Vörösmarty Mihály összes bejegyzése

Algebra

                               I
Y árva betű, régóta gyanús vagy előttem,
Ösméretlen szám vagy sok kivonások után.

                              II
A kivonás megvan – kevesebb mint semmi kilenccel,
Y elvesztél, lelked örökre adós.

                              III
Elsőnek szereted magadat nézetni: mi vakság!
A betürend nyilván ellened adja szavát.

                             IV
Tán visszájáról vagy az első; sánta vagy ott is:
Eltördöste szegény lábadat a sok esés.

                              V
Annyi esésid után nyughatnál végre, de nem tudsz:
Régi szokásod már s kedves az, ami szokott.

                              VI
Nem bántlak többé, csak ez egy kérdésre felelj meg:
Amiket állítasz, valld meg, ugyan hiszed-e?

1830—1836

 

 

 

(Kép: Liz Maxwell festménye)

Fogytán van napod…

Fogytán van a napod,
Fogytán van szerencséd,
Ha volna is, minek?
Nincs ahova tennéd.
Véred megsürűdött,
Agyvelőd kiapadt,
Fáradt vállaidról
Vén gunyád leszakadt.
Fogytán van erszényed,
Fogytán van a borod,
Szegény magyar költő,
Mire virradsz te még?
Van-e még reménység,
Lesz-e még hajnalod?
Férfi napjaidban
Hányszor álmodoztál,
Büszke reményekkel
Kényedre játszottál!…

A Rom

    

