyik mintapéldájáról. Thökölyvel együttműködve Zrínyi Ilona szimpatizált a másik felekezettel, udvarukban, tágabb-szűkebb környezetükben pártolta, megvédte a protestáns szellemiségű lelkészeket, tudósokat, művészeket. Jókai ezenfelül ökomenikus gondolkodást tulajdonított neki, amely halálához kapcsolódó anekdotában örökített meg:
„Szép csöndesen lediktálta végrendeletét. Katholikus pap nem volt a bujdosók között, a kálvinista pappal imádkozott együtt, megnyugodva abban, hogy azt is meghallgatja Isten. A lelkész hozott is számára olyan vigaszt, mely úgy hangzott előtte, mintha mennyből jövő szózat volna. Azt a hírt tudatta vele, hogy szívtől szakadt egyetlen fia szerencsésen megmenekült bécsújhelyi fogságából, s eljutott Lengyelországba. Ez nyugalmat adott háborgó lelkének. Fiát szabadnak tudta. Hazájának új fényes korszakát kezdődni sejté: érezte, hogy az ő küldetése be van végezve. Odavonta magához a lelkész fejét, s súgva mondá neki e szókat, nehogy alvó férjét fölkeltse: „Követem az én édes uramat, ha mit vétettem őkegyelmének. Én őkegyelméhez igaz voltam. Másokat is követek, kicsinytől fogva nagyokig: nékem megbocsássanak; én is mindenkinek megbocsátok.”[8]
1869-ben jelent meg Horváth Mihály Zrínyi Ilonáról szóló monografikus életrajza, Szilágyi Sándor Lorántffy Zsuzsannáról szóló műve pedig 1872-ben látott napvilágot. E két kötet több igényes, történészek által elkészített, a magyar történelem nagyjairól szóló életrajzi sorozat része, amely vállalkozás jó példája annak, hogyan tájékozódhatunk arról, hogy közvetve, vagy közvetlenül milyen forrásokat ismertek a történelmi témákat feldolgozó 19. századi szépíróink. Amellett, ugyanis, hogy a sorozatot tudománynépszerűsítésnek, s a műkedvelő, ha tetszik a 19. századi mecénásoknak (nemesség és városi nagypolgárság) szánták, a kötetek segédkönyvekként is funkcionáltak. A kötetekre olvasmányosság és filológiai precízség jellemző, a történészek pontosan meghatározták a forráshelyeket. Egyes szerzők pedig – Kemény Zsigmond vagy épp Jókai Mór – amellett, hogy ezen összefoglalókra támaszkodtak, a bennük megjelölt, a korban elérhető forrásokat is gyakran felkutatták. Jókai Mór Erdély aranykora című regénynek felépítése, s ezen keresztül az egyik leghírhedtebb 17. századi protestáns kultúra patrónája, Bornemissza Anna fejedelemasszony karakterének vagy a Fráter György című regényében Jagelló Izabella alakjának megalkotása is kettős forrásismereten alapult, amely háttérismeret nem nélkülözte a két korszak közt keletkezett munkákat, vagy a nemzetközi vonatkozásokat sem, így Jókai többek között Erdély aranykora című művének megírásakor ismerte Cserei Mihály Erdély históriáját (1661-1711) és Auguste de Grando La Transylvanie et ses habitants című művét is.[9]
A kora újkori mecénás nőalakok közül jóval nehezebb a 16. századi női mintákat kiemelni, hiszen a romantikus irodalomban és diskurzusban kifejezetten aránytalanul vannak jelen két évszázad nőalakjai. A közvetlen ábrázolások mellett, a közvetett minták feltérképezése válik igazán izgalmas feladattá, melyek mentén a szerző mozaikszerűen megteremtette regényeinek fiktív kultúrapártolóit, vagy amelyektől kölcsönzött elemeket egy-egy olyan történelmi nőalaknak, melyekről viszonylag keveset tudunk.
