A Rom

    

Egy énekben

     Hol Siva végetlen fövenyében lankadoz a nap,
S csendes Araltónak zaj nélkül nyugszanak árjai,
Félre világ robogásaitól, egy puszta lak ormán
Két isten harcolt elszántan régi haragból.
Első a dúlás komor istene, ROM, jöve, és az
Elhagyatott lakon, a szélvészek bús palotáján,
Hol szomorú volt a napnak tüneménye, ha feljött,
És szomorú, ha lement, élőt nem látva körösleg,
Merre nehéz ónlábaival sétált el az óság
S ami előbb fény volt, abból nem hágy vala többé
Semmi csodálandót: – ott Rom kívána tanyázni,
S messzünnen feltolt falakat készül vala tenni
Földdel egyenlőkké. VÉD, a ház őre, kiálla
Ellene és mentő paizsán fölvette ütéseit,
A rombolni jövőt nagy erővel visszaszegezvén.
Ők ugyan éjt nappá, nyugodalmat téve csatává,
Mint két béri vivó, küzdöttek folyton az ormon
Ötven egész évig; de azonban győze Romisten.
Égi hazája felé elszállt a puszta tetőkről
A Mentő szomorún, és a fejedelmi gyönyörlak,
A hírben ragyogott Országok háza, leomlék.
     Rom pedig a düledék palotán fölütötte tanyáját,
Nagy Siva pusztáin egyedűl őrszellem az éjben.
És ha ki szürke világánál félholdas időnek
Jőne felé, láthatta, miként tört oszlopon ülvén
Hosszu szakálla mohát lengették pusztai szellők,
S várkoszorúzta fejét zsibbadt könyökére nyugasztva,
A szomorú sivatagba miként nézett ki merően,
Messze Araltónak látszván hallgatni zugását.
Évekig így és túl azokon gyász gondolatokban
Fárasztotta eszét, s ha talán vész harsoga által
S a föveny országát felvették szárnyai, akkor
Ébrede álmaiból s hullván gyér hosszu szakálla,
Zenge szilaj dalszót és a zivatarba sohajta.
Már század múlt el s még nem jöve senki, az elmúlt
Fénynek hajlékát romjaiban látni, sem útast
A vak eset s balsors meg nem téveszte s az isten
Nagy fogadást gondolt, így szólván végre magában:
“Ki legelőbb düledékeimet leborulva köszönti,
Teljesedésbe hozom háromszoros álmait annak.
Boldoggá teszem őt, fogadásom tartja s ez így lesz!”
Szóla s körüljárdalt őr gond kísérve személyét,
S mélyebben sűlyedtenek a düledékek alatta.
Múlt az idő, s untig változtak benne zaj és csend.
Sokszor az ősz Romhoz lemosolyga az égutazó hold,
Fellegeket gyakran látott harcolni s koronként
Dúlva sötét vésznek ment által rajta haragja.
Ő pedig ült egyaránt s kőhalmai omladozának.
De mikoron másod századnak folytanak évei,
S a forró fövenyek pusztáin nem vala szellő,
Harmatot éj nem hinte alá, regtől pedig estig,
Mintha világot gyujtana föl, heven égete a nap;
Ifju kalandor jött egy távol honni vidékről.
Sors és a szerelem nem hagyták béke ölében
Lennie boldoggá, nem harcok förgetegében.
Búva futott a két hatalomnak előle, szivének
Gondjaival, s hogy senki ne lássa, ez árva kietlent
Választotta utúl. Melytől nem rettege s mely baj
Annyi ezerből még egyedűl vala hátra – halálát
Vélte találni itt. Lankadtan s lelke szakadva
Lép vala lassan elé s lerogyott a barna köveknél.
Tüstént fekte helyét meglágyította Romisten,
S ő, nemes Országok feledett ivadéka, lakatlan
Földön erőtelenül feküdött: vas fegyveri rajta
És mellette, nehéz keziből elhullva, hevertek.
Szelleme tükrében feltüntek az álmok azonban,
S láta kies tájat dombbal változva s virágok
Völgyeivel; pásztor tanya volt, kis hajlak az ormon,
Kút csorgott tövinél, gyéren körülötte gyümölcsfák.
A ligetek csendét patakok csörgési vidíták,
Kisded bokrok előtt szökdeltek fürge juhnyájak,
S a vezető ürünek mélyen hangzott ki kolompja.
