Bejegyzések kategória bejegyzései

Falvaindák

Nem lepődnék meg, ha Falvai Mátyás második megjelent kötete olvastán valaki így kiáltana fel:

 

„Na tessék. Ímhol egy fiatal író, aki végre nem azzal van elfoglalva, hogy szövegét telezsúfolja értelmezési labirintusokkal, kollázzsal, felismerhető, felismerhetetlen  vagy fiktív intertextussal, illetve nyakatekert szóképzésekkel a poszt-posztmodern jegyében!”

            Nem, Falvai inkább az anekdotikus rövidpróza irányába indult, amelyben fiatalkora ellenére nagyon is otthonosan mozog. Novellái alapcselekményét dúsan megtűzdeli egymásból fakadó, spontán történetekkel, s az anekdotikusság általános használatán túl jellegzetes stílust alakít ki. Fontos alaptémái, melyeket a kötet címe csak részben előlegez, az unalom, a magány, valamint a zene. Vallásra vonatkozó mozzanatok is vannak a könyv második részében, de központi szerepet végül nem kapnak.

       A kötet első ciklusában (Gépindák) a Tatabánya melletti fiktív iparközség szülötte szólal meg, hol gyermek-, hol már serdülőkorára visszatekintve, évtizedek távlatából. Mondhatnánk, s ezzel saját dolgunkat is megkönnyítenénk, hogy összefüggő történetekről van szó, de ez pontosításra szorul. Valóban azonosnak tűnik e darabok elbeszélője, de az időkezelésben mintha nem volna teljesen következetes. A kötet indító, egyben legnagyobb szabású története szerint pajtásaival „a háború utolsó éveiben” születtek, s a forradalom alatt még nem töltötték be a tizennégyet, s ez némi feszültségben áll a történetmondás idejével, amely a kilencvenes-kétezres évekre tehető (erre utal a több helyen használt „most, évtizedekkel később” szerkezet, s hogy hazalátogatásakor „az erőmű tetejéről jó régen lekerült már a vörös csillag”). Pontosabban szólva az ekkor elvileg ötven-hatvanéves elbeszélő szóhasználata (vagy beszédmódja?) nem hasonlít arra, amit az ekkor élt emberektől megszoktunk. Lehet ugyan arra hivatkozni, hogy fiatalkorának elmesélése fiatalos beszédre ösztönözheti a történetmondót, de ez számomra nem oszlatja el ezt az egyébként apró feszültséget. Mivel a szerző a Gépindák ciklus címét választotta kötetcímnek, nyilván ezen az egységen van a lényegi hangsúly, a második rész, a Hiány-variációk egymástól és a Gépindáktól független öt történetet fog össze.

       Falvai vállalta, hogy könyve elolvasásához a nyitó darabbal, A kilencházzal hozza meg olvasója kedvét, és egyből elsüti aduászát. Ez a kötet központi írása, megtalálni benne az író legtöbb fontos stílusjegyét. A kilencház után ugyanis – jól megszerkesztettsége miatt, s mert a kötet legnagyobb ívű darabja – annak ellenére maradhat egy kis hiányérzetünk, hogy a többi történet is hasonló színvonalat hoz stílusában és szellemes fordulataiban. Ezekben is találhatók remek ötletek, de kevésbé fejti ki őket, illetve nem engedi annyira messzire burjánzani a mellékszálakat.

       Említettem az unalmat és a magányt, mely több novellában is, bár olykor csak a háttérben, de szervező elem. Az erőmű munkásainak életét megkeseríti az egyhangúság. Menedékük a kissé groteszk nevű Zokogó Majom, ahová munka után hallgatagon vonultak, hiszen „ki akarták lúgozni agyukból azt a mechanikus cselekvéssort, amely egy fél napra elsikkasztotta emberi mivoltukat, el akarták felejteni az ezerszer végzett mozdulatokat” (A kilencház). „Faterék gigászi küzdelmet folytattak az unalom ellen azokban az évtizedekben. […] Megejtően elszánt volt ez a harc a mindent elemésztő, kábító unalom ellen.” (Perpetuum mobile) „A foglalatoskodás volt a lényeg. A szavakkal soha be nem határolható, végtelenné terpeszkedő unalom elűzése” (Fater, muter).

            Falvai jól ragadja meg egy jellegzetes életmód mélyén a kivédhetetlen unalmat és az ellene való küzdelmet. Ehhez valamiképp kapcsolódik a Hiányvariációk egyes jeleneteiben megjelenőmagány is, hiszen több novellában hasonlóan ír arról az érzésről, melyet például az alkoholba menekülő Indián egyedülléte, de a másik galaxisból érkezett Lajos meg nem értettsége is jelez, illetve kiemelendő még a Zapatu című opus, ahol fontos szerepe van annak a nyomatékosító ismétlésnek, amely az egymásnak már újat mondani nem tudó két barát sörözését dühödt ürességgel jellemzi – s amely novellában az író egyébként fényeset villant fantázia terén. A zene témája jelen kötetben is közel áll a szerzőhöz – első könyve, az Allegro Barbaro egésze a zene megragadásáról szól –, otthonosan mozog benne. A Jáger Márti menyegzője című írásban is van szerepe, s a Kelenföld, december 24-ben is utal rá, de a Gloriában egészen érzékletesen nyúl a zenei élménynek és hatásának leírásához.

     Falvai Mátyás, úgy tűnik, jó utat választott. Ha ezen az úton marad, s tolla is hasonlóan biztosan dolgozik, remélhetőleg nem éri majd kudarc. Jól ragadja meg az élethelyzeteket, írása gördülékeny. Úgy tűnik, az anekdotikus történetekben megtalálta a hozzá illő hangot, de persze ha a regényt is kipróbálná, a Gépindákkal elérte, hogy biztosan elolvassam majd.

 

Falvai Mátyás: Gépindák, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2010.

 

Tébolyult kohóban; Közel-kelet

Tébolyul kohóban

 

Most sem érkezik más, csak a várt harag,

és a forgó elme rögtön ráharap,

remegést parancsol egy pecsétes kéznek,

mindig csak azt látja, amit mások néznek,

aztán bent magában, tébolyult kohóban,

amiben vágy és rend mindig csak mohó van,

ahol a határok szilánkosra törnek,

ahol nyakak nélkül feszülnek az örvek,

mindent, amit látott, látni vélt vagy képzelt,

amit megvetett rég, ami mellett érvelt

izzó egyveleggé gyúr, csavaroz, forral,

bugyborékol benne bűnbánat és bordal,

azután fáradtan, mintha neki járna,

elvonul aludni egy fájdalmas lázba,

míg a megvadult szív, mint egy inga súlya,

koponyám harangját kondulásig zúzza,

hogy végül ha elhal minden zaj, a csöndben

szilárduló ércem fagyott rendbe öntsem.

