Fáradt vagyok.
Ég a kislábujjam a bundabéléses csizmámban.
Csend tolakszik be közénk.
Sírnom kellene.
Apám sóhajt mellettem.
Sosem tetszett a csiszolt bükkfa, de a fehér szemfedéllel még giccsesebbnek találom.
Kívül csak egy növekvő fekete masszát látok.
A pap keze is hideg, fáj, ahogy megszorítja az ujjaimat.
A helyiségen átfutó huzat fájdalmat fúj a fogamba.
Ángyom kabátja macskaszőrtől cirmákos.
Apám nyög mellettem.
Fehéredik a kézfejem.
Kabátom szőrmegallérja az államat simogatja, amikor bólintok az érkezőknek.
Nem tudom elviselni, ha visít a mikrofon, nagyanyám temetésén is éppen így visított.
Könnyek gyűlnek a szemembe.
Öcsém szipog, szívja az orrát. Négyszer egymásután.
Elfelejtettem lemondani a mai időpontot a fogorvosnál.
Elnémul a mikrofon.
A halottasház alkalmazottjának cipőjéről tenyérnyi sárdarabok hullanak a szürke kőre.
Elmegy a világítás, majd visszajön.
A pap hangja belehasít a nyirkos, hideg levegőbe.
Szúrja a hátamat a blúzom címkéje.
Miért mondott júliust, amikor anyám júniusban született?
Apám mocorog, cipője nyikorog a kőpadlón.
Rezeg a táskám.
Fázik a fülcimpám.
Ápolatlan férfi gurul be kerekesszékén a fekete massza elé. Ölében liliom.
A pap köhög, nem, inkább krákog.
A szemfedélből kilóg egy cérna, a huzat meglebbenti.
Nem kell megbocsájtani, nincs miért, adja másnak a megbocsájtást.
Csikar a hasam.
Öcsém meglök a könyökével.
Felhúzom, leengedem, felhúzom, leengedem, egyszerű, mint a Kriston-torna.
Újra remeg a táskám. Repülőgép-üzemmódra kellett volna váltanom.
A pap megint krákog, vagy még mindig.
Fenyőillat van, családi karácsonyok illata. Elviszik, hová viszik?
A halottaskocsi ajtaja úgy csapódik be, mint a régi malom vasajtaja. Kong a levegőben az üresség.
Ezer tűként böki a combomat a gyapjúnadrág.
Megcsúszik a csizmám egy sárdarabon. Az öcsém karon fog.
Apám sóhajtozik. Háromszor egymásután.
Fekete, hosszú sor követi anyámat, nem az utolsó útja, dehogyis, az a boltba vitte, kenyérért.
Nem hallok madárcsicsergést.
A kerekesszék nyikorog, amikor utolsóként a sírhoz ér.
Alig hallom a papot. Berekedt?
Nincs por, csak sár.
Apám feljajdul, az öcsém rángatja a karom.
Fáznak a könnyeim, bebújnak a szőrmegallér alá, befurakodnak a sálam mögé.
Újra fenyőillatot érzek, hallom a madarakat.
A fekete massza kígyóvá alakul és felém indul.
Terike, Jóska, Ilonka, Klári, Petya, az unokatestvérek, utoljára az esküvőmön jöttek így sorban felém.
Valaki rálép a csizmám orrára, a nagylábujjam kitépi magát a súly alól.
Keserű ízt érzek a nyelvem hátsó részén.
Kamilla nénit én tartom az ölelésnél, alig merem elengedni.
Összegyűlik a nyál a számban.
Hallom, ahogy a sírok közötti betonúton vaslapátok küzdenek a sárral.
Fáradt vagyok.
Kamilla néni szájszagával és pézsma parfümjével keveredett szagát érzem az arcomon.
Nem tudom széthajtani a papír zsebkendőt.
A temetőkaput becsapja utánam a szél.

Illusztréció: Niki Bowers – November Starlings.