Egy énekben

     Hol Siva végetlen fövenyében lankadoz a nap,
S csendes Araltónak zaj nélkül nyugszanak árjai,
Félre világ robogásaitól, egy puszta lak ormán
Két isten harcolt elszántan régi haragból.
Első a dúlás komor istene, ROM, jöve, és az
Elhagyatott lakon, a szélvészek bús palotáján,
Hol szomorú volt a napnak tüneménye, ha feljött,
És szomorú, ha lement, élőt nem látva körösleg,
Merre nehéz ónlábaival sétált el az óság
S ami előbb fény volt, abból nem hágy vala többé
Semmi csodálandót: – ott Rom kívána tanyázni,
S messzünnen feltolt falakat készül vala tenni
Földdel egyenlőkké. VÉD, a ház őre, kiálla
Ellene és mentő paizsán fölvette ütéseit,
A rombolni jövőt nagy erővel visszaszegezvén.
Ők ugyan éjt nappá, nyugodalmat téve csatává,
Mint két béri vivó, küzdöttek folyton az ormon
Ötven egész évig; de azonban győze Romisten.
Égi hazája felé elszállt a puszta tetőkről
A Mentő szomorún, és a fejedelmi gyönyörlak,
A hírben ragyogott Országok háza, leomlék.
     Rom pedig a düledék palotán fölütötte tanyáját,
Nagy Siva pusztáin egyedűl őrszellem az éjben.
És ha ki szürke világánál félholdas időnek
Jőne felé, láthatta, miként tört oszlopon ülvén
Hosszu szakálla mohát lengették pusztai szellők,
S várkoszorúzta fejét zsibbadt könyökére nyugasztva,
A szomorú sivatagba miként nézett ki merően,
Messze Araltónak látszván hallgatni zugását.
Évekig így és túl azokon gyász gondolatokban
Fárasztotta eszét, s ha talán vész harsoga által
S a föveny országát felvették szárnyai, akkor
Ébrede álmaiból s hullván gyér hosszu szakálla,
Zenge szilaj dalszót és a zivatarba sohajta.
Már század múlt el s még nem jöve senki, az elmúlt
Fénynek hajlékát romjaiban látni, sem útast
A vak eset s balsors meg nem téveszte s az isten
Nagy fogadást gondolt, így szólván végre magában:
“Ki legelőbb düledékeimet leborulva köszönti,
Teljesedésbe hozom háromszoros álmait annak.
Boldoggá teszem őt, fogadásom tartja s ez így lesz!”
Szóla s körüljárdalt őr gond kísérve személyét,
S mélyebben sűlyedtenek a düledékek alatta.
Múlt az idő, s untig változtak benne zaj és csend.
Sokszor az ősz Romhoz lemosolyga az égutazó hold,
Fellegeket gyakran látott harcolni s koronként
Dúlva sötét vésznek ment által rajta haragja.
Ő pedig ült egyaránt s kőhalmai omladozának.
De mikoron másod századnak folytanak évei,
S a forró fövenyek pusztáin nem vala szellő,
Harmatot éj nem hinte alá, regtől pedig estig,
Mintha világot gyujtana föl, heven égete a nap;
Ifju kalandor jött egy távol honni vidékről.
Sors és a szerelem nem hagyták béke ölében
Lennie boldoggá, nem harcok förgetegében.
Búva futott a két hatalomnak előle, szivének
Gondjaival, s hogy senki ne lássa, ez árva kietlent
Választotta utúl. Melytől nem rettege s mely baj
Annyi ezerből még egyedűl vala hátra – halálát
Vélte találni itt. Lankadtan s lelke szakadva
Lép vala lassan elé s lerogyott a barna köveknél.
Tüstént fekte helyét meglágyította Romisten,
S ő, nemes Országok feledett ivadéka, lakatlan
Földön erőtelenül feküdött: vas fegyveri rajta
És mellette, nehéz keziből elhullva, hevertek.
Szelleme tükrében feltüntek az álmok azonban,
S láta kies tájat dombbal változva s virágok
Völgyeivel; pásztor tanya volt, kis hajlak az ormon,
Kút csorgott tövinél, gyéren körülötte gyümölcsfák.
A ligetek csendét patakok csörgési vidíták,
Kisded bokrok előtt szökdeltek fürge juhnyájak,
S a vezető ürünek mélyen hangzott ki kolompja.
A nyáj pásztora ő, legkönnyebb póri ruhában
Íjasan és balján teljes puzdrája zörögvén,
Köztök járt egyedül, s a nyáj örvende urának.
Ébrede most s mit imént álomnak véle, való lön.
     Legszebb pásztori táj közepett, már távol előbbi
Gondjaitól, bámulva magán és mindenen, ott járt
Nyájai közt, fiatal pásztor sorsverte vitézből.
A vezető ürünek hallotta zörögni kolompját,
Látta vidám ihait szökdelve legelni, s előtte
Minden az álomtól festett tárgy képe jelen volt.
Így élt jó ideig. Gyakran megjárta virágzó
Völgyeit, ormairól gyakran letekinte vidáman,
Távol az elsiető patakoknak lesve futását.
Íja vad állattól s nem erőtlen karjai védék
S kiktől búcsút vőn, embert nem láta határin,
S elszánt lelkének mi öröm nem látnia embert!
A keserű osztály nem bántá: fája gyümölcseit,
Nyája tejét nem ohajtá el szomszédos irígység,
S méreg nélkül folyt epedő szomjának az ép kút.
Villám nem keresé alacson kalibája tetőjét:
Béke ölén egyedűl állt az, nem lakva bajoktól,
A csend és nyugalom gyönyörének hagyva tanyáúl.
S a boldog szerelem s balsors feledője igyen szólt:
“Járj kies útaidon, ligetemnek nyája s tenyésszél,
Völgy, te virágozzál, és szellős dombja lakomnak,
Folyjatok el csendes patakok, mérői időmnek,
A koszorús partok kebelén, hogy kelve, lenyúgva
Víg csevegésiteket lelkem meghallja s örüljön.
Csak soha embertárs s ember szűlője, az asszony,
Meg ne zavarhassák ridegét e néma magánynak.
Nem! soha emberi nép e tájat látni ne jőjön!
Jobb társak nekem e szédelgő nyájak azoknál,
És e néma mező, s fedezője, az égi derűlet.
Vajha szemem még mindezeket láthassa sokáig.
Vén fejem így e béketanyán fáradjon el egykor
S testemet a völgy harmatozó ivolái födözzék.”
Szólt s az üres levegő kebelébe fogadta beszédét,
És elenyészni hagyá a térnek végtelenében.
Így tölté az időt, ura és uralója magának.
S éle remény- és vágytalanul, nézője futamló
Napjainak; de soká nem tarthata békelakása.
Lelke hamar betelék örömeivel az egyszerü tájnak,
Kis laka, nyája s az egy környék, a mindig egyenlő
Hajnalok és estvék unalomnak tárgyai lőnek.
Még az örök tavasz is, mely nem sorvasztva teleknek
Vészeitől ligetén folyvást zöldel vala, bántá.
A kipihent szívnek megjöttek előbbi reményi,
Visszakivánkoztak tovapártolt vágyai: embert
S ember-lakta vidéket kért a puszta magányért.
Mint partot haladó folyam árja, zajogtak agyában
A raj gondolatok s nyugodalmat lelni hiába
Mentenek el, mind anélkül tértek meg urokhoz.
Egy vala még kísértetlen s azt tenni megindúlt.
Elment a romhoz, leborult a barna köveknél,
Ott elszúnyada és feltünt a második álom.
S lát vala álmában bércekkel büszke vidéknek
Sziklafejű csúcsát vetekedni egekkel: az erdő
Méla, borús folyosóival, és – hol az álmadozásnak
Szent országa van, agg lomboktól rejtve világnak,
Ahova ormairól forráshoz jára le a vad
És egyedül zavará robajával az alkonyi csendet:
A titkos teremű völgyek megnyiltak előtte.
Bérci sorok hátán folyamok harsogva futának
S a hegy alatt szélt és hosszatt meghintve falukkal
S a falu népeivel, gyönyörűn zöld róna virított;
Közben egész tájnak látója, az úri lak állott,
Büszke toronyviselő tetejével messzeragyogván.
Ő pedig amiket elláthat vala, völgynek, oromnak
És ura leggyönyörűbb rónáinak, ébrede s lelkén
Vágya betölte után, az öröm szilaj árja csapongott.
Mint idegen földön hosszú utazásban időn túl
Elmaradót, fiatal szolgák és szolgaleányok
Üdvözlék urokat s az imént bús ifju, lakója
Pusztai kunyhónak, népes palotában örömmel
Szálla meg és fényes pályát ígére magának.
Ólaiban paripák, szél s tűztől vemhes anyáknak
Gyors ivadékai tomboltak; s kürt, fegyverek álltak
Termeiben, célhoz repülő szolgái vadásznak.
Csűreit eltartó gabonával rakta meg a nép;
Lélekadó bornak tele volt nedvével az al bolt,
S ménesek és csordák legelének szerte, sajáti:
Dús gazdát mutatott a ház, urodalma hatalmast.
     Nem volt késedelem, vendégei jöttek; az ifju,
A tehetős gazdát szomszédok s messze vidéknek
Vándori látogaták. És ő nyilt kedvü barátja
A fiatalságnak, tisztelni tudója az érdem
Őszeinek, minden rendnél ösmert vala s kedves.
Háza szilaj kedvnek lett víg fogadója, kaputlan
Udvara vendégért látszott mosolyogva kinézni,
S szüntelen a járt út hoza és vive látogatókat.
Gyakran az ifju sereg fölment harcolni vadakkal
És a szarvasünő és sok bogu híme, az ugró
Zerge s, ki szellőként fut, az őzfi, lehulltak az ifjak
Vesszeitől; s ha ki sárga vadat, vén bojtos oroszlánt
Kergete föl, ha szilaj párduc szökkent meg előttök,
Vagy makevő kannak hallott robogása, erővel
Állt az erő szemközt s ellentállása mulatság
S kéj vala szívöknek. S mi gyönyör volt inni patakból,
És ha ki eltévedt, a kürtszó lassu nyögését
Messzünnen jött szél szárnyán elfogni s utána
Váró társainak fáradtan jutni körébe;
Ott lejtős halmon pázsit nyoszolyára pihenni
S vígan elosztozván nem finnyás étkek ebédin,
Hallani másoktól és mondani tréfabeszédet:
S hány nyilat és mint vitt hátában el a makevő kan,
