Szinte semmi, csupán néhány lövés. Betörni az ablakok üvegeit. Az energia nem lassan szabadul el, hanem kirobban. Kinyílnak a virágok az ablakban. Semmi különös, csupán a semmi különösre fordított figyelem törik darabokra.
A robbanások a tűzkamrában a belső égésű motor középpontja. Ők hozzák mozgásba a dugattyúkat, melyek működtetik a kerekeket, a hajócsavarokat vagy a repülő légcsavarját. A motor hangja, a motorikus erő, mégsem hallatszik. A csavarok olyan gyorsan forognak, hogy alig lehet észrevenni. A fotón meglep a repülő eleganciája és könnyedsége. Olyan, mintha úszna, mintha semmi nem hajtaná, szinte semmi.
Vajon nem műalkotások a repülők is? Milyen presque-rien /szinte semmi/ különbözteti meg a művészetet a technikától? A határok elmosódottak és összeolvadnak. A művészetek a „szépség” és a „szabadság” képzeteinek vonzáskörzetében válnak művészetté. De nem szép a repülő maga is, és leszámítva közlekedési eszköz voltát, nem a szabadság kifejezése? A művészet a maga szerepében nem szolgál vajon saját magától idegen célokat, ami kérdésessé teszi autonómiáját? A modern művészet nem akart „szépművészet” lenni, és díszítőművészet lett belőle. Dekorációjává vált egy társadalomnak, melyet maga akart megálmodni és fölépíteni. Hasonlóképp a design, az objektivitás és a funkcionalitás partizánja fölszabadult a megszorítások alól, melyek által az ő projektjei behatárolt céljainak volt alárendelve. A technika elektronikussá vált és az általa létrehozott játéktér szempontjából egyre inkább közeledett a művészethez. A szerszámosládák játékos tulajdonságokat vesznek föl. Egy nem-tudom-mi /ein Ich-weiss-nicht-was/ választja el a játékot az élet komolyságától. Közel semmi, és a komolyság terhe, az önmeghatározás (Selbstbestimmung) kálváriája fel van függesztve az ember számára. Közel semmi, és a játék, amely elkülönül az élet nyomorától, vele szemben semmi különöset nem jelent. Talán éppen mert a repülő nem állítja magáról, hogy műalkotás, mondjuk szépnek. Emlékeztet egy madárra, akkor is, ha azután lett feltalálva, hogy az emberek lemondtak a madarak repülésének utánzásáról.
A repülő megajándékoz a szabadság élményével. Ez az élmény maga is a művészet kiváltotta örömhöz fogható: a műalkotás szemlélése megszabadulást jelent a mindennapi problémáktól, a nyomasztó dolgoktól – mozgásszabadság, eloldódás a gravitációtól, repülni és úszni tudni szabadon, pehelykönnyű lenni, az ég fele emelkedni. Corbusier és Kandinszkij azt sugallták, hogy az anyag súlya tömegeken kell kibontakozzon és elrendeződjön. A tömeg szó a latin volvo-ból származik, jelentése: fordulni, csavarni, görgetni. Máris a vortex 1 és az orkán közelében vagyunk.