A nyáj pásztora ő, legkönnyebb póri ruhában
Íjasan és balján teljes puzdrája zörögvén,
Köztök járt egyedül, s a nyáj örvende urának.
Ébrede most s mit imént álomnak véle, való lön.
     Legszebb pásztori táj közepett, már távol előbbi
Gondjaitól, bámulva magán és mindenen, ott járt
Nyájai közt, fiatal pásztor sorsverte vitézből.
A vezető ürünek hallotta zörögni kolompját,
Látta vidám ihait szökdelve legelni, s előtte
Minden az álomtól festett tárgy képe jelen volt.
Így élt jó ideig. Gyakran megjárta virágzó
Völgyeit, ormairól gyakran letekinte vidáman,
Távol az elsiető patakoknak lesve futását.
Íja vad állattól s nem erőtlen karjai védék
S kiktől búcsút vőn, embert nem láta határin,
S elszánt lelkének mi öröm nem látnia embert!
A keserű osztály nem bántá: fája gyümölcseit,
Nyája tejét nem ohajtá el szomszédos irígység,
S méreg nélkül folyt epedő szomjának az ép kút.
Villám nem keresé alacson kalibája tetőjét:
Béke ölén egyedűl állt az, nem lakva bajoktól,
A csend és nyugalom gyönyörének hagyva tanyáúl.
S a boldog szerelem s balsors feledője igyen szólt:
“Járj kies útaidon, ligetemnek nyája s tenyésszél,
Völgy, te virágozzál, és szellős dombja lakomnak,
Folyjatok el csendes patakok, mérői időmnek,
A koszorús partok kebelén, hogy kelve, lenyúgva
Víg csevegésiteket lelkem meghallja s örüljön.
Csak soha embertárs s ember szűlője, az asszony,
Meg ne zavarhassák ridegét e néma magánynak.
Nem! soha emberi nép e tájat látni ne jőjön!
Jobb társak nekem e szédelgő nyájak azoknál,
És e néma mező, s fedezője, az égi derűlet.
Vajha szemem még mindezeket láthassa sokáig.
Vén fejem így e béketanyán fáradjon el egykor
S testemet a völgy harmatozó ivolái födözzék.”
Szólt s az üres levegő kebelébe fogadta beszédét,
És elenyészni hagyá a térnek végtelenében.
Így tölté az időt, ura és uralója magának.
S éle remény- és vágytalanul, nézője futamló
Napjainak; de soká nem tarthata békelakása.
Lelke hamar betelék örömeivel az egyszerü tájnak,
Kis laka, nyája s az egy környék, a mindig egyenlő
Hajnalok és estvék unalomnak tárgyai lőnek.
Még az örök tavasz is, mely nem sorvasztva teleknek
Vészeitől ligetén folyvást zöldel vala, bántá.
A kipihent szívnek megjöttek előbbi reményi,
Visszakivánkoztak tovapártolt vágyai: embert
S ember-lakta vidéket kért a puszta magányért.
Mint partot haladó folyam árja, zajogtak agyában
A raj gondolatok s nyugodalmat lelni hiába
Mentenek el, mind anélkül tértek meg urokhoz.
Egy vala még kísértetlen s azt tenni megindúlt.
Elment a romhoz, leborult a barna köveknél,
Ott elszúnyada és feltünt a második álom.
S lát vala álmában bércekkel büszke vidéknek
Sziklafejű csúcsát vetekedni egekkel: az erdő
Méla, borús folyosóival, és – hol az álmadozásnak
Szent országa van, agg lomboktól rejtve világnak,
Ahova ormairól forráshoz jára le a vad
És egyedül zavará robajával az alkonyi csendet:
A titkos teremű völgyek megnyiltak előtte.
Bérci sorok hátán folyamok harsogva futának
S a hegy alatt szélt és hosszatt meghintve falukkal
S a falu népeivel, gyönyörűn zöld róna virított;
Közben egész tájnak látója, az úri lak állott,
Büszke toronyviselő tetejével messzeragyogván.
Ő pedig amiket elláthat vala, völgynek, oromnak
És ura leggyönyörűbb rónáinak, ébrede s lelkén
Vágya betölte után, az öröm szilaj árja csapongott.