A kőszáli szökő mint hulla le szökte felében
Nyíl ütvén derekát, a párduc merre osontott
És az oroszlánnak fene bőgésére ki réműlt;
Ilyeneket hallván, zöld halmon látni terülten
A szél lábu bikát, hűvös források ivóját,
Ahogy hátravetett szaruval még mintha szaladni
Vágyna, merő szemeit dőlesztve kinyúlik, eláradt
Vére halálszerző sebből szívárog azonban
S a rohanó lábnak nincs többé semmi hatalma.
Így mulatának ezek s a bérchát zenge utánok!
Ha pedig a vizes ősz s zivatar-nyargalta mezőkön
Nem vala dísz többé s a kedv a társas örömmel
Szűkebb térre szorúlt, teremeikbe vonultanak akkor
S vagy tündér regeszón függöttek egy éltes ajakról,
Vagy vigadó dallal hallottak hárfai zengést,
Hol gyönyörű lányok legszebbike horda piros bort
S a szomjnak nevető kellemmel tölte kupákat.
Végig mindezen a szabad úrnak kénye csapongott
S kezdte hanyatlását. Nem elég volt lennie dúsnak
S játszi barátságot és látnia szolga szerelmet:
Szíve rokont keresett s szívet, mely érte dobogjon.
     Tág uradalmaiból egy hely vala kedves előtte,
A zárt völgy; ott ő kisded halom oldala mellett
(Vérlobogó volt a halmon, zászlója halottnak)
Láta ülő lánykát szomorú gondokba merülve.
A halovány bánat gyászolt szépséges alakján,
És leomolt hajait szabadon ragadozta futó szél.
De gyönyörű fiatalság volt minden tagon és a
Bánat után sanyarú nyomait nem hagyta sötétség:
Tetszett a gyász és a gyásznak szép viselője.
S már közelíte, verő szívvel, készítve vigasztó
Szózatokat; de ijedt őzként fölrebbene a szűz
S merre borongós utcáit megnyitja az erdő,
Elvesze a lemenő völgynek végében. Utána
Hasztalanúl sietett, nyomait sem lelte az ifjú.
Így sokszor jöve a völgyet s a völgyi leányzót
Látni, haszontalanúl vágyván az előle futóhoz.
Honn az egész élet megfordúlt. Vizsga cselédi
Kedvtelenűl láták megtérni, s ha honn vala, búsan
Ülni s merőn és szótalanúl távolba kinézni.
Társai elhagyták a tőlök visszavonúlót,
S ő, egyedűl a völgy szeretője s a völgyi leányé,
Nem vágyott rájok s a ház csendes vala és bús:
Csak maga a háznak rémlelke dobog vala benne
S hosszu sohajtás volt szívének néma beszéde.
Majd hogy az oly sokszor látottat bírni reménység
Nem csalogatta tovább, elhagyta kevély laka táját,
El gyönyörű rónáival a bérc rengetegét is,
S túl azokon szomorú düledéken lelte Romistent.
Fáradtan leborúlt kövein s jött harmadik álma.
S mit látott, mi kivánt tüneményt, mely ritka szerencsét!
Állnia gyászdombnál látá a völgyi leánykát
Búja siralmában, mint rég vala állni szokása,
Majd hogy sejte tanút, félénk szaladásnak eredni,
Ő pedig a szaladót mint könnyű felleget a szél,
Űzte merész lábbal s a sír környében eléré.
Ott amint epedő ajakát hév csókra kinyitná,
Ébrede s álmainak nyilt szemmel látta valóját.
S még kétlé, még féle, hogy álmodik és zavarában
Szólni tudatlan volt; de örömmel láta leomló
Fürtöket a pihegő kebelen fodrokba szedődni,
Láta dicső szemet, s léleknek mennyei tükrét,
S halla patak zengésü szavat, szerelembe merítőt
A szív hangjaival. S a szűz, mint aki örömmel
Futna s marad, ha utóléré szeretője örömmel,
Két gyönyörű ajakat nyita meg s így szól vala hozzá:
“Haj! boldogtalan én, mi kegyetlen kéz zavar engem
Gyászom napjaiban? s te ki vagy, mely föld nevedéke,
Aki, mikor jövök és mikor elmegyek, anda szemekkel
Bánatomat lesed és könyeimnek hulladozását,
És nem hagysz egyedül lennem gyászomban az édes
Testvérért, nem hagysz siralommal nála mulatnom!
Őt nekem, a gyönyörűt, egy atyától jó anya szülte
S ketten az emlőről tehetetlen gyenge leánykák
Függöttünk csecsemők. Remegő lábakkal egyenlőn
Kezdtük az életadó földet tapdosni s erőtlen
Szókat együtt csevegénk (mondják) még gyermek ajakkal.
Majdan serdűlők, játékon nőve örömnek
Társaivá, e völgyhöz együtt járánk le virágért,
Itten együtt fűzénk koszorút a zsenge tavasznak;
És gyönyörű volt ő, s örömem s öröm én neki, míg élt;
Most pedig itt hervad megemésztő pornak ölében,
S árva keservimnek meg nem hallgatja nyögésit.”
Így szólt a testvér elhúnyt testvére poránál,
S szép feje megnehezűlt búval kebelére lehajlott.
Erre varázsoltan vesztegle az ifju kalandor
S vétke gyanújában csak alig vala szólani képes,
Szólt pedig így s mentő szavait mondotta rebegve:
“Engedj meg, te keservim után megadója szivemnek,
Engedj meg, gyönyörű, ne nekem, sok kellemeidnek;
Mert csak azok ragadák hozzád tündéri erővel
Lelkemet, és a lélek után e szolga tagoknak
Késni lehetlen volt. Jöttem, mert kelle s az észnek
A szív láz zaja közt nem hallott semmi parancsa.
De ne legyen gondod, gyászodban senki ezentúl
Meg nem háborgat: szent az mindennek előtte.
Csak ha kijősz, ha siralmid után haza térni megindúlsz,
Engedd a leghőbb szerelemnek járni nyomodban,
Hogy veszedelmektől ójon, hogy lássa szemednek
Fényeiben sorsát mosolyogni; s ha bánatod enyhűl
S képes léssz ön búdon kül hallgatni panaszra,
Akkoron elmondom, mi nehéz gyötrelmek emésztik
Ifjú napjaimat, mint nem lehet élnem ezentúl
Nélküled, és mi halál küszködnöm csalfa reménnyel.”
S úgy lön, mint mondá. A gyász órái lefolytak
S enyhűlt bánat után szerelemről halla varázsos
Szókat az édes lány s ellent nem mondhata szíve;
Abban az új vendég az örömnek nász-seregével
Megszállott s az egész házat fölverte zajával:
Győzve lön és odaadta magát szeretője szivének.
S a szomorú palotát, az urával búba merűltet,
Újra robaj tölté; a fény beleszálla ragyogni,
Mindünnen koszorús lánykák, velök a vigadó nász
Jöttenek ünneplő dísszel s a völgyi leányka
Rózsa szemérmében gyönyörűn fellépe közöttök;
És áthágta rideg küszöbét, még gyenge menyasszony,
A nőtlen háznak, s örömet vive abba magával:
Kedv vala künn és benn s a kedvnek tapsa körösleg!
Mindennél inkább pedig éreze üdvöt az ifju
S a szerelem karján kipihent sok régi csapástól.
Kétszer az álom után már láta világi szerencsét:
De boldog vala most s gyönyöreinek kútfeje háza.
Évek után fia is serdűlt, szép mása virágzó
Anyja vonásainak, atyjának mása erőben;
Új öröm és a boldogság hű záloga köztök.
Jaj neki! hogy küszöbén túl hagyta csapongani vágyát!
Várost és falukat ment látni s azokban az élet
Búját és örömét; s vizsgála, tapasztala mindent.
Egy népet lele, mely gyéren vala s lelke törötten
Ősei honnában, melyet megronta örökre
Harc és visszavonás. Termékeny ugarban ekéjét
Hasztalanúl vezeté, nem örűlt munkája dijának.
Átok volt az egész földön. Másnak vete a kéz
S másnak gyüjte kepét. A tőt más mosta veríték
Csöpjeivel, más itta borát nyugodalma helyében.
Még az erős folyam is, mely gáttalan úton aláfoly
S önként ontja szabad vizeit, idegennek adózott;
Dús aranyaknáját idegennek nyitta meg a bérc –
Ily népet látott, a pártus népnek utóját
Látta; de rajtok persa királyt és persa hatalmat.
S újra sötét gondok dulakodtak lelke nyugalmán:
“Ím mi derék nép ez, gondolta törődve, mi méltó
Istennek képét a nap láttára viselni,
Mégis mely nyomorú, mint van rabigáig alázva.”
S már elméle, hogyan gyüjtsön hadat, a had után mint
Tégye virágzóvá népét s a földet alatta,
Őseinek földét. Komoran tért vissza s tünődve,
S a megijedt háznép alig ösmert szótlan urára.
A szép hölgy kérelmeinek zárt keble ki nem nyílt:
Régi vidámságát meg nem hozhatta szerelme,
Gyermeke látásán örömes mulatása rövid volt,
Honn vala hontalanúl: lelkét nagy gondjai bírták.
Már had-gyüjteni ment, már társat idéze segédül
S a nép harcának titkon forralta veszélyeit:
De legelőbb az öreg Romhoz járúla tanácsért
S vágyaihoz képest még kére negyedszer is álmot.
Új kérelme szavát a Rom hallotta haraggal
S engede, kényén túl adván s fogadatlan az álmot;
Ah nem vágyaihoz képest, azok ellen adá meg.
     Álma kietlen volt, szomorú és puszta sötétség.
És nem láta, de borzasztó bús hangokat érte.
Két roppant hadnak távol hallotta csatáját,
Hallott szembe vivó sereget ordítva lehullni
S kardcsengést, megütött paizson nagy dárda törését
S úrtalanúl szaladó paripáknak bús dobogását,
Végre halálhörgést s zajt; többé semmit azontúl.
Majd kiderűlt a táj és látta kietlen Araltót,
Nagy Siva bús fövenyein a napnak látta lehúnytát,
S haj mi nem úgy ébredt, mint volt nyugalomra menése!
Álma való képét látá és látta sötéten
Fénylő fegyvereit, hű kísérőit utának.
     Így kele fel, s mint jött, tovament a messze világba,
A hírben ragyogott fejedelmek végivadéka,
Nőtlen, hontalanúl, fényes birodalma elesve,
S a rideg országnak szomorún elhagyta homokját.
Rom pedig ült egyedűl és a sivatagba kinézett.

