Fáradt vagyok.
Ég a kislábujjam a bundabéléses csizmámban.
Csend tolakszik be közénk.
Sírnom kellene.
Apám sóhajt mellettem.
Sosem tetszett a csiszolt bükkfa, de a fehér szemfedéllel még giccsesebbnek találom. Majdnem tökéletes temetés bővebben…
Tévedések és száguldások
Bodrogi Csongor és Enesey Diána hét irodalmi lap színes kínálatából állította össze az áprilisi lapajánlót.
- április 9.
A TIZEDIK: Stijn Vervaet: A jugoszláv irodalom mint posztimperialista konstelláció (tanulmány, Hovanec Zoltán fordítása) [Tiszatáj]
A Tiszatáj legfrissebb száma külön blokkot szentel a „jugoszláv” irodalomnak. Az idézőjel használatát mindenki azonnal megértheti: vajon lehetséges-e beszélni egy ilyen heterogén nyelvi közegben egységes irodalmi tudatról? És mihelyt föltesszük ezt a kérdést, rögvest ránk borul sok másik is; mígnem rájövünk, hogy hétköznapi fogalmaink egy „nemzeti irodalomról”, „nyugati és periférián levő” irodalmakról, „egynyelvű szerzőkről” finoman szólva is megkérdőjelezhetők. Ennek a problémahalmaznak igyekszik néhány fontosabb aspektusára rávilágítani Stijn Vervaet tanulmánya. Nem éppen a legkönnyebb olvasmány, de mindenkinek csak ajánlani tudom, aki árnyaltabb képet szeretne kapni arról, hogy milyen az a kelet-közép-európai irodalmi világ (és annak a nyugathoz való viszonya), amely bizony sok tekintetben a sajátunk is. [B. Cs.]
A KILENCEDIK: „Egy nyugalmazott szarvasbogárpásztor” (Fekete Vince beszélgetése Szilágyi Istvánnal) [Székelyföld]
Ez a beszélgetés voltaképp több beszélgetés, melyek jó tíz évvel ezelőtt készültek a nagyszerű erdélyi, partiumi íróval. Nemcsak műhelytitkokat tudunk meg ezekből (például hogy mennyire alakult ki írás közben egy-egy regény cselekménye, hogy mennyire „kísérlet” az írás, vagy hogy miként választ a szerző nyelvet egy szövegéhez), és nem is csak visszaemlékezések gyerekkorra, Zilahra, diktatúrára, történelmi időkre, de (és mindenekelőtt) bepillantást nyerhetünk a szerző különleges gondolkodásába, melyet történeti szemlélet itat át. A legtöbb szó persze a csodálatos Kő hull apadó kútba című regényről esik (még ha külön kiemeli is Szilágyi, mennyire örült, hogy nem vált az irodalmi köztudatban „egykönyves szerzővé”). Ez a remekmű máig ható problémákat szólaltat meg női létről, társadalmi különbségekről, bűnről és bűnhődésről, és kifejezetten érdekfeszítő megtudni, mi minden jár a szerző fejében, amikor e regényre visszapillant. Nekünk pedig, akik folyóiratokat olvasunk, az is roppant figyelemre méltó, hogyan gondolkodott Szilágyi irodalmi szerkesztőként a cenzúráról: cenzúrázott mindent, ami „hovatartozás alapján” bánthatott valakit is. [B. Cs.]
A NYOLCADIK: Lapis József: Az igazi kritikus (vers) [Eső]
Az Eső tavaszi számának központi témája a kritika, a kritikusi élet nehézségei és ennek összes vonzata. Emellett — a lapszám első szakasza— az élet és a halál tematikájára a fókuszál. Most a lap második felére koncentrálok, különös tekintettel Lapis József írására, ám eközben kitekintek a többi, kritikáról szóló szövegre is. Lapis József verse remek felütés a kritika témájához, a kritikus életének alapvonásait ábrázolja, benne az olykor patetikus komolyság több ponton ironikus végpontra jut. Azonban a vers megfogalmaz néhány lényeges, mondhatni, hermeneutikai elvet a kritikusok számára. Jelesül az igazság prioritását, amely a szerzői auktoritáson is felülkerekedik, a történelem és a tapasztalat mozzanatait és az aktualitásra való fogékonyságot is kiemeli. Ezek a mozzanatok a lapszám többi írásában is megbújnak vagy épp felszínre törnek. Pillantsunk bele néhányba:
Zalán Tibor verse a kritikus félelmeiről, gyötrődéseiről és döntésének súlyáról szól. Láthatjuk, a „fogalom nélküli tapasztalat” gátat vethet a kritika megszületésének, a gyávaság és a „borítékolt halhatatlanság” kerül itt összetűzésbe.
Bazsányi Sándor a szégyen szegletei felől ragadja meg a kritikusi (és az írói) létet, egészen a világirodalmi horizontig tágítva a perspektívát, személyes élményekből (is) táplálkozva. Ugyancsak hangsúlyosak a személyes élmények Bánki Éva „Ne írj kritikát” című szövegében, ahol a kritika írása hídépítésként jelenik meg, amellyel a kritikus a más társadalmi helyzetű emberek megszólítását célozza. Az írásban számos példa szerepel — különböző megvilágításba helyezve a kritikaírás gyakorlatát — a trubadúrköltészettől egészen Tar Sándorig. Azonban a kritika reális oldalához a határfalak felhúzása is hozzátartozik, amelyet számos társadalmi tényező erősít fel, ennyiben pedig a kritika elválaszt, s ezért int a szerző:
Hát jól gondold meg, ha kritikaírásra adod a fejed.
