Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Stockholm-szindróma Bolgár módra

Hozzászólás most!

 

Üdvözöljük! Ön hamarosan egy ütközőállamba érkezik! Hogy ne érintse ez kellemetlenül, ezért rögtön egy történettel kezdenénk, amely egy zsidó kisfiúról szól, aki Titus császár diadalívét látva megkérdezte nagyapját, hogy miért is épült ez a hatalmas monstrum. A nagypapa válaszában egyszerre utalt a történelmi eseményre, mely miatt az emlékmű épült, valamint ennek saját jelenüket érintő legfontosabb konklúziójára: „Tudod kisunokám ezt Titus császár emeltette, miután megnyerte a zsidó háborút, de hol van már ő és birodalma, miközben mi még mindig itt vagyunk.”

 

Tehát Ön egy ütközőállamba érkezik. Gratulálunk! Mostantól az ebből következő történeti kontextus fogja meghatározni identitását. Nagyhatalmak tökrészeg politikusai egy kiterített térkép felett aszerint fognak dönteni a sorsáról, hogy melyiküknek mekkora darabot sikerült a papíron lehányni. Nem láthat majd valóságos forradalmakat, mert az ilyen típusú eseményeket az Ön országában külföldi rendszerek által küldött ejtőernyősök fogják megszervezni. Az egyes kormányok és államformák viszonylag gyorsan követik majd egymást, ezért ne számítson arra, hogy ugyanabban a politikai rendszerben éri el a nyugdíjkorhatárt, ahol fiatal éveiben munkába állt. Szocializációja az éppen regnáló hatalmi rendszer külföldi megfelelőjének mintájára fog bekövetkezni. Mindent tudni fog a mintául állított államok kultúrájáról, míg azok az Önéről elenyésző információkkal fognak rendelkezni, például keverni fogják Budapestet Bukaresttel stb. Hasonló értelemben fog nyelvet is tanulni. Hamarosan tehát semmit sem fog érni, amit tanult.

 

Állami vezetői vagy az ütközőállamok sajátos helyzetének leginkább megfelelő hintapolitikusok, vagy a zavarosban kitűnően halászó szerencselovagok közül kerülnek majd ki. Ha érvényesülni akar, akkor Önnek is célszerű lesz e bevált magatartásminták közül választani. Történelmének gócpontjai az évszázadok során bekövetkezett különböző nemzeti katasztrófák (Augsburg, Muhi, Mohács, Világos, Trianon, 1956) és nem az ezek közt elért rész-sikerek (Nándorfehérvár, Isaszeg, 1989, 2003(?)) lesznek. Minden nyugodt időszak csak átmenetet fog képezni két tragédia között. Véletlenül se gondoljon úgy a hasonló sorsú országok polgáraira, mint az Ön barátaira és sorstársaira, mert ők lesznek a legnagyobb ellenségei. Velük minden kapcsolata csupán fegyverszünetként, vagy érdekbarátságként értelmezhető, ami gyakran csak egy külső hatalom manipulációjának köszönhető. Annál kevesebbet fog tudni a hasonló sorsú népek történetéről, minél inkább kapcsolatba hozhatóak saját országával, mert ami itt gyásznap, az ott örömünnep, és ilyen körülmények között nehéz közös alapra helyezkedni.

 

Hazájának (vagy nevezze, ahogy akarja) történeti sajátosságai meghatározzák majd mindennapjait is, mert mindig csatlakoznia kell majd valahová. Általában két, egymás megoldásait radikálisan kizáró törekvés áll majd rendelkezésére, amelyek hatalomra jutásuk esetén mindig mindent újrakezdenek. Ne legyenek azonban illúziói, mert ha nem csatlakozik egyik irányvonalhoz sem, akkor is be fogják sorolni valahova (akár különböző oldalról egyszerre két helyre is), de ugyanakkor egyik csoporthoz való csatlakozása sem garancia arra, hogy ezt tényleg elismerik, és oda is fog tartozni. Bárhol él, tanul, vagy dolgozik a különböző külső érdekszféráknak megfelelő frontvonalak ismételten ki fognak rajzolódni az életében, ezért minden eredményt tekintsen átmenetinek. Számítson arra, hogy az ütközőállamok értelmisége között mindig akadnak például Bolgár Györgyök, akik jogosnak tekintett felháborodásukat kibeszélendő Isztambulba, Bécsbe, Brüsszelbe, vagy Stockholmba futnak, hogy ott minél jobban eláztassák saját hazájukat. A jelentéstétel azonban olyan tragikus eseménybe torkollhat, amelyről a következőképpen számolt be egyik történetírónk, Ménrótfalusi Tóth Vászoly, aki hívatlanul lett részese a történéseknek:

 

„A méltán híres stockholmi csata a következőképpen zajlott le. Bolgár félvén az országot uralni kívánó fagyosszent hatalmának despotikus kiterjesztésétől Svédországot kereste fel, hogy az ánglusok nyelvén az ottani közvélemény elé tárja Magyarföld egyre nyomorúságosabb állapotát, miszerint a despota letette hivatalukból a törvényesen választott tisztviselőket, és elvette a legálisnak tekinthető milliós végkielégítések 98 %-át, nem beszélve arról, hogy egyes művészeket és más közszereplőket is folyamatos inzultusoknak teszi ki. Miközben Bolgár ilyen szavakkal tüzelte harci szellemre az egybegyűlteket, a helyszínen hirtelen és váratlanul – egyes beszámolók szerint szélsőjobboldali irányból – portyázó magyar könnyűlovas különítmények jelentek meg, akik az előadóra és az őt körülvevőkre a hazaárulás kartácstüzét zúdították. A rajtakapott szónok, aki eleinte valószínűleg nem is tudott mit kezdeni azzal a problémával, hogy magyarokitt is vannak, és ezért most már nehéz lesz neki kibeszélni őket a hátuk mögött, hirtelen zavarba jött a váratlan támadástól, de a körülötte lévők már felvették a harcot az ellenség fasisztának nevezésével.  Nyilván odaveszett volna az egész különítmény, ha nem következik be a svéd dragonyosok szervezett hadának ellenlökése, akik „ez nem vitaest” csatakiáltással megtörték a könnyűlovasság támadását. Mindkét fél részéről többen súlyos sebekben hagyták el a csatateret, de halálos veszteségekről nem tudunk.”      

 

A stockholmi csata hamarosan nemzetközi hírre tesz szert, melyből Önnek, ha nem áll egyik oldalra sem, akkor csak annyi jut, hogy égjen a pofája, ezért javasoljuk, tartson magánál mindig – különösen hírműsorok olvasása, vagy nézése közben – extraerős fényvédő krémet. Legyen óvatos, mert elképzelhető, hogy Bolgár György meggyőzi Isztambulban a főszerdárt, Bécsben Metternich kancellárt, vagy Stockholmban a svéd királyt, hogy Magyarországon sürgős beavatkozás szükséges, ezért küldjenek pár ezer krími tatárt, vagy német dragonyost esetleg egy kötelék Gripent a korábbi demokratikus állapotok helyreállítása céljából.