1829 második fele – 1830 eleje (?)

 


   

Délsziget (Első ének)

 

     Messze maradjatok el, nagy messze ti hitlenek innen!
Nincs kedvem sem időm mindennapi dolgokat írni:
Újat irok, nagyot is, kedvest is, rettenetest is
Egy kis gyermekről s egy délszaki puszta szigetről.
     Szép volt a gyermek, teli fürtű szőke hajának
Árnya közűl szépek csillagragyogási szemének;
Szép, de szilaj volt ő, szilajabb a bérci pataknál
És szabad és harcos, nehezekre, nagyokra sovárgó.
S a sziget áldott volt; kereken, mint egy teli hold, a
Földövező tenger viharos közepébe merítve,
Képe hasonlító egy egész kis földi világhoz:
Itt hegyes, ott völgyes; keleten szikláit örök hab
S fellegütő tetejét villámok erőszaki járják.
Ellenben kies és terein puha pázsitot éltet.
És ide néha kijár a gyöngyök tengere múló
Habjaival s kis bokrok alatt elhagyja csigáit.
A napot e sík táj tisztán láthatja sokáig,
Látja, midőn távol hullámágyába lenyúgván
A csendes vizeket mosolyogva köszönti utószor.
Hév ellen délről, fagyok ellen az éjszaki félen
Parti sudár erdők terjengő lombot emelvén
Őrzik szép közepén tavaszát a barna ligetnek.
Itt élt a gyermek, nem hitvány póri nevendék,
A villám lelkű Etelének gyermeke. Tévedt
Csónakon őt ide a tenger hajtotta. Kilépett
És úrnak mondotta magát. Elvette gyümölcsét
A fiatal fától s megevé. Szomjában elitta
A forrás vizeit. Néhol kis tarka kövekkel
Játszva megállítá futtában az erdei csermelyt,
Hogy tóvá gyűljön s belement délestre fürödni
S ott fürdött a hév sugarakkal s völgyi füvekkel.
S ép vala s izmosodék; de magában nyúgtalan. Eljött
Tollai díszében s dalt zenge az égi madárka,
A magas erdőből ordítva lejött az oroszlán,
Büszke szabadsággal megjárá partjait és a
Tengereket nézé, mint aki parancsol azoknak,
És hegyek és völgyek reszketve morogtak utána.
A gyermek bámúlt, s így kelt habozása eszének:
Ím mik ezek hozzám képest? Vagyon adva ruhájok
S én csupaszon járjak? s mi az a nagy sárga vadállat?
Nincs keze, nagy testét két láb nem bírja, hogy avval
Égnek emelkedjék, mégis mely büszke menése.
És ha üvölt, én is tartozzam-e félni szavától?
Ilyet gondolván a bérc tetejére kiállott
Alkonyodás idején és a csillaghoz igyen szólt:
“Szép kis ezüst csillag, menj el, kérdezd meg az istent,
Járjak-e meztelenűl madarak csúfjára, hogy a dér
És a forró nap szabadon pusztítsanak engem,
S én ki magamnak imént kivetődvén úr nevet adtam,
Fussak-e a vadtól, vagy nincsen-e istenem is, hogy
Vadtól rettegjek s körmét tartozzam imádni?
Szép kis ezüst csillag, kérdezd meg, nincsen-e tiltva
A föld titkaihoz férnem s a tengerekéhez?
Menj el, igen kérlek s adj hírt reggelre, ha megjősz.”
Elmene a csillag. Nehezűltek tagjai a szép
Gyermeknek, míg szólt; meghajlott térde, kezével
A mennyet keresé s szeme a kis csillag után járt;
Föl nem kelt többé, ott nyomta szelíden az álom.
Még aluvék, mikor a hajnallal megjöve s hozzá
Így szólt a csillag lágy szellemi hangon az égből:
“Alszol-e még, te szilaj gyermek? kelj, verd el az álmot,
Hírt hozok istentől, jó hírt neked úrnak az ormon:
Nyitva legyen neked a természet kincse, az a hír.
A föld titkaihoz, de nem a nagy tengerekéhez
Férni kis elméddel mértékletes óva szabad lesz;
És legyen öltözeted felhőkből s tiszta sugárból;
És ha merész voltál magad úr nevet adni magadnak,
A vad elől ne szaladj, vagyon istened, aki megőriz,
Nem szabad a vadat és körmét a vadnak imádnod.”
A gyermek hallá e szellemi szókat azonnal
S ébrede s szőke fejét fölemelte zavartan az éghez.
Szíve-repesve köszönt a kis csillagnak, az élő
Istennek hálát örömében adózni felejte
S őt az erős isten meg nem büntette: mosolygott.
Már mene a gyermek s halovány ködöt ölte magára
És megszínesedék a köd s lőn könnyü ruhává.
Teste setét zöldben, két lábát fedte piros bőr
A tiszta fehérséggel díszlett kalpagja. Palástja
Kék vala s a kiderűlt égnek játszotta le színét.
Még csínos vala, nem ragyogó; de ezüsti sugárt kért
A kis csillagtól s csillámmal szegte palástját,
S rajta kihímzé a rétet s a réti virulmányt.
A napot is feljöttében megleste az első
Sziklatetőn s aranyát bőven hintette ki mellén
S rojtosan ép combjain. Mennydörgeni kezde: lekapta
A hegyi villámot s villám leve mentekötője.
A mennykő leesék, buzogányúl vette kezébe.
Gombja hibázott még. A sík rétekre leszálla
És a visszamenő tengert kísérve, vadászó
Ujjaival kis bokrok alatt elnyomta csigáit
S gyöngyeivel raka sort mellén. Meglepte az alvó
Kolcsagot a tavakon s tollát feltűzte lobogni
S játszani szellővel. Jött a délesti szivárvány,
A szigeten magasan kiterűlt szép boltja s az erdők
Végein a mennyből földnek peremére lelépett.
Ott termett ő s a kegyeletből lőn öve színes,
S szép vala és ragyogó s daliás mint Bendeguc és Bál.
Így fölkészülvén a nagy tengerhez aláment
S tűkre lön a tenger. Látá fölbukni alunnan
Hajnalodó képét, a szörnyek tábori láták
S úszni feledtökben bámulva megálltak előtte.
Ő szilajon s büszkén kissé a szirtfokon állván
Megmosolyogta magát és elfuta a nagy özöntől.
Így élt s éjei csendesek és víg napjai voltak.
A síkot, hegyet és barlangit kezdte bejárni
Megmutogatva magát madaraknak s földi vadaknak.
Mint egy kis pokol, úgy zúgottak az éktelen öblök,
Sok kölykes fene vad moraját bömbölve magokból:
Rajtok ment mégis s bántatlan tére közűlök.
Volt az oroszlánnál s a tigris szörnyü tanyáján
S megszivelék őtet; de mikor nekibátorodottan
A vad kölykek után kezeit játékra kinyujtá,
Gyilkos lánggá gyúlt szemeikben atyái haragjok.
Hasztalanúl szólott, mentséget mondva; könyörgő
Szózatit ordítás dörejével nyomta el a vad
S a berekedt barlang mindinkább rettenetes lön.
Már az oroszlán kelt, szilajon megrázta sörényét,
S rendítő vala és iszonyú járása, körében
Kölykeinek; feje mint egy domb vad fákkal övezve.
A gyermek futa és feledé, hogy van buzogánya;
Elfuta és bércnek, völgynek szomorodva panaszlá,
