Ondjaki és a posztkoloniális, portugál nyelvű angolai irodalom kérdéseiről

 

Alábbi írás a portugál nyelvű afrikai irodalom, egy szűkebb perspektívából pedig a függetlenség utáni angolai irodalom és a posztkolonialitás viszonyát, problémáit járja körül, valamint a kortárs angolai író, Ondjaki, szövegeinek érintkezését fejti fel egyfelől a posztkolonialitás luzofón koncepciójával, másfelől az angolai irodalom hagyományával. Az Ondjaki életmű legjellemzőbb aspektusainak felvillantása az angolai irodalom kontextusában tulajdonképpen nem más, mint egy hosszú lábjegyzet Pál Ferenc tanulmányához a portugál nyelvű afrikai irodalmakról, annak mintegy továbbgondolása, továbbfűzése. A Nagyvilág 2008. novemberi, tematikus száma portugál nyelvű afrikai elbeszélők műveiből közölt egy reprezentatív válogatást, melyet Pál Ferenc nagyívű tanulmánya vezetett be a fekete kontinens luzofón irodalmának (irodalmainak –ahogy arra a cikk címe is utal) kialakulásáról, történetéről, főbb csomópontjairól és problémáiról. ¹ Jelen írás kronológikusan és irodalomtörténetileg ott veszi fel a fonalat ahol Pál Ferenc tanulmánya, és a válogatás lezárul, a legújabb, kortárs angolai irodalom küszöbén, mindazonáltal a magyar nyelven mindezidáig legrészletesebb és legpontosabb írást a PALOP (Países Africanos de Língua Oficial Portuguesa – Hivatalosan portugál nyelvű, afrikai országok)² irodalomról mintegy ugródeszkának használva, nagyban épít annak meglátásaira, észrevételeire. Az afrikai portugál irodalomról magyar kontextusban való beszéd szükségessége és apropója egyfelől a már emlegetett 2008-as elbeszélésválogatás kibővített, kötetformában való megjelenése³, másfelől pedig a fiatal angolai író, Ondjaki budapesti látogatása (június 12-15.).

Inocência Mata egyik lapidáris cikkének az afrikai-portugál irodalmakról azt a címet adta, hogy a „periféria perifériája”⁴. Mi sem jellemezhetné jobban a portugál nyelvű afrikai irodalmak helyzetét a Weltliteratur koncepciójának perspektívájából mint ez a tömör szókapcsolat? Mata meglátása több szempontból is egészen pontosan írja körül az afrikai luzofón területek irodalmának és a világirodalmi kánonnak a viszonyát. Egyfelől magának az egykori gyarmatországnak, Portugáliának is periferikus az irodalma a központi diskurzus nézőpontjából, másfelől az afrikai irodalmak helyzete természetesen még periferikusabb, noha a posztkolonialitás koncepciója egyre igyekszik visszaszorítani ezt a marginalitást. Az afrikai portugál nyelvű irodalom ennek a két perifériának a találkozásában íródik, a periféria perifériáján, mind nyelvileg, mind kulturálisan, mind geopolitikailag, mind diszkurzív szinten. A periférikusság állapotának illusztrálásához elég ha csak egy pillantást vetünk Harold Bloom Western Canon-jára. A világirodalom kanonikus művei között az angol, német, francia és spanyol nyelvű szövegekhez viszonyítva elenyésző arányban szerepelnek portugál nyelvű művek. Ami az afrikai irodalmakat illeti, a 14 említett műből egyik sem portugál nyelvű.⁵ A világirodalom perifériáján azonban egy egészen egyedülálló és eredeti irodalom íródik, amelyre érdemes a központnak odafigyelnie. Az, hogy az utóbbi évtizedek irodalmát a perifériákból újították meg, már közhelynek számít, de mit tud nyújtani a periféria perifériája, eljuthat-e abba az utópikus státuszba, amelyet Patrick Chabal villant fel, amikor azt írja, hogy az afrikai irodalmak, illetve szűkebben vizsgálva az afrikai-portugál irodalmak a jövőben ugyanolyan fontosságra tesznek szert, mint a latin-amerikai irodalom?⁶