 

Ellenpéldák természetesen vannak, és végsősoron akár ki is vándorolhat, de vegye figyelembe, hogy egy ütközőállam polgáraként a legrosszabb, ami történhet Önnel, hogy megszűnik ez a státusza, mert ebben az esetben a világ az Ön számára értelmezhetetlenné válik. Az ütközőállam és benne Ön, akkor éri el ugyanis történelmi lehetőségeinek csúcspontját, ha képes a különböző érdekszférák között saját jogosultságát felmutatni. Pontosan azt kell tehát tennie, amitől Bolgár György óvni kívánja:

 

„Ennek az önkényes, basáskodó, fölényes kormánynak a feje, Orbán Viktor, aki ma az Európai Unió elnöke. Március 15-én, a magyar nemzeti ünnepen mondott beszédében kijelentette: Magyarországot hevesen támadták az utóbbi időben külföldről, de visszavertük ezeket a támadásokat. Mint a múltban, amikor a magyarok nem fogadták el Bécs és Moszkva diktátumát, most nem akarják elfogadni Brüsszelét sem. Itt tartunk most.”[1]

 

Nem fogadhatja el tehát külföldi hatalmak diktátumát, de figyelembe kell vennie ezek elképzeléseit és ezen belül saját érdekeit. Kezelje azonban megértéssel egyes polgártársainak érzéseit, akik hajlamosak különösen erős szimpátiát érezni az országot kívülről befolyásolni akaró nagyhatalmak, vagy ezek hazai megbízottai iránt, akik alig várják, hogy nekik Moszkvából, Isztambulból, Bécsből, vagy Brüsszelből diktáljanak.

Mindezek után még egyszer üdvözlet itt a különböző érdekszférák frontvonalai között húzódó senkiföldjén két katasztrófa között! És most, hogy az előírásnak megfelelően megkapta a szükséges tájékoztatást, nyugodtan felsírhat.

 

Bejegyzések

Dragan Velikić: Bréma-ügy (regényrészlet)

Hozzászólás most!

Kivárási rajon

 

Megőrizni magunkat önmagunknak, ez volt Ivan Bazarov leleménye. Akkor látott hozzá valóra váltásához, amikor az újjászerveződő országban kitörölte a nevét a hivatali labirintusok láthatatlan listáiról. Miden egyes nap csoda, semmi nincs előre meghatározva. Vessük el a holnapi nap használati utasításait! Minden pillanat érdemes az örökkévalóságra. Hogy ezt sikerre vigye, ahhoz meg kellett szabadulnia a tervektől, minden egyes napot egy önálló életként kellett megélnie. Nem is kell kimozdulnunk a szobánkból, hogy megtett utunkat a kilométerszámláló ezrekben mutassa. A világ tele van jelekkel, föltéve, hogy a kijelölt útvonalat mellőzve haladunk. Az építőanyag elpusztíthatatlan, az új épületeket a romokból alapozzák, az életek nem vesznek el a halál tényével, egy-egy ember emlékeinek fonala könyvlapok között talál helyet, ott marad a lenyomatuk egy bőrönd viseltes fogantyúján, a konyhaszekrény vitrázsán.

Két hónappal azután, hogy Olivera lakásában mindent átrendezett, Ivan egy este a nappali kilátójában állva a Vltava kávéház előtti parkolót bámulta. Úgy érezte, eljutott arra a pontra, amikor semmire se gondol, tekintetével csupán végigsiklik a külvilág formáin. Ám a tér befogása, amelyhez a Vltava toponima rendelődött, felidézte benne a kedvelt zenemű hangjait, a hullámok egyhangú sustorgását. Valahol a belső hallása mélyén Smetan Vltavája hömpölygött, felhangzott a kürt a szürkületben. A parkoló betonrengetegét felszívta a lekottázott hangjegyek hieroglifájába plántált zöldellő táj.

Van egy pillanat szürkületkor, a nappali fény elosonása táján, az éj egy pillanata, amely a gondolatot nem oly módon oldja el, ahogyan az alkonyat teszi. Ez órán, a fény és a sötétség határmezsgyéjén az egész mögöttünk hagyott út egyetlenegy képbe sűrűsödve dereng fel – egy metszéspontban találkozik az összes elképzelhető történet, minden lehetséges felejtés. A gondolat csak futólag érinti az emlékezet reliefjét, a légy kiszámíthatatlan röppályáján cikázik, szavakba, szagokba, hangokba kódolását elkerülve olyan csupán, mint vetett szikra, mely ellobban az áttetsző levegőben. Hét lakat alatt a megtett út szakaszai. Az őr nyugodt. Zár vigyáz zárat, feledés előzi a teljes tudást.

A megnyugvás e pillanata, a biztonságos menedék feletti elégedettség egyszeriben szertefoszlott, amikor Ivan szeme, miután a nappali szoba kilátópontját elhagyta, megakadt a játékokat őrző ládán. Ez volt az egyetlen bútordarab, amelynek nem sikerült helyet találnia. Egyik faltól a másikig tologatta, besuvasztotta az előszoba sarkába, a fogas alá, de már másnap reggel betaszigálta a loggiába.

Teodora ebbe a ládába tette be az évek során az új játékokat, nyomban Ivan születésnapja után. Az ajándékok bizonytalan időre eltűntek szem elől, a láda köztes állomásán időztek, és onnan olyan időközökben kerültek elő, amelyek hosszát Teodora diktálta. Egy-egy értékesebb játékszer előhozását a mágikus rejtekhelyről természetesen elodázhatta egy-egy hazahozott gyenge osztályzat vagy csínytevés.

Ekképpen értette meg Ivan nagyon korán, hogy minden ígéret, mindaz, ami a tételes birtoklás fiktív listáján szerepel, csak egy feltételezés. És ahhoz, hogy ez a feltételezés beteljesüljön, megfelelő körülmények létrejövetele szükséges. Annak üteme, ahogyan az ajándékok a hétköznapi játékállományba kerültek, olyan rendszerességet követett, mint ahogy az évszakok váltakoznak. Anyja tartotta a szavát: hogyha Ivan rendesen teljesítette kötelességeit, az új játékok kontingense az ünnepi átadás-átvétel pontosan meghatározott napján elővándorolt a mágikus ládából. Ivan így ízleli meg a kivárás élvezetét, örömét lelve a beteljesülés késleltetésében. Születésnap után nyomban a láda elnyeli az ajándékokat, a csábos holmi határozatlan időre eltűnik szem elől.

Sok év után, az örömök elodázásának szenvedélyétől megverve Ivan a lányokat is mindig egy majdani napra hagyta, amely okvetlenül felvirrad, de csak a türelmi időszak után. Ez az inkubáció arra volt jó, hogy Ivan gondolatban lejátszotta mindazt, ami óhatatlanul vár rá. Noha a késleltetés ritmusát már nem az anyja dirigálta, ez még nem jelentette azt, hogy az elvermelés periódusai rövidültek volna. Ellenkezőleg, az egymásra találás halogatása elégedettséggel töltötte el Ivant.

Emiltől abban az évben, amikor hozzájuk költözött a Dorćolra, három kocsiból, villanymozdonyból és lefektetve két méter hosszú ellipszist alkotó sínkészletből álló játék vonatot kapott ajándékba. A drága játékszert csak különleges alkalmakkor vette elő. Anyja kijelölte azt a helyet a nappaliban, ahol szabad volt átengednie magát a vonatozás örömének. Előtte el kellett mozdítani az ebédlőasztalt és a hat masszív széket.

Papírba tekerve hevertek a doboz alján a vagonok és a mozdony, szép sorban a vágányszakaszok és az egyenirányító sötét doboza. Most végre tartós elhelyezést nyerhet legkedvesebb játéka. És átengedheti magát a régóta halogatott utazásnak. A modellvasutat a hálószobában, az ágy és a szekrény közötti térben szerelte össze, felfénylettek a fémfelületeken a hajnali fény első sugarai.

