Szinesztézia

Szürke egyes és kék hatos. Kinyitom a szemem és vágnak nekem egy szelet tortát. Az ártatlannak tűnő édes, krémes diótorta kifog rajtam és szűk családi körben elterülök a kanapén. Újra lehunyom a szemem, de most hosszabb időre. A desszert szónak barna csokoládé színe van, a közepe narancssárgán fénylik.
Szürke egyes, két narancsszínű kilences, sárga kettes. Ebben az évben születtem, áprilisban, ami halvány vörös, de ha hosszabb ideig gondolok rá, még színesebb. Az eleje citromsárga, az ’r’ betű világosbarna. Talán a rajz órákon ezért nem hiányoztak a színek, mindig grafittal satíroztam. Azt hiszem… Igen, az iskolában kezdődhetett a piros mosolygós arcokkal, aztán a barna ötösökkel, sárga négyesekkel és vörös hármasokkal. A szürke egyesek és sárga kettesek csak később jöttek, egy kivétellel.
Szürke egyes, két narancsszínű kilences, piros nyolcas. Ömlik az eső az ablakon, Eszter néni a legkomolyabban osztályozza elsősöket, sehol egy megértő mosoly, vagy egy kedves szó. Minden gyerek az év végi  dolgozatát tartva remeg, a hátsó sorban egyetlen gyerek szeméből folyik a könny. Ez vagyok én. Mindig mikor a lapra nézek, még jobban elszorul a torkom, és visszatarthatatlanul sírok. Közben úgy szipogok, hogy a másik padsorból is átnéznek rám, aztán vissza a barna ötösöket és sárga négyeseket osztogató tanár nénire.
 – Eszter néni, a Kristóf sír… 
 – Hadd sírjon. Kelemen Márta?
 – Ötös.
 – Év végére is. Lapu Marcell?
 – Négyes.
És ez így megy hosszú-hosszú ideig, az egész matematika óra ezzel megy el, én pedig az időjárással együtt zokogva nézem tovább a nagy bekarikázott szürke egyest, amit a témazáróra pirossal írtak rá. Mit rontottam el? Igaz, hogy szombat reggel – ezt biztosan tudom – a barna ötöst és a narancs kilencest egy Tapsi hapsis videojáték közben összecseréltem, és kilencvenötnek láttam. A játék pontozta a pályán talált tárgyakat, de a témazárót nézve inkább a Manó matekkel kellett volna játszanom, vagy egyszerűen kinyitni, és számolni az íróasztalnál a Mickey egeres füzetemben. Még nem ismerem azt a szót, hogy pánik, de érzem. Fuldoklom, és még arra tudok gondolni a felcserélt számokon kívül, hogy ennyire nem megy a mértékegység átváltás.
 – Mi a baj? – kérdezi tőlem a mellettem ülő.
 – Meg fogok bukni! – válaszoltam kétségbeesetten.
Hiába nézem meg újra és újra, a lapon nincs mosolygós arc, se szomorú, csak az a nagy bűzölgő elégtelen.
– Szerencsés Kristóf?
– Egyes! – tört ki belőlem a nagy szürkeség, az esőcseppek továbbra is az ablakon kopogtak.
– Év végi jegy négyes. Szekeres László?
Abban a pillanatban talán még az eső is elállt. Azóta sem vigyorogtam úgy, mint akkor.

– Kristóf meg színesen látja a számokat – ébredtem fel apám szavaira.
– Az nekem is így van – mondta anyám az idős rokonunk asztaltársaságában, akit minden családi körben töltött születésnapra meghívtunk.
– Akkor volt kitől örökölni… – mondta apám.
– És a betűket – mondtam, és feltápászkodtam a kanapéról. Elmondtam nekik a sorrendet, egytől tízig. Egyszerűbb volt végigmondani, mint sorolni a különböző színes betűket az ábécéből.

– Nekem az egyes sárga, a kettes kék… – és ahogy anyám is elmondja az ő színes nyerőszámait, majdnem megsértődök, hogy ezt a mélyen belém ivódott, magától értetődő sorrendet nem jól ismeri.
– Az interneten azt írták, hogy enyhe autizmus – mondta apám és mindannyian nevetünk, az idős rokon is, de fogalma sincs, miről van szó – de volt egy lista híres emberekről, írókról, zenészekről, akik hasonlóan láttak.
– Mi is ennek a neve? – kérdezte anyám.
– Szinesztézia – válaszoltam apámmal egyszerre.
Az idős rokon iszik még egy pohárral és bölcsen hallgat. Elfogad még egy csésze kávét, és én újra visszafekszem, de már nem alszom vissza.
Sárga kettes, két fehér nulla, piros nyolcas. Apámmal borozunk az egri Szépasszonyvölgyben, a bor vörös. A pincében régi évtizedekről beszél, a hatvanas, hetvenes évekről. Természetessé vált, hogy a hatvanas éveket kéknek, a hetveneseket zöldnek látom. Az ötvenes évek barnák, de a fejemben az iskolai történelem órák után az egész évtized elszürkült.
A borospincéből kilépve elindulunk keresni egy éttermet, nem messze egy nagy táblán hirdetik: „Babgulyás ötszáz forint”. A számok beleestek a levesbe, az ötös és a két nulla zsíros lében úszik. Evés közben eszembe jut a szineztézia, talán a nagy zabálásról, a legutóbbi születésnapról, amikor először szóba jött, mert az étteremben is rendelünk bőven.
– … és még azért is jó, hogy így látom őket, mert könnyen megjegyzem az évszámokat.
– Mikor volt a mohácsi vész? – kérdezi apám, miközben kettévág egy nagy szelet húst.
– 1546 – válaszolom, de abban a pillanatban kijavítom magam – 1526!
– Na, látod.
– De tudod, miért cseréltem össze…
– Miért?
– Mert a kettes is, meg a négyes is sárga.