[E. D.]
A HETEDIK: Csobánka Zsuzsa Emese: Végtelen nyolcas (vers) [Alföld]
A hétköznapok rejtett metafizikája — ez volt az első gondolatom erről a versről. Ám a metafizikai rétegen kívül társadalomkritika és a kor kórképe is megjelenik. A hétköznapok szorongatásából, rohanásából, öncsalásából olykor ki kell szakadni, meg kell állni:
„…teret adni a térnek.
Időt adni az időtlenségnek.”
Utat kell nyitni a valóságnak is, vagyis annak, ami a vélt, megszokott valóság alatt lapul, az igazságnak. Igaz, ez a látvány gyakran fájhat. Fájdalom és igazság tárul fel, ha a hétköznapok tünékeny pillanatainak a mélyére látunk. Ebből kiviláglik, hogy mit értettünk félre, hogy nem irányíthatunk mindent, hogy az életet és a változást hagynunk kell „megtörténni annak rendje és módja szerint”. [E. D.]
A HATODIK: Mária Ferenčuhová: tévedni sem volt ideje (vers) [Kalligram]
Nem csupán a Kalligram műfordítás kínálata állított nehéz döntés elé, de Mária Ferenčuhová remek versei is, Merva Attila fordításában. Hosszas tűnődésem eredményét nem is tudom alaposan indokolni. Talán az a széles és különlegesen szemléltetett időhorizont szolgálhat magyarázatul, amit a vers elénk tár, mégpedig a múlhatatlan, de hiábavalónak tűnő szerelem által kifeszített síkon. Gyermekkori emlékek, mint a tantestület hűtőjéből kidobásra szánt sütemény, amelyet végül közösen fogyasztott el a szeretett személlyel. Valami romlott köti össze őket. Fizikapéldák és a másik által megnyerni vágyott úszóbajnokságok — megannyi apró kapocs. Az életen át tartó szerelem zálogai. Ám nem csak győztese van az úszóbajnokságnak, s nem csak az úszóbajnokságnak van győztese (és vesztese is). A szerelem bajnokságát — úgy tűnik — a lírai én elvesztette, mert túl sok maradt benne az álom, túl hosszan kíséri őt az emlékezés. [E. D.]
AZ ÖTÖDIK: Fekete Vince: (Ikarosz) (vers a Halálgyakorlatok című ciklusból) [Tiszatáj]
Hogy mennyire értelmezhető különálló versként ez a mű, azon el lehetne vitatkozgatni, hiszen az utána következővel egy közös cím alatt jelent meg. Magam önálló műként is értelmezni tudom (nem tagadva, hogy ciklusrészként tekintve bizonyos további jelentések rakódhatnak rá). Ikaroszról azt tudjuk a közismert mítoszból, hogy nagyon vágyott a fény felé röpülni, de olyan közel merészkedett a naphoz, hogy végül elégtek a szárnyai. Nagyon különleges, szinte példátlanul egyedi átirata ez a vers az eredeti történetnek. A „repülés” itt ugyanis az emlékezés munkája, melyet egyre szárnyalóbb nyelven jelenít meg a szöveg egy idősödő női (?) főszereplő arcát a képi világ középpontjába helyezve:
tágra nyílt szemmel,
eltátott szájjal karjai felfelé lendülnek, ahogy visszanéz
régi, egykori arcaira, mintha sokan, rengetegen lennének
ott vele együtt, és mennyien el is porladtak nyomtalanul! [B. Cs.]
A NEGYEDIK: Etela Farkašová: A forgatókönyv (regényrészlet) [Kalligram]
Egy hirtelen és a tervezettnél hevesebb ajtónyitással lépünk be a szobába, s egyúttal Etele Farkašová regényrészletébe is. Az időskor kiszolgáltatottsága egy újságcikk kapcsán bontakozik ki. Az olvasó egy betűt sem lát a cikkből, nem látja, hanem érzi. Az idős pár hangulatából olvasunk. A becsapottság dühe és tompa fájdalma húzódik meg kettejük rövid, utalásszerű mondatokból álló beszélgetésében. Kezdetben olyan hajlíthatatlannak mutatkozó női szigor gondoskodó gyengédségbe fordul. A történetre rávetül a betegség árnyéka és az álmatlanság is, de felülkerekedik a felfedezés öröme. Mennyi észre sem vett vagy elfeledett holmi lapulhat egy házban? Mennyi fel nem tárt csoda bújkálhat a másikban? Hogyan szállnak szembe az utódok génjei a szülői és nagyszülői álmodozásokkal? Ezekre keresi a választ Farkašová írása, mégpedig az éltető és talán megfiatalító zene útvonalán. [E. D.]