Mint idegen földön hosszú utazásban időn túl
Elmaradót, fiatal szolgák és szolgaleányok
Üdvözlék urokat s az imént bús ifju, lakója
Pusztai kunyhónak, népes palotában örömmel
Szálla meg és fényes pályát ígére magának.
Ólaiban paripák, szél s tűztől vemhes anyáknak
Gyors ivadékai tomboltak; s kürt, fegyverek álltak
Termeiben, célhoz repülő szolgái vadásznak.
Csűreit eltartó gabonával rakta meg a nép;
Lélekadó bornak tele volt nedvével az al bolt,
S ménesek és csordák legelének szerte, sajáti:
Dús gazdát mutatott a ház, urodalma hatalmast.
     Nem volt késedelem, vendégei jöttek; az ifju,
A tehetős gazdát szomszédok s messze vidéknek
Vándori látogaták. És ő nyilt kedvü barátja
A fiatalságnak, tisztelni tudója az érdem
Őszeinek, minden rendnél ösmert vala s kedves.
Háza szilaj kedvnek lett víg fogadója, kaputlan
Udvara vendégért látszott mosolyogva kinézni,
S szüntelen a járt út hoza és vive látogatókat.
Gyakran az ifju sereg fölment harcolni vadakkal
És a szarvasünő és sok bogu híme, az ugró
Zerge s, ki szellőként fut, az őzfi, lehulltak az ifjak
Vesszeitől; s ha ki sárga vadat, vén bojtos oroszlánt
Kergete föl, ha szilaj párduc szökkent meg előttök,
Vagy makevő kannak hallott robogása, erővel
Állt az erő szemközt s ellentállása mulatság
S kéj vala szívöknek. S mi gyönyör volt inni patakból,
És ha ki eltévedt, a kürtszó lassu nyögését
Messzünnen jött szél szárnyán elfogni s utána
Váró társainak fáradtan jutni körébe;
Ott lejtős halmon pázsit nyoszolyára pihenni
S vígan elosztozván nem finnyás étkek ebédin,
Hallani másoktól és mondani tréfabeszédet:
S hány nyilat és mint vitt hátában el a makevő kan,
A kőszáli szökő mint hulla le szökte felében
Nyíl ütvén derekát, a párduc merre osontott
És az oroszlánnak fene bőgésére ki réműlt;
Ilyeneket hallván, zöld halmon látni terülten
A szél lábu bikát, hűvös források ivóját,
Ahogy hátravetett szaruval még mintha szaladni
Vágyna, merő szemeit dőlesztve kinyúlik, eláradt
Vére halálszerző sebből szívárog azonban
S a rohanó lábnak nincs többé semmi hatalma.
Így mulatának ezek s a bérchát zenge utánok!
Ha pedig a vizes ősz s zivatar-nyargalta mezőkön
Nem vala dísz többé s a kedv a társas örömmel
Szűkebb térre szorúlt, teremeikbe vonultanak akkor
S vagy tündér regeszón függöttek egy éltes ajakról,
Vagy vigadó dallal hallottak hárfai zengést,
Hol gyönyörű lányok legszebbike horda piros bort
S a szomjnak nevető kellemmel tölte kupákat.
Végig mindezen a szabad úrnak kénye csapongott
S kezdte hanyatlását. Nem elég volt lennie dúsnak
S játszi barátságot és látnia szolga szerelmet:
Szíve rokont keresett s szívet, mely érte dobogjon.
     Tág uradalmaiból egy hely vala kedves előtte,
A zárt völgy; ott ő kisded halom oldala mellett
(Vérlobogó volt a halmon, zászlója halottnak)
Láta ülő lánykát szomorú gondokba merülve.
A halovány bánat gyászolt szépséges alakján,
És leomolt hajait szabadon ragadozta futó szél.
De gyönyörű fiatalság volt minden tagon és a
Bánat után sanyarú nyomait nem hagyta sötétség:
Tetszett a gyász és a gyásznak szép viselője.
S már közelíte, verő szívvel, készítve vigasztó
Szózatokat; de ijedt őzként fölrebbene a szűz
S merre borongós utcáit megnyitja az erdő,
Elvesze a lemenő völgynek végében. Utána
Hasztalanúl sietett, nyomait sem lelte az ifjú.
Így sokszor jöve a völgyet s a völgyi leányzót
Látni, haszontalanúl vágyván az előle futóhoz.