A belső tér formarendjével, amelynek kialakításában fontos szerep jut a tárgyak elrendezésének a lakásban, Ivan Bazarov elérte, hogy minden alkalommal, amikor áthaladt bejárati küszöbe pontonhídján, azt a világot odakint elviselhetőbb változatában élje meg, félre tudja tenni a történéseket, amelyeknek egyetlen célja, hogy elfedjék a mindennapok bármely képletének szerves részét alkotó állandót: az emberi nyomorúság értelmetlenségét. Erre szolgálnak az ünnepek, a transzparensek, a vidám parkok, a kongresszusok, az ünnepségek, a játékszalonok, az államfők portréi, az összeesküvések, a stadionok, a memoárok. Ez a külső világ töredékesen bemásolódott a feljegyzésekbe, amelyeket Ivan nap nap után betűzdelt a könyvek lapjai közé. Amit lejegyzett, az megteremtette a világ áttekinthetőségének illúzióját. A rákérdezés órája, hogy mi értelme is van annak, amit tesz, természetszerűleg a beláthatatlan messzeségbe tolódott. Annak képtelensége, hogy bármiféle történet lekerekíthető, felmentést adott Ivannak az alól, hogy nem jut megfogható eredményre.

 

Életünk legfontosabb eseményei azok, amelyek nem történtek meg velünk, miközben olyannyira áhítoztunk utánuk, hogy életműködésünk részeivé lettek. Legfontosabb emlékeink termőtalaja a vágyakozás, hogy amire évek kívánkozunk, meg is történjék. Ezek életünk sarkpontjai. Semmi esetre sem az értelmetlen tényadatok, amelyek elpusztítanák a bensőnkben zajló életet, azt a hatalmas kartotékát, le nem jegyzett naplót, amely életünk igazi medre. Mély meggyőződésem, hogy az emberek között húzódó legnagyobb szakadék az, amely azokat, akik a meg nem történt eseményeket életük legfontosabb részének tartják, elválasztja azoktól, akik ennek semmilyen fontosságot nem tulajdonítanak, abban a hiszemben, hogy a meg nem történt olyasvalami, aminek nincs átjárása a megtörténthez. Egy élet igazi személyi igazolványa a kimaradt események leltára. Hiszen, semmi kétség, életünk megformálása termeli ki a külső tényeket is.

Ma már világosan tudom, miért emlegette olyan gyakran a nyolcvanas évek végén Torbica ezredes az esti kvaterkázásokon, a Bristol éttermében, ahonnan a város szállodai titkosszolgálatát irányította, „az események kivárási rajonját”. Az eseményeknek ez a „kivárási rajonja” pontosan meghatározott topográfiai adatnak bizonyult. Akkor meghökkentett a felismerés, hogy a szolgálatok, amelyekről azt hittem, hogy munkájukat kizárólag tényekre alapozzák, egy ezoterikus elvet követnek, amely szerint mindama lappangó és ismeretlen valójában „az események kivárási rajonjának” a tartozéka. Torbica ezredes azt állította, hogy az események kivárási rajonja olykor ideális hely a nagyobb egységek pihentetésére. Leki alkatát illetően Torbica ezredes egy középkori alkimista vonásaival rendelkezett. Nem mellékes persze, ki milyen módon szeretkezik. És hogy ezt Torbica ezredes hogyan művelte, arról Ninától részletesen értesültem.

„Kivárási rajon” – mire szól a készenlét? Ezen akadt fenn Nina. A lehetséges támadásra? És miért pihennének a nagyobb egységek a támadás kivárási rajonjában. Nem lenne jobb, ha olyan rajonban pihennének, ahol semmi sem várható? Kivéve az ő pihenésüket.

Épp itt van a kutya elásva, magyarázta az ezredes. Mert a mi katonai doktrínánk alapvetően azt vallja, hogy minden terület kivárási rajon lehet, ahol a nagyobb, de emezek, a kisebb, apróbb egységeket is meglepetés, vagyis támadás érheti. Ez a háború, amelyet most vívunk, és amely rövid lesz, igazolja a doktrínát, amellyel összhangban az egész terület a támadás kivárási rajonja.

Nem annyit tesz ez, hogy a nagyobb egységek sehol sem pihenhetnek?

A mi stratégiánk lényege ez: elég nagy egységeket kell kialakítanunk ahhoz, hogy a pihenés általuk elfoglalt rajonja lefedje az egész területet. Ilyen módon a meglepetés csak részleges. És persze itt van még a biztonsági hálózat, amelyet a biztonsági szolgálat épít ki. Nélküle nem is lenne nyugtuk a nagyobb egységeknek.

Hogyan alakíthatók ki ilyen nagy egységek?    

Az egész nép egy nagy egység, mind között a legnagyobb. A mi katonai doktrínánk azt vallja, hogy olyan nagy egységgel, amilyen a nép, a meglepetés minden kivárási rajonja csak elméleti feltevés.

De egy ilyen nagy egység, épp a nagysága miatt, nem lehet kitéve meglepetésnek?

Ez itt a bibi. Hogyan lehetne taktikai szükségletekre széttagolni azt, ami ilyen nagy? Megtartva eközben, a széttagoltságban is, a széttagolatlan nagyság fontosabb összetevőit.

Kiderült, hogy a „nagyság” amiről Torbica ezredes beszélt, gyenge anyagból készült, és minden taktikai szükséglettől függetlenül széttagolódott. Torbica ezredes már 92 nyarán elhagyta Belgrádot. Utóbb egy vezérezredestől, aki egy ideig a Bristolban lakott, úgy hallottam, hogy Torbica ezredest Boszniába vezényelték, és ott új katonai alakzatok szervezésével foglalkozott. A lehallgató készülékek körül a gondoskodást a titkosrendőrség emberei vették át, akik mindennapi vendégek voltak a szállóban. De a szállodavendégek között nem voltak már külföldiek.

Kihallgatni saját magunkat? De kinek kell jelenteni? Nem, nem vagyok paranoid. Én csak tisztelem a tényeket.

 

Miután a másik lapot is teleírta, Ivan kitépte mind a kettőt az ívből, kettőbe hajtotta, és odament a könyvespolchoz, amely a két ablak között volt felfüggesztve, olyan falrészen, ahová sohasem vetül közvetlen fény. Itt kaptak helyet a legértékesebb könyvek. Egy rövid percre megtorpant, mielőtt a hátsó sorból kiemelte volna Dvorniković A jugoszláv jellemrajza című kemény fedelű, zöld borítós könyvét, hogy a kettőbe hajtott lapokat becsúsztassa lapjai közé.

Azt is megérte hát Ivan Bazarov, hogy eljutott „a pihenés kivárási rajonjába”. Mert hiszen ha az ember saját feje szerint rendezi be az életét, az éppenséggel a valódi pihenés enyhelye. És mint ahogy Oliverától tanította meg vele, Pannónia sok városa olyan hely, ahol kétezer évvel ezelőtt római légiók pihentek. A külvilág zűrzavara többé nem ingathatta meg a belső topográfiát. És nem tanakodott többé azon, ki légyen a felforgató. Ki az oka annak, hogy lehetetlenség normálisan eljutni egyik utcából a másikba, egyik városból a másikba, egyik országból a másikba? Ki rendezte át a színpadot, amelyről sok kulissza el is tűnt? Ha pedig egyszer tárgyak eltűnnek a látókörből, velük tűnnek el szokások is. És nem is csak a szokások, hanem az ízlésvilágok egész skálája, amit a kifinomult íny megérez. Végezetül, amikor elromlik a látás és a hallás, amikor nehézkesebbé válnk a mozdulatok, és az álmatlanság állandósul, csak az íny marad. A süketülés csendjében, a látásvesztés sötétségében már csak az íny észlel élvezeteket.