A portugál nyelvű afrikai országok közül a legmarkánsabb irodalmi hagyományokkal és kánonnal minden kétséget kizáróan Angola rendelkezik. A kontinens nyugati partján elterülő országban komolyabb irodalmi élet és termelés figyelhető meg már a XIX század közepétől. Ebben nagy szerepet játszott a nacionalista eszmékkel azonosuló, angolai kreol arisztokrácia, amelynek székhelye és elsődleges koncentrációs központja a főváros, Luanda volt. A nacionalista ideológiának hangot adó irodalommal párhuzamosan, illetve azt elhallgattatva az 1920-as évektől egyre megerősödik a gyarmatosító portugálok, egyoldalú és reduktív szemléletmódját tükröző koloniális irodalom, mely az egzotikumban kereste és találta meg legitimálásának alapját. A gyarmati perspektíva ellenpontjaként tételeződő nacionalista és antikoloniális beszédmód a négritude mozgalom szélesebb körű térnyerésével, valamint az 50-es évektől a függetlenedési törekvésekkel egy újfajta irodalomban találta meg kifejezésének legadekvátabb formáját. Az 1961 és 1975 között dúló gyarmati háború alatt az ellenállás antikoloniális irodalma elsősorban a lírához kötődött. A posztkolonialitás ideológiájának keretei között újjászülető angolai prózairodalom legteljesebb formájában, így csak a függetlenedés (1975) után tudott kibontakozni, noha sok mű keletkezése még a gyarmati háború és a függetlenedési eszmék megszületésének éveire nyúlik vissza. José Carlos Venâncio eltagadhatatlannak tekinti a függetlenedés dátumát az angolai irodalom szempontjából, a tematikus és az esztétikai váltást azonban az 50-es évekre teszi, az úgynevezett geração de 50 (Agostinho Neto, Luandino Vieira, Mário António, António Jacinto és Arnaldo Santos) kiemelkedésével hozza párhuzamba. A függetlenedés után megjelenő újabb generáció (Pepetela, Manuel Rui, João Melo) tematikusan egy makrostruktúrába helyezhető a geração de 50-val, mivel a szövegeket meghatározó legfőbb hívószavak mindkét generáció esetében az angolaiság legitimálása, a függetlenség, a nacionalizmus, a háború és a gyarmati múlt visszautasítása.⁷ Venâncio szerint a „nacionalizmus korával” történő szakítás határozza meg a kortárs angolai irodalmat, amely a gyarmati és az azt követő, hosszú polgárháború helyett sokkal inkább a globalizáció és a neoliberális áramlatok térnyerésére reflektál. Ondjaki életműve valahol a két paradigma között helyezhető el. Viszonya a gyarmati és polgárháborúhoz alapvetően más, kevésbé tragikus, mint a nacionalista íróké, hangja nem ideologizált, politikus, viszont előszeretettel használja háttérként a ’80-as, ’90-es évek Angoláját, egy olyan átmeneti időszakot, amelyben a nacionalista eszmék mellett már megjelenik a globalizálódó világ képzete is.