A HARMADIK: Piros Vera: Randevú (novella) [Látó]
Az áttűnések novellája ez. Konrad és Éva életének, főleg reggeleiknek apró mozzanatai egymásba kapcsolódnak. A térbeli elválasztottság az idő révén egységgé változik. Az egységet a múlt emlékei is erősítik, csak azokban épp a térbeli egység győzi le az időbeli elválasztottságot. Az egy-egy elkapott reggeli pillanatból élettörténeteik lényegi elemei bontakoznak ki — szinte úgy érezzük, ismerjük a karaktereket. A pillanatok és a múlt néhány mozzanatnyi foglalata ilyen árulkodó. Az élettörténeteik hátterén pedig megjelenik az átfogó, történeti kontextus: a vasfüggöny „átvágása”, ez az ő jelenük, túl a cigaretta füstjének és a kávé kortyolásának pillanatain. Piros Vera novellája remek érzékkel mutatja be, miként hathat az egyes emberek életére a történelmi szituáció, s hogyan szakadnak szét, majd fonódnak össze az egyéni élettörténetek a makroszinten zajló, mondhatni, világtörténelmi események hatására. [E. D.]
A MÁSODIK: Taródi Luca: Futás (vers) [Apokrif]
Taródi Luca verse olyan problémát szólaltat meg, amely rohanó világunkban alighanem valamennyiünket érint: hogy nem tudunk megpihenni. Leülhetnénk persze, de az „ennyi ember előtt” szégyen lenne. (E sorokat olvasva nem tudok nem arra gondolni, hogy mennyire telibe talál, hogy mennyire ilyen az életünk: szégyenbélyeget ütnek arra, aki akár csak egy pillanatig is kivonná magát a körforgásból, a kényszerek, megfelelések, szokások, morális elvárások szövevényes hálójából.) Pedig tényleg csak egy pillanatot szeretnénk pusztán önmagunknak! És ez annak ellenére lehetetlen, hogy a folyamatos rohanásért soha nem kapunk igazi jutalmat, a „futás”, bár nyilvánvalóan nem magunkért van, az derül ki, hogy másokért sem:
rég nem nézi senki, hogy ez most kinek hasznos,
van, akinek még tetszünk-e?
[B. Cs.]
AZ ELSŐ: Tamás Dénes: Ha túl gyorsan (vers) [Székelyföld]
Tamás Dénes verse szinte észrevétlenül alakul át a szemünk előtt egy hétköznapi biciklizés élményének elmeséléséből előbb rapszódiává, majd ódává, végül filozófiai tankölteménnyé. A nagyívű kompozíció legfontosabb motívumai a dögök. A bicikliző lírai én egyre többet lát belőlük, és ahogy egyre gyorsabban halad, egyre gyakrabban is ütköznek látómezejébe az elhullt állatok. Bár már a szöveg elején is sejthetjük, a végére nyilvánvalóvá válik: átfogó metaforáról van szó. Az egyre gyorsuló világ egyre több halottat termel, ez pedig, ha úgy tetszik, a tömegtermelés kritikája, ha úgy tetszik, fölgyorsult életünké, az egész modernitásé; ha úgy tetszik, akkor pedig az érzékelésünké, amely nem képes elidőzni a csend és mozdulatlanság szépségein. [B. Cs.]
Beszélgetés Nyitrai Tamással, a “Hamvas Béla Karneváljának előzményei a magyar irodalomban” könyv szerzőjével
Nincs mögöttem se tétel, se doktrína,
se tudomány, se világnézet. Emberi szubjektum vagyok,
aki szeretné megfogalmazni, hogy a dolog miképpen is áll.
(Hamvas Béla)
Nyitrai Tamással Bánki Éva beszélget
a szerző újabb Hamvas-esszékötetéről,
a Karnevál és a magyar irodalom kapcsolatáról
május 10-én kedden, 17 órakor az Írók boltjában.
Néhány idézet a “Hamvas Béla Karneváljának előzményei a magyar irodalomban”-kötetből:
Egyszerre akarjuk rehabilitálni a magyar irodalomból az ismeretlenség vagy értetlenség ürügyén kirekesztett Karnevált és magát a Hamvas-idegennek kikiáltott magyar irodalmat.
Elsősorban a magyar nyelvnek nagy mélységekből feltörő ereje volt alkalmas arra, hogy Hamvas Béla azt az univerzális látomást, ami a Karnevál, formába önthesse.
A Karnevál egyik lényegi vonása a magyar nyelvűsége: a beszélt és az irodalmi nyelv legkülönbözőbb szintjeinek és rétegeinek integrálása, amiben egyenesen az Isteni Színjátékkal rokon.
Minden érdeklődőt szeretettel várunk!
PULVIS ET UMBRA SUMUS /haikuk/
a múló idő
tükrében látszó: csak
hamu és árnyék
–
felmarkolt porunk
szétreccsenő téridőben
porrá lesz újra
–
harmatcsengettyű
csendül most újra: ne félj
feltámad a fény
—
(Illusztráció: Sri’s Arts: Temple bell)
Georges Perec: Les lieux d’une fugue (Egy szökés helyei)
A bélyegárusok a Champs-Élysées parkjai mögött csak csütörtökönként és vasárnaponként nyitottak ki. Ő tudta ezt, de úgy gondolta, talán találkozik majd valakivel, egy ráérő idős úrral, aki megnézné a bélyeges füzetét, fölbecsülné a Blériot blokkot, a Szamothrakéi Nikét, megvizsgálná a Marianne-sorozatot vagy a cinóbervörös lotharingiai kereszttel nyomott Pétain-jét. De senki nem volt itt, még egyetlen járókelő sem. Semmi más, csak a fák alá kirakott, zöldre festett vas székek. Reggel kilencre se járt. Kellemes idő volt. Egy önkormányzati locsolókocsi haladt végig a Gabriel sugárúton. A Champs-Élysées kihaltnak tűnt. A park túloldalán, a kis hinták és a bábszínház között éppen lepakoltak egy nagy sárga teherautóról egy körhinta falovait; a körhinta vázát már felállították.
