Stermeczky Zsolt Gábor összes bejegyzése

1992. Budapest. Főleg Rákospalota és Újpest határmezsgyéje. Zene, színház, irodalom. Költő, író, kritikus, hobbizenész, durván alkalmi slammer. Megjelent könyve: Tévedések tárgya (2018, Scolar, verseskötet).

az álmodó haja

 

az álmodó mindenhová lángoló hajjal jár,
hogy senki se zavarja.
közben próbálja megtudni,
ki ő, és honnan jött.

ismereteit egyedül rendszerezi:
jegyzeteket készít, a hajába tűzi,
és rábízza magát az elfolyó időre.

amikor melege lesz,
levetkőzik,
és csak ilyenkor gondol arra,
milyen kár,
hogy a fodrászok sem zavarják.

 

(Illusztráció: Toni Demuro: Tree 165)

a szerelmi költészet körforgásáról

 

verssel akarsz csajozni.

a tapasztalt öregek megveregetik a vállad,
akkor csináld, és ne legyél fasz, mondják,
a szépség kiszámítható.

felbukkan egy lefelé néző tekintet.
a zavart pislogásokban magad véled felfedezni,
és már nem érdekel az irodalom,
mert két, lefelé néző tekintet
találkozása nem lehet több
képzavarnál.

próbálsz javítani:
letérdelsz, keresed a szemkontaktust,
és várod a pillanatot,
amikor már titokban sem félsz attól,

hogy talán mégis megírod ezt is,
hiába tettek előtted ugyanígy
számtalanszor,
mert ez a vacak önterápia
még mindig humánusabb,
mint lakott területen ordítani,
hogy bassza meg mindenki,
főleg a tapasztalt öregek,
akik megmondták előre.

 

(Illusztráció: Sivan Karim: Sweet Devotion)

modern vers

 

annyira modernek vagyunk mindannyian,
mint több száz millió évvel ezelőtt.

a téglaház a modern barlang,
az ablak a modern lyuk a falon,
az ajtó pedig a modern ablak,
vagyis a posztmodern lyuk a falon.

a kutya a modern farkas.
a macska a modern tigris.
a csirke pedig a posztmodern
dinoszaurusz az x-ediken.

a férfi a modern fiú, a bácsi a posztmodern,
ahogyan a nő a modern lány, és a néni a posztmodern.
ezen felül mindannyian többszörösen posztmodern
hímek és nőstények.

a szerelem a modern szaporodási ösztön,
az ego a posztmodern túlélési,
a modern egymásra figyelést úgy hívjuk, pszichológia,
ezeket együtt pedig modernül mutogatjuk könyvekben.

néha óvatosan belenézünk a jó öreg
– végtelenül posztmodern –
pocsolyába,
majd önironikusan megállapítjuk,
milyen jó,
hogy erre mindig akad idő.

így marad minden a régiben.

 

(Illusztráció: Ayele Assefa)