A korabeli értelmiség, s így Jókai Mór számára sem volt idegen a köztes időszakban, a felvilágosodás korában létrejött jelentősebb régi magyar irodalmi művek ismerete sem. Bornemissza Pétert Coron Anna, Szenczi Molnár Albertet és Mélius Juhász Pétert Balassa Jánosné Sulyok Anna támogatta, és e szerzők írásaihoz köthető ajánlásokból is ismerhették a művelődést, kultúrát támogató protestáns hölgyek nevét, akik egyaránt tűntek fel a róluk szóló költeményekben és nekik íródott könyvek előlapjain. Bod Péter protestáns prédikátorként irodalmi lexikonjában megemlékezik a női művészekről, tudósokról, mecénásokról is. Az 1766-ban megjelenő Magyar Athenast a romantikus írók előszeretettel forgatták. Az itt szereplő protestáns nők, mint Bethlen Kata, Lorántffy Zsuzsanna vagy Petrőczi Kata Szidónia a vallásos irodalom művelése mellett tudós érdeklődésük, az olvasás iránti vonzalmuk, bőkezű mecenatúrájuk révén mintaként jelentek meg. [10]
Egy másik nagy forráscsoport, amelyből a korszak írói, köztük Jókai is merített, a női levelezés volt. Az 1879-ben megjelent Deák Farkas Magyar hölgyek levelei 1515-1709 szintén egy olyan kötet, amely közkézen forgott,[11]továbbá a Jókai életmű kora újkorban játszódó regényei kapcsán kimutatható a hatása az olyan folyóiratoknak is, mint az 1855-től megjelenő, a Magyar Tudományos Akadémia által elindított Történelmi Tár, valamint 1874 és 1876 között működő Történeti Lapok, amelynek oldalain folyamatosan jelentek meg nőkről és nőkhöz szóló, valamint nők által írt dokumentumok. Azt ugyan nem tudhatjuk pontosan behatárolni, melyek voltak azok a folyóiratok, melyek révén Jókai a forrásokkal közvetlen kapcsolatba került, de az általa szerkesztettek, mint például az Életképek vonatkozó anyagai, a legbiztosabb példák. A 16. században született, vagy ekkor tevékenykedő református női mecénásokat elsősorban a századforduló fedezi fel, a reformkorban és a századközépen a vallási tolerancia példájaként emlegetett Jagelló Izabella van jelen az irodalmi diskurzus fő áramában, míg a 17. századból Lorántffy Zsuzsanna és Bornemissza Anna alakja kap központi szerepet. Lorántffy Zsuzsanna, a 17. századi fejedelemasszony az eredeti forrásdokumentumok, a képi ábrázolások és a róla szóló kultikus életrajzi hullám keretei közt megjelenő cikkek kapcsán az eddig általam áttekintett sajtóanyag vonatkozásában kvantitatív szempontból is az élen járt – róla jelent meg a legtöbb dokumentum a korszakban.[12]
A közzétett dokumentumokon, gyűjteményes köteteken keresztül a szépírók egyrészt felfedezhették a kora újkori nőalakokat, másrészt azonban azzal is szembesülniük kellett, hogy az elmúlt évszázad neves asszonyairól megőrzött és felfedezhető forrásokat, ismereteket az esetek túlnyomó részében magas fokú töredékesség jellemzi, s akárcsak a nemzeti mitológia alkotóelemeit úgy a nőkről szóló hagyományt, nőkhöz köthető történelmet is rekonstruálni kell a nemzeti narratíva keretei közt, a nemzeti kultúra virágzásának érdekében. Takáts Sándor a 20. század elején egy mára már a 19. század egy meghatározó jelképévé váló irodalmi emblémával közelít a nőkhöz köthető, az kora újkor évszázadaira vonatkoztatható írásos dokumentációk, források problematikájához. Szövegében a rom fogalma összekapcsolódik a későbbiekben az anekdota műfajával. Ez a gondolat ott van a híres nőalakokhoz köthető anekdoták ezekben a művekben nem önmagukban állnak: a történeti munkákból gyakran úgy kerülnek be a szépirodalmi szövegekbe, hogy a szépírók rekonstrukciós gesztusainak következményeként feszítik szét saját műfaji kereteiket.
„Kies vidéken hatalmas vár romjai hirdetik a dicső múltat. Az egykoron nagy várból csak düledező falak s törmelékek maradtak ránk. Egy-egy pompás faragás, oszlopfő vagy relieftöredék az egész, amiből a régi pompára és a művészi értékre következtethetnünk lehet. De ki az, aki e csekély maradványból híven szemünk elé varázsolhatja a régi várat? Ki tudná megmondani, mi mindent rejtett az magában, s minő kincsek mentek ott veszendőbe?