Mi lobbantja fel a művészt? Mi a meghajtó mechanizmusa az ő termelő gépezetének? Az angol engine (gép) szó az ingenium-hoz visz, a született zsenihez, aki alkalmas arra, hogy valamit létrehozzon. Ezen a ponton a művész már nem különböztethető meg egy mérnöktől. A retorika, a poétika modellje mérnöki művészet volt, a kreativitás mechanikája. Nem azzal volt elfoglalva, hogy valami teljesen újat találjon fel, hanem hogy megtalálja (invenire, inventio) a megfelelő szót, képet vagy viselkedést egy adott helyzetben (decorum 2): egy kombinatorikus művészet. A művésznek ismernie kellett egy sor lehetséges helyzetet, a formák egy listáját, és a valószínűség szabályait, hogy kombinálni tudja őket. Az előzetesen meghatározott konvenciók voltak a premisszái az invenció e művészetének. Csak így volt képes a művész megfelelően beteljesíteni a közönség elvárásait, meglepni és illedelmesen összezavarni. Mi elsilányítottuk a konvenciók erejét és hozzászoktunk a zavarkeltéshez. A romantikus vadzseni, aki megtagadja a szabályokat, mert maga alkotja, sokáig helyettesítette a művész-mérnököt. Létezik a modern művésznek, a romantikus zseni örökösének, az invenció művészete, egy aero- vagy hidrodinamikája az invenciónak? A pont, amelyről Kandinszkij beszél, a pont mint a rajz, a festmény, a formálás eredete elsöpörte a teret, a papírt, mindent magába szívott. Minden belé sűrűsödött, és minden kibontható belőle. Ezt a pontot, a szinte semmit, csak mozgásba kell hozni és élővé kell tenni, mondja Kandinszkij. Ez a pont nem tétlen, hanem zavargó, forog, mint egy örvény – egy vortex, mondja Pound, a „centrifugális erő maximális pontja”. A vortex szó a verto=forgatni, megfordítani szóból jön. Pound azt írja: a költőnek, a művésznek érzelmeit és tapasztalását az intenzitás egy maximum-pontjáig kell hajtania. A gondolatok és reprezentációk áramlásának felkavarónak kell lennie. Gondolat- és kép-örvények jelennek meg és a mélyükbe szippantanak, megtisztulnak a pontos jelentésektől, a szimbolikus nehézkedéstől és leülepednek, amíg tiszta képekké (image – Pound), felszínen csillogó jelentések absztrakcióivá válnak.
A pont és a vonal a világról alkotott látomások (Weltanschauungen) megjelenítői. Az anyagnak atom- vagy hullám-természete van? A dolgok el vannak választva vagy össze vannak kötve? El vannak választva és össze vannak kötve. Több az elválasztás köztük, mint a kötés? Az örvénylő kifejezés túljut az atomon és a hullámon, a ponton és a vonalon. A vonal ponttá válik egy spirálban, míg a pontból újabb egyenesek indulnak. Az örvény az esemény (das Ereignis). Egy minimális deviancia az atomok monoton és egynemű zuhanásában, mondja Lucretius, szinte semmi, és a párhuzamos áramlás zavargássá válik. Örvények születnek: világok, események. Az esemény azt jelenti: figyelem. Szinte semmi, minimális eltérés a megszokottól a figyelem örvényét idézheti elő, az image-ért való figyelemét, mondja Pound, semmi különösért – „The apparition of these faces in the crowd: Petals, on a wet black bough.” Szirmok egy nedves, fekete ágon. – Egy váza egy feketén csillogó zongorán.
„A végtelen természete”, írja William Blake, „abban a tényben csúcsosodik ki, hogy minden dolognak megvan a saját vortex-e”. Minden dolog tükrözi magában az univerzumot – „into a globe itself infolding: like a sun”. A vortex minden eseménynek monádikus szerkezetet adományoz. A vortex azt a pillanatot jelenti, amelyben minden összeolvad egy örvényben, a pillanatot, melyben az idő áramlása felgyorsul, megáll, váratlanul kiárad. A vortex nem tartalmaz semmit, mindent magába szív, aztán újra megint szétárad. Az örvény a „zavar”, melyben a monádok, a pontok, szinte semmi, mindent felfognak (Leibniz).
Miben különbözik a művészet a technikától? A gép ravaszabb, mint a természet. A technika a természet fölötti uralmat jelenti. Joseph Conrad Tájfun című elbeszélésében két örvény találkozik: egy vihar és egy hajócsavar, egy turbulencia és egy turbina. A kapitány egyszerű ember. Nem csinál semmi különöset. Egyenesen keresztül navigál a viharon és nem veszíti el az irányítást, sem az önuralmát. A gőzhajóra egy rakás kínai szállt fel, akik haza akarnak jutni. A fedélzet alatt állnak összepréselve. A vihar összezavarja őket. A kevéske dollár, amit nyertek, szétszóródik. A kapitánynak és a legénységnek egyszerre kell küzdenie a hajón kívüli és belüli zavargással, vezetnie kell a hajót a viharban és meg kell mentenie saját maguktól a kínaiakat. A vihar kellős közepén le kell fegyvereznie őket és össze kell gyűjtenie a pénzt. Mielőtt rendben partot érnének, egyenlően elosztja közöttünk a pénzt: vagyis részben korrekten, egyrészt szocialista módon, ugyanakkor cézárian.