Leült egy padra és kinyitotta a táskáját. Elővette a kis bélyegfüzetét, azt, amelyikben a másodpéldányait őrizte. Már régen becsúsztatta a zsebébe saját igazi gyűjteményének legszebb darabjai a puha fedelű füzetben, melyek abból a szép, bekötött albumból valók, amit a nagynénje kulcsra zárva őrzött a szobaszekrényében, az ékszerek mellett, s amit nem szívesen engedett nézegetni se.
Egyenként, figyelmesen megnézte a bélyegeit, kirakosgatta őket, megpróbálta fölbecsülni, hogy mennyit kaphat értük.
Később becsukta a füzetet és betette a belső zsebbe.
Elővette az órarendjét. Ezen a napon, szerdán lenne egy franciaórája és egy latinórája Bourguignon úrral, egy történelemóra Poirier úrral, egy angolóra Normand úrral; délután egy rajzóra Joly úrral, egy természettudomány óra Léonard úrral.
Nem csinálta meg az angolleckéjét, nem válaszolta meg az írásbeli kérdéseket.
Kilenc óra volt; eddig csupán késett kicsit. Még minden helyrehozható.
Már gyakran előfordult, hogy az első óráról hiányzott. Fél kilenckor a kapus becsukta a tanulói kaput. Neki sosem volt mersze ahhoz, hogy a Parc-des-Princes sugárútról nyíló nagykapun menjen be.
A szabadságtól megrészegülve a Saint-Cloud Kapun keresztül a Versailles sugárúton sétálni indult. Bement a Prisunic-be, megállt minden kereszteződésnél, a kalapácsok, a csészék, a szappanok előtt. Néha módja nyílt rá, hogy ellopjon egy szöget, egy csavart, egy spiccvasat, egy kapcsolót.
Fél tízre visszaérne. Az osztálynaplóba bejegyzett hiányzást csütörtök délelőtt két órás bennmaradással büntetnék. De a késése egyszerű máshollét volna: nagybátyja pedig egy ezerszer elkövetett hibát könnyebben elnéz, mint a fegyelmezetlenséget.
Kinyitotta és lapozgatta a könyveit. Beleolvasott a füzeteibe és a régi leckéibe. Kinyitotta a nyersbőr tokot, amelyik két lányunokatestvérét is kiszolgálta. Volt benne egy régi, megrágcsált vonalzó, három szinesceruza hegy nélkül, egy fekete ceruza, egy törött toll, úgy-ahogy összetákolva egy ragasztószalaggal, egy műanyag szögmérő, egy használt radír, egy körző.
Vésett néhány kört a sárga fapadba. Aztán visszarakta a körzőt a tokba és a tokot, a könyveket, a füzeteket a táskába.
Később odament a bábszínházat körülvevő bokrokhoz, meggyőződött róla, hogy nem látja senki, félrehajtotta az ágakat és bedobta közéjük a táskát.
Aztán sietős léptekkel távozott.
Egy padra ült le, szemben a Figaro-val. A kirakatok világítása, melyekben a napilap ki volt függesztve, kialudt. Csak egy lúdtollal átszúrt nagy F betű világított. A park kihalt volt. A sátortető sárgája és a körhinta kékje alig vált el egymástól. Egy-két járókelő ment el néhány méterre tőle a Champs-Élysées-n, rá se néztek, sietős léptekkel tartottak haza. Kivehetetlen szótörmelékeket hallott.
Fölállt. Átvágott a Champs-Élysées-n, elment a metróállomásig. Látta, hogy zárva, és visszafordult.
Hideg volt. Ledőlt egy padra, ahogy tudta, összehúzta magát, két meztelen térdét átfogta a karjaival. A pad, a lábazatra csavarozott két falap túl szűk volt.
Fölállt, körbejárt, ismét leült, visszafeküdt, jobb karját a feje alá tette, térdét fölhúzta a hasához.
Behunyta a szemét, majd kinyitotta.
Tőle néhány méternyire az emberek úgy jártak-keltek, mint az árnyak. Néhány kocsi ment el a háta mögött, lassítottak, sebességet váltottak, néha dudáltak.
Később egy férfi közeledett. A fiú már messziről látta, sötét alakja elvált a Figaro még sötétebb épületétől. A fiú becsukta a szemét, úgy tett, mint aki alszik. Szíve erősen dobogott.
– Te mit csinálsz itt? – kérdezte a férfi.
Nem felelt.
– Te mit csinálsz itt? – hallotta megint. – Hol laksz?
Nem mondott semmit.
– Hol laksz? – ismételte meg a férfi.
Nem felelt. Nézte.
Magas férfi volt, jólöltözött, arckifejezése gondterhelt.