Luzofón posztkolonialitás

Az alapvetően angolszász eredetű és ihletésű posztkoloniális elmélet kibontakozása a ’80-as, ’90-es évekre tehető. A portugál nyelvű afrikai országok irodalma mindazonáltal felveti azt a kérdést, hogy mennyiben alkalmazható a poszkolonialitás diskurzusának angolszász modellje a volt portugál gyarmatrendszer kontextusában. A posztkoloniális elmélet keresztapja, Edward Said felhívja a figyelmet arra, hogy az európai nemzetek különböző gyarmatosítási stratégiái alapvetően más posztkoloniális szituációkat hívnak életre, kérdésessé téve ezáltal az elmélet alkalmazhatóságát és elterjedését. Francia kontextusban például egészen a 90-es évekig várni kellett egy átfogóbb, kritikai tanulmánykötetre (Jean-Marc Moura: Littératures Francophones et Théorie post-coloniale), mely nem csak szem előtt tartotta, hanem eminens módon alkalmazta is a frankofón környezetre a posztkolonialitás diskurzusát. Said szerint a franciák sajátos „ellenállása” a posztkolonialitás elméletének a francia birodalmi érzület társadalmi továbbgyűrűzésével van összefüggésben, illetve azzal, hogy „nem volt olyan hosszadalmas harc, minthogy a francia birodalom, néhány igen súlyos csapással ért véget”⁸. A portugál kultúra a salazari diktatúrával való radikális szakítás következtében alapvetően elfojtotta a birodalmi ábránd továbbélésének lehetőségét, így ez nem lehetett akadálya a posztkoloniális diskurzus térnyerésének a luzofón területeken. Ami azonban a portugál nyelvű posztkoloniális teret ab ovo megkülönbözteti a brit és a francia helyzettől, az a gyarmatosításnak egy eltérő, sajátosan portugál diskurzusában keresendő. Boaventura Sousa Santos nagyhatású Entre Próspero e Caliban: Colonialismo, pós-colonialismo e inter-identidade (Caliban és Prospero között: Gyarmatosítás, poszt-kolonialitás és köztes-identitás) című írásában kifejti, hogy a portugál gyarmatosítás egy egészen sajátos modellként tételeződik a gyarmatosító országok történelmében, köszönhetően az ország szemiperiférikus helyzetének az európai kontinensen. Portugália a XVI. századtól kezdve egyfajta közvetítő-szerepet töltött be a kapitalista Európa és a világ többi része között, a központ és a periféria, észak és dél között. Ahogy arra Eduardo Lourenço, a legismertebb és legelismertebb portugál filozófus is rámutatott, Portugália gyakorlatilag elbukta a modernitás projektjét, sosem tudott a szó legeurópaibb értelmében modern állammá válni, a modernizmus dichotómiáit (természet-kultúra, természet-technika, modern-tradicionális, stb.) nem haladta meg, azokat mintegy hibrid formában fenntartotta. A kapitalista világ perifériájára szorulva Santos szerint Portugália helyzete egyfajta gyarmati alávetettséget rajzol ki a központi hatalmak (elsősorban Anglia) viszonyában. Az európai központtól függő, annak mintegy gyarmataként tételeződő Portugália helyzete a gyarmatosításnak egy teljesen alternatív formáját termelte ki, amelyet Santos colonialismo subalterno-nak nevez (alárendelt gyarmatosítás).⁹ Ennek értelmezéséhez segítségül hívja a posztkoloniális stúdiumok kedvelt Prospero-Caliban oppozícióját, amelyet a portugál gyarmatosítás egy új perspektívába helyez. A kulturálisan és gazdaságilag a kontinens perifériájára szorított Portugália Európa nézőpontjából és viszonyában Caliban, egy olyan premodern entitás, amely rászorul a gyarmatosítás narratívájára, ezzel egyidőben saját gyarmataival szemben pedig Prosperoként, a hatalom és a diskurzus birtoklójaként, uraként viselkedik.¹⁰ Az identitásnak ez a meghasonlottsága, kettőssége jellemzi a portugál gyarmatosítás jellegzetes modelljét. A luzofón kolonizáció tehát eleve egy hibrid és ambivalens struktúra. A gyarmatosító-gyarmatosított egyoldalú dichotómiájából történelmi szükségből elmozduló portugál kolonizáció mérsékelten kapitalista modellje a bizonytalanság és a keveredés tengelyei mentén határozódik meg. Bizonytalan, mivel a gyarmatosító hatalom Caliban és Prospero egyszerre; kevert, mivel ezt a rendhagyó gyarmatosítást a gyarmatosító és a gyarmatosított elkeveredése jellemzi. A luzotropikalizmus XX. századi koncepciója, melynek kidolgozója a brazil Gilberto Freyre, a keveredés ideálját a portugál kolonizáció humanista ideológiájának kulcsmotívumaként mutatta fel. Noha Freyre koncepciója a portugálok humánus, barátságos, sőt szinte harmonikus gyarmatosításáról, amely a kezdetektől fogva imperatívuszként állította önmaga elé a gyarmatosított népekkel való elkeveredést, egy mesterségesen megképzett metanarratíva, amelyre a Salazar-diktatúra is folyamatosan rájátszott a gyarmatrendszer fenntartása érdekében, a luzotropikalizmus alapgondolatának számító keveredés azonban történelmi tény, ahogy történelmi tény az is, hogy ez az ambivalens és hibrid gyarmati szituáció egy rendhagyó posztkoloniális helyzetet hív életre a birodalom széthullása után. A posztkoloniális állapot egyik leggyakrabban emlegetett hívószavának számító hibriditás (Bhaba) tulajonképpen inherens módon van beleírva magába a gyarmatosítás portugál stratégiájába. A portugál kolonizáció alternatív fejlődésében emellett komoly szerepet játszott a kolóniák nagyfokú földrajzi szóródása négy kontinensen és magán kontinenseken belül is. Afrika esetében nem beszélhetünk egy földrajzilag egybefüggő portugál gyarmatterületről; a kolóniák a kontinens legkülönbözőbb részein helyezkedtek el, nem volt köztük közvetlen kapcsolat, ami megnehezítette a gyarmati hatalmi és ellenőrző-diskurzusok abszolút érvényesítését.