 

Közel-kelet

 

Szeretnék lassan elaszalódni

a nyílt sivatagban,

a szenvedésben

bűnbocsánatot nyernék,

utána pedig jöhetne

az örökkévalóság, ha muszáj.

 

Fantomfejek

 

„Óe!”

(Valami nő, tegnap, a 64-es villamoson)

 

Aggódom Öcsi bácsi miatt már egy ideje. Eleve, hogy neki van tévéje, de ráadásul a múlt héten kicsit kontaktos lett az antenna, és most csak azt a csatornát fogja, amin a Megalázda négy megy.

Kezdődik, figyeljen, Öcsi bácsi, ez most egy kísérlet lesz! Mi történik akkor, ha egy súlyos beteg, ráadásul alsó korhatáros (az azt jelenti, hogy tizenkét éves) kisfiú jelenik meg az ítészek előtt? Most akkor vele is …? (Tahózzunk?) (Leszögeztük, hogy ez lesz a koncepció!) Gyerekek, ez gáz, ennek Blikk-cikk lesz a vége, aztán meg mindenki felhördül majd, értitek, mindenki, vagyis fordulat következik be! Szikrázó probléma. Pofátlan probléma. Húshegynyi probléma.

Akkor itt vágjuk be a külön kis bemutatófilmet. Mert külön kis bemutatófilm előzi meg a srác leszereplését. Szívbemarkoló nullaegy pont empéhárom. Bélácskának hívják, itt él, ezen a lepukkant tanyán, és valami bőrbeteg, vagy mi. Mindenesetre szemöldöke nincs a srácnak, bár Öcsi bácsi akkor épp nem figyelt, amikor arról volt szó, hogy halálos-e amije van. Na mindegy, a kihullott szemöldök végül is elegendő.

És a probléma se olyan nagy (húshegynyi) (mégse), mert a bírákat előre értesítették, hogy most Béluska jön, aki hát, izé… tetszik tudni… ő olyan… különleges.

My heart will go ooooon – mindez Béluska feldolgozásában – mégegyszer hangsúlyozom: nincs szemöldöke!!! Aztán kitör az ajnár. Bár ez ide még nem elégséges énektudás, de kiderül, hogy Béluska bátor (mint egy római gladiátor)! Gyere, ülj is egy kicsit ide, az ölembe, (te kis bátor), mondja neki az a primadonna, aki középen szokott ülni, csak most Öcsi bácsinak nem ugrik be a neve.

Akkor a Szívbemarkoló nullaegy pont empéhármat ide kéne mégegyszer bejátszani, és a jelenet végén meg jöhet a nullakettő. Közben fülesbe bemondani az ítészeknek, hogy a „bátor” még legalább olyan kétszer-háromszor-négyszer hangozzon el, de persze az se baj, ha ötször! Bajnak nem baj.

Öcsi bácsi helyett is tiltakozom!!!

A Megalázda eddig makulátlanul, őőő, szóval, az volt, ami. Ezalatt pedig azt kell érteni, hogy nemzeti hovatartozásra, bőrszínre, nemre, szexuális identitásra való tekintet nélkül égettek szénné mindenkit, aki használható gagyifaktorral énekelt. Öcsi bácsi megbízott jogi képviselőjeként követelem, hogy hívják vissza mégegyszer Béluskát, és alázzák meg!!!

Bizony, akkor is, ha bőrbeteg!

Oké, Öcsi bácsi nem annyira tudja most megfogalmazni az érzéseit, mint én, helyette, de nem látják az arckifejezését? Nem látják a zavarodottságot? Ha meg tudná fogalmazni, valami olyasmit, sőt, igen, pontosan azt mondaná, hogy aki a Megalázdába jelentkezett, az mind, egytől egyig beteg, de egytől egyig bátor is (egyidejűleg). Nem? De! (És ezt a „de”-t már Öcsi bácsi mondta!!!)

Öcsi bácsi a konyhában megken egy zsíroskenyeret, és megeteti Pletykát. Mire visszaér, a kiszavazó show-ban, hogy is szokták mondani, tetőpontra hág a feszültség.

Most pedig nézzük meg a szavazás jelenlegi állását! … Nagyon szoros!!! Hölgyeim és uraim, nyolc szavazatnyi eltérés! És micsoda izgalmas fordulat: most a jobb oldali ismeretlen fantomfej alatt van több szavazat!!!

Na, és itt van az a pillanat, amikor ha megállítod a jelenetet, mármint nem „stop”, hanem „pause”, akkor pont itt látszik, amikor a kirugdalt, kiszavazott céda észreveszi, hogy Sanyi egy másik nővel jött, és minden további nélkül ülnek! Ott ülnek a közönség első sorában, kéz a kézben.

Bazmeg, Sanyi, ki ez a nő, bazmeg???!!!

Öcsi bácsi persze nem neten nézi (én is csak egy-két jelenetet), de ha itt meg tudná állítani a tévéjét, akkor itt láthatná, még ő is, pedig az egyik szeme mínusz hármas, a másik mínusz három és feles, de még ő is észrevenné, hogy a showman beszarik. (Talán Blikk-cikk? Forudulat, hördület?) De már jön is fülesbe (hála az égnek) az utasítás, hogy mit kell tenni egy ilyen helyzetben (kísérlet volt!!!). Aztán a fülesébe még valami eltévedten odakapcsolt csatornáról is hallatszanak ideges hangok, de nem látszik a showman-en, hogy megzavarná.

A fasz tudja, melyik track-et nyomjátok be ide, de valami kibaszott szívbemarkoló legyen!

És ha Viki néni (ő Öcsi bácsi mosolygósként számon tartott felesége) most nem a város felől döcögne a vonaton épp hazafelé (sok-sok Auchan-os zacskóval), akkor most Öcsi bácsi szokása szerint a pamlag támlájának tetején hagyva tarkóját felé forulna, jobbára inkább csak a sör beszélne belőle, és csak annyit jegyezne meg, hogy érzi a szagát. És Viki néni erre nem tenne fel hülye kérdéseket, mert róla még azt kell tudni, hogy ő olyan megértően mosolygós, Öcsi bácsi annak idején pont ezért vette el, mert Viki néni most nem akadékoskodna a köztudott tény miatt, hogy a televízió nem közvetít szagokat.