Egy pillanatra azt gondolta, elmondhatná, elmagyarázhatná neki. De nem volt semmi mondandója. Azt hitte, a férfi megérti, hogy egész nap erre a pillanatra várt: hogy valaki szól hozzá, megismeri, eljön érte.
– Hagyjon békén! – mondta.
– Gyerünk, gyere velem! – mondta a férfi.
Kézen fogta és elvitte a Grand-Palais-nál lévő rendőrőrsre.
– Egy padon találtam, a körtéren, a Figaro mellett. – mondta a rendőröknek.
Huszonhárom frank volt nála. Nagyon gyorsan elköltötte. A délelőtt közepe táján bement a Colisée utcában egy péksüteményes boltba és tíz frankért vett egy cipót. Lassan ette, kis falatokban, járás közben. Valamivel később a Champs-Élysées-n egy újságosnál vett egy képesújságot. Leült, hogy olvassa, de nem talált benne semmi örömöt.
Három frankja maradt: meg egy húsz és egy negyven sou-s érme, mindkettőre rá volt verve a frank harci bárd. Ezen már nem vehetett semmit, esetleg egy bonbont vagy egy rágógumit bármelyik trafikban, de egy trafik sem akadt az útjába.
Később az Alma-Marceau metróállomáson egy szemétkosárban talált egy összegyűrt France-Soir-t. Megkereste a sportoldalt, elolvasta a képregényt, a vicceket, a pletykarovatot, majd fáradtan visszadobta oda, ahol találta.
Később, sokkal később elvegyült az álldogálók közé, akik naphosszat a Champs-Élysée-n a házfalakra kifüggesztett Figaro-t, Irodalmi Figaro-t, Mezőgazdasági Figaro-t olvasták.
Később ivott az egyik közkútból.
Nagynénje, pongyolában, fésületlenül, első cigarettájával a szája sarkában, bezárta mögötte az ajtót, egy vastag és súlyos ajtót, melyen három rézből készült zár volt és egy betörésgátló szerkezet, ezért soha nem csapódott be. Lefelé indult a lépcsőn, mint rendesen, de aztán megállt, néhány pillanatig mozdulatlanul megállt egy lépcsőfordulón. Nézte a márványlépcsőket, a vörös szőnyeget, a kovácsoltvasat és a felvonó üvegét.
Megint elindult lefelé, lassan, mintha magától tenné meg az egyik lépést a másik után, térdei összekoccantak, úgy ment, mint egy automata vagy mint egy madárijesztő.
Leszegett fejjel elment a házmester előtt, aki – pipa a szájában, derekára kötve kék kötény – gyapjúronggyal fényesítette a felvonó gombjait.
Tükörképét a nagy előcsarnok tükrei egy pillanatra végtelenül megsokszorozva verték vissza. Kiment. Az Assomption utca nyugodt volt, már-már vidékies, még alvó. A szemeteskukák nem voltak kiürítve; a házmesterek a lábtörlőket rázták ki. Az iskolásgyerekek, a gimnazista fiúk és lányok a Janson-de-Sailly-n vagy a Claude-Bernard-on, a La Fontaine-en vagy a Molière-en felfelé mentek a Ranelagh metróállomásig vagy lefelé jöttek, hogy az 52-es buszra várjanak a Boulainvilliers utcánál.
Metróra szállt, mint minden nap. Átadta a jegykezelőnek a már négyszer kilyukasztott heti bérletét és az a szerdánál kezelte. A szerelvény befutott, ő a végébe szállt, mint minden nap. De a Michel-Ange-Molitornál, ahelyett, hogy kiszállt volna a metróból, átment a túloldalra és ugyanazon a vonalon az ellenkező irányba indult vele. Túlment a Ranelagh állomáson. A Franklin-Roosevelten szállt ki.
Ezerkilencszáznegyvenhét május tizenegyedikét írtunk. Ő tizenegy és fél éves volt. Elmenekült otthonról, a hatodik kerületi Assomption utca tizennyolcból; három gombos szürke posztókabátot viselt, tengerkék rövid térdnadrágot, gesztenyebarna cipőt, kék gyapjúzoknit. Fekete műbőr iskolatáskát cipelt. Egészen véletlenül volt nála huszonhárom frank és egyetlen reménye, a kis bélyeggyűjtemény, amit minél hamarabb el akart adni.
Látta, hogy a pénztárosnő nézi őt és kinyitotta a rácsos ajtót. Nem mozdult. Odatapadt a csempézett falhoz és várt. Hosszú idő után a pénztárosnő kijött és odament hozzá.
– Ne állj itt, zavarsz! – mondta neki.
Nem felelt. Nem nézett rá.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a nő.
– Nem csinálok semmit. – felelte.
Az megkérdezte: Hol laksz?
Ő halkan azt felelte: A Ranelagh-nál.
A nő azt mondta: Menned kéne lefeküdni.
Ő azt felelte: Már nincs több jegyem. A nő elment egy jegyért, visszajött, odaadta.
– Nincs pénzem. – mondta a gyerek.
A nő azt válaszolta: Semmi baj, neked adom. De most menj aludni!
Lement a mozgólépcsőn.
Bejött egy szerelvény, majdnem üres volt; beszállt. Leült. A szerelvény elindult, a kocsik rázkódtak és imbolyogtak. A metró zaja már-már megvigasztalta.