A posztkoloniális állapot partikuláris jellegét a volt portugál gyarmatok esetében tovább erősítik azok az elsősorban XX. századi történelmi kondíciók, változások, amelyek nem, vagy csak minimális mértékben érintették az angol és a francia gyarmatterületeket. Gondolok itt elsősorban a példátlanul hosszú 1961 és 1975 között dúló gyarmati háborúra, amelyben a multiraciális értelmiség, a kreol vezetőréteg, az önmagát angolainak, vagy mozambikinak deklaráló portugál származású fehérek a fekete lakossággal összefogva küzdöttek a gyarmati elnyomás ellen,¹¹ valamint a függetlenség elnyerése utáni hidegháborús stratégiára, melynek során Angola a szovjet érdekszféra vonzáskörzetébe kerülve a szocializmus afrikai térnyerésének egyik legszilárdabb bástyájává vált. A Salazar-Caetano diktatúrát megdöntő, 1974-es szekfűs forradalom után megkezdődő dekolonizáció szintén rendhagyó módon folyt le. Egy elkapkodott és példátlanul gyors dekolonizációs stratégia és paranoia keretében pár év leforgása során több mint félmillió portugál hagyta el az afrikai gyarmatokat,¹² ezzel komoly posztkoloniális vákuumot okozva a függetlenségüket elnyert államokban: a gyarmatosítókkal együtt hirtelen felszívódtak azok a diszkurzív struktúrák, amelyek meghatározták az afrikai országok koloniális identitását. Mindebből az következik, hogy Angola és az afrikai portugál nyelvű országok esetében a posztkolonialitásnak egy egészen sajátos formája alakult ki, amely egy sajátos posztkoloniális irodalmat termelt ki.

 