Ja, közben elkalandoztam, és a showman-ről meg elfelejtettem azt megemlíteni, hogy egyébként színész. Most megkéri a kirugdalt, kiszavazott cédát, hogy üljenek le egy kicsit. A zene, azt hiszem, kellőképpen szívbemarkoló. Azért ültek le, hogy a showman felfogassa a kirugdalt, kiszavazott cédával, hogy mi a baja (az a baja, hogy azt hiszi, hogy senki nem szereti, de miért ne lehetne ezt tizenöt percben is elmondani).

Márpedig én ehhez hozzászólnék még, mint (továbbra is) Öcsi bácsi törvényes képviselője. Öcsi bácsi nem hiszi, hogy minden veszve, talán lehetünk (és leszünk) még szájbabaszottul vidámak! Kedves nemzeti showmanünk, Öcsi bácsi azt üzeni neked, hogy tépd ki a füledből azt a biszbaszt. Félsz, mert most mutathatnád meg, hogy mekkora színész vagy. Már most bőg a céda, hát nem látod a lehetőséget? Nem látod, hogy a kisujjáig se érsz fel, amióta ő az utcasarok rongyaként definiálta magát, és emellett konzekvensen kitart? Nem látod, hogy ugyanaz maradsz, ami eddig voltál, hacsak most ki nem téped? Hát tépd ki azt a biszbaszt, és hecceld fel a cédát a maximumig! Hozd ki, amit lehet, a jelenetből, ne elégedj meg a színház falainak gyáva biztonságával. „Rossz vagyok, de használható”? Akkor most mutasd meg, és ne balanszírozz, mintha te balanszírozni jöttél volna közénk, ne nyugtasd a kedélyeket, nekünk te ne legyél az anti-Springer! Igazi rossz legyél, ne műanyag angyal! Aki óhajt, de nem cselekszik, az dögvészt áraszt. (Meg ezt a szarszagot.) Ha holnap nem lesz Blikk-címlap, akkor minden veszve. Így még elérhetjük az utolsó vonatot, ami a miheztartásig közlekedik. Ezt Öcsi bácsi üzeni.

Nem tudom, elaludt-e közben Öcsi bácsi, vagy csak alfába ment le. Az mondjuk tuti, hogy ha most elkezdene álmodni, akkor abban fogható lenne leglább egy másik csatorna. Épp a hírek utáni esti riportos menne rajta, és a műsorvezető bemondaná, hogy most Öcsi bácsiról lesz szó.

Most Öcsi bácsiról lesz szó. Sajnos Öcsi bácsinak egy kapa lóg ki a fejéből, és egy balta a hátából… Tessék? Ja, igen, majd’ elfelejtettem, tényleg: szóval az egyik lába meg hiányzik… … Jó, jó, oké, na, egyik fülét meg levágta egy mérges olasz szakács, hatvanhétben. De az egy külön történet. Én most csak annyit szeretnék mondani, hogy műsorunk jóvoltából, és persze annak köszönhetően, hogy önöktől özönlöttek a csekkek megható riportunk után…

Áááh! A francba! Ki kevert már megin’ a kávémba szóhajtót?! Jó vicc! Feri, ki foglak rúgatni, esküszöm!

Szóval a bejött összeg tíz százalékát átutaltuk Öcsi bácsinak, aki most megtalálta a boldogságot. A csaliboltban vett egy ebihalat, és most ezt gondozza. Úgy érzi, hogy még azt is meg fogja élni, hogy Berci, – mert így nevezte el – egyszer majd felnő, és belőle is igazi béka lesz. Azt mondja, ez kárpótolja őt azért, hogy Viki nénivel, a feleségével nem lehetett gyerekük, mert Öcsi bácsi sajnos [adáshiba]. De a lényeg, hogy Öcsi bácsi már teljes életet él. Higgyék el, nem olyan észrevehető az a műfül sem. Csupán annyi volt a nehézség a dologban, hogy ilyen műtétet csak az északi-sarki orvosok végeznek, oda pedig igen drága az útiköltség, de műsorunk jóvoltából valahogy csak összejött. Lássuk a riportot, amiben ehhez képest semmiféle újdonság nem lesz… … Picsába! Hülye Feri!

Sötét van, nem tudom melyik vonaton ülök. Részeg vagyok. Öcsi bácsi elaludt a pamlagon, Viki néni is igyekszik nem zörögni az Auchan-os zacskókkal.

Úgyhogy kuss legyen!

Az “első” magyar szonett felé

Bár fiatal koromban leírtam azt a mondatot, hogy „Philologia machina diabolica est”, ma már jóval megértőbb a viszonyom a legszorosabban felfogott filológiához (a textológiát pedig egyenesen imádom). Ez az írás forráskutatásról szól, a filológia talán legklasszikusabb terepéről. A tét nem kevesebb, mint a hagyományosan legelsőnek tekintett magyar szonett házatájának ismerete.

A legelső szonett számos nemzeti költészettörténetben sokat tárgyalt probléma (a Guiness-szemlélet nevében). Például a francia költészettörténet ugyan úgy tartja, hogy az 1530-as évek derekán az első francia nyelvű szonetteket (ezek fordítások) Clément Marot készítette, de természetesen megjelentek egy-két évvel Marot szonettjei előtti „elsőknek” javasolt szonettek is (amelyek valójában 14 soros epigrammák, amint rímsorozataik szerveződései mutatják). Azért az iskolai oktatásban hangsúlyosan az szerepel, hogy Marot a francia szonett atyja, s az ő szonettalakítása a minden későbbi francia nyelvű szonett mintája, minden más alakzat a marot-i „őstípushoz” képest írandó le. A szonettet előbb Európán belül a petrarkizmus divatja vitte szét, és a XVI. században, valamint a XVII. század elején sorban jelentek meg a „legelső” angol, német, spanyol, portugál, lengyel nyelvű szonettek. Volt azonban egy időbeli és kulturális határ. A kelet-európai irodalmakban a szonett csak a XIX. század elején bukkant fel, pl. az orosz költészetben egy Puskin-kortárs költőnél, Gyelvignél.

Látszólag nálunk is XIX. század eleji jelenség a szonett. Kazinczy Ferenc 1818-ban a szonettről szóló tanulmányában büszkén írta le, hogy ’a szonettet elsőül én adtam a magyarnak’. Ez ugyan így nem teljesen pontos, hiszen Kazinczy tudta, hogy őelőtte Csokonai Vitéz és mások is írtak már szonettet, no de mire való a kanonizálás, ha nem az elsőség kivívására? Miután Kazinczy rögzítette a magyar szonett „szabályait” (melyeknek az állítólag már 1805-ben megírt saját szonettje véletlenül éppen tökéletesen megfelelt), költőféltékenysége és az elsőségre való pályázás oda vitte, hogy a megelőző magyar nyelvű szonetteket könnyen negligálhatta: miután ezek „szabálytalanok”, nem is szonettek.

