mennyire mély is a múltnak a kútja?
vízbe borulhat, senki se tudja.
fáj beleveszni, benézni a mélybe
a nyári szemekkel, mondja a mérce.

ennyit a kútról, ez meg a nyílt víz:
nem titkol, csak gyorsan elintéz
mélyet, mércét, téged és engem.
nem fáj ebben az ócska jelenben.

ócska jelenbeli ló ez a hullám,
meglovagoljuk a nyár puha húsán.
úszik a nyár-hús lassan a múltba,
így telitődik a múltnak a kútja.

nyár-jelenünket a múltba szerettem,
hússal a kútmélyt túltelitettem.
mércénk embere én sose voltam,
mégis a kútból ömlik a múltam.

nyártól teltek a kútbeli mélyek,
ócska jelenbeli fájdalom éltet:
tisztul a minden a víz jelenében,
vége a nyárnak, ússz haza szépen!

szárad az új most. fekszem a fűben.
hogy hova tűntél és hova tűntem,
nem tudom én már. nap süti seggem.
vízbe borultam: senki se lettem.

(Illusztráció: Johnathan Harris: Horseshoe Bend Sunset)

amikor állsz a munkaügyi hivatalban,

és egy bácsi kérés nélkül kezdi el
mesélni, hogy ő közmunkás, csak
letelt a program ideje,
és neki nem volt előre lefoglalt
időpontja, bár látja, neked
van, és nem igaz, hogy csak fél
tizenegytől van sorszámkiadás,

te próbálsz nem a szemébe nézni, hogy
ezzel is érzékeltesd, mennyire
zavar a szituáció,

de ő azzal folytatja,
hogy látott a múltkor a Moszkván is négy
közmunkást, akik mint fasz a lakodalomban,
de meg is érti őket, mert milyen már,
hogy a közfoglalkoztatás havi
ötvennégyet fizet, és ebből
havi tízért rögtön lejön a békávé,
és a máv, ahol ő volt most, még ezt is
képtelen külön fizetni, és menjen a francba,

és te már éppen arra gondolnál,
hogy magával Pepinnel hozott
össze a sors, aki még szünetet sem
tart két mondat között,

akkor hallgat el váratlanul.

te is közmunkás voltál,
és nem tudod,
mi lesz veled ezek után.

(Illusztráció: David Arms: Now And Then)

az álmodó mindenhová lángoló hajjal jár,
hogy senki se zavarja.
közben próbálja megtudni,
ki ő, és honnan jött.

ismereteit egyedül rendszerezi:
jegyzeteket készít, a hajába tűzi,
és rábízza magát az elfolyó időre.

amikor melege lesz,
levetkőzik,
és csak ilyenkor gondol arra,
milyen kár,
hogy a fodrászok sem zavarják.

(Illusztráció: Toni Demuro: Tree 165)

mostantól egy szavamat sem kell hallanod,
de ha már itt hagysz,
legalább a félelemből megőrzött hallgatásaimat
magaddal vihetnéd.

mutasd meg nekik a világot,
emeld fel őket minden zajhoz,
és ígérd meg,
soha nem hagyod,
hogy a szavaiddá váljanak.

(Illusztráció: Kim & Kay Vaudin: Undersea sun swirl abstract)

annyira modernek vagyunk mindannyian,
mint több száz millió évvel ezelőtt.

a téglaház a modern barlang,
az ablak a modern lyuk a falon,
az ajtó pedig a modern ablak,
vagyis a posztmodern lyuk a falon.

a kutya a modern farkas.
a macska a modern tigris.
a csirke pedig a posztmodern
dinoszaurusz az x-ediken.

a férfi a modern fiú, a bácsi a posztmodern,
ahogyan a nő a modern lány, és a néni a posztmodern.
ezen felül mindannyian többszörösen posztmodern
hímek és nőstények.

a szerelem a modern szaporodási ösztön,
az ego a posztmodern túlélési,
a modern egymásra figyelést úgy hívjuk, pszichológia,
ezeket együtt pedig modernül mutogatjuk könyvekben.

néha óvatosan belenézünk a jó öreg
– végtelenül posztmodern –
pocsolyába,
majd önironikusan megállapítjuk,
milyen jó,
hogy erre mindig akad idő.

így marad minden a régiben.

(Illusztráció: Ayele Assefa)