Angola és a történelmi tapasztalat

Patrick Chabal, az első afrikai-portugál irodalmaknak szentelt, angol nyelvű tanulmánykötet szerkesztője felhívja a figyelmet arra, hogy ezeknek az irodalmaknak a megértéséhez és tanulmányozásához elendeghetetlen a történelmi háttér ismerete¹³. A posztkoloniális angolai irodalom nem csak háttérként használja a gyarmati háború, a függetlenség és az azt követő polgárháború történelmi tapasztalatát, hanem ezt a tapasztalatot folyamatosan tematizálja, egy reflektált szinten kimozdítja. Tulajdonképpen a történelem tapasztalata, a gyarmati múlt, a bizonytalan jelen és a még bizonytalanabb jövő problematikája áll az angolai irodalom szívében. A szövegek obszesszív módon térnek vissza a háború traumatizáló képzetéhez. Ondjaki, már a függetlenedés után született első irodalmi generáció egyik legmarkánsabb hangjaként eltávolodik a gyarmati háború traumájának obszesszív újraszcenírozásától; szövegeit abba a meghökkentő történelmi pillanatba írja bele, amikor a szocializmus ideológiája és retorikája a maga teljességében jelent meg az afrikai országban. Az Ondjaki szövegek történelmi referenciája a 80-as évek végének Angolája; ennek a referenciának az értelmezéséhez azonban vissza kell menni egészen a gyarmati háború éveibe. A négritude-mozgalom komolyabb térnyerésén és a gyarmati státuszból felszabaduló afrikai országok felszabadulási hullámán felbuzduló Angola 1961-ben indította a portugálok elleni gyarmati háborút. A birodalmi eszme fenntartásához kategórikusan ragaszkodó Salazar-rendszer a zavargások megkezdődése után kiadta a luzofón világban azóta elhíresült jelszót: „Angolába a haderőinket, gyorsan!” („Para Angola rapidamente e em força!”) . A salazari mondat a gyarmatrendszer ideáljához való görcsös ragaszkodás jelölőjeként egy 14 éven át tartó véres gyarmati háborút jelentett be. Angolai részről a felszabadításért folyó küzdelemben alapvetően három nagyobb militáns mozgalom vett részt. Az egyes felszabadítási mozgalmak nyelvi, etnikai és területi bázisúak voltak. Az ország középső és déli részén, Huambo és Bié tartományokban koncentrálódó ovimbundu lakosság az umbundu nyelvet beszéli, ez a népcsoport képezte az UNITA (União Nacional de Independência Total de Angola – Nemzeti Únió Angola Teljes Függetlenségéért) bázisát. A főváros Luanda környékén, Malanjében és a Cuanza-völgy vonzáskörzetében élő, kimbundu nyelvű mbundu törzs az MPLA (Movimento Popular de Libertação de Angola – Angola Felszabadítása Népmozgalom) magja, míg az ország északi tartományaiban, elsősorban Uige és Zaire területén őshonos, kikongo nyelvű bakongók a függetlenségi harcot kirobbantó FNLA (Frente Nacional de Libertação de Angola – Angola Felszabadítása Nemzeti Front) etnikai alapját jelentették. ¹⁴ A felszabadítási mozgalmak mögött azonban nem csak a különböző etnikai csoportok álltak, a hidegháború által polarizált két szuperhatalom ideológiailag és katonailag is támogatta a portugálok ellen folyó guerilla-harcot. Míg az Agostinho Neto vezette marxista MPLA a Szovjetunió és Kuba egyoldalú támogatását élvezte, a Jonas Savimbi nevével fémjelzett UNITA kezdetben a maoista ideológiával kacérkodott, majd folyamatosan egyre inkább a másik oldal felé tolódott, így végül az Egyesült Államok és az egyértelműen Amerika-orientált Dél Afrika lett az ideológiai és pénzügyi hinterland-ja. Roberto Holden FNLA-ja kezdetben szintén az Amerika-szimpatizáns Mobutu-féle zairei rezsimmel ápolt szorosabb kapcsolatokat, a három nagy guerillamozgalom közül a legkisebbként, azonban hamarosan felmorzsolódott a harcokban. A Salazar-rendszer összeomlása a gyarmati háború végét jelentette a portugál területeken. Az 1975-ben függetlenedő Angolában ellenben korántsem értek véget a harcok. A hatalmat a szovjetszimpatizáns MPLA kaparintotta meg, az ország első miniszterelnöke Agostinho Neto lett, Angola, így a Szovjetunió afrikai szövetségeseként, egy új marxista-leninista mintaállammá alakult. A rivális UNITA azonban nem nyugodott bele abba, hogy ki lett zárva a hatalomból és tovább folytatta a harcot a regnáló MPLA ellen. A gyarmati háború a függetlenség után egy véres polgárháborúba csapott át, Angola pedig a hidegháború egyik legkonkrétabb helyszínévé vált. Amerika a szovjetszimpatizáns, szocialista Neto-kormány ellenében folyamatosan támogatta a rivális UNITÁ-t, így Angola elkerülhetetlenül a két szuperhatalom ideológiai küzdelmének gyújtópontjába került. A hidegháborús stratégiának megfelelően a szocialista Kuba Angolát, míg az Amerika-szövetséges Dél-Afrika Savimbi UNITA-ját biztosította. Kuba nem csak katonai erőket vezényelt az országba, hanem Angola kulturális és ideológiai fejlődésének jegyében szakembereket és főleg tanárokat küldött szövetségesének.

 

Ondjaki világa

 

A kubai segítséggel kiépülő szocialista rendszer és az eközben folyó polgárháború, egyszóval a ’80-as évek történelmi valósága képezi az Ondjaki művek alapját. Ez a történelmi referencia rajzolja ki az angolai író leghíresebb regényének, a Bom dia camaradas-nak (Jó reggelt elvtársak, 2001), az Os da minha rua (Akik az én utcámban élnek, 2007) című novelláskötetnek és utolsó regényének az Avó Dezanove e o segredo do soviético-nak (A tizenkilences nagymama és a szovjetek titka, 2008) sajátos világát.