Ebből könnyen levonhatnók azt a következtetést, hogy a magyar szonett kezdetei nem a nyugat- és közép-európai, hanem a kelet-európai szonettkezdetekkel tartanak rokonságot. Ezzel szemben Magyar versszak című könyvemben hosszan érveltem amellett, hogy két költeményben az 1670-es években már megjelent a magyar szonett, s ezeket követte a XVIII. században Faludi Ferenc szonettje.

E szonettet – felülírva Kazinczyt, helyesen – a XIX-XX. századi filológia a legelső magyar szonettnek tartotta. Szerzője Faludi Ferenc (1704-1779), a mű címe: A pipárul, alcíme pedig: Uno sonnetto. A szövege így szól:

Hiv táram, dohányos börböncém,

Te tisztitod fejemet,

Szép pipám, égő kis kemencém,

Te enyhited mellyemet.

Füstecskéd kereng, forog, játszik,

És megvallom, vigasztal,

De alig tűnik s már nem látszik,

Azért engem meg is csal.

Sőt nem csal, leckét ád elmémnek,

Mert így lész vége életemnek,

Élő ember, gondold meg:

Mint a füst oszlik hirtelenül,

Úgy magad is fontold meg,

Elcseppensz egykor véletlenül!

Miért ilyen kései a „legelső” magyar szonett? A választ a két, az 1670-es évekből való magyar szonett magyarázza meg, vagyis az a két költemény, amely a címében tartalmazza a „szonett” műfajmegnevezést, de formai szempontból egyáltalán nem közelít a szonett formatípusához. Mert nem tud közelíteni. Miért nem?

A nagy Horváth János sem tudott szabadulni Kazinczy beszabályozó, kanonizáló hevületétől. 1951-ben megjelent Rendszeres magyar verstanában a Jövevény formáink fejezeten belül a Nyugat-európai jövevény formák alfejezetben tárgyalta a szonettet. Úgy, mint ami több, vagyis négy strófából, négy versszakból áll. „Nemcsak egy strófának, hanem többstrófás egész költeménynek köti meg versalakját a szonett.” (Horváth János: Rendszeres magyar verstan, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1951, 123. p.) Ugyanez megismétlődik Gáldi Lászlónál: „Némely szigorú szabályhoz kötött újlatin forma már nem is strófaképletet, hanem egy-egy egész költemény szerkezetét jelenti” (Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat, Godolat Kiadó, Budapest, 1961, 153. p.).

Ez a szemlélet, amely azt mondja, hogy a szonett négy strófából áll, költészettörténeti szempontból azért tragikus, mert ellentmond a régi magyar strófikus költemények úgynevezett strófaazonossági szabályának, amely azt mondja, hogy ha a költemény strófikus, akkor Legyen minden strófa (formai szempontból) olyan, mint a legelső versszak! Bizony, ilyen a mi Himnuszunk, ilyen a Toldi, ilyen a János vitéz, ilyen a Szózat, és még megannyi más. Márpedig a (petrarcai típusú) szonett a maga 4 + 4 + 3 + 3 soros egységeivel tökéletesen ellentmond a strófaazonossági szabálynak. E szabály annyira erős a mi költészetünkben, hogy innen nézve (a Tinódi Lantos Sebestyének, a Balassi Bálintok felől) egyszerűen lehetetlen a szonett alakzata. Csokonai Vitéz Mihályig kellett várnia a magyar poétikatörténetnek, hogy tudjuk, a szonett egy 14 sorból álló strófa egyetlen (ráadásul a 14 sor sincs kőbe írva, vannak sonnetto doppio-k (dupla szonettek), vannak sonnetti caudati-k (farkos szonettek), stb.). Azután: Gáldi László hitt abban, hogy a (14 soros) szonett kötött forma. Idéztük már tőle, idézzük megint: „Némely szigorú szabályhoz kötött újlatin forma /…/”. Ha ez igaz lenne, akkor egyetlen szonettforma létezne, és a későközépkori nagy poétikai váltás során ugyanúgy megszűnt volna eleven forma lenni, mint oly sok valóban kötött középkori versalakzat. A becslések szerint 1700-ig a francia költészetben valamivel több, mint 40 000 ránk maradt szonettel kell számolnunk. Joachim du Bellay óta rendkívül gyakori a szonettkötet, vagyis az, hogy a verseskötetben kizárólag szonettek olvashatók. Ha a szonett egyetlen alakzat lenne, az a monotónia tébolyát hozná magával. Nem, állításom szerint: nincs két egyforma szonett. A szonett nem költői forma, hanem formatípus. Életképességét épp a variabilitása biztosítja, mind a mai napig. Raymond Queneau nem a kötött formák (ilyen pl. a középkori Hélinand-strófa, vagy a Arnaut Daniel-i sestina), hanem a formes limitées (a korlátozott formák) között beszélt a szonettekről. Magyarul azt mondhatnánk, a szonett egyike a kvázi-kötött költői alakzatoknak.

De olvassuk tovább a Rendszeres magyar verstant! „/A szonett/ (Virág Benedek szavával ’hangzatka’, Kazinczyéval ’csengő dal’)”. /Horváth J.: i.m-, u.o.) Mint látni fogjuk, az irodalomtörténeti hagyomány Faludi Ferenc szonettjét úgy fogja emlegetni, hogy „Pipadal”. Joggal, és jogtalanul. Amiként a szonett rengeteg kombinációra alkalmat adó formatípus, úgy a műfaji közelségben-távolságban is elevenen mozgó volt. A XVI. századi poétikák rögzítik, hogy a szonett – miután tartalmát tekintve tökéletesen semleges – közel állhat a chansonhoz, az epigrammához, de az ode-hoz is. Pierre de Ronsard, aki oly sokszor írta át korábbi költeményeit, érzékelvén a szonett divatjának csillapultát, korábbi, a címében sonnet műfajmegnevezést tartalmazó műveinek címét ode-ra vagy odelette-re (ódára vagy ódácskára) változtatta. A magyar szonett a XIX. első felében költőink latens poétikájában a dalhoz állt közel.