A művészetnek (the fine art) azonban, mondja Conrad, össze kell illesztenie egy tönkrement és technikailag meghaladott vitorláshajót. Ebben helyezkedik el a művész, aki a viharban navigál, és rendre a Maelströmben köt ki. Poe elbeszélésében Maelström, a költő, a művész alakja a narrátor és hasonmása, a halász alakjára van szétválasztva; ez meséli el a narrátornak, hogyan került a Maelström csapdájába, ebbe az örvénybe, mely – a régi bölcsek szerint – a föld középpontjáig ér. A halász a testvérivel volt halászni a Maelström közelében lévő vizeken, az Atlanti óceán egy északi áramlatánál, Norvégia partjainál, mivel ott lehetett a legjobb halakat fogni.
A halászat képét mint az invenció művészetét másodlagossá teszi az örvényben való elmerülés képe. Az előtte megnyíló mélységben a halász hajók körbe forgó darabkáit, törmelékeit látja. A mélység, a semmi (des Nichts) közvetlen közelének közepében a halász megfeledkezik a félelemről. Annyira fenséges, amit lát: egy artikulálatlan világ forogva a mélység felé, az elszigetelt részletek szépsége, már szinte semmi, kicsivel a mélységben való eltűnés előtt, objets ambigus (Valéry), images (Pound), a kétértelműség pillanataiba veszett dolgok. A halász nehezen menekül meg a mélybe való alámerüléstől, lemondva a bárkáról és egy hordóba kapaszkodva – újra egy presque-rien, Diogenész hordója, egy komoly replika az örvényre, egy tartály azon dolgok számára, amelyek elvesznek az örvényben, a művész vortex-e, a pillanatok, amelyekre a művész utólagos benyomásait és képeit vonatkoztatja. Az örvényben a művészet és a technika közti különbség kérdésének már nincs egy stabil pontja, amelyre vonatkozhatna; ennek már nincs jelentősége. Minden forog. Csak az örvény szélén jelenik meg újra. A technika célja a problémák mesterséges meghaladása és uralása: önmaga uralása, a természet, az anyag uralma, ezek bűvészi előállításáig. A művészet azonban az intenzivitás és a súlyos, félelmetes és erőtlen dolgokkal való kontrasztjából nyert könnyedség révén gyakorolja hatását vagy csábít el. Miután megszabadul az örvényből (event), a művészet megőrzi a portyázás (invent), a fosztogatás nyomait. A vortex egyszerre invent és event, miután egy áramlás felé haladt.
A vortex gondolata ellentmondani látszik Cage iránytalan figyelemről alkotott elképzelésének és a flux-art-nak, mivel az örvénynek van egy középpontja. Még ha így is állnak a dolgok, ebben a középpontban nincsen semmi. A vortex nem más, mint egy gyorsuló áram: lapos, a semmire irányuló figyelem, figyelem, melynek örvényében minden jelentéses dolog szinte semmivé változhat és minden lehetséges dolog semmi különössé. Maga az örvény is szinte semmi, egy instabil, folyékony, múlandó forma, amely egy áramból áll, csak a szél susogása, lehet: egy könnyű légáram megmozdítja a függönyöket a váza mögött. Matta-Clark kilyuggatott, kivágott terekről készült fotói szédülést váltanak ki.
„A pont egy miniatűr világ” (Kandinszkij). Körben forog. Roger Caillois az örvényben a játék és a művészet alapelemét látja. A körtánc megszabadít a megszokottság terhétől és lendületet ad az embernek, centrifugális erejével elűzi a gondokat és a problémákat (jelentéseket) és elbájol: megszabadít és fölemel. A halász bevallja Poe-nak, hogy a Maelströmben megfeledkezett a zavargásról. A rémület viharos örömmé változik. A bonyolult valóság visszavonul, elkezd folyékonnyá válni. És minden egy irányba repül.
Románból fordította Borbély András