Visszacsatolva a posztkolonialitás luzofón koncepciójához Prisca Augustoni és Anderson Luis Viana gondolatait megidézve kijelenthető, hogy a posztkoloniális elméletek központi fogalmaként tételeződő identitáskérdés Angola esetében egészen árnyalt és komplex formában merül fel.¹⁵ A portugál kolonizációs modellek gyors felszívódása után az ország egy kívülről jövő, mesterségesen felvett szocialista politikai- és identitás-struktúra keretei között igyekezett meghatározni önmagát, az UNITA és a polgárháború fantomja, azonban folyamatosan elbizonytalanította ennek az identitásnak a létjogosultságát. Egy másik, súlyos tényező a posztkoloniális identitásalakzatok lehetőségének szempontjából az az egész afrikai kontinenst érintő probléma, hogy a gyarmatosítás, majd a Berlini konferencia keretében kialakított országhatárok nem vették figyelembe az etnikai, vallási, törzsi és nyelvi szóródást. Angola, mint a legtöbb afrikai ország, számtalan nyelvileg és etnikailag különböző népcsoportot foglal magába, ami megnehezíti egy új identitás kialakítását. A politikailag kettészakított ország nem tudta beváltani a függetlenedés ideálját, nem alakult ki egy a szabadság és a függetlenség eszméire alapozott, posztkoloniális identitás. Augustoni és Viana 2010-es cikke szerint az ország még mindig egy sajátos határidőszakban mozog a kolonialitás és a posztkolonialitás között; egy új posztkoloniális kulturális identitás kialakításában a legnagyobb szerepe pedig az irodalomnak van.¹⁶ Chabal hasonlóképpen kihangsúlyozza az irodalom identitásteremtő képességét és szükségességét, ezt egyenesen az afrikai-portugál irodalmak kulcskérdésének tartja.¹⁷ A legújabb írógeneráció képvieslőjeként Ondjaki, ahogy már említettem, nem a gyarmati és a polgárháború borzalmaira reflektál, mint Luandino Vieira, vagy éppen José Craveirinha, nem a gyarmati múlt újraírásának lehetőségében keresi az új identitás alapját, mint Pepetela, sokkal inkább az MPLA hatalomra jutásával berendezkedő szocialista rezsim és hatalom mesterséges identitásmodelljét dekonstruálja. Ondjaki szövegeiben nem a „végtelen háború” (guerra sem fim) pepetela-i tragikuma jelenik meg, amely az idősebb író szerint olyan szinten traumatizálta a nemzetet, hogy Angolában gyakorlatilag nincsenek normális emberek¹⁸, hanem sokkal inkább az afrikai, marxista rezsim abszurduma. Ez nem jelenti azt, hogy a polgárháború képe teljesen hiányozna Ondjaki műveiből. A polgárháború jelen van, de nem a trauma és a tragikum perspektívájából íródik bele a szövegekbe.

 

– Jó reggelt, elvtársak!

A 2001-es Bom dia Camaradas, a 2007-es Os da minha rua és az azt követő Avó Dezanove e o segredo do soviético meglátásomban egy összefüggő ciklust alkot a verses és novelláskötetekben, regényekben és drámákban is bővelkedő, kiterjedt Ondjaki életművön belül. A három művet az azonos helyszín kronotoposza (Luanda Praia do Bispo negyede), a nagyrészt azonos szereplők, a tematikus motívumok vissza-visszatérése és az autodiegetikus gyereknarrátor személye köti össze. Az alábbiakban az író legismertebb regényeként elkönyvelt Bom dia Camaradas bemutatására vállalkozom, a megállapítások nagy része azonban érvényes lehet a másik két szövegre is. A regény központjában a sokáig névtelen gyereknarrátor első személyben elbeszélt tapasztalatai állnak. A szöveg két nagyobb részre van osztva, az első rész öt, míg a második négy fejezetből áll. Véleményem szerint az egyes fejezetek olvashatóak akár novellákként is, mint a későbbi Os da minha rua című elbeszéléskötet; novellákként melyeket a gyereknarrátor perspektívája és kalandjai kötnek össze egy komplexebb novellaciklussá. Az orális hagyománnyal szorosabb viszonyban álló afrikai irodalmak, pont az oralitással vállalt nyílt kapcsolat miatt sokkal inkább a kispróza műfajait kultiválják. Ez alól Ondjaki életműve sem kivétel, mind a Bom dia Camaradas, mint az Avó Dezanove novellaszerű fejezetekből épül fel, terjedelmüket tekintve pedig inkább kisregényekként definiálhatóak. A narrátor nevét csak a regény második részében tudjuk meg, a Ndalu név egyezik az író polgári nevével, így Ondjaki egy érdekes referenciális játékot indít be, amely akár a pszeudo-autobiográfia peremterületére is sodorhatja a regényt. A szöveg helyszíneinek és szereplőinek egytől egyig megvan a nevek szintjén egyértelműen egyező referenciális háttere, a szereplők az író családtagjainak, gyerekkori barátainak, tanárainak a nevét viselik. A referenciális játékot Ondjaki tovább fokozza a honlapján közzétett fotókkal a regényszereplőként felbukkanó családtagokról, barátokról.¹⁹ A referencialitás keretével való játék a valóság és a fikció határainak elbizonytalanítása, pontosabban fogalmazva a valóság fikcionalizálása, „regényesítése”,”felnagyítása” inherens részét képezi magának a szöveg világának is. A narrátor ugyanúgy, mint a többi szereplő szereti felnagyítani, kiszínezni a valóságot, a mindennapok történéseit; a valós eseményeket színes és megkapó story-vá alakítani. Maga a narrátor meg is állapítja egy helyen, hogy „Luandában mindenki, akit ismerek felnagyítja, kiszínezi a történeteit”²⁰.