Ami a variabilitást illeti, azért Horváth János is tapasztalt valamit. Megjegyzi ugyanis, hogy „Mind sorfaja, mind rímrendje tekintetében vannak a szonettnek különösebb változatai.” (Horváth J.: i.m., 124. p.) De térjünk rá arra, mit mondott Faludi szonettjéről! A szonett „Két négysoros és két háromsoros strófából áll, melyekben többnyire jámbikus tizenegyes és tízes sorok váltakoznak. A két első strófában a rímképlet ölelkező, s a két strófa egymásnak megfelelő sorai azonos ríműek (abba, abba); a másik kettőben rendszerint a terzináéval egyező (cdc, dcd), de lehet más elrendezésű is.” Lépjünk túl a szonett, mint négystrófás költemény történelmietlen és védhetetlen elgondolásán! A folytatás: „Faludi Pipadalát szokás elsőül tekinteni. Az valóban két négysoros és két háromsoros versszakból áll, amazokban kereszt-, emezekben aab – ccb rímelhelyezéssel.” (Horváth J.: i.m. 123. p.)

Ez igazán érdekes formaolvasat! Mert az általános Horváth János-i kánonnak Faludinál már az oktáva (az első nyolc soros rész) ellentmond, hiszen e szonett rímsorozatának kezdete nem abba, hanem abab (a szonettkezdetek lehetnek abba, de lehetnek abab rímsorozatúak is). Ráadásul a második 4 sor nem ismétli meg az első négy sor rímeinek a minőségét: nem abab abab szekvenciával van dolgunk, hanem abab cdcd szekvenciával. De ez még nem olyan lényeges! Hanem a szextett (az utolsó hat sor) esetében Horváth János valami miatt teljesen félreolvasott, mert így olvasta: aab – ccb. Holott ha diszkretizáljuk (vagyis minden mástól elkülönítetten szemléljük) az utolsó hat sort, ennek szekvenciája: aab cbc. A forma beszédes félreolvasása ez: Horváth János szabályosabbnak olvasta Faludi Ferenc költeményét annál, amennyire ez szabályos.

És most nézzük egyik lehetséges forrását! Miután a cím alatt ott szerepel az Uno sonetto műfajmegnevezés, a filológusok – igen helyesen – arra következtettek, hogy Faludi szonettje fordítás, ráadásul olaszból. Igen sok minden szól e (helyes) vélekedés mellett: tudjuk, hogy Faludi tagja volt a római Arcadiának, életműve túlnyomó része fordítás. Fordítás, persze ennek XVIII. századi válfajában, ahol fordítás és átdolgozás igen közel álltak egymáshoz. De a csekély mennyiségű Faludi-filológia nem talált rá az eredetire. Egyrészt azért nem találhatott rá, mert – valljuk meg – a tárgy, a pipa füstje, mint „az élet képe” meglehetősen közhelyes. Másrészt mert a XVIII. században, Metastasiónál és jelesebb kortársainál keresték az „eredetit”, a „mintát” a filológusok. A – bármiként is nevezzük – „magas irodalom” közegében, ahol természetesen hiába keresték.

Nos, egy minta mégis létezik. A könyv címe, amelyben föllelhető: ENCYCLOPÉDIANA. Hosszú alcíme pedig: Recueil / d’anecdotes / anciennes, modernes et contemporains / tiré / de tous les recueils de ce genre publié jusqu’à ce jour / de tous les livres rares et curieux touchant les moeurs et les usages des peuples / ou la vie des hommes illustres / des relations de voyages et des mémoires historiques / des ouvrages des grands écrivains, etc. / de manuscrits inédits / PENSÉES, MAXIMES, SENTENCES, ADAGES, PRÉCEPTES, JUGEMENTS, ETC. / anecdotes, traits de courage, de bonté, d’esprit, de sottise, de naiveté, etc./ saillies, répartis, épigrammes, bons mots, etc. Traits caractéristiques, portraits, etc. / Nouvelle édition, Paris, (s. d.), Garnier Frères, Libraires-Éditeurs, 886. p. A szöveg a következő:

Sonnet sur le tabac.

Doux charme de ma solitude,

Fumante pipe, ardent fourneu.

Qui purges d’humeurs mon cerveau

Et mon esprit d’inquiétude;

Tabac dont mon âme est ravie:

Lorsque je te vois perdre en l’air

Aussi promptement qu’un éclair,

Je vois l’image de la vie.

Je rappelle en mon souvenir

Ce qu’un jour je dois devenir,

N’étant qu’une cendre allumée;

Et, tout d’un coup, je m’aperçoi

Que, courant après ta fumée,

Je me perds aussi bien que toi.

E költemény lehető legszorosabban a szövegéhez tapadó, a lehetőségig „nyers” fordítása a következő: „Szonett a dohányról. // Magányom édes varázsa, / Füstölgő pipa, izzó kemence, / Ami a szeszélyektől megtisztítja agyamat / És elmémet a nyugtalanságtól, // Dohány, mely lelkem elragadja: amikor látlak eltűnni a légben, / Oly gyorsan, mint a villám, / Akkor az élet képét látom. // Emlékezetemben fölidézem, / Hogy egy napon ezzé kell válom, / Nem mássá, kihamvadt hamuvá. // És hirtelen észreveszem, / Hogy füstöd után futva / Éppúgy elveszek, mint te.”

Ha párhuzamosan olvassuk a Faludi-féle magyar és a francia szöveget, bizony ez ugyanaz a (nyelveken túli) költemény. A kulcsszavak ugyanabban a sorrendben, ugyanúgy jönnek elő: égő kis kemencém – ardent fourneau, te tisztitod fejemet – qui purge d’humeurs mon cerveau – hirtelenül – tout d’un coup – mert így lész vége életemnek – je vois l’image de la vie.

Maga a vaskos kötet, az ENCYCLOPÉDIANA a francia szöveg közlésén kívül szinte semmit nem segít. Nem közöl semmit a szerkesztőről vagy szerkesztőkről. Év nélkül jelent meg, az illusztrációkból, a tipográfiából és a Buonaparte Napoléonról szóló anekdoták tanúsága szerint valamikor a XIX. Század 2. harmadában, vagyis jóval Faludi Ferenc halála után. A francia vegyes kötet igen sok költeményt is ad páratlanul gazdag anyagán belül, olykor a szerző megnevezésével. Itt viszont sajnos nem kapunk szerzői nevet. Ugyanakkor a kiadás „Nouvelle Édition”, s nem tudható, hány kiadása volt korábban, s melyik a legkorábbi. Tapasztalataim szerint az ilyen típusú kézikönyvek folyamatosan alakulnak, cipelve magukkal régebbi anyagokat.