Az Ivo Lola Ribar utcában, Aco péküzletében vásárolt habos sütemények, amelyeket hébe-hóba tett látogatásain vitt neki, felélénkítették anyja elbágyadt agyát. A cukrászmesterség fortélyaira épülő impérium volt az utolsó pihenési rajon Teodora Tasić–Bazarov–Kohot számára. Miközben az idős asszonyt nézte, aki ínyével szétnyomkodta a gyümölcsös tölteléket, és grimaszokkal adta tudtára örvendezését, elnézve ezt  magatehetetlen lényt, aki, elveszítvén az utolsó jobbágyot is, aki felett királyi hatalmat gyakorolt, órákon át gubbasztott foteljében a tévé előtt, és ki tudja, miféle fantazmagóriákat rakosgatott össze csámcsogva, e látvánnyal szembesülve Ivan először fedezte fel, hogy beszélgetni tud az anyjával. A végső pihenő rajonjába érő, már kizárólag az ízlelés érzékszervére hagyatkozó Teodoráról lehámlottak mindazok a makacs rögeszmék, amelyek egész élete során elfojtottak minden természetességet, megbéklyóztak minden beszélgetést. Most éppen az öregségnek ez a tehetetlensége váltotta ki Ivanból, hogy szeretettel gondolt anyjára. Egyszerre minden lecsupaszítva jelent meg: a lefittyedt ajkak csemcsegése, miközben hullanak róla a morzsák, a kialvó testet körüllengő savanykás szag, a rikácsoló nevetés az elégedettsége jelzésére, amikor néhanapján beállított hozzá a betegszobába. És ebben a lemeztelenedésben Ivan végül közelinek érezte magához az anyját. Eltávozása után még sokáig ott érezte a kezén anyja köszvénytől elformátlanodott ujjainak szorítását. A 2-essel a Slavija felé villamosozva fülében hallotta a hangját, a jármű ablaküvegén üres tekintete nézett vissza rá, átérezte a szótlanságot, amelyben egy beteljesületlen élet lobbant utolsót. Most végre meg tudta bocsátani neki azt a sok játékot a láda fogságában, amelyek örökre újak maradtak, aranyemeltyűiként annak a biztonságnak, ami Ivan egész élete során a legfőbb érték marad. Az élmény teljességét csak attól kaphatjuk, amit nem érünk el, ami az ígéret rajonjában reked, soha nem ér fel vele, ami beteljesül. Hiszen Ivan megismert városokat, amelyekben sohasem járt, fel tudott idézni élményeket, mlyek nem történtek meg, tapasztalatot épített az át nem éltből. Az építőanyag elpusztíthatatlan, a romokból új építmények emelkednek. Az embereket is a meg nem történt építi. A valaha volt világokat nem nyeli el a pusztulás. Mindennek támad örököse.

Anyja halála után, amikor ledőlt az utolsó pannó is, Ivant már csak egy hajszál választotta el a láthatatlanná válástól. Ezt a végső, a legnehezbb lépést a Bristolban fennálló alkalmazását feladva tette meg, elpárologva mindenféle hivatal összes nyilvántartásából. Ettől a pillanattól kezdve minden lehetőség nyitva állt előtte, mert ő már egy senki volt, vagy pontosabban bárkivé válhatott, akit elgondolt magának.

Visszatette Dvorniković A jugoszláv jellemrajza című könyvét a helyére, gondosan elegyengette a könyvgerinceket, és odaállt a kilátóba. A júniusi nap rekkenő hősége után az eső első cseppjei a por szagát hozták, de máris zápor szakadt le. Várt vagy húsz percet, amíg az eső eláll, és kilépett az utcára.

 

Amikor valami nagyon távoli pontra szögezzük a tekintetünket, a szemünkben megjelenő képek lassan tompábbá válnak, mígnem összemosódnak, s végül olybá tűnik, hogy a dolgok nyilvánvalósága, valószerűsége elvész, és hogy pittoreszk erejével csak a képzelet jelenítheti meg a részleteket, adhat nekik formát, nagyságot, színt, melyek persze bizonyos módon mégiscsak összefüggenek a dolgokkal, de nem teljesen fedik őket.

Ehhez hasonló a történelem és a hagyományok kapcsolata is. Hogyha rég letűnt napokra vetjük lelki szemeinket, egy meghatározott pontig éles körvonalú objektumok, történelmi tények rajzolódnak ki előttünk, egyszer aztán a történetiséggel elkeveredve, a hagyomány fokozatosan elkezd olyan valós eseményekre hivatkozni, amelyeket már átitatott az imaginácó és a fikció; ahányszor csak reális tényekre lenne szükségünk, ennélfogva, a képzelet elevenen ható leleményeibe botlunk, a  kiszorított  történelem helyébe azok lépnek, megfosztva így a szellem látóképességét az igazság maradék gyér magvaitól is   

 (KARLSBAD, Guide through the health resort, Otto Maas’s Sons, Vienna, 1906)

(Fordította: Bognár Antal)

Bejegyzések

Falvaindák

Hozzászólás most!

Nem lepődnék meg, ha Falvai Mátyás második megjelent kötete olvastán valaki így kiáltana fel:

 

„Na tessék. Ímhol egy fiatal író, aki végre nem azzal van elfoglalva, hogy szövegét telezsúfolja értelmezési labirintusokkal, kollázzsal, felismerhető, felismerhetetlen  vagy fiktív intertextussal, illetve nyakatekert szóképzésekkel a poszt-posztmodern jegyében!”

            Nem, Falvai inkább az anekdotikus rövidpróza irányába indult, amelyben fiatalkora ellenére nagyon is otthonosan mozog. Novellái alapcselekményét dúsan megtűzdeli egymásból fakadó, spontán történetekkel, s az anekdotikusság általános használatán túl jellegzetes stílust alakít ki. Fontos alaptémái, melyeket a kötet címe csak részben előlegez, az unalom, a magány, valamint a zene. Vallásra vonatkozó mozzanatok is vannak a könyv második részében, de központi szerepet végül nem kapnak.

       A kötet első ciklusában (Gépindák) a Tatabánya melletti fiktív iparközség szülötte szólal meg, hol gyermek-, hol már serdülőkorára visszatekintve, évtizedek távlatából. Mondhatnánk, s ezzel saját dolgunkat is megkönnyítenénk, hogy összefüggő történetekről van szó, de ez pontosításra szorul. Valóban azonosnak tűnik e darabok elbeszélője, de az időkezelésben mintha nem volna teljesen következetes. A kötet indító, egyben legnagyobb szabású története szerint pajtásaival „a háború utolsó éveiben” születtek, s a forradalom alatt még nem töltötték be a tizennégyet, s ez némi feszültségben áll a történetmondás idejével, amely a kilencvenes-kétezres évekre tehető (erre utal a több helyen használt „most, évtizedekkel később” szerkezet, s hogy hazalátogatásakor „az erőmű tetejéről jó régen lekerült már a vörös csillag”). Pontosabban szólva az ekkor elvileg ötven-hatvanéves elbeszélő szóhasználata (vagy beszédmódja?) nem hasonlít arra, amit az ekkor élt emberektől megszoktunk. Lehet ugyan arra hivatkozni, hogy fiatalkorának elmesélése fiatalos beszédre ösztönözheti a történetmondót, de ez számomra nem oszlatja el ezt az egyébként apró feszültséget. Mivel a szerző a Gépindák ciklus címét választotta kötetcímnek, nyilván ezen az egységen van a lényegi hangsúly, a második rész, a Hiány-variációk egymástól és a Gépindáktól független öt történetet fog össze.

       Falvai vállalta, hogy könyve elolvasásához a nyitó darabbal, A kilencházzal hozza meg olvasója kedvét, és egyből elsüti aduászát. Ez a kötet központi írása, megtalálni benne az író legtöbb fontos stílusjegyét. A kilencház után ugyanis – jól megszerkesztettsége miatt, s mert a kötet legnagyobb ívű darabja – annak ellenére maradhat egy kis hiányérzetünk, hogy a többi történet is hasonló színvonalat hoz stílusában és szellemes fordulataiban. Ezekben is találhatók remek ötletek, de kevésbé fejti ki őket, illetve nem engedi annyira messzire burjánzani a mellékszálakat.