Hogy szava hasztalan, azt az üreg lakozói nem értik
S hogy kivel itt napokat töltsön, nincs társa közöttük.
Végre leült nagy fáradtúl egy szirttorony alján. –
Jobbján barna falak meredeznek, balja felénél
Tátogat egy mélység, feneketlen, fénytelen és bús:
Tán kapuként szolgál a túlsó földi világra;
Lába előtt csemeték, jobb földnek bokrai, nőnek.
S ím mikor e szomorú körben kedvetlenen ülne,
Szél kele bokrai közt s mely köztök sárga tövéből
Zöld lombbal koszorús vékonydad szálat ereszte,
Meghajtotta fejét a szélben s zúgani kezdé:
“Hangabokor vagyok én, sok hangokat összefogó síp.”
S mind a több csemeték zúgtak lassúdan utána.
Hallgata a gyermek, nagy lelki gyönyörbe merülve
Hallgata, mint ki körűl ének zendűl meg az éjben
S kedves távolból jő megszakadozva fülébe:
Érti; de szerzőjét nem tudva, epedve, gyanítja.
Így várt egy kissé; de tovább is rendre suhogtak
A hangos csemeték s a gyermek titkokat érté,
Tapsola és tombolt örömében. Gondolat ötlék,
Új s nagyot ígérő, békétlen eszébe; kiállott
A vak mélységhez s lekiáltott tág üregébe:
“Kelj ide forgó szél, kelj föl nekem ormok urának
És te sodorj sipot a sok szózatu hangabokorból;
Hangabokor terem itt, sok hangokat összefogó síp.”
Szólt s követ indított az üregbe, nehéz követ; arra
Fölkele forgó szél a földnek szinte beléből.
Lenn vala még s moraját máris hallhatta: üres hang
S tompa moraj volt még, de telibb és rettenetesb lőn
Hirtelen és hogy elért az üreg szájához, üvöltve
S elfeketedve csapott a legszebb hangabokorra.
Bús vala harca szegény csemetének; sírt, mikor a szél
Örve hajába kapott, szomorún nyögdeltek utána
Társi; de nyugtalanúl várá a gyermek; azonban
El volt ütve magas fej már, kisodorva tövéből
Hangos kérge: helyén pusztán és dísztelenűl állt
A nyomorú törzsök, csak imént fejedelmi nevendék.
Héja pedig síp lett, az a szél vette magához,
Meglyukgatta s fölét beszegé pintyőke torokkal.
Szózatos és minden hangok hamar eltanulója
Lőn a síp s legelőbb a szél így zeng vala rajta
Élesen és hidegen, bömbölve, sivítva, morogva:
“Hej! ziv, ziv, zivatar vagyok én, fia a zivatarnak,
Forgó szél vagyok én, levegői fenéktelen örvény,
Örvény a földön; örvény a tengerek árján.
Port eszem a földből, iszom nagy tengerözönből.
Meg ne dobáljatok a köves úton gyermekek engem,
Visszadobok követ és szórok szemetekbe csoportot.
S elfutok és hegyen és völgyön ragadozva kerengvén,
Por, fű, és fa bolond lejtőre kerengnek utánam,
Mint te szegény gyermek, kit megtáncoltat ez a síp.
Hajh! haragos zivatar vagyok én, fia a zivatarnak.”
Így zengett a szél s a gyermek kénytelen ugrá
Lejtőjét; de hamar buzogánnyal sujt vala hozzá
S a szél a zengő sípot nagy ijedten elejté
És futa gyermek elől, önnön sípjának előle;
Mert a sípba legott a gyermek kezde fuvalni
S önnön hangjaival kergette meg a lesüvöltő
Forgatagot, mely mindinkább lejtőzve kerengett
Föl meg alá egyaránt, és nem vala nyugta: dühödten
A tengerre csapott, még ott is utána sipolta
Kergeteges hangját a gyermek, s az tova zúgván
A vizet és lebegő halait felhőkbe sodorta.
Messze zavar színben látszott nyoma bérci folyamként;
Végre lelankadván a nagy tengerbe merűle,
S égbe sodort vizeit s halait meg visszabocsátván,
Nyögve kihalt tova, szintén egy más égnek alatta.
Vad gyönyörűséggel nézett a gyermek utána
Háborodásának s a zengő sípnak örülvén. –
Egy hangú vala még, rendítő, mint maga a gyors
Forgatag, aki belé legelőször üvöltve lehelte
Szózatait; de tovább vágyott a gyermek: akarta,
Hogy minden faju állathang sípjába szoruljon,
Hogy mikor ő fuval, azt minden faju állatok értsék.
S ím mitevő lőn? egy vermet keresett ki, nagy öblűt,
Tér fenekűt, rövid, és szűk végű sziklatorokkal.
Ebbe vetette az állatokat, kiket anyjok elől, vagy
Nem bírhatva velök, távollétökben elorzott.
Itt vala már a borz, a bolygó rókafiakkal,
A buta medvekölyök, az agyargó tigrisi fajzat,
Farkasok, és nyulak, a levegő utazói is, a már
Tollasodó turölyűk, s búsongó gyáva galambok.
Mind a mély kebelű fényetlen öbölbe lekötve
Búsan együtt sirtak, vijjogtak, bőgtek, ugattak.
Most jöve a gyermek hurcolván két kis oroszlánt.
Bojtosodó nyakaikra veté két karjait, és így
Melléhez nyomván, az öbölhöz vitte le őket.
Ott azok éles üvöltéssel harsogva megálltak,
Hasztalan: őket is a zengő torok alja benyelte.
Függő bércek alatt a tűztelen éjszaki tájon
Árva kietlen völgy feküdött, vak honja az éjnek,
Hajnala nincs annak, deleit nem látja verőfény,
És ha fölűl csillag megyen el, besötétedik arca.
Fényt egyedűl a rettenetes villámok okádnak
Árnyékába, az is közepét alig éri, elalszik.
Mély pedig és undok: növevényei barna harasztok,
És nyavalyás kórók: tavait sár issza el, és a
Bokrosodó sás közt nehezen foly barna patakja.
Fenn állt a gyermek, mikor a villámok ütötték
Éktelen oldalait. Csak félig szürke homályban
Nyílt meg az agg mélység: köderesztő öblei, kormos
Szirtei tornyosodó fejjel fölütődtek az éjből,
Rajtok erőtlen rémalakok csapatozva borongván.
Borzadt a gyermek, mikor azt személte, fehéren
Hagyta piros képét a szívhez ijedve futó vér,
Mégis ohajtásit nem tudta elölni: kivánság
Szállta meg a mélység lakozóit hallani, látni.
Háromszor megakadt elijesztő gondolatokban,
Háromszor nekibátorodott, s mellére akasztván
Forgatagos sípját, a rémek elébe megindult.
Vékony sziklafalak befelé horpadva keríték
Mindütt a völgyet: rólok nem léphete útra,
Vissza tövökhöz tért s buzogánnyal rést töre rajtok.
És beereszté a napot, a nap déli világát,
Melyre midőn megbontakozott a völgyi setétség,
S a buta rémalakok szakadozva enyésztek, utána
Ment maga is, a bűnfészekhez elére legottan.
A puha földből ott sívó ördögfi csoportok
Búttak elő, undok feketén, és füstöt okádva,
Aprón, s oly fölösen, mint a rét fűve tavaszkor,
Vagy vízár iszapos hagyományain a serevény fűz.
Mindezek a fénytől nyavalyásan elesve hevertek
Lába előtt, kiket ő legelőbb meglátva, csodával