Honn az egész élet megfordúlt. Vizsga cselédi
Kedvtelenűl láták megtérni, s ha honn vala, búsan
Ülni s merőn és szótalanúl távolba kinézni.
Társai elhagyták a tőlök visszavonúlót,
S ő, egyedűl a völgy szeretője s a völgyi leányé,
Nem vágyott rájok s a ház csendes vala és bús:
Csak maga a háznak rémlelke dobog vala benne
S hosszu sohajtás volt szívének néma beszéde.
Majd hogy az oly sokszor látottat bírni reménység
Nem csalogatta tovább, elhagyta kevély laka táját,
El gyönyörű rónáival a bérc rengetegét is,
S túl azokon szomorú düledéken lelte Romistent.
Fáradtan leborúlt kövein s jött harmadik álma.
S mit látott, mi kivánt tüneményt, mely ritka szerencsét!
Állnia gyászdombnál látá a völgyi leánykát
Búja siralmában, mint rég vala állni szokása,
Majd hogy sejte tanút, félénk szaladásnak eredni,
Ő pedig a szaladót mint könnyű felleget a szél,
Űzte merész lábbal s a sír környében eléré.
Ott amint epedő ajakát hév csókra kinyitná,
Ébrede s álmainak nyilt szemmel látta valóját.
S még kétlé, még féle, hogy álmodik és zavarában
Szólni tudatlan volt; de örömmel láta leomló
Fürtöket a pihegő kebelen fodrokba szedődni,
Láta dicső szemet, s léleknek mennyei tükrét,
S halla patak zengésü szavat, szerelembe merítőt
A szív hangjaival. S a szűz, mint aki örömmel
Futna s marad, ha utóléré szeretője örömmel,
Két gyönyörű ajakat nyita meg s így szól vala hozzá:
“Haj! boldogtalan én, mi kegyetlen kéz zavar engem
Gyászom napjaiban? s te ki vagy, mely föld nevedéke,
Aki, mikor jövök és mikor elmegyek, anda szemekkel
Bánatomat lesed és könyeimnek hulladozását,
És nem hagysz egyedül lennem gyászomban az édes
Testvérért, nem hagysz siralommal nála mulatnom!
Őt nekem, a gyönyörűt, egy atyától jó anya szülte
S ketten az emlőről tehetetlen gyenge leánykák
Függöttünk csecsemők. Remegő lábakkal egyenlőn
Kezdtük az életadó földet tapdosni s erőtlen
Szókat együtt csevegénk (mondják) még gyermek ajakkal.
Majdan serdűlők, játékon nőve örömnek
Társaivá, e völgyhöz együtt járánk le virágért,
Itten együtt fűzénk koszorút a zsenge tavasznak;
És gyönyörű volt ő, s örömem s öröm én neki, míg élt;
Most pedig itt hervad megemésztő pornak ölében,
S árva keservimnek meg nem hallgatja nyögésit.”
Így szólt a testvér elhúnyt testvére poránál,
S szép feje megnehezűlt búval kebelére lehajlott.
Erre varázsoltan vesztegle az ifju kalandor
S vétke gyanújában csak alig vala szólani képes,
Szólt pedig így s mentő szavait mondotta rebegve:
“Engedj meg, te keservim után megadója szivemnek,
Engedj meg, gyönyörű, ne nekem, sok kellemeidnek;
Mert csak azok ragadák hozzád tündéri erővel
Lelkemet, és a lélek után e szolga tagoknak
Késni lehetlen volt. Jöttem, mert kelle s az észnek
A szív láz zaja közt nem hallott semmi parancsa.
De ne legyen gondod, gyászodban senki ezentúl
Meg nem háborgat: szent az mindennek előtte.
Csak ha kijősz, ha siralmid után haza térni megindúlsz,
Engedd a leghőbb szerelemnek járni nyomodban,
Hogy veszedelmektől ójon, hogy lássa szemednek
Fényeiben sorsát mosolyogni; s ha bánatod enyhűl
S képes léssz ön búdon kül hallgatni panaszra,
Akkoron elmondom, mi nehéz gyötrelmek emésztik
Ifjú napjaimat, mint nem lehet élnem ezentúl
Nélküled, és mi halál küszködnöm csalfa reménnyel.”