A régi magyar családi élettel, a magyar asszonyok múltjával is így vagyunk. Krónikásaink csak egyikről-másikról jegyeztek föl egy-egy megkapó tettet, a nagy magyar lélek egy-egy nyilvánulását, de közelebbit semmit. – Ebből a kevésből, hogyan világíthatnók meg az illetőnek egész lelkivilágát? S ha meg is kíséreljük, vajon megfelel az a valóságnak?
Nálunk a családi levelezés csak a 16. században kezdődik. Nagyasszonyaink csak ekkor kezdik a tollat forgatni; csak ekkor kezdenek bizalmas leveleket írni, melyekben feltárják lelkivilágukat. Csak ettől a kortól fogva rajzolhatjuk meg híven az igazi magyar nagyasszony képét. Csak ez időtől kezdve mutathatjuk be hiteles írások alapján azokat a nagyasszonyokat, akik múltunknak legszebb csillagaiként tündököltek, s akik szellemi és erkölcsi értékükkel messze felülmúlják azokat a férfiakat, akik mint politikusok seregével szerepelnek évkönyveinkben.
Mondanunk sem kell, hogy még a 16. században is akadnak olyan nagyasszonyok, akik nemes lényüknek kifogyhatatlan kincseiből bőségesen juttattak ugyan mindenkinek, akiknek lelki és szellemi légköre messze földre kihatott, s így az egész országban, mint a legnemesebb erények boldog birtokosai voltak ismeretesek – s mégis alig néhány sorocska írás maradt ránk róluk. Pedig mi szép, mi dicső volna az ilyeneket közelebbről ismernünk, az utókor számára a feledékenység ködéből kiemelnünk s oda állítanunk, ahova valók: nemzetünk kiválóbbjai közé. Sajnos, ez sosem fog sikerülni.”[13]
Takáts eszmefuttatásában felvetődik, hogy női írás nélkül nincs hiteles, nőkről szóló történelem. Nem csak az ismeretek viszonylagos bősége, hanem a női vallomások függvénye is, hogy a történetíró mennyire átfogó képet tud adni, közelebb tud-e kerülni egy-egy jelentős nőalak személyéhez. A ránk maradt magánlevelezések anyagában valóban sok a személyes, intim közlés, a magánélet, az egyéni vélemény jobban tért kap. A kora újkorból számos házastárs „romantikus” levele maradt ránk, Takáts szerint pedig e tekintetben a 16. század a vízválasztó. A 16 századi anyaga személyek szintjén is hoz újításokat, olyan nőalakoknak szentel itt egy-egy fejezetet, mint Zrínyi Margit vagy Zrínyi Dorica, akik a romantika idején gyakorlatilag a feledés homályába vesztek. A 19. században ugyanis elsősorban a 16.-17. század fordulóján élt, illetve a 17. századi történelemformáló nőalakok kerültek a figyelem középpontjába, míg a 16. században aktívan tevékenykedő hölgyek viszonylag háttérbe szorultak.
Hogy mi választja el a 16. századi és a 17 századi mecénás nők körének körvonalazhatóságát az ismertség fokán túl? A társadalmi hovatartozás kérdése. Amíg a 16. században szinte kizárólag a főúri asszonyoké ez a szerepkör, addig a 17. században megjelenik és hangsúlyos lesz a jómódú polgári származású hölgyek és lelkészfeleségek aránya. A legtöbb mecénáskodó hölgy már férje életében is jelentős szerepet kaphatott az oktatás, a művészek, a kultúra, az egyház pártolásában is. Az erdélyi fejedelemasszonyi udvar ugyancsak a 17. században vált igazán hatékonnyá és jól megszervezetté. Ha a közéleti szerepvállalás más területén nagyon eltérő módon és mértékben is vannak jelen, de a protestáns prédikátorok, illetve a protestáns felekezetekhez tartozó, külföldön tanuló diákok támogatásához, a nyomdaalapításhoz már a 16. században tevékenykedő principissák is jelentősen hozzájárulnak.