Néze, s utálattal, szólván hozzájok imígyen:
“Hát titeket ki vetett ide el? ti keservesek, e sár
Völgy fenekébe ugyan ki vetett el benneteket, hogy
Oly sürüen nőttök? szemetek mért gyűlöli a fényt,
Melynek egyéb élő vigadozva köszönti derültét?
Vaj! mi nagyon nyomorúk, nyomorúk vagytok ti, s utálat
A ti tekintettek. Még amit láttam, azok mind
Hajnali szépségek, napok, ékes csillagi rendek
Hozzátok képest, s maga a rút béka virágszál.
Mert csunya kis féregfejetek van, rajta hajúl vad
Tüske terem, s feketék vagytok, feketébbek az éjnél,
Lelketek is feketén gőzöl ki belőletek, oly rút.
S mely sanyarú szavatok! de tovább mit késem? ez a hang
Szükséges nekem: elviszlek gödrömbe pihenni.
Síjjatok ott, hogy hangotokat sípomba fogadván
Sípom után legyek én fajotoknak is egykor urává.”
Így szólván kettőt lábánál fogva ragadt föl
S visszafelé indult. A résre nyomúltak azonban
Sanda irígy baglyok, s fényét elfogni sietvén
A bejövő nappal harcolva huhogtak előtte.
Kétes fény vala már. Sietett a gyermek; utában
Szörnyen előtűntek már a rémképek, előjött
Sánta vak apjával s inait kezdette harapni
A sárkányfi, de ő buzogányát vágta fejéhez;
Az megszédűlvén, ráült, hogy rajta utazzon.
S ím mi nagyon különös, s könnyű vala visszamenése!
Baljában viszi ördögeit, jobbjában az izmos
Mennykővel meghajtja lovát. Az nyögve, pihegve
Tántorog és a rést keresővel szerte csatangol.
Végre fölért, s szétkergetvén a baglyokat, a fény
Országába kijött. Sárkányát visszariasztá,
S hogy minden rút nép véletlen föl ne jöhessen,
A rést, hasztalanúl, köveket halmozva, bezárta.
Ment és ördögeit zajgó gödrébe vetette.
Minden hang vala már, szép még nem. Egy égi madárka,
Sok színű, s kecses, egy repülő kis tarka szivárvány
Szálla ragyogva elő. Fiatal még, s gyenge, de szárnyát
Már bőven gyönyörű apjának tolla kiverte.
S édesen és tisztán keltek dalolási: szerelme
Ő téres ligetén a szép hajnalnak, az estnek
S ifju virágoknak, vígan mulatoz vala köztök.
Ezt az epedt gyermek kergetvén szüntelen, egykor
Bokron elültében fáradtan fogta el, és a
Sziklatorokra vivé. Ott az keseregve siratta
Régi szabadságát; de siralmán szíve megesvén
A gyermeknek, ez őhozzá így szóla szelíden:
“Ah madaram, szép kis madaram, ne zenegj te siralmat.
Tégedet én az üreglakhoz nem veszni hozálak,
Dallani hoztalak el, s ha sipom hangjába fogadta
Énekidet, tova ismét a magas égbe bocsátlak,
Hogy legyen ott örömed, s ha fölérsz istenhez, előtte
Meg ne gyalázz, hanem elmondhasd: a gyermek imádód,
S boldog, igen boldog, s azt zengi: hatalmas az isten!”
Így szólván madarát egy kis csemetére letette,
Mely egyik oldalról az üreg szájára kihajlott;
Ott az megszállván, kis lyukra bezárta legottan
A vermet gallyal, hantokkal is, és oda sípját
Úgy helyzette, hogy a lyukat annak szája befogná.
Tüstént gödrének megterhelt gyomra kiadta
Hangjai rettenetes zavarát a hangafa sípon.
Amint a komor éj két fattyja sivalkodik, és bőg,
Mint fene mérge miatt ordít a tigris, oroszlán,
Fél, nyöszög a gyengébb, s sas fajozási visítnak,
Mind egyszerre süvölt, ordít, és nyög föl alunnan,
És a forgószél erejével zúgva kerengvén
Még a csillagot is megtáncoltatja, ha nem fut.
S im mikor a kisded szárnyas csattogva megindúl
Zengeni, mind hallgat, mind elnémúlva nyugosznak,
Csak maga bájosan, és tisztán zendül meg az ének
És a forgószél erejét is megszelidítve,
Földet, eget, tengert örömámúlatba merít el.
Lejtve vidáman jő a gyermek, visszaragadja
Dús hangú sípját, s madarával az égbe hagyítván,
Teljes kedvében nem tud hova lenni szivével:
Fut, riadoz, szökdel, s meg-megzendítgeti sípját.
Ifju madárka repűl könnyű szárnyakkal azonban,
Hála, öröm hangján zeng a hajnalnak, az estnek
S ifju virágoknak, szerelemmel repkedik ismét
A hüvös árnyékban, s víg napjai visszakerülnek.
A vad csorda pedig fiait keseredve nyomozván,
Gyilkos erőszakkal kél völgyeken, ormokon erdőn,
És az egész szigetet hangos robogása betölti.
Harc zajog a földön, harc a levegőben, erősek,
Gyengék közt egyaránt, s feddőleg néz le az isten.
A vadak a vermet, fiaik hangjára sietvén,
Fölverik, és kiki fajzatival megtölti tanyáját.
Majd az erősebbek, dühöket fene méreg emelvén
Borzasan és sanyarún a gyermeket ölni rohannak.
Az pedig ül, s a bájsípot megzengeti köztök.
S ím mi csodát támaszt! sürüen csapatozva sietnek,
Bátrak, félénkek, repülők, és földiek össze
S körbe sodortatván a forgószél erejével,
Megrohanása helyett, dölyfös kényére kerengnek;
Lejt az erős tigris, méreggel lejt az oroszlán,
Rázza fejét iszonyún, iszonyúan rázza sörényét,
S keble tüzét égő tőrként hordozza szemében.
Lejt a vad kuvasz, a sírok bontója setéten
Járja kerengőjét, könnyen szökdelve fölöttük
Lejteget a párduc, s agyarogva vonítja bajúszát.
A szörnyű kígyó, csörgését megszaporítván
Forgó társai közt testét karikába csavarja.
Köztük erőtelenűl a kis sereg, ürge, s egérség,
A nyavalyás nyúllal majd félig halva forognak,
Aprózzák, törik a táncot, most lábra kel itt egy,
Majd egy más esik el, s estében is egyre kereng, mind
Részegek a síptól, a sípnak forgatagától.
A lassú csiga is, mely gyöngyét kérni kimászott
Társaival, nyomorúlt, a síp sodrába kapatván
Kénytelen új füveken cifrábban mászni meg útját.
Szinte az a játék tünik a levegőben is: egymást
Kergetik a madarak, gonosz ölyv, vad héja, galambok,
Darvak, apró csízek mind egy karikába sodorva
Forganak: a haragos sas leng feketedve fölöttük
S gyáva kerengését felhőkbe takarni sietvén
Szárnya serény vágásaitól sebesedve nyög a szél.
A síp hangja sötét földnek kebelébe is elhat,
Onnan egy-egy halmot zajosan fölvetve fejével.
A síp hangja után két ördög tör ki, egész rút
Szörnyűségében. Megeresztett madzagok ágán
Hord az egyik száraz derekához övezve tizenkét
Kormos ikert, a legvásottabb kölykeket; és lejt,
S mindazok éktelenűl lejtnek marakodva körében.