Ami Faludi Ferenc költeményének és a francia szonettnek a viszonyát illeti, minden eshetőség fennáll. Feltehető olyan olasz eredeti, melynek Faluditól megvan magyar fordítása, és a francia szöveg ennek az olasz szonettnek a francia fordítása. Feltehető az is, hogy ez a francia szonett az „eredeti”, amelynek készült egy olasz nyelvű fordítása, és a mi Faludink erre az olasz fordításra meg vissza. Mindegy. Azt az egyet most bizonyosságal tudjuk, hogy hol nem szabad keresni az esetlegesen még közelebbi „mintát”. És azt is, hogy hol kell. Olyan „populáris” könyvekben, amelyek a XVII-XIX. században a polgári vagy arisztokrata anekdotázást, csevelyt segítették elő. Olyan gyűjteményekben, amelyek a „magas irodalom” alattiak, mint az ENCYCLOPÉDIANA. Amely a XIX. század első felében, immár új kiadást megérve, természetes módon – mint nem lényegeset – nem adta meg a szerző nevét. A névtelen közhelyeknek, itt a memento mori közhelyének, igazuk szokott lenni, mondom kereken negyven év dohányzás után.

A harmadik

– Én úgy emlékszem – mondta Panni a kétszintes ágy felső emeletén –, hogy anyukának a hasában hárman gurigáztunk. Csak nem tudom, ki lehetett a harmadik?

Húga, Virág tágra meresztette szemét az alsó emeleten, s ekképpen vélekedett:

– Talán egy angyal volt ott, hogy ne féljünk bent a sötétben.

Az emeletes ágy gyanta illatot árasztott, s amikor egészen bebújtak a takaró alá, olyan kis háznak képzelték, amilyen a malackáké a mesében.

Ha Isti Apa került sorra az esti mesével, előbb eloltotta a lámpát, s ő is elnyúlt az ágy melletti szőnyegen. Feje alá tette két nagy tenyerét, melyekbe úgy simulnak a gyermekkezek, mint madár a fészkébe, s míg a lányok titokzatos árnyékok rebbenéseit figyelték a mennyezeten, érdekes történetekbe kezdett.

Akkor este volt valami furcsa a hangjában, s a mese sem úgy indult, mint máskor.

– Tanácskoznunk kell. – mondta komolyan. – Hallgassátok meg a történetet, majd mondjátok el, amit gondoltok.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy dúsgazdag király, s annak két fia. Ahogy felcseperedtek, azt mondták az apjuknak, hogy ők bizony elmennek szerencsét próbálni.

Az öreg király rájuk mosolygott, s mielőtt útnak indította volna őket, előhozott egy gyönyörű aranygolyót a kincstárából, s azt mondta:

– Jól vigyázzatok rá, mert ilyen kincs nincs több a világon.

Rájuk adta az áldását, s a fiúk elindultak hetedhét ország ellen. Mentek mendegéltek, míg egy sziklás fennsíkra nem értek. Kiderült, hogy az aranygolyó nagyszerűen gurul a szép egyenes helyen, s elkezdtek vidáman gurigázni. A labdán megcsillant a napfény, amint hol egyikük, hol másikuk felé tartott a sziklák között, s bejárt útjain újra meg újra összekötötte a gurigázókat.

Hanem egyszer nagy baj történt. A guriga beleesett a sziklás fennsík egy észrevétlen, mély hasadékába.

A kisebbik királyfi hallani sem akart arról, hogy anélkül menjenek tovább, hiszen az édesapjuktól kapták, aki azt mondta, hogy ilyen kincs nincs több a világon. A nagyobbik viszont látta, hogy a hasadékba csak a kisebbik férne be, és ha összekötözik a palástjukat, még akkor sem tudja az aljáig leereszteni a testvérét. Hogyha pedig kötél nélkül merészkedik tovább, lehet, hogy soha többé nem kerül elő a szakadékból. Úgyhogy a nagyobbik hallani sem akart róla, hogy a kisebbik leinduljon a mélybe.

Így történt, hogy a kicsi égre-földre kérlelte a nagyobbikat, hogy engedje le a palásthágcsón a szakadékba, a nagyobbik pedig égre-földre kérlelte a kicsit, hogy inkább mondjanak le az aranygolyóról, semhogy egyikük odavesszen.

 Isti Apa itt hirtelen abbahagyta a mesét, pedig most lett volna igazán érdekes, s azt kérdezte a kíváncsi hallgatóktól:

– Mit gondoltok, mit kell tennie a nagyobbik királyfinak?

Sokáig csend volt az ágy mindkét emeletén.

Nem lehetett tudni, hogy a mennyezetre vetülő árnyak mitől rezdülnek olykor. Isti Apa azt mondta egyszer, hogy kintről beszűrődő fények játszanak a függöny mintáival, de ki tudja, az is lehet, hogy nemcsak hárman voltak a szobában. Az elhangzott kérdés után olyan sűrű lett a csend, ahogy csak sokan tudnak hallgatni egyszerre. Aztán az árnyak nyugtalanabbak lettek a mennyezeten, mintha valami sokadalom mocorogna. Virág nem tudta eldönteni, hány angyal fér el egy ekkora szobában, de azt gondolta, hogy sokan vannak, és ők is éppen a nehéz kérdésen töprengenek.

Először Panni szólalt meg fent, s azt mondta:

– Akárhogy is kérleli a kisebbik királyfi a bátyját, semmiképpen ne engedjen neki. Már így is hibásabb a golyó elvesztéséért, mert ő a nagyobb. Nem szabad ezt azzal tetéznie, hogy a testvére életét is kockára teszi.

Virág addig már sok-sok angyalt megszámolt a mennyezeten, ezért így válaszolt:

– Szerintem a király jól ismerte a fiait. Azt is tudta, hogy gurigázni fognak a rájuk bízott kinccsel. Ezért olyan aranygolyót adott nekik, amelyik a szakadék fenekén szétpattant, s kiröppent belőle egy aranymadár. A fiúk nézték, ahogy felszáll a mélyből, s csivitelve előttük repdes. Ettől kezdve mindig arra tartottak, amerre az aranymadár mutatta az utat.

Isti Apa felugrott, nagy cuppanós puszikat nyomott a lányok homlokára, s szaladt anyához, akit Öcsikónak becézett, mióta azt kérte az esküvőjükön, hogy feleségként ő lehessen a kisebbik a családban, mert akkor a nagyobbiké a nagyobb felelősség.

Panni és Virág nem hallották, hogy apa és anya miről beszélnek, de sokáig nem jött álom a szemükre. Figyelték az angyalok tanácskozását. Bizony azok is a lányok válaszait fontolgatták, hiszen tudták, hogy a megoldás az ő feladatuk. Nehéz dolguk volt, mert azt akarták, hogy a nagyobbik felelőssége is megmaradjon, és a kisebbik vágya is teljesüljön, de úgy, hogy egyiküket se érje baj.