S úgy lön, mint mondá. A gyász órái lefolytak
S enyhűlt bánat után szerelemről halla varázsos
Szókat az édes lány s ellent nem mondhata szíve;
Abban az új vendég az örömnek nász-seregével
Megszállott s az egész házat fölverte zajával:
Győzve lön és odaadta magát szeretője szivének.
S a szomorú palotát, az urával búba merűltet,
Újra robaj tölté; a fény beleszálla ragyogni,
Mindünnen koszorús lánykák, velök a vigadó nász
Jöttenek ünneplő dísszel s a völgyi leányka
Rózsa szemérmében gyönyörűn fellépe közöttök;
És áthágta rideg küszöbét, még gyenge menyasszony,
A nőtlen háznak, s örömet vive abba magával:
Kedv vala künn és benn s a kedvnek tapsa körösleg!
Mindennél inkább pedig éreze üdvöt az ifju
S a szerelem karján kipihent sok régi csapástól.
Kétszer az álom után már láta világi szerencsét:
De boldog vala most s gyönyöreinek kútfeje háza.
Évek után fia is serdűlt, szép mása virágzó
Anyja vonásainak, atyjának mása erőben;
Új öröm és a boldogság hű záloga köztök.
Jaj neki! hogy küszöbén túl hagyta csapongani vágyát!
Várost és falukat ment látni s azokban az élet
Búját és örömét; s vizsgála, tapasztala mindent.
Egy népet lele, mely gyéren vala s lelke törötten
Ősei honnában, melyet megronta örökre
Harc és visszavonás. Termékeny ugarban ekéjét
Hasztalanúl vezeté, nem örűlt munkája dijának.
Átok volt az egész földön. Másnak vete a kéz
S másnak gyüjte kepét. A tőt más mosta veríték
Csöpjeivel, más itta borát nyugodalma helyében.
Még az erős folyam is, mely gáttalan úton aláfoly
S önként ontja szabad vizeit, idegennek adózott;
Dús aranyaknáját idegennek nyitta meg a bérc –
Ily népet látott, a pártus népnek utóját
Látta; de rajtok persa királyt és persa hatalmat.
S újra sötét gondok dulakodtak lelke nyugalmán:
“Ím mi derék nép ez, gondolta törődve, mi méltó
Istennek képét a nap láttára viselni,
Mégis mely nyomorú, mint van rabigáig alázva.”
S már elméle, hogyan gyüjtsön hadat, a had után mint
Tégye virágzóvá népét s a földet alatta,
Őseinek földét. Komoran tért vissza s tünődve,
S a megijedt háznép alig ösmert szótlan urára.
A szép hölgy kérelmeinek zárt keble ki nem nyílt:
Régi vidámságát meg nem hozhatta szerelme,
Gyermeke látásán örömes mulatása rövid volt,
Honn vala hontalanúl: lelkét nagy gondjai bírták.
Már had-gyüjteni ment, már társat idéze segédül
S a nép harcának titkon forralta veszélyeit:
De legelőbb az öreg Romhoz járúla tanácsért
S vágyaihoz képest még kére negyedszer is álmot.
Új kérelme szavát a Rom hallotta haraggal
S engede, kényén túl adván s fogadatlan az álmot;
Ah nem vágyaihoz képest, azok ellen adá meg.
     Álma kietlen volt, szomorú és puszta sötétség.
És nem láta, de borzasztó bús hangokat érte.
Két roppant hadnak távol hallotta csatáját,
Hallott szembe vivó sereget ordítva lehullni
S kardcsengést, megütött paizson nagy dárda törését
S úrtalanúl szaladó paripáknak bús dobogását,
Végre halálhörgést s zajt; többé semmit azontúl.
Majd kiderűlt a táj és látta kietlen Araltót,
Nagy Siva bús fövenyein a napnak látta lehúnytát,
S haj mi nem úgy ébredt, mint volt nyugalomra menése!
Álma való képét látá és látta sötéten
Fénylő fegyvereit, hű kísérőit utának.
     Így kele fel, s mint jött, tovament a messze világba,
A hírben ragyogott fejedelmek végivadéka,
Nőtlen, hontalanúl, fényes birodalma elesve,
S a rideg országnak szomorún elhagyta homokját.
Rom pedig ült egyedűl és a sivatagba kinézett.

1829 második fele – 1830 eleje (?)