[14] Az erdélyi fejedelemasszonyok vagy főrangú hölgyek magánbirtokaikhoz köthető hivatalos rendelkezései és a mellé állított magándokumentumok, mint például Zrínyi Kata vagy Károlyi Zsuzsanna nevéhez köthető iratok sem puszta formaiságról tanúskodnak, ez volt az a terület, amelynek keretei közt nemcsak özvegyasszonyként, vagy férjeik hosszabb távollétében aktivizálódtak nagyasszonyaink. A polgárok, mesteremberek, lelkészek feleségei is aktívan közreműködtek férjük kultúrapártolásában, bizonyítja ezt többek között az ajánlás gyakorlata, az egykor támogatott tanulókból lett prédikátorok kettős ajánlásai az imádságos és énekes könyvekben, teológiai munkákban, prédikációs-gyűjteményekben, ahol ezzel a gesztussal férjnek és feleségnek egyaránt köszönetet mondanak. Ennek a jelenségnek a mintájára a romantikus irodalom tipikus példájává válik a polgári származású, özvegy mészárosné, Kalondainé Jókai Mór Szép Mikháljában.[15] Az asszony a családi élet terén is kifogástalan mintája volt a korabeli elvárásoknak: feleségként, férje emlékét örökre megőrző özvegyasszonyként tűnik fel, aki már csak azért sem megy újra férjhez, hogy fia érdekei csorbítatlanok maradjanak. Az anyai gondoskodás és felelősségtudat, a gyermek erkölcsi nevelésére és szellemi fejlődésére való odafigyelés fontossága szintén mintaszerűen jelenik meg ebben az esetben. Kalondainé tehát elsősorban makulátlan erkölcsű özvegyasszonyként is a hagyományos női szerepköröket tölti be, s emellett mintegy mellékesen jótékonykodik. A mecénáskodó hölgyek pozitív megítéléséhez a korban általánosan hozzátartozik a hagyományos szerepkörök kifogástalan betöltése. S bár a női nem megítélésével kapcsolatban pontosan Jókai az, aki saját korában képvisel egy markáns különvéleményt, s a női lélek, természet ábrázolásában egy sokkal összetettebb árnyaltabb képet alakít ki kortársainál, azért atipikus hősnője, s azok atipikus megítélése mellett még számos figurája a korban tipikusnak mondható, s több regényalakja is megfelel a korabeli elvárásoknak – itt Kalondainé is belesimul a korabeli sémába.
„Bálint édesanyja fiatal korában özvegységre jutott. A férjét, tekintélyes kassai polgárt és bíróviselt embert, mikor küldöttségbe ment a budai basához (a békekötés után az erdélyi fejedelemséghez, s így a porta hűbéresei közé csatoltatva), ott tartották a törökök túszul maguknál Budán; ott megkapta a keleti pestist, és meghalt bele, szomorú özvegységre és árvaságra hagyván menyecske asszonyát s növendék fiacskáját. Még testamentumot is csak élőszó szerint tudott tenni két kezestársa előtt, mely azonban annál erősebben megtartandó volt: meghagyván, hogy özvegye legyen birtokos minden vagyonában, ameddig Isten őfelsége napjait meghosszabbítja, s neveltesse fiacskáját Isten félelmében, jámbor erkölcsben, igaz keresztyén kálvinista vallásban és „quantum potest” tudományos előmenetelben.
„Ez a „quantum potest” egy igen derék ember: nagy patrónusa a megszorult adósoknak, a lusta cselédeknek, a későn házasodott agglegényeknek és a rosszul tanuló diákoknak ősidőktől fogva, még akkor ennek ellenlábasa, a gonosz „muszáj” nem levén feltalálva.
A hagyomány pontos megtartásában nem is volt semmi hiba. Kalondainé asszonyom maga vezette a férje mesterségét, aki díszes hivatalán kívül mészáros és hentes volt; nem is hozott a fiacskájára mostohaapát soha; pedig bizony szép asszony lehetett a maga idejében. Még most is meglátszik rajta. Olyan piros és gömbölyű, mintha egy pólyabeli csecsemő volna óriási kiadásban.