       Említettem az unalmat és a magányt, mely több novellában is, bár olykor csak a háttérben, de szervező elem. Az erőmű munkásainak életét megkeseríti az egyhangúság. Menedékük a kissé groteszk nevű Zokogó Majom, ahová munka után hallgatagon vonultak, hiszen „ki akarták lúgozni agyukból azt a mechanikus cselekvéssort, amely egy fél napra elsikkasztotta emberi mivoltukat, el akarták felejteni az ezerszer végzett mozdulatokat” (A kilencház). „Faterék gigászi küzdelmet folytattak az unalom ellen azokban az évtizedekben. […] Megejtően elszánt volt ez a harc a mindent elemésztő, kábító unalom ellen.” (Perpetuum mobile) „A foglalatoskodás volt a lényeg. A szavakkal soha be nem határolható, végtelenné terpeszkedő unalom elűzése” (Fater, muter).

            Falvai jól ragadja meg egy jellegzetes életmód mélyén a kivédhetetlen unalmat és az ellene való küzdelmet. Ehhez valamiképp kapcsolódik a Hiányvariációk egyes jeleneteiben megjelenőmagány is, hiszen több novellában hasonlóan ír arról az érzésről, melyet például az alkoholba menekülő Indián egyedülléte, de a másik galaxisból érkezett Lajos meg nem értettsége is jelez, illetve kiemelendő még a Zapatu című opus, ahol fontos szerepe van annak a nyomatékosító ismétlésnek, amely az egymásnak már újat mondani nem tudó két barát sörözését dühödt ürességgel jellemzi – s amely novellában az író egyébként fényeset villant fantázia terén. A zene témája jelen kötetben is közel áll a szerzőhöz – első könyve, az Allegro Barbaro egésze a zene megragadásáról szól –, otthonosan mozog benne. A Jáger Márti menyegzője című írásban is van szerepe, s a Kelenföld, december 24-ben is utal rá, de a Gloriában egészen érzékletesen nyúl a zenei élménynek és hatásának leírásához.

     Falvai Mátyás, úgy tűnik, jó utat választott. Ha ezen az úton marad, s tolla is hasonlóan biztosan dolgozik, remélhetőleg nem éri majd kudarc. Jól ragadja meg az élethelyzeteket, írása gördülékeny. Úgy tűnik, az anekdotikus történetekben megtalálta a hozzá illő hangot, de persze ha a regényt is kipróbálná, a Gépindákkal elérte, hogy biztosan elolvassam majd.

 

Falvai Mátyás: Gépindák, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2010.

 

Bejegyzések

Tébolyult kohóban; Közel-kelet

Hozzászólás most!

Tébolyul kohóban

 

Most sem érkezik más, csak a várt harag,

és a forgó elme rögtön ráharap,

remegést parancsol egy pecsétes kéznek,

mindig csak azt látja, amit mások néznek,

aztán bent magában, tébolyult kohóban,

amiben vágy és rend mindig csak mohó van,

ahol a határok szilánkosra törnek,

ahol nyakak nélkül feszülnek az örvek,

mindent, amit látott, látni vélt vagy képzelt,

amit megvetett rég, ami mellett érvelt

izzó egyveleggé gyúr, csavaroz, forral,

bugyborékol benne bűnbánat és bordal,

azután fáradtan, mintha neki járna,

elvonul aludni egy fájdalmas lázba,

míg a megvadult szív, mint egy inga súlya,

koponyám harangját kondulásig zúzza,

hogy végül ha elhal minden zaj, a csöndben

szilárduló ércem fagyott rendbe öntsem.

 

Közel-kelet

 

Szeretnék lassan elaszalódni

a nyílt sivatagban,

a szenvedésben

bűnbocsánatot nyernék,

utána pedig jöhetne

az örökkévalóság, ha muszáj.

 

Bejegyzések

Fantomfejek

Hozzászólás most!

 

„Óe!”

(Valami nő, tegnap, a 64-es villamoson)

 

Aggódom Öcsi bácsi miatt már egy ideje. Eleve, hogy neki van tévéje, de ráadásul a múlt héten kicsit kontaktos lett az antenna, és most csak azt a csatornát fogja, amin a Megalázda négy megy.

Kezdődik, figyeljen, Öcsi bácsi, ez most egy kísérlet lesz! Mi történik akkor, ha egy súlyos beteg, ráadásul alsó korhatáros (az azt jelenti, hogy tizenkét éves) kisfiú jelenik meg az ítészek előtt? Most akkor vele is …? (Tahózzunk?) (Leszögeztük, hogy ez lesz a koncepció!) Gyerekek, ez gáz, ennek Blikk-cikk lesz a vége, aztán meg mindenki felhördül majd, értitek, mindenki, vagyis fordulat következik be! Szikrázó probléma. Pofátlan probléma. Húshegynyi probléma.

Akkor itt vágjuk be a külön kis bemutatófilmet. Mert külön kis bemutatófilm előzi meg a srác leszereplését. Szívbemarkoló nullaegy pont empéhárom. Bélácskának hívják, itt él, ezen a lepukkant tanyán, és valami bőrbeteg, vagy mi. Mindenesetre szemöldöke nincs a srácnak, bár Öcsi bácsi akkor épp nem figyelt, amikor arról volt szó, hogy halálos-e amije van. Na mindegy, a kihullott szemöldök végül is elegendő.

És a probléma se olyan nagy (húshegynyi) (mégse), mert a bírákat előre értesítették, hogy most Béluska jön, aki hát, izé… tetszik tudni… ő olyan… különleges.

My heart will go ooooon – mindez Béluska feldolgozásában – mégegyszer hangsúlyozom: nincs szemöldöke!!! Aztán kitör az ajnár. Bár ez ide még nem elégséges énektudás, de kiderül, hogy Béluska bátor (mint egy római gladiátor)! Gyere, ülj is egy kicsit ide, az ölembe, (te kis bátor), mondja neki az a primadonna, aki középen szokott ülni, csak most Öcsi bácsinak nem ugrik be a neve.

Akkor a Szívbemarkoló nullaegy pont empéhármat ide kéne mégegyszer bejátszani, és a jelenet végén meg jöhet a nullakettő. Közben fülesbe bemondani az ítészeknek, hogy a „bátor” még legalább olyan kétszer-háromszor-négyszer hangozzon el, de persze az se baj, ha ötször! Bajnak nem baj.

Öcsi bácsi helyett is tiltakozom!!!

A Megalázda eddig makulátlanul, őőő, szóval, az volt, ami. Ezalatt pedig azt kell érteni, hogy nemzeti hovatartozásra, bőrszínre, nemre, szexuális identitásra való tekintet nélkül égettek szénné mindenkit, aki használható gagyifaktorral énekelt. Öcsi bácsi megbízott jogi képviselőjeként követelem, hogy hívják vissza mégegyszer Béluskát, és alázzák meg!!!

Bizony, akkor is, ha bőrbeteg!

Oké, Öcsi bácsi nem annyira tudja most megfogalmazni az érzéseit, mint én, helyette, de nem látják az arckifejezését? Nem látják a zavarodottságot? Ha meg tudná fogalmazni, valami olyasmit, sőt, igen, pontosan azt mondaná, hogy aki a Megalázdába jelentkezett, az mind, egytől egyig beteg, de egytől egyig bátor is (egyidejűleg). Nem? De! (És ezt a „de”-t már Öcsi bácsi mondta!!!)