Nagy igyekezetükben nem vették észre, hogy a történet éppen róluk szól. Ott álltak a felső világ peremén, és néztek le az alsó világba, ahová olykor, mint magok a mély barázdába, égi kincsek zuhannak le.

 

Lewis Carroll: Évike Tündérországban – Ötödik Fejezet


ÖTÖDIK FEJEZET.

Tanácsot ad a Hernyó.

A Hernyó meg Évike egy darabig némán nézte egymást. Végül a Hernyó kivette szájából a tajtékpipát s únott, álmos hangon ezt kérdezte tőle:.

– Hát te kicsoda vagy?

Kezdetnek nem volt valami biztató. Évike félénken rebegte:

– Magam se tudom, kérem szépen, hogy most ki vagyok. Csak azt tudom, hogy ki voltam ma reggel, amikor fölébredtem. De azóta már rengetegszer megváltoztam.

– Hogy érted ezt? – szólt a Hernyó szigorúan. – Értelmesen beszélj.

– Sajnos, kérem, nem tudok értelmesen beszélni, mert nem az vagyok, aki vagyok, amint látni tetszik.

– Nekem semmit se tetszik látni – mondta a Hernyó.

– Sajnos, nem tudom jobban megmagyarázni, – felelt Évike illedelmesen – mert én magam sem értem az egészet. Aztán, tetszik tudni, borzasztó, hogy az ember napjában többször átváltozik.

– Már miért volna borzasztó?

– Lehet, hogy kegyed még nem ismeri ezt, – mondta Évike – de nemsokára megismeri majd. Ha majd begubózik és bábbá változik, aztán pillangóvá lesz, bizonyára furcsán fogja magát érezni.

– Egy csöppet sem – vetette oda a Hernyó.

– Embere válogatja – állapította meg Évike. – Én mindenesetre nagyon furcsán érezném magam.

– Te? Hát kicsoda vagy te? – kérdezte félvállról a Hernyó.

Most megint oda lyukadtak ki, ahol beszélgetésük legelején voltak. Évikét egy kicsit bántotta, hogy a Hernyó olyan kurtán-furcsán beszél vele. Ezért kihúzta magát és önérzetesen mondta:

– Azt hiszem, előbb kegyednek kell megmondania, hogy kicsoda.

– Miért? – kérdezte a Hernyó.

Évike ettől a kérdéstől megint összezavarodott. Minthogy pedig semmi elfogadható válasz nem jutott az eszébe s minthogy a Hernyó – úgy látszott – ballábbal kelt föl, Évike jobbnak látta faképnél hagyni őt.

– Gyere vissza! – kiáltott utána a Hernyó. – Valami fontos dolgot akarok neked mondani.

Ez már megnyugtatóbban hangzott. Évike megfordult és visszament.

– Csigavér – mondta a Hernyó.

– Csak ezt akarta mondani? – kérdezte Évike, türtőztetve haragját.

– Nem – felelt a Hernyó.

Évike arra gondolt, hogy nincs egyéb dolga, ráér várni, meg aztán hátha mégis mond valami olyasmit is a Hernyó, aminek hasznát láthatja.

A Hernyó néhány percig szótlanul pöfékelt, majd karját fölemelve, megint kivette szájából a tajtékpipát s így szólt:

– Szóval te azt hiszed, hogy átváltoztál?

– Attól tartok, hogy igen – szólt Évike. – Elfelejtettem, amit tudtam s minden tíz percben hol megnövök, hol összezsugorodom.

– Mit felejtettél el? – kérdezte a Hernyó.

– Hát például el akartam mondani: „Kis kacsa fürdik fekete tóban…”és egész máskép mondtam – felelte Évike szomorúan.

– Szavald el a „Családi kör”-t – szólt a Hernyó.

Évike meghajolt és belekezdett:

 

Este van, este van, ki-ki nyugalomba,

Rettenve sikolt fel az eperfa lombja.

A legkisebb fiú nekimegy a falnak,

Homlokát letörli, azután elhallgat.

Ballag a cica is, leteszi a könyvet,

Meg-megáll, körülnéz, elébb, elébb görnyed.

Egy-egy szárnyat-combot nyújt a kicsinyeknek,

Természete ez már a magyar embernek.

                                         

Pendül a kapa most, hazajön a gazda,

Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja,

Rikoltoz a bagoly, az imént fejé meg,

Kiteszi középre a nagy asztalszéket.

A gyermek is álmos, új ruhája készen,

Vasalót tüzesít az anyja ölében.

Nem mese ez, gyermek – így feddi az apja –

Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta.

 

– Összezagyváltad a sorokat – mondta a Hernyó.

– Néhol – mondta félénken Évike. – Azt hiszem, egyet-kettőt felcseréltem.

– Az elejétől a végéig rosszul mondtad – állapította meg határozottan a Hernyó.

Néhány percnyi csönd támadt. A Hernyó szólalt meg először.

– Mekkora szeretnél lenni?

– Ó, nekem nem a nagyság a fontos, – válaszolt sietve Évike – csak már únom ezt a sok változást, tetszik érteni.

– Nem én – felelte a Hernyó.

Évike hallgatott. Még soha életében nem kötözködtek vele ennyit. Félt, hogy kijön a sodrából.

– Meg vagy most elégedve úgy, ahogy vagy? – firtatta a Hernyó.

– Hát ha nem tetszik rossz néven venni, valamivel nagyobb szeretnék lenni – mondotta Évike. – Hét centiméter, az igazán kevés.

– Nem mondhatnám – felelt dühösen a Hernyó s amennyire bírt, fölágaskodott.

(Épp hét centiméter volt.)

– Csakhogy én nem szoktam meg, – kesergett szegény Évike – hogy ekkora legyek.

Közben pedig ezt gondolta: „Jaj, milyen hamar megsértődnek ezek az állatok”.

– Majd megszokod – mondta a Hernyó s pipáját újra a szájába dugta és pöfékelni kezdett.

Évike türelmesen várta, mikor szólal meg újra a Hernyó. Egy-két perc mulva ki is vette szájából a pipát, egyet-kettőt ásított, nyujtózkodott, aztán lemászott a gombáról, a fűbe csúszott és közben ezt mondta:

– Egyik felétől óriás leszel, másik felétől törpe.

– Minek az egyik felétől és minek a másik felétől – tanakodott magában Évike.

– A gombától – felelt rá a Hernyó, mintha meghallotta volna Évike gondolatát s már el is tűnt.