A Trocadérónál kiszállt, még nem mert elmenni a Ranelaghra. Átment a túloldalra és visszafelé utazott a Mairie de Montreuil irányába. Az Alma-Marceau-nál szállt ki. Sokáig mászkált a peronon. Követte a locsolás vizes csíkjainak kanyargós útjait. Turkált a szemeteskosárban a halom jegy között.
Később leült a cukorkás automata mellé. Nézte a bejövő szerelvényeket. Megpróbálta megjegyezni a kocsik oldalára írt számokat. Nézte a ki- és beszálló embereket.
Végül megint beült egy metrókocsiba, kiszállt a Franklin-Roosevelten, átment a túloldalra és a Vincennes-Neuilly-vonalon feljött a metróból a Champs-Élysées sugárútra.
A szerdai ravaszkodással koradélelőtt metrón elment a Sèvres-hídig, miután még egyszer keresztülment a Ranelagh-on, a Michel-Ange-Auteuil-ön, a Michel-Ange-Molitoron. A Sèvres-hídnál átment a Szajnán, beért a ligetbe.
Sokáig gyalogolt; néha feltűnt egy kertész, aki sövényt nyírt, egy férfi, aki kutyát sétáltatott. Odahagyta a fasorokat, bement az ösvényeken, utat tört magának a sűrűben. Egy kis kavicsos és szederbokrokkal teli emelkedő tetején három egymásnak döntött fatörzs védett teret kerített körül, olyan kunyhófélét. A területet gondosan megtisztította, kiszaggatta a cserjéket és cipősarkával kirugdosta a füvet, összegyűjtötte a köveket és a nagyobb kavicsokat. Aztán leült, hátát nekitámasztotta a legnagyobb fatörzsnek.
Később egy kavics éles peremével hosszú vonást vésett az egyik fa kérgébe és különböző jelekkel megjelölte a visszatérés útvonalát.
Már nem volt több érvényes hely a bérletén, hogy visszamenjen a Franklin-Rooseveltre, hiszen aznap már kétszer már használta. Bátortalan hangon kérte meg a jegykezelőt, hogy lyukassza ki a csütörtöki részt. Azt is mondta, hogy eltévedt és hogy elfelejtett kiszállni. A jegykezelő megnézte, és hagyta, hogy elmenjen.
Leült egy zöldre festett padra és ismét a körhintát nézegette. A munkások befejezték a lovak és a gondolák felrakását és a tető kúp alakú vázához rögzítettek egy nagy, felváltva narancssárga és kék vásznat, a tetejére egy óriási, fémből készült szegfűt raktak föl, aminek az alját hosszú, fehér vászoncsíkok tartották, egy kétágú létra tetején álló munkás hosszadalmasan átfonta őket egymáson és így takarták a háromszögletű, girlandos szegélyt.
Később egy ideig azokban a kis átjárókban sétált, amelyek a Grand-Palais-t szegélyezik a Szajna partján, kopott kőlépcsőkön, rozoga boltívek alatt, rozzant fahídon keresztül. Nagy figyelemmel vizsgálgatott egy medencét, három piros halacska úszkált benne.
Később egy csatornában talált egy megmunkált fémdarabot, egy hajlított rézcsövet, melynek egyik végén egy szelep, a másikon egy menetes betét volt.
A lépcsők tetején, nem messze a Montreuil-vonal kijáratától megállt. A rácsos ajtóba kapaszkodva egyszer vagy kétszer leguggolt-fölállt. Majd a hirdetéseket nézte.
Hallotta, hogy szerelvény jön. Sok ember szállt be. Rájött, hogy színházba mennek, mert csokornyakkendőt viseltek. Maga felé húzta a rácsos kisajtót és nyitva tartotta, míg az emberek kijöttek.
Szerelvények jöttek. Emberek szálltak ki, hullámokban, mások beszálltak és mindenki tolongott. Néhányan, talán csodálkozva – ez a gondolat hirtelen tört rá – ránéztek, és ő arra gondolt, vajon jólöltözött-e, és másodjára arra gondolt, nem kellene-e alamizsnát kérnie.
Körbekerülte a bábszínházat. A földön talált egy játékgolyót, egy csillogó követ, egy nagyobbacska eldobott zöld üveget, buborékok és csillámok pettyezték, kék és sárga mintázatok díszítették őket.
Érdeklődéssel nézegette a körtér virágok nélküli ágyását, a szökőkút üres medencéjét.
Sokáig figyelte a körhintát építő munkásokat. Előbb fölraktak két, narancssárga napocskával díszített kék gondolát, majd a fehér, barna és fekete stilizált lovakat: sörényük csipkézete kék vagy sárga, narancsszín vagy zöld volt, szemeik egy-egy fél fagolyóból készültek, az egyiknek kékek, a másiknak pirosak voltak.
Később leült és megnézte, mi van az irattartójában: egy diákigazolvány, egy metróbérlet, unokanővére fényképe egy álarcosbálon, a lány ruhája teli volt rávarrt kagylóhéjakkal, egy fénykép, amely róla készült az Assomption utcai erkélyen.
Sétált a körtéren, a Matignon sugárúton, a Colisée utcában, elment egészen a Saint-Philippe-du-Roule-ig. Délidőnek kellett lennie. Az emberek sorban álltak a süteményesboltok előtt. A kávézók teli voltak.