Öcsi bácsi a konyhában megken egy zsíroskenyeret, és megeteti Pletykát. Mire visszaér, a kiszavazó show-ban, hogy is szokták mondani, tetőpontra hág a feszültség.

Most pedig nézzük meg a szavazás jelenlegi állását! … Nagyon szoros!!! Hölgyeim és uraim, nyolc szavazatnyi eltérés! És micsoda izgalmas fordulat: most a jobb oldali ismeretlen fantomfej alatt van több szavazat!!!

Na, és itt van az a pillanat, amikor ha megállítod a jelenetet, mármint nem „stop”, hanem „pause”, akkor pont itt látszik, amikor a kirugdalt, kiszavazott céda észreveszi, hogy Sanyi egy másik nővel jött, és minden további nélkül ülnek! Ott ülnek a közönség első sorában, kéz a kézben.

Bazmeg, Sanyi, ki ez a nő, bazmeg???!!!

Öcsi bácsi persze nem neten nézi (én is csak egy-két jelenetet), de ha itt meg tudná állítani a tévéjét, akkor itt láthatná, még ő is, pedig az egyik szeme mínusz hármas, a másik mínusz három és feles, de még ő is észrevenné, hogy a showman beszarik. (Talán Blikk-cikk? Forudulat, hördület?) De már jön is fülesbe (hála az égnek) az utasítás, hogy mit kell tenni egy ilyen helyzetben (kísérlet volt!!!). Aztán a fülesébe még valami eltévedten odakapcsolt csatornáról is hallatszanak ideges hangok, de nem látszik a showman-en, hogy megzavarná.

A fasz tudja, melyik track-et nyomjátok be ide, de valami kibaszott szívbemarkoló legyen!

És ha Viki néni (ő Öcsi bácsi mosolygósként számon tartott felesége) most nem a város felől döcögne a vonaton épp hazafelé (sok-sok Auchan-os zacskóval), akkor most Öcsi bácsi szokása szerint a pamlag támlájának tetején hagyva tarkóját felé forulna, jobbára inkább csak a sör beszélne belőle, és csak annyit jegyezne meg, hogy érzi a szagát. És Viki néni erre nem tenne fel hülye kérdéseket, mert róla még azt kell tudni, hogy ő olyan megértően mosolygós, Öcsi bácsi annak idején pont ezért vette el, mert Viki néni most nem akadékoskodna a köztudott tény miatt, hogy a televízió nem közvetít szagokat.

Ja, közben elkalandoztam, és a showman-ről meg elfelejtettem azt megemlíteni, hogy egyébként színész. Most megkéri a kirugdalt, kiszavazott cédát, hogy üljenek le egy kicsit. A zene, azt hiszem, kellőképpen szívbemarkoló. Azért ültek le, hogy a showman felfogassa a kirugdalt, kiszavazott cédával, hogy mi a baja (az a baja, hogy azt hiszi, hogy senki nem szereti, de miért ne lehetne ezt tizenöt percben is elmondani).

Márpedig én ehhez hozzászólnék még, mint (továbbra is) Öcsi bácsi törvényes képviselője. Öcsi bácsi nem hiszi, hogy minden veszve, talán lehetünk (és leszünk) még szájbabaszottul vidámak! Kedves nemzeti showmanünk, Öcsi bácsi azt üzeni neked, hogy tépd ki a füledből azt a biszbaszt. Félsz, mert most mutathatnád meg, hogy mekkora színész vagy. Már most bőg a céda, hát nem látod a lehetőséget? Nem látod, hogy a kisujjáig se érsz fel, amióta ő az utcasarok rongyaként definiálta magát, és emellett konzekvensen kitart? Nem látod, hogy ugyanaz maradsz, ami eddig voltál, hacsak most ki nem téped? Hát tépd ki azt a biszbaszt, és hecceld fel a cédát a maximumig! Hozd ki, amit lehet, a jelenetből, ne elégedj meg a színház falainak gyáva biztonságával. „Rossz vagyok, de használható”? Akkor most mutasd meg, és ne balanszírozz, mintha te balanszírozni jöttél volna közénk, ne nyugtasd a kedélyeket, nekünk te ne legyél az anti-Springer! Igazi rossz legyél, ne műanyag angyal! Aki óhajt, de nem cselekszik, az dögvészt áraszt. (Meg ezt a szarszagot.) Ha holnap nem lesz Blikk-címlap, akkor minden veszve. Így még elérhetjük az utolsó vonatot, ami a miheztartásig közlekedik. Ezt Öcsi bácsi üzeni.

Nem tudom, elaludt-e közben Öcsi bácsi, vagy csak alfába ment le. Az mondjuk tuti, hogy ha most elkezdene álmodni, akkor abban fogható lenne leglább egy másik csatorna. Épp a hírek utáni esti riportos menne rajta, és a műsorvezető bemondaná, hogy most Öcsi bácsiról lesz szó.

Most Öcsi bácsiról lesz szó. Sajnos Öcsi bácsinak egy kapa lóg ki a fejéből, és egy balta a hátából… Tessék? Ja, igen, majd’ elfelejtettem, tényleg: szóval az egyik lába meg hiányzik… … Jó, jó, oké, na, egyik fülét meg levágta egy mérges olasz szakács, hatvanhétben. De az egy külön történet. Én most csak annyit szeretnék mondani, hogy műsorunk jóvoltából, és persze annak köszönhetően, hogy önöktől özönlöttek a csekkek megható riportunk után…

Áááh! A francba! Ki kevert már megin’ a kávémba szóhajtót?! Jó vicc! Feri, ki foglak rúgatni, esküszöm!

Szóval a bejött összeg tíz százalékát átutaltuk Öcsi bácsinak, aki most megtalálta a boldogságot. A csaliboltban vett egy ebihalat, és most ezt gondozza. Úgy érzi, hogy még azt is meg fogja élni, hogy Berci, – mert így nevezte el – egyszer majd felnő, és belőle is igazi béka lesz. Azt mondja, ez kárpótolja őt azért, hogy Viki nénivel, a feleségével nem lehetett gyerekük, mert Öcsi bácsi sajnos [adáshiba]. De a lényeg, hogy Öcsi bácsi már teljes életet él. Higgyék el, nem olyan észrevehető az a műfül sem. Csupán annyi volt a nehézség a dologban, hogy ilyen műtétet csak az északi-sarki orvosok végeznek, oda pedig igen drága az útiköltség, de műsorunk jóvoltából valahogy csak összejött. Lássuk a riportot, amiben ehhez képest semmiféle újdonság nem lesz… … Picsába! Hülye Feri!

Sötét van, nem tudom melyik vonaton ülök. Részeg vagyok. Öcsi bácsi elaludt a pamlagon, Viki néni is igyekszik nem zörögni az Auchan-os zacskókkal.

Úgyhogy kuss legyen!

Bejegyzések

Az “első” magyar szonett felé

Hozzászólás most!

Bár fiatal koromban leírtam azt a mondatot, hogy „Philologia machina diabolica est”, ma már jóval megértőbb a viszonyom a legszorosabban felfogott filológiához (a textológiát pedig egyenesen imádom). Ez az írás forráskutatásról szól, a filológia talán legklasszikusabb terepéről. A tét nem kevesebb, mint a hagyományosan legelsőnek tekintett magyar szonett házatájának ismerete.