A regény alapját tulajdonképpen a gyereknarrátor banális mindennapjai alkotják. Szinte majdnem minden fejezet a narrátor ébredésével kezdődik és egy-egy nap történései körül forog. Ndalu világát az iskola és a család közege határozza meg; a családi ház, annak környéke és az iskola vonzáskörzete alkotják a regény elsődleges terét. A narrátor interakcióit a családtagok, a tanárok és az osztálytársak keretezik. Ebben a jellegzetesen gyermeki világban csapódik le az adott történelmi pillanat esszenciája. Az MPLA szocializmusát és a polgárháborút a narrátor nem a tragikum és a trauma tengelyei mentén konstruálja, hanem egy humorosan kritikus magatartás koordinátái között éli meg. Gyermeki őszintesége mögött egyfajta kritikus diszpozíció fedezhető fel, mind a szocialista jelennel, mind a gyarmati múlttal kapcsolatban. A gyereknarrátor őszintén és nyíltan kérdez rá a hatalom és az angolai szubjektum viszonyára. A regény egy példaértékűen posztkoloniális kérdéssel kezdődik, amelyet a narrátorfiú António elvtársnak, a család szakácsának szegez: „De António elvtárs, hát nem jobb egy szabad országban élni?” Az angolai szakács identitásába azonban olyan mélyen íródott bele a kolonialitás szimbolikus rendszere, hogy válaszában nosztalgikusan tekint vissza a gyarmati évekre, amikor még a portugálok irányították az országot, tiszták voltak az utcák, rendesebben jártak a buszok és mindig lehetett kapni kenyeret a boltban. Ebből a koloniális nézőpontból, amelyet az alávetett gyarmati szubjektum a szimbolikus erőszak működési struktúráinak köszönhetően önmagáénak tekint, António képtelen kihátrálni a történelmi mező változásával és a gyermek egyre provokatívabb kérdéseivel végül jellegzetes mosolyát szegezi szembe. Ndalu bármennyire is provokálja a gyarmati helyzettel kapcsolatban Antóniót, nem tudja kimozdítani a portugálokat legitim uralkodóként elismerő koloniális szubjektumpozícióból. Mivel Antóniótól nem kapott kielégítő választ a kérdéseire, a gyereknarrátor a család egy másik alkalmazottját João elvtársat, a sofőrt kezdi el faggatni a gyarmati időkről. João alapvetően más magatartást mutat, mint a gyarmati szituációt nosztalgikusan visszakívánó António, nem ismerte fel, nem értette meg pontosan az uralkodó viszonyokat és hatalmi struktúrákat: „Sokan mondják, hogy az ország más volt akkor, nem tudom…”. A szöveg ettől a kérdésfelvetéstől elmozdulva a továbbiakban nem a gyarmati múltra, hanem az annak következményeként kialakult posztkoloniális jelenre kérdez rá. ²¹ A regény egy sor olyan szituációt vonultat fel, amelyben a szocialista rendszer és a szubjektum viszonya tematizálódik. Simone Pereira Schmidt szerint a Bom dia camaradas egyenesen az MPLA szocializmusának keretei között megalkotott nemzeti narratívát olvassa újra kritikus szemszögből.²² A politikai rendszer működésének realitása és visszásságai a gyereknarrátor perspektíváján keresztül ironikus felhangokat kapnak. Ndalu a nemzeti rádióban, az iskolások néphez szóló üzenetét közvetítő műsorban nem a saját maga által írt üzenetet olvassa fel, hanem egy elérakott, előre megírt, átideologizált szöveget kell hogy felmondjon. Az iskolában már előre bejelentik az oktatásügyi biztos meglepetéslátogatását, és amikor a gyerekek rákérdeznek, hogy mitől meglepetés az előre megszervezett látogatás, a tanár értetlen rendreutasítással válaszol. A diktatúra perverz logikája érhető tetten ezekben az apró epizódokban.