Volt is gondja a Bálint illendő neveltetésére. Mindig volt annak szép ruhája, gyönyörűen bekötött könyve; s mikor eljött az ideje, elküldte őt Kézsmárkra is, bár nehezen esett anyai szívének oly hosszú időre megválni a fiacskájától.”[16]
A mecénáskodás, és a felekezeti hovatartozás ezen a ponton kapcsolódik össze az anyasággal is: az asszony mintegy saját gyermekét is patronálja, gondoskodik a fia megfelelő szellemi, erkölcsi neveléséről. S azáltal, hogy a fiából protestáns diákot farag, az egyház javát is szolgálja. Az itt tapasztalható szemléletmód kora újkori – vagyis a felekezetek mentén válik el a jó erkölcs-rossz erkölcs, az igaz hit és tévhit kérdése, képviselete, támogatása. A 19 században ez a differenciáltság többnyire háttérbe szorult, az anyai felelősség szerepe már a nemzeti közerkölcsön és nem a vallásos neveltetésen keresztül artikulálódott, s nagyon esetleges volt, hogy a vallási háttér ezt megtámogatja vagy sem. Ha megjelent a különbségtétel, akkor az a történeti parabolaként funkcionáló kora újkori témát választó művek esetében elsősorban azért lehetett így, mert a katolikus Habsburgokkal szembeni ellenállást jelképezhette. Ez az ellenállás azonban természetesen alapvetően független volt a felekezettől, mégis a történeti témák választásakor arányaiban érzékelhetünk eltérést a reformátusok javára. A kivételt másrészt az is jelenthette, ha egy történelmi regényben ábrázolni akarták ezt a korabeli szemléletet, és törekedtek a régi mentalitás hiteles megragadására.
Alapvetően azonban a jelentős református nagyasszonyok kultúrapártolásában és a katolikus arisztokrata hölgyek tevékenységében egyaránt a nemzeti kultúra pártfogóit látták. Noha az erdélyi református nemesi közeg köreinek jóval nagyobb szerepe volt még a 18. század folyamán meginduló, a reformkorban virágzó, nemzetépítő és hagyományátörökítő folyamatban, a felekezetek jelentősége közti különbség és általában a felekezeti különbség a 19. századi irodalmi diskurzusban csak elvétve volt megjegyezve, a női olvasóközönség számára kiemelhető követendő példaként gyűjtötték őket egy csokorba gyűjteményes kötetek, vagy sajtóorgánumok körében.
Még ha a róluk szóló önéletrajzban jelen is volt a felekezeti hovatartozás, jellemzően azt nem a mecénáskodás irányának mozgatórugójaként értelmezték, sokkal inkább az általános jótékonykodás kapcsán csupán egy olyan tulajdonságnak, amely ösztönözte őket ebben a tevékenységben, s ez esetben is az általánosan keresztényi értékrend és erkölcs által meghatározott írott és íratlan normák jutottak szerephez, ahol elmosták a felekezeti különbségeket.
Ez nem jelenti azt, hogy egyes szerzők számára nem lett volna kitüntetett szerepe más módon a felekezetiségnek. Jókai Mór, aki minden vallásra nyitott szívvel, a közös értékek keresésével tekintett, alapjaiban véve megrögzött református volt, s számottevő esetben regényeiben valamilyen protestáns felekezetbe való áttérés jelentette a megoldást egy-egy magánéleti jellegű konfliktusra, bonyodalom feloldására.[17] A negyvenes évek végén az Életképeket szerkesztő, illetve a 16-17. századi történelmet is regényei tárgyává tevő íróról kevesen tudják milyen komoly háttérismerettel rendelkezett, s ugyanúgy megkérdőjelezik történeti hitelességét, forrásismeretét, mint a karaktereinek sokrétűségét.  Emögött részben az is állhat, hogy az őt bírálók közül sokan csak életművének töredékét ismerik, hiszen felkészültsége és forrásismerete valójában regényenként változó, de a korszak viszonyai között mindenképp kiemelkedik, ha nem is éri el mindig Jósika Miklós, vagy Kemény Zsigmond forrásismeretének szintjét.