A legelső szonett számos nemzeti költészettörténetben sokat tárgyalt probléma (a Guiness-szemlélet nevében). Például a francia költészettörténet ugyan úgy tartja, hogy az 1530-as évek derekán az első francia nyelvű szonetteket (ezek fordítások) Clément Marot készítette, de természetesen megjelentek egy-két évvel Marot szonettjei előtti „elsőknek” javasolt szonettek is (amelyek valójában 14 soros epigrammák, amint rímsorozataik szerveződései mutatják). Azért az iskolai oktatásban hangsúlyosan az szerepel, hogy Marot a francia szonett atyja, s az ő szonettalakítása a minden későbbi francia nyelvű szonett mintája, minden más alakzat a marot-i „őstípushoz” képest írandó le. A szonettet előbb Európán belül a petrarkizmus divatja vitte szét, és a XVI. században, valamint a XVII. század elején sorban jelentek meg a „legelső” angol, német, spanyol, portugál, lengyel nyelvű szonettek. Volt azonban egy időbeli és kulturális határ. A kelet-európai irodalmakban a szonett csak a XIX. század elején bukkant fel, pl. az orosz költészetben egy Puskin-kortárs költőnél, Gyelvignél.

Látszólag nálunk is XIX. század eleji jelenség a szonett. Kazinczy Ferenc 1818-ban a szonettről szóló tanulmányában büszkén írta le, hogy ’a szonettet elsőül én adtam a magyarnak’. Ez ugyan így nem teljesen pontos, hiszen Kazinczy tudta, hogy őelőtte Csokonai Vitéz és mások is írtak már szonettet, no de mire való a kanonizálás, ha nem az elsőség kivívására? Miután Kazinczy rögzítette a magyar szonett „szabályait” (melyeknek az állítólag már 1805-ben megírt saját szonettje véletlenül éppen tökéletesen megfelelt), költőféltékenysége és az elsőségre való pályázás oda vitte, hogy a megelőző magyar nyelvű szonetteket könnyen negligálhatta: miután ezek „szabálytalanok”, nem is szonettek.

Ebből könnyen levonhatnók azt a következtetést, hogy a magyar szonett kezdetei nem a nyugat- és közép-európai, hanem a kelet-európai szonettkezdetekkel tartanak rokonságot. Ezzel szemben Magyar versszak című könyvemben hosszan érveltem amellett, hogy két költeményben az 1670-es években már megjelent a magyar szonett, s ezeket követte a XVIII. században Faludi Ferenc szonettje.

E szonettet – felülírva Kazinczyt, helyesen – a XIX-XX. századi filológia a legelső magyar szonettnek tartotta. Szerzője Faludi Ferenc (1704-1779), a mű címe: A pipárul, alcíme pedig: Uno sonnetto. A szövege így szól:

Hiv táram, dohányos börböncém,

Te tisztitod fejemet,

Szép pipám, égő kis kemencém,

Te enyhited mellyemet.

Füstecskéd kereng, forog, játszik,

És megvallom, vigasztal,

De alig tűnik s már nem látszik,

Azért engem meg is csal.

Sőt nem csal, leckét ád elmémnek,

Mert így lész vége életemnek,

Élő ember, gondold meg:

Mint a füst oszlik hirtelenül,

Úgy magad is fontold meg,

Elcseppensz egykor véletlenül!

Miért ilyen kései a „legelső” magyar szonett? A választ a két, az 1670-es évekből való magyar szonett magyarázza meg, vagyis az a két költemény, amely a címében tartalmazza a „szonett” műfajmegnevezést, de formai szempontból egyáltalán nem közelít a szonett formatípusához. Mert nem tud közelíteni. Miért nem?

A nagy Horváth János sem tudott szabadulni Kazinczy beszabályozó, kanonizáló hevületétől. 1951-ben megjelent Rendszeres magyar verstanában a Jövevény formáink fejezeten belül a Nyugat-európai jövevény formák alfejezetben tárgyalta a szonettet. Úgy, mint ami több, vagyis négy strófából, négy versszakból áll. „Nemcsak egy strófának, hanem többstrófás egész költeménynek köti meg versalakját a szonett.” (Horváth János: Rendszeres magyar verstan, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1951, 123. p.) Ugyanez megismétlődik Gáldi Lászlónál: „Némely szigorú szabályhoz kötött újlatin forma már nem is strófaképletet, hanem egy-egy egész költemény szerkezetét jelenti” (Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat, Godolat Kiadó, Budapest, 1961, 153. p.).

Ez a szemlélet, amely azt mondja, hogy a szonett négy strófából áll, költészettörténeti szempontból azért tragikus, mert ellentmond a régi magyar strófikus költemények úgynevezett strófaazonossági szabályának, amely azt mondja, hogy ha a költemény strófikus, akkor Legyen minden strófa (formai szempontból) olyan, mint a legelső versszak! Bizony, ilyen a mi Himnuszunk, ilyen a Toldi, ilyen a János vitéz, ilyen a Szózat, és még megannyi más. Márpedig a (petrarcai típusú) szonett a maga 4 + 4 + 3 + 3 soros egységeivel tökéletesen ellentmond a strófaazonossági szabálynak. E szabály annyira erős a mi költészetünkben, hogy innen nézve (a Tinódi Lantos Sebestyének, a Balassi Bálintok felől) egyszerűen lehetetlen a szonett alakzata. Csokonai Vitéz Mihályig kellett várnia a magyar poétikatörténetnek, hogy tudjuk, a szonett egy 14 sorból álló strófa egyetlen (ráadásul a 14 sor sincs kőbe írva, vannak sonnetto doppio-k (dupla szonettek), vannak sonnetti caudati-k (farkos szonettek), stb.). Azután: Gáldi László hitt abban, hogy a (14 soros) szonett kötött forma. Idéztük már tőle, idézzük megint: „Némely szigorú szabályhoz kötött újlatin forma /…/”. Ha ez igaz lenne, akkor egyetlen szonettforma létezne, és a későközépkori nagy poétikai váltás során ugyanúgy megszűnt volna eleven forma lenni, mint oly sok valóban kötött középkori versalakzat. A becslések szerint 1700-ig a francia költészetben valamivel több, mint 40 000 ránk maradt szonettel kell számolnunk. Joachim du Bellay óta rendkívül gyakori a szonettkötet, vagyis az, hogy a verseskötetben kizárólag szonettek olvashatók. Ha a szonett egyetlen alakzat lenne, az a monotónia tébolyát hozná magával. Nem, állításom szerint: nincs két egyforma szonett. A szonett nem költői forma, hanem formatípus. Életképességét épp a variabilitása biztosítja, mind a mai napig. Raymond Queneau nem a kötött formák (ilyen pl. a középkori Hélinand-strófa, vagy a Arnaut Daniel-i sestina), hanem a formes limitées (a korlátozott formák) között beszélt a szonettekről. Magyarul azt mondhatnánk, a szonett egyike a kvázi-kötött költői alakzatoknak.

De olvassuk tovább a Rendszeres magyar verstant! „/A szonett/ (Virág Benedek szavával ’hangzatka’, Kazinczyéval ’csengő dal’)”. /Horváth J.: i.m-, u.o.) Mint látni fogjuk, az irodalomtörténeti hagyomány Faludi Ferenc szonettjét úgy fogja emlegetni, hogy „Pipadal”. Joggal, és jogtalanul. Amiként a szonett rengeteg kombinációra alkalmat adó formatípus, úgy a műfaji közelségben-távolságban is elevenen mozgó volt. A XVI. századi poétikák rögzítik, hogy a szonett – miután tartalmát tekintve tökéletesen semleges – közel állhat a chansonhoz, az epigrammához, de az ode-hoz is. Pierre de Ronsard, aki oly sokszor írta át korábbi költeményeit, érzékelvén a szonett divatjának csillapultát, korábbi, a címében sonnet műfajmegnevezést tartalmazó műveinek címét ode-ra vagy odelette-re (ódára vagy ódácskára) változtatta. A magyar szonett a XIX. első felében költőink latens poétikájában a dalhoz állt közel.