A diegézis két hangsúlyos pillanata meglátásom szerint a Portugáliába szakadt nagynéni látogatása és az iskolában kitörő tömegpánik jelenete. A nagynéni visszatérése a diktatorikus szocializmus és a demokrácia oppozícióját rajzolja ki. A portugál viszonyokhoz szokott Tia számára az angolai rendszer realitása érthetetlen és idegen, nem érti az uralkodó társadalmi kódokat. Értetlenül fogadja a hatalmi működés sajátos struktúráit, demokratikus hátterének köszönhetően megdöbbenéssel kezeli a szimbolikus szabályozás imperatívuszait. A nagynéni világlátásának idegen az, hogy a legjobb strandokat csak a szovjetek és a pártképviselők használhatják, hogy a kocsikkal félre kell állni ha az elnök közeledik az utcákon, hogy nem lehet bárhol bármit lefotózni, mert az államrendőrség elkobozza a gépet. Mindez a narrátornak magától értetődő realitás, számára az a megdöbbentő amit a nagynéni mesél Portugáliáról. A kulturális kódokból származó feszültséget minden esetben a humor minősége oldja fel. Humoros felhangokkal telik meg az iskolai paranoia története is. A diákok egy polgárháborús guerilla-csoport akciójától tartva egy tömegpánik keretében kimenekülnek az iskolából. Menekülés közben a narrátor felfigyel a mellette kétszeres gyorsasággal, feltűrt szoknyával elfutó, sánta tanárnő groteszk jelenségére, amely a humor felé mozdítja a tömeghisztéria fenyegetését. A polgárháború realitása, az angolai irodalom talán egyik legnagyobb toposza,²³ tehát jelen van a regény több szintjén is, beszivárog a gyerekek fantáziáiba, képzelgéseibe. Ott van a tömeghisztéria kirobbanását okozó félelemben, az irodalomórára megírt fogalmazásokban, a rajzszakkörön készített rajzokban, a viccekben, a nagy stroyzgatásokban, de nem tragikus eseményként artikulálódik. Talán ez az Ondjaki szövegek egyik legjellegzetesebb vonása – a fiatal író a történelem traumatikus tapasztalatát nem a negativitás, hanem a humor, a mosoly és az irónia segítségével ragadja meg. Nem véletlen, hogy egy a kolonialitás represszív valóságára vonatkozó kérdéssel kezdődő regény egy mosollyal ér véget. A regény zárójelenetében a narrátor a Luandát áztató trópusi esőt figyeli és arra gondol, mi lenne, ha az egész országban így esne. A gigantikus eső Angola megtisztulásának, a történelem terhétől való megszabadulásának szimbolikus képzetét ragadja meg, egy szabad, tiszta és boldog ország utópiáját rajzolja ki. Nem véletlen az sem, hogy a kolonialitás diskurzusával azonosuló António elvtárs még az esőjelenet előtt váratlanul meghal. Halála annak a generációnak a végét sugallja, amelyet reprezentál és amely képtelen volt kimozdulni a gyarmatosítók által rájuk erőltetett identitásmodellból. Ezzel párhuzamosan egy új generáció emelkedik ki, a gyereknarrátor és iskolatársainak, barátainak generációja, amely mentes a kolonizációs modellek fertőzésétől és egy új ország új identitásának kialakítója és hordozója lehet. A gyerekek az utópia ígéretét jelölik, a regényt lezáró mosoly pedig a pepetela-i „végtelen háború” végét. Az egyes fejezeteket nyitó ébredésmotívum új értelmet kap a szimbolikus eső és a zárómosoly fényében, és egy olyan általános, angolai ébredés ideálját tételezi, amely a nemzet újjászületését, egy új Angolát hivatott bejelenteni. A regény címében is megjelenő „jó reggelt” ennek az újjászülető Angolának szól, amely végre maga mögött tudja hagyni a kolonialitás fantomját és a szocialista rendszer abszurdumát. António elvtárs halála mellett, ami egyértelműen a koloniális stratégiákból való szabadulást jelöli, az iskolában tanító kubai tanárok is elhagyják az országot a tanév végén. A kubai tanárokkal talán a szocializmus is kivonul Angolából és az ország végre átléphet a határidőszakból egy új posztkoloniális időszámítás idejébe.