[1] A kutató az esszé megírásakor az Emberi Erőforrások Minisztériumának Szegedi Kis István ösztöndíjában részesült.

[2]Dugonics 1794-es Bátori Máriája, Cserei Farkas 1800-as A’ magyar, és székely aszszonyok’ törvénye című munkája, valamint Peretsényi Nagy László Heroineis című 1817-es munkája is jelzi már a 18–19. század fordulóján a téma jelenlétét.

[3] Szilágyi Márton, „Irodalomtörténet és társadalomtörténet”, in Bevezetés a társadalomtörténetbe: Hagyományok, irányzatok, módszerek, szerk. Bódy Zsombor és Ö. Kovács József, Bp., Osiris, 2006, 570-571. Szilágyi Márton, A költő mint társadalmi jelenség: Csokonai Vitéz Mihály pályafutásának mikrotörténeti dimenziói, Bp., Ráció Kiadó, 2014, 409-422.

[4] Jókai Mór, Fráter György, Bp., Akadémiai, 1972, I-II.

[5] Luther Márton, Négy vigasztaló zsoltár Mária magyar királynéhoz 1526. Ford. Böröcz Enikő, Bp., Magyarországi Luther Szövetség, 1996, 29–103.

[6] Ortvay Tivadar, Mária, II. Lajos magyar király neje 1505–1558, Bp., Athenaeum, 1914.

[7] Veress Endre, Izabella királyné: 1519–1559, Bp., Athenaeum, 1901, 5.

[8] Jókai Mór, A magyar nemzet története regénes rajzokban, Bp., Akadémiai, 1969, 206.

[9] Gajda Péter, Jókai Erdély aranykora című regényeinek forrásai, Irodalomismeret 2018/3, 4-35.

[10] Bod Péter, Magyar Athenas, Nagyszeben, Sárdi ny., 1766.

[11] Deák Farkas, Magyar hölgyek levelei, Bp., Akadémiai, 1879.

[12] Családi kör, Nefelejts, Történeti Lapok, Pesti Hölgy Divatlap, Vasárnapi Újság, Ország Tükre, Magyar Nők Évkönyve, Magyar Történelmi Tár

[13] Takáts Sándor, Régi magyar nagyasszonyok, Bp., Szépirodalmi, 1982, 5.

[14] Balogh Judit, Fejedelemasszony-szerepek Erdélyben a 20. században. = Nemesi és polgári szerepek. Reprezentáció és interpretáció. Balogh Judit-Pap József szerk., Eger, Líceum, 2016. 33-48.

[15] Jókai Mór, Szép Mikhál, Bp., Révai, 1908.

[16] Jókai, 1908, 92.

[17] Margócsy István, Jókai Mór Bálványosvár-avagy Jókai és a vallás. Tiszatáj. 68. évf. 2014. május.