Ami a variabilitást illeti, azért Horváth János is tapasztalt valamit. Megjegyzi ugyanis, hogy „Mind sorfaja, mind rímrendje tekintetében vannak a szonettnek különösebb változatai.” (Horváth J.: i.m., 124. p.) De térjünk rá arra, mit mondott Faludi szonettjéről! A szonett „Két négysoros és két háromsoros strófából áll, melyekben többnyire jámbikus tizenegyes és tízes sorok váltakoznak. A két első strófában a rímképlet ölelkező, s a két strófa egymásnak megfelelő sorai azonos ríműek (abba, abba); a másik kettőben rendszerint a terzináéval egyező (cdc, dcd), de lehet más elrendezésű is.” Lépjünk túl a szonett, mint négystrófás költemény történelmietlen és védhetetlen elgondolásán! A folytatás: „Faludi Pipadalát szokás elsőül tekinteni. Az valóban két négysoros és két háromsoros versszakból áll, amazokban kereszt-, emezekben aab – ccb rímelhelyezéssel.” (Horváth J.: i.m. 123. p.)

Ez igazán érdekes formaolvasat! Mert az általános Horváth János-i kánonnak Faludinál már az oktáva (az első nyolc soros rész) ellentmond, hiszen e szonett rímsorozatának kezdete nem abba, hanem abab (a szonettkezdetek lehetnek abba, de lehetnek abab rímsorozatúak is). Ráadásul a második 4 sor nem ismétli meg az első négy sor rímeinek a minőségét: nem abab abab szekvenciával van dolgunk, hanem abab cdcd szekvenciával. De ez még nem olyan lényeges! Hanem a szextett (az utolsó hat sor) esetében Horváth János valami miatt teljesen félreolvasott, mert így olvasta: aab – ccb. Holott ha diszkretizáljuk (vagyis minden mástól elkülönítetten szemléljük) az utolsó hat sort, ennek szekvenciája: aab cbc. A forma beszédes félreolvasása ez: Horváth János szabályosabbnak olvasta Faludi Ferenc költeményét annál, amennyire ez szabályos.

És most nézzük egyik lehetséges forrását! Miután a cím alatt ott szerepel az Uno sonetto műfajmegnevezés, a filológusok – igen helyesen – arra következtettek, hogy Faludi szonettje fordítás, ráadásul olaszból. Igen sok minden szól e (helyes) vélekedés mellett: tudjuk, hogy Faludi tagja volt a római Arcadiának, életműve túlnyomó része fordítás. Fordítás, persze ennek XVIII. századi válfajában, ahol fordítás és átdolgozás igen közel álltak egymáshoz. De a csekély mennyiségű Faludi-filológia nem talált rá az eredetire. Egyrészt azért nem találhatott rá, mert – valljuk meg – a tárgy, a pipa füstje, mint „az élet képe” meglehetősen közhelyes. Másrészt mert a XVIII. században, Metastasiónál és jelesebb kortársainál keresték az „eredetit”, a „mintát” a filológusok. A – bármiként is nevezzük – „magas irodalom” közegében, ahol természetesen hiába keresték.

Nos, egy minta mégis létezik. A könyv címe, amelyben föllelhető: ENCYCLOPÉDIANA. Hosszú alcíme pedig: Recueil / d’anecdotes / anciennes, modernes et contemporains / tiré / de tous les recueils de ce genre publié jusqu’à ce jour / de tous les livres rares et curieux touchant les moeurs et les usages des peuples / ou la vie des hommes illustres / des relations de voyages et des mémoires historiques / des ouvrages des grands écrivains, etc. / de manuscrits inédits / PENSÉES, MAXIMES, SENTENCES, ADAGES, PRÉCEPTES, JUGEMENTS, ETC. / anecdotes, traits de courage, de bonté, d’esprit, de sottise, de naiveté, etc./ saillies, répartis, épigrammes, bons mots, etc. Traits caractéristiques, portraits, etc. / Nouvelle édition, Paris, (s. d.), Garnier Frères, Libraires-Éditeurs, 886. p. A szöveg a következő:

Sonnet sur le tabac.

Doux charme de ma solitude,

Fumante pipe, ardent fourneu.

Qui purges d’humeurs mon cerveau

Et mon esprit d’inquiétude;

Tabac dont mon âme est ravie:

Lorsque je te vois perdre en l’air

Aussi promptement qu’un éclair,

Je vois l’image de la vie.

Je rappelle en mon souvenir

Ce qu’un jour je dois devenir,

N’étant qu’une cendre allumée;

Et, tout d’un coup, je m’aperçoi

Que, courant après ta fumée,

Je me perds aussi bien que toi.

E költemény lehető legszorosabban a szövegéhez tapadó, a lehetőségig „nyers” fordítása a következő: „Szonett a dohányról. // Magányom édes varázsa, / Füstölgő pipa, izzó kemence, / Ami a szeszélyektől megtisztítja agyamat / És elmémet a nyugtalanságtól, // Dohány, mely lelkem elragadja: amikor látlak eltűnni a légben, / Oly gyorsan, mint a villám, / Akkor az élet képét látom. // Emlékezetemben fölidézem, / Hogy egy napon ezzé kell válom, / Nem mássá, kihamvadt hamuvá. // És hirtelen észreveszem, / Hogy füstöd után futva / Éppúgy elveszek, mint te.”

Ha párhuzamosan olvassuk a Faludi-féle magyar és a francia szöveget, bizony ez ugyanaz a (nyelveken túli) költemény. A kulcsszavak ugyanabban a sorrendben, ugyanúgy jönnek elő: égő kis kemencém – ardent fourneau, te tisztitod fejemet – qui purge d’humeurs mon cerveau – hirtelenül – tout d’un coup – mert így lész vége életemnek – je vois l’image de la vie.

Maga a vaskos kötet, az ENCYCLOPÉDIANA a francia szöveg közlésén kívül szinte semmit nem segít. Nem közöl semmit a szerkesztőről vagy szerkesztőkről. Év nélkül jelent meg, az illusztrációkból, a tipográfiából és a Buonaparte Napoléonról szóló anekdoták tanúsága szerint valamikor a XIX. Század 2. harmadában, vagyis jóval Faludi Ferenc halála után. A francia vegyes kötet igen sok költeményt is ad páratlanul gazdag anyagán belül, olykor a szerző megnevezésével. Itt viszont sajnos nem kapunk szerzői nevet. Ugyanakkor a kiadás „Nouvelle Édition”, s nem tudható, hány kiadása volt korábban, s melyik a legkorábbi. Tapasztalataim szerint az ilyen típusú kézikönyvek folyamatosan alakulnak, cipelve magukkal régebbi anyagokat.

Ami Faludi Ferenc költeményének és a francia szonettnek a viszonyát illeti, minden eshetőség fennáll. Feltehető olyan olasz eredeti, melynek Faluditól megvan magyar fordítása, és a francia szöveg ennek az olasz szonettnek a francia fordítása. Feltehető az is, hogy ez a francia szonett az „eredeti”, amelynek készült egy olasz nyelvű fordítása, és a mi Faludink erre az olasz fordításra meg vissza. Mindegy. Azt az egyet most bizonyosságal tudjuk, hogy hol nem szabad keresni az esetlegesen még közelebbi „mintát”. És azt is, hogy hol kell. Olyan „populáris” könyvekben, amelyek a XVII-XIX. században a polgári vagy arisztokrata anekdotázást, csevelyt segítették elő. Olyan gyűjteményekben, amelyek a „magas irodalom” alattiak, mint az ENCYCLOPÉDIANA. Amely a XIX. század első felében, immár új kiadást megérve, természetes módon – mint nem lényegeset – nem adta meg a szerző nevét. A névtelen közhelyeknek, itt a memento mori közhelyének, igazuk szokott lenni, mondom kereken negyven év dohányzás után.