Évike egy darabig nézte-nézte a gombát. Azon törte a fejét, vajjon melyik az egyik és melyik a másik fele. Minthogy azonban a gomba tökéletesen kerek volt, ezt nem volt könnyű kitalálnia. Végül is, amennyire csak bírta, a gomba fölé nyújtotta a két karját s a kezével letört a pereméről egy-egy darabkát.

– No, most melyik? – tünődött Évike s beleharapott a jobbkezében lévő gombadarabkába, hogy lássa a hatást. A következő pillanatban heves ütést érzett az állán: tulajdon lába koccant oda.

Rettenetesen megijedt ettől a hirtelen változástól, de amint gyorsan törpült, érezte, hogy nincs veszteni való ideje. Tüstént enni akart a másik gombadarabkából is. Csakhogy az álla úgy oda volt szorítva a lábához, hogy alig bírta kinyitni a száját. Végül azonban mégis sikerült kinyitnia a száját s bekapni egy darabkát a balkezében lévő gombadarabkából is.

◊●◊

– Csakhogy kiszabadult végre a fejem – sóhajtott föl Évike boldogan.

De öröme csakhamar rémületté változott. Sehol se találta a vállát. Amint lenézett, egyebet se látott, mint egy éktelenül hosszú nyakat, mely úgy nyúlott ki a vállából, mint valami nádszál, sok-sok zöld levél közül.

– Mi a csuda ez a zöld izé? – kérdezte Évike. És hová tűnt el a vállam? És jaj, szegény kezeim, miért nem látlak benneteket?

Amint így beszélt, jobbra-balra forgatta kezeit, hátha sikerül megpillantania őket, de sajnos, nem sikerült, mindössze valami libegő-lebegőt látott a távoli zöld levelek között.

A kezét semmikép nem tudta a fejéhez emelni, hát megpróbálta a fejét lehajtani a kezéhez és roppant örült, hogy a nyaka könnyen hajlik ide-oda is, mint valami kígyó. Éppen sikerült neki kecses hullámvonalban lefelé hajolnia s éppen a levelek közé akart furakodni, amelyekről kiderült, hogy azoknak a fáknak a koronája, amelyek alatt sétált, amikor visszahőkölt egy éles szisszenésre. Egy jókora galamb röppent az arcába s szárnyával hatalmas csapást mért rá.

– Kígyó – visította a Galamb.

– Ne bántson engem, – mondta sértődötten Évike – én nem vagyok kígyó.

– Kígyó, ha mondom, hogy kígyó – ismételte a Galamb, most már szelídebben s zokogva tette hozzá: – Úgy látszik hiába minden.

– Miről beszél? – kérdezte Évike.

– Próbáltam a fák törzsébe, próbáltam a folyók partján, próbáltam a bokrokban is – folytatta a Galamb, rá se hederítve. – Ezek a kígyók sehol se hagynak békét.

Évike egyre kevésbbé értette, miről van szó, de nem akart közbeszólni, míg a Galamb be nem fejezte mondókáját.

– Mintha nem volna elég keserves kikölteni a tojásokat – folytatta a Galamb. – A tetejében még éjjel-nappal rettegnem kell a kígyóktól is. Három hete le se húnytam a szememet.

– Sajnálom, hogy megijesztettem – szólt Évike, aki már kezdte sejteni, mi baja lehet a Galambnak.

– Aztán amikor sikerült megtalálnom az erdő legmagasabb fáját, – folytatta a Galamb egyre jobban rikácsolva – amikor azt hittem, hogy végre megszabadultam tőlük, hát nem az égből tekergőzik le egy kígyó? Juj, te Kígyó.

– De hiszen mondom, hogy én nem vagyok Kígyó, – védekezett Évike. – Én kérem…én…

– Hát micsoda? – kérdezte a Galamb. – Látom, hogy most valamit hazudni akarsz.

– Én, kérem, kislány vagyok – mondotta Évike tétován, mert visszaemlékezett, mennyi változáson esett át ezen a napon.

– Hiszi a piszi – mondta a Galamb, mélységes megvetéssel. – Én már éppen elég kislányt láttam életemben, de olyant, akinek ilyen nyaka van, még egyet sem. Nem, nem, te közönséges Kígyó vagy, hiába is tagadod. Talán még azt is el akarnád hitetni velem, hogy sohasem ettél tojá[s]t.

– De igen, már ettem tojást – mondta Évike, mert őszinte kislány volt. – Csakhogy tetszik tudni, a kislányok épp úgy eszik a tojást, mint a Kígyók.

– Ezt se hiszem – mondta a Galamb. – Ha pedig úgy így van, akkor a kislányok se jobbak a kígyóknál.

Évike ezen annyira meglepődött, hogy egy-két percig egészen elnémult. A Galamb most vérszemet kapott s így folytatta:

– Hiába tagadod, tudom, hogy tojásokra vadásztál. Akkor pedig nekem mindegy, hogy Kígyó vagy-e, vagy kislány.

– De nekem nem mindegy – mondta Évike indulatosan. – Nem igaz, hogy tojásokra vadásztam. Különben se kellenének nekem a maga tojásai. Én nem szeretem a nyers tojást.

– Egy-kettő el innen – mondta a Galamb dühösen s visszaült fészkére.

Évike lelapult a fák közé, amennyire csak tehette, mert közben a nyaka belegabalyodott az ágakba és folyton föl-föl kellett kelnie s ki kellett bogoznia a nyakát. Aztán eszébe jutott, hogy a gomba egy-egy darabkája még kezében van s óvatosan hol az egyikbe, hol a másikba harapott és hol megnőtt, hol meg visszatörpült, mindaddig, amíg végre akkora nem lett, mint azelőtt volt.

Már olyan régen volt ilyen, hogy eleinte furcsán érezte magát. De néhány perc mulva beleszokott és mint azelőtt, most is beszélni kezdett önmagához:

– Szóval egyik tervemet már megvalósítottam. Jaj, de rémes ez a sok átváltozás. Sohase tudom, mi lesz belőlem egyik pillanatról a másikra. Most, hogy visszakaptam rendes magasságomat, első dolgom az, hogy kijussak abba a gyönyörű kertbe. De hogyan jutok ki oda?

Így beszélt s akkor egyszerre egy nagy térre érkezett. A téren egy házikó állott, körülbelül másfél méter magas.

– Akárkié is ez a ház, – gondolta Évike – nem nyithatok be így, mert halálra rémülne ilyen nagy lánytól.

Hát újra beleharapott a jobbkezében levő gombadarabba s addig nem is ment a ház közelébe, amíg megint félméternyire nem törpült.

 

 

Kontrollszerkesztette  Dobás Kata

(Lewis Carroll, Évike Tündérországban, ford. Kosztolányi Dezső, Budapest, Gergely, 1936.)