Később lassan bement a mindenfelé siető tömeg közepébe. Az újságárusok kiáltozva árulták a Le Monde-ot, a France-Soirt. Tömött fürtökben várakoztak a kereszteződésekben, a buszmegállókban, tűntek el a metrólejáratokban.
Még később, este végigment és visszajött a Champs-Élysées-n, közben nézte a boltok kirakatait, átsurrant a kávéházi teraszok asztalai között.
Később sokáig álldogált a Franklin-Roosevelt megálló újságosbódéja mellett, ahol a petróleumlámpával kivilágított vászontető alatt a napilapok utolsó kiadásait árulták.
Szinte azonnal bevallotta. Megmondta, hogy hívják. Megadta a nagybátyja nevét, telefonszámát, címét.
Nézte a fölébe hajló rendőröket és sírt.
– Éhes vagy? – kérdezte a rendőr.
Nem válaszolt.
– Nem ettél semmit?
Jelezte, hogy nem.
Hoztak neki egy pástétomos szendvicset, vastag volt, minden egyes harapást erőltetni kellett. A kenyér kicsit száraz volt, a pástétom kesernyés ízű. Még sírt és szipogott, miközben evett. Egy kicsit remegett. Pástétomdarabkák, kenyérmorzsák hullottak a piszkos filcre.
– Adjatok neki inni! – mondta egy hang.
Egy rendőr visszajött egy vízzel teli csészével és odanyújtotta neki. Ő letette a szendvicset az asztallapra és két kezébe fogta a csészét.
Hatalmas, mély, fehér porcelán csésze volt, a széle kicsit csorba, az alján piszkosszürkés csíkok. Az ajkait benedvesítette a vízzel és ivott.
Később az a férfi, aki bevitte őt, elment. Ő egyedül maradt a rendőrökkel, előtte a félig megevett szendvics, a fehér porcelán csésze, a piszkos filc, a tinta, a bélyegzők.
Intettek neki, hogy álljon föl és kicsit odébb üljön le. Elment a terem végébe, leült egy fából készült lócára, ami végigért a falnál. Kezei a térdén, feje leszegve, nézi a földet, vár, tele szégyenérzettel és rémülettel.
Később a nagybátyja és az unokanővére megjött és autón magukkal vitték őt.
Amikor húsz esztendővel később megpróbált visszaemlékezni (amikor húsz esztendővel később megpróbáltam visszaemlékezni), először minden homályos és bizonytalan volt. Majd a részletek visszajöttek, egyik a másik után:
a játékgolyó, a pad, a cipó;
a sétatér, a fák, a kavicsok;
a körhinta, a bábszínház;
a rácsos ajtó;
az Assomption utca, a metró, a metrók;
a képesújság, a férfi, a rendőrök;
a szendvics és a csésze, a csorba peremű nagy fehér porcelán csésze, az alján teli szürke csíkokkal, amiből a vizet itta
(amiből a vizet ittam)
Egy hosszú pillanatig remegve ült az üres papír előtt
(és egy hosszú pillanatig remegve ültem az üres papír előtt).
Ezerkilencszázhatvanöt
Szigeti Csaba fordítása
A boldogság arcai
„Mit ér, ha van az embernek egy zsák
kincse, vagy szebben énekel, mint
Orpheusz, de senki sem tud róla.”
Euripidész
Korán reggel volt. Kinyitotta szemeit, s a plafont bámulta, majd lassan leeresztette tekintetét, és a környezetét kezdte vizsgálni. Egy ideig nem jutott eszébe, hogy hol van, de néhány másodperc után,
ahogy kezdett egyre jobban felébredni, rájött, hogy egy hotelszobában ébredt. Szabadságon voltak: ő, a felesége és a gyerekek. A szomszéd szobából már hallatszódott, hogy a gyerekek is felébredtek. Hiába, megszokta már a koránkelést, belső órája a gyerekekhez volt időzítve, s a szabadság alatt sem sikerült átállítania magát. Mellette, a franciaágy másik oldalán felesége még az igazak álmát aludta – ő élvezi csak igazán ezt a nyaralást – egy ideig bámulta, ahogy hosszú, vörös, kócos haja beborítja teste, paplan alól kilátszó csupasz testét. Lassan fény szűrődött ki a másik szobából: a gyerekek lassan kinyitották szobájuk ajtaját, s kidugták fejüket. Mikor szemkontaktust vettek fel, előmerészkedtek, és hangosan a szülőkhöz szaladtak, felugrottak az ágyra, és kezdetét vette a szokásos családi reggel. A hangzavar hatására az anya hasonfekvésből megfordult, kinyitotta szemeit, s a gyerekeket nézte. A gyerekek közelebb bújtak az anyához, aki mindkettejüket átkarolta, és megkérdezte tőlük, hogy jól aludtak-e? Eközben az apa – a helyzetet kihasználva – a mosdóba ment. Megnyitotta a csapot, majd mikor tenyerével formált edény megtelt hideg vízzel, fölé hajolva arcát megmártotta benne. Miután megtörülközött, a hatalmas tükörben megbotlott tekintete: valami furcsaságot vélt felfedezni tükörképén, forgatta balról-jobbra, majd jobbról-balra a fejét, s azon tűnődött, hogy ennyire megöregedett volna? De nem, valami más volt. Szemei nem sugároztak nyugalmat, inkább az aggodalom jele volt