A másik maga jő bűnnel hízlalva, kövéren,
S termetesen: Négy árnyékot vet teste, világnak
Négy tájéka felé, ártalmast, s lélekijesztőt,
Melytől a forrás fenekéig apadva kiszárad
S szerte tavasz hímzette mezők nyomorúltan elégnek.
Lejt ez is, és a fényt irtózván, szinte lyukat néz
A föld kérgibe, úgy oda van nézése szegezve.
És ebben lele kedvet, ezek látása voná a
Gyermeket: Ő ragyogó díszében halmokon ülvén
Nézte, miként a tarka sereg sípjának utána
Járta kerengőjét, most lassan, majd sebesebben.
Félre nem is nézett. Ott egy kis lánynak alakja
Lenge szelíden elő. Mikor a vak sziklatorokból
Megmenekedve szabad szárnyakkal evez vala égnek
A kis tarka madár, első öröméneke szülte
Akkor ez édes lányt, a légnek tiszta fölében,
És szellők nevelék füveken ringatva, s virágok
Bíborain. Gyengéd tagait betakarni leszállt a
Csillagos esthajnal, s szűz harmat téjjel itatta;
Lelke pedig fény volt, az örök fény tiszta sugára.
E kisded remekét ég és föld látta foganni
S csendesen állta körűl; maga a napok istene hozzá
Adta mosolygását, hogy kezdene szíve dobogni,
S a szív, bánatok és örömök forrása, megindúlt.
Volt foganásakor a levegőnek méhe fehér köd,
Melyből ő mint lágy kikelet rózsája feselvén
Kellemes álomként képessé kezde simulni;
Végre fehér köde változván tündéri ruhává,
Lány kele lassan elő, a legszebb testi valóság.
Lábai mint az öröm zengése, lebegve röpülvén,
Teste kicsiny súlyát hordozták mennyei bájjal;
Arca mosolygás volt, szeme pillantása virág, kék
Parti virág, melyből mikor éjet kerget el a nap,
Ifju sugárival a leggyöngyebb harmatot issza.
S ezt a sípba fuvó gyermek nem látta. Kifáradt,
S halmának döntötte magát. Harsanva kifordúlt
A síp markából: szemeit betakarta az álom.
Tüstént a két bűn földnek gyomrába lesűlyedt;
Örvendvén, noha bágyadtan, fészkeikbe siettek
A madarak, barlangba vadak, s hűs berki tanyákba.
Összezavart csontaik épűlete szinte kocogván,
Vert hadként mentek sántító hosszu seregben.
A kis lányka pedig végiglejtette letarlott
Síkját a rétnek s eltűnt a déli ligetben.
Tiszta nyomán füvek, és sok színnel büszke virágok
Hamvaikból gyönyörű lábát csókolni kikeltek
És az elégett föld tavasz ékét vette föl újra.
Még a gyermek azontúl is sokat űzte csodáit
S napról napra vadabb szivüvé lön vad gyönyöreiben;
Sípja csapás lett a szigeten, maga rettenet, és gyász:
Minden rendü lakók iszonyodva futottak előtte;
Bujt a csillag is, és gyász ködbe takarta világát.
Egykoron ismét így gyötrötte az állatok éltét,
Jobbról gyenge nyögés jött szellő szárnyon azonban,
S bája hatalmától megcsendűlt lelke harangja.
Arra tekintett, és látá a lányka lebegtét.
Ajkai közt a hang bámultan elálla, rekedve
Megnémúlt a síp, maga, mint ki az álom után néz,
Néze merőn, s feledett mindent, ébredni csak akkor
Kezdve, midőn a lány eltünt a déli ligetben.
Mily igen édes volt első látása, mi hévvel
Vágya, kiterjesztvén kezeit, szót váltani tőle,
Testvér kellemein tova is bámulni! de ez ment,
És a gyermek előtt az egész természet üres lön.
Újra sipot fútt, és a lányka is újra előtünt,
Nem maga, föltünt mind a sípnak szörnyetegeivel,
S rettege a gyermek, lánykáját féltve dühöktől.
És az ezer hangú síp megnémúla, fuvóját
Elhagyták az előbbi gyönyör, s jó kedve csalárdúl.
Nem vadakat keresett többé; de kiváncsi haraggal
Bolyga mezőn, avaron, s a lánynak leste suhantát.
Többször is így szigetét bujdosva bejárta, ohajtván
A kedves tüneményt, de nem azt, hanem életemésztő
Bús sírnak fenekén, rosz ebédnél lelte Halálfit,
Mely őt, fusson bár, valahára eléri bizonnyal.
Mint a többi Halál, országos népek ölői,
Száguldozva kimentek a nagy messze világra
S ezt hagyták egyedűl, hogy az egynek lenne halála.
Ült pedig anyja setét fészkén a sárga Halálfi,
Némán, és siketen. Némán, hogy meg ne beszélje
Senkinek is végét, siketen, hogy sírni ne hallja
A nyavalyák fiait, s ha dicsőt kell rontani, meg ne
Lágyuljon végén, bár nemzet epedne is érte.
Pisla világ bolygott szeme mély üregében! erőtlen
Csontai zörgöttek lélekborzasztva, ha mozdúlt,
S gyászos enyészet volt vállára kerítve palástúl.
Szája kajánságtól vala halványkékre beszegve,
És csak alig takará sorait gyér barna fogának.
Termete váz, szive kő, horgas keze fojtani termett.
Most is játékból abban gyakorolta hatalmát;
Fojtogatá még a levegőt is, s lábhegyen állván,
Mint a vízbe haló, sápadtan kapkoda szerte.
Puszta vidékénél nem látszik semmi is élő.
Ami teremne talán, fojtó párája elölné:
Csak bürök, és keserű mérgek növevényi tenyésznek,
S köztök az éhes pók feketén és dongva csapongó
Légynek, az eltévedt szunyognak fonja veszélyét.
Legtova fenn bagoly áll, éjfélt öltözve magára
S durva jövendőjét tompúlt huhogása jelentvén,
Agg denevérek közt örvend a síri homálynak.
Fegyverek is vannak nagy számmal rejtve körében,
S mindenféle segéd, rövid élet vesztegetői,
Mint ugyanannyi gyilok fetrengnek az ifjukor első
Vétkei bokrosodó nyavalyákkal rakva: továbbá
A rút tobzódás álomtól gyakran elorzott
Éjei állnak mind rontó fegyverre lapítva.
A sorsnak sujtó buzogánya is itt van, epével
Nagy sebek, és kínok vagynak gombjára beírva;
Lángsas az éh; a szomj égő vérkeblü oroszlán.
Maszlagi a bűnnek, s az irígység mérge, kigyóként
Mardokló szégyen, s a késő bánat epéje,
Gyötrelmek, haragok mindannyi segédi Halálnak
S szörnyetegek képét viselik mellette ijesztőn.
A bús emlekezet szárnyas nyíl, melyet az elmúlt
Boldog idők szaladó pártusként visszalövelnek.
A komoly elmetörés kedves kín kardja, setétlő
Éles acél a vak kétségbeesés, lobogó tőr
A féltő szerelem: éget ha öl, ég ha nem ölhet.
S életek és örömek hervadnak szörnyü tüzétől.
Nyílt verem a vénség, bizonyos benyeléssel ijesztget.
Mindez együtt, ha kikel fogyató pártjára Halálnak,
Hol van az, aki setét gödrébe ne dőljön előtte?
Eldől! el! bár a nagy eget verdesse fejével
S lába nehézségét poklok mélységei nyögjék.
A gyermek mikor ezt látá, elfagytak agyában
Minden gondolatok, kebelét megcsapta hidegség,
Lélekzése fogyott. A sír szélére legottan
Visszaszökék s szabadabb levegőből néze le hozzá.
Látta, midőn az fegyvereit ragadozta soronként
S még nem igen bírván, agyarogva hogy álla közöttök.
Éhes lőn azalatt, lebukott térdére, s marokkal
Ette föl a sanyarú földet, nagy bőven evett föl,
Mintha magát avval mélyebben elásni kivánná.
A gyermek pedig elmene és hol sűrü szövéssel
Fákra fut a juhszalag, lógó fürteikbe fonódván,
Hajlékony kötelet készíte ügyes keze abból.
Most nekibátorodott, s ellenségére lesujtá
A súlyos buzogányt; szédülve ledőlt ez azonnal
S hosszan, erő nélkül leterült a síri magányban.
Akkor alá ugrott győzője, nyakába vetette
Nyers ihszalag kötelét, kihuzá a hurkon az ürből
S vitte tanyája felé. Megszűnt szédűlni azonban
S ellenkezni akart a sírfi; de kötve nyakánál
Fogva huzá őt a gyermek, nem tudva kegyelmet.
Nem maga jött pedig, útja felén egy anyátlan oroszlán
Látva dicsőségét, leve kísérője nyomának,
És a nem siető rabnak mardosta bokáit.
Mely jól jött, mi kivánt történet az ormok urának!
Egy kedves helye volt: halom, álmai halma gyakortább
A csend éjjelein. Maga állt az róna mezőben
Villámtól menten, s zivatartól meg nem üvöltve.
Fennyen emelkedvén egy idős tölgy déli tövében,
Domboru zöld tetejét futamó árnyékival őrzé.
Itt az örök tenger moraját, harsogva leomló
Hegyvizeket kellő vegyületben hallani. Távol
Látszanak innen azok, s a szem játékai rajtok.
A patak is, mely nem tova fut, csörgése zajával
Lombsuhogásba hal el, s tündér álomra vet ágyat.
Dél vala, s a gyermek fáradtan jött ide most is
Új két társaival. Veszedelmes rabja fatőhöz
Kötve alant állott, maga fenn ült, s a kis oroszlánt
Könnyü szelídséggel simogatván csalta magához,
És aludott, lankadt testét hamar érte nyugalma,
S ezt hamar érte csapás. Minek alszod el a napot? Így szólt
A komor éj, s felhozta setét országa hatalmát
Küzdeni a nappal. Minek alszod el a delet? Így szólt
A dühödő éhség. Hova léssz munkátlan eszeddel?
Szólt a fergeteg és elment harsogva fölötte.
Háromszor dördűlt, s föl nem kelthette az ég is.
Csend lön azonközben, s a gyermek aludta veszélyét.
Hév szellő jöve távolból, s egy hű szeretőnek
Hordta sohajtását. Fáradtan elére az egykor
Szépéhez; de hideg kebelétől visszaveretvén
A nagy tengereken bujdosva kereste halálát;
Most ide lengedezett, s szomorún a síphoz ütődvén,
Annak torkolatán elhalt a gyenge sohajtás.
Tüstént megcsendűlt a síp, nem gyilkos erővel.
Lassudan és gyengén csendűle meg a szerelemnek
Lágy epedéseivel híván a gyenge leánykát.
S eljöve az mosolyogva, nem is kísérve vadaktól,
Szép maga jött el most: de Halál karjába kerűlvén,
A dombnál ragyogó lelkét odavesztve rogyott le.
Őt a durva Halálfi midőn rontotta, kegyetlen
Kő szive megmozdúlt hangos kopogásra, mosolyga,
Mint lehetett, s lelkét nagy örömmel nézte kezében,
S nézte szelíd álmát, mert csak szendergeni látszott,
Még csak alig szünvén pihegő kebelének ütése.
Kellemesen nyugodott mint egy kis habhalom, elmúlt
Fergetegek partján, meg sem ringatva szelektől.
A kis oroszlán ezt békén nem nézte: hatalmas
Ordítással ütött a sírok gyilkos urára,
S fojtogató kezeit szilajon kapkodta fogával.
Ébrede a gyermek. S így tűnt a lányka szemébe.
Ott termett, kezeit rokonúl illette kezével
S monda szelíden: “kelj, ébredj szavaimra leányka.
Én vagyok itt, s édes húgomnak mondalak, ébredj.”
Nem kele az. Sípját rendíté, hasztalan azt is,
Szörnyei föltüntek, de nem a kis lányka: Halálfit
Kérte utóbb siketen s némán és visszatolólag
Álla az a ragyogó lelket markába szorítván.
S ríva nehéz szemmel nézett rá a fi-oroszlán.
Akkoron a gyermek gyilkos rabjára rohanva
Harcot kezd vala, és harcolt vele három egész nap.
Rettenetes kopogás hallott a domb tetejéről,
Amint a csontváz tetemét buzogánnyal ütötte
Szüntelenül, s az mégsem akart engedni; de végre
Összerogyott rosz csontaival; a gyermek erőt vőn,
Elragadá vad körme közűl a mennyei lelket,
És megadá ismét a lánynak, epedve, ohajtva
Lesvén szemeivel, mint fog megnyílni az élet,
S nem lese hasztalan: a kis egek megnyíltak előtte.
Nem sok idő haladott, testvérek lettek, enyelgők,
S kedvesek egymásnak. Folyamoknál játszva elülvén,
Gyakran együtt versent suttogtak az esti szelekkel,
S a sudamó halakat lesték kis tüskehorogra;
Vagy madarat szedtek, vagy együtt telepedve virágos
Pázsiton a fejeikre hajolt fa gyümölcseit ették.
A tengerhez együtt jártak, szedegetni csigákat,
Vissza együtt tértek bércekre, fenyérre, ligetre;
Nem feledék az erős istent: leborúlva imádták
Nap keletén, és nap nyugotán, s a fergetegekben,
És az erős isten kegyesen nézett le reájok,
És szúnyadni hagyá őket, szúnyadni az érést,
Hogy mig az ifjúság zsendítő napja derűlne,
Gyermeki szíveiket kora gond ne gyötörje s tilos vágy.
Nyugszanak. Arcaikon boldogság álmai tűnnek
Szűz ragyogásban elő, nem háborgatja szerelmek
Ostroma szíveiket, nem sejtenek átkot az élet
Gondjaiból; az ohajtások, s a csalfa remények
Kinjai, és ezer indulatok hada, mint ugyanannyi
Fergetegek mélyen kebeleikbe temetve nyugosznak,
S boldog időtlenség árnyéka borítja be őket.
Mennyi zavar, mi veszély, ha csatára kiszállanak egykor,
Majd ha setét örvényi közé iszonyodva tekint le
A szív, s a sebes ész szárnyát felhőknek ereszti
És mikor azt mélység nyeli, ezt szédíti magasság,
Hol vegyen akkor erőt, hol irányt, s hova vész el az élet,
Azt a szendergő gyermek nem tudja, nem űzi.
Még az örök sors is, mikoron pusztítani eljő,
Mennydörgő kerekét gyengén jártatja fölöttük.
Ártatlanságnak kora, kedves vagy te, virágos
Fához az áldásnak völgyében, vagy te hasonló:
Azt sürüen koszorúzva fedik teli gyenge növések,
Díszes az és látása remény a völgyek urának,
A jövevénynek öröm; de korán megrázza magát a
Szél zivatarjaiban, s a vész elhordja virágit.