felfedezhető bennük. Nem értette a látványt, hiszen nem érezte nyugtalannak magát, mint ahogy azt a szemei kifejezték. Mosolyogni próbált, de tükörképe szája meg sem mozdult, majd hirtelen a szobából – apa gyere már – felkiáltásra lett figyelmes. Nem foglalkozott tovább a jelenséggel, visszatért a szobába, ahol a gyerekek anyjuk segítségével öltöztek – tízig van reggeli, jó lenne, ha nem utolsó pillanatban érnénk oda, úgy, mint tegnap – közölte az apa, majd ő is öltözni kezdett. Miután elkészültek, felesége a gyerekekkel előre ment asztalt foglalni, mivel a gyerekek már nem bírtak magukkal. Ő is sietett, az ágyat bevetette, elpakolt a gyerekek után, majd a falra felszerelt áramkapcsolóhoz nyúlt, hogy a belépőkártyát kihúzza, de ekkor olyan érzése támadt, mintha valaki mögötte állna, és a fülébe szuszogna. Kirázta a hideg. Késésben volt, kihúzta a kártyát, majd kilépett az ajtón, s családja után eredt. A közösen elfogyasztott reggeli után együtt tértek vissza a szállásra. Megbeszélték, hogyan töltsék el a nap további részét, majd egy rövid pihenő után a balatonfüredi strand felé vették az irányt. Strandolni szerettek volna, míg jó az idő. Nem zavarta az apát, hogy a strand felé vezető úton többször hallott megmagyarázhatatlan szuszogást a fülében, melyről nem tudta, honnan jöhet, mit jelenthet. Miközben egy megfelelő területet kerestek a vízparton, hogy letelepedhessenek, felesége szavaira figyelt. Míg bámulta, eltűnődött, hogy hosszú, vörös haja, hátul, természetesen göndörödve vállmagasságban fut össze. Szerette megfigyelni a részleteket, de csak néhány év házasság után tűnt fel neki ez a részlet. Felesége arcán, melyet halovány vörös szeplők borítottak, bal szeme alatt, néhány szeplő szív alakzatot formált. A férj egyre jobban elveszett saját gondolataiban, miközben a felesége hangja fokozatosan távolodott. Miután találtak egy megfelelő helyet és lepakoltak, felesége látta, hogy férjének egy kis magányra van szüksége. A felesége, nemcsak jól ismerte férje gondolatait, hanem a férfi által elővett filozófiakönyvek is utaltak arra, hogy most egyedül kellene hagyni. Felesége mélyen a szemébe nézett, enyhe mosoly kíséretében, lassan tagolva közölte: – elviszem a gyerekeket fagylaltozni, úgy jó lesz? – A férj visszamosolygott, és bólintott, majd a felesége kérdést intézett a gyerekekhez: – na, ki jön velem fagylaltozni? – majd mindkét gyerekkel kézen fogva elindult a parti kövezéssel párhuzamosan. Néhány lépés után a felesége visszanézett, azt
mondta a gyerekeknek: – integessetek apának, mindjárt jövünk! – A férj a parton állva figyelte, ahogy távolodnak, megértette, hogy egész életében kereste a Szépet, de csak a Szép ideáljának hordozóit látta meg, viszont most valóban meglátta magát a Szépet: ez a pillanat volt az. Eközben a szél egyre erősebben fújt a Balaton felől, a hullámokat olyan erősen felkorbácsolta, hogy ütemesen csapkodták
a part menti sziklákat. A hullámok hangja lépcsőfokokhoz verődő női magassarkú cipők hangjává alakult át. A felfelé tartó lépések határozottak, és lendületesek voltak, miközben a fehérbe öltözött két ápolónő közül az idősebbik kérdést intézett a másikhoz:
– Először dolgozol nyugdíjas otthonban?
– Igen. Előtte, a végzést követően a megyei kórházban dolgoztam.
– Az ott szerzett tapasztalat jól fog jönni. Meg is érkeztünk, ez a tizenkettes szoba. Itt csak végstádiumos, elfekvő lakóink vannak, többségüket sajnos nem látogatja senki.
A fiatalabb nővér az ajtó mellett, a sarokban fekvő beteg kisasztalát pillantotta meg, melyen három képkeret sorakozott. Érdeklődve közelebb lépett, hogy néhány pillantást vessen rájuk.
Mikor közelebb ért, kezébe vette az egyiket, s látta, hogy a képek két idős ember esküvőjéről készültek, ahol a vőlegény és a menyasszony egyaránt nyolcvan felett voltak.
– Ó, de édes pár! Gyémánt – vagy aranylakodalmukat tartották?
– Á, dehogy. Mindössze két évig voltak házasok, itt ismerkedtek meg és szerettek egymásba a nyugdíjasotthonban. Sajnos a felesége tavaly eltávozott, de az öregúr nagyon boldog volt abban a két évben, s örült, hogy megtalálta élete párját, akit egész évben keresett.
– Hogy mik vannak! Sosem túl késő.
Miközben a fiatalabb nővér a kezében tartotta a keretes képet, amelyen a boldog pár sugárzó életszeretete magával ragadta, hallani lehetett a háttérben működő lélegeztetőgép pumpájának szuszogó hangját.
Kép: Edvard Munch