Aki mást megdob kővel, az maga esik bele

 

– Aki mást  megdob kővel, az maga esik bele! Azért magyarázom el, hogy megértse!

Katja egy szót sem értett.

De mi mást tehetett, figyelt. Dohákné majd összetekeredett igyekezetében a fotelben.

Kezdődött a petevezetékkel. A bal elzáródott, aztán a jobbal voltak komplikációk. Végül a sebek a méhszájon, aztán a túlságosan laza szalagok! Őrskút nem egy világváros, Doháknét nem is biztatták különösebben az orvosok. De ő nem adta fel, végigcsinálta az első hónapot, a másodikat, a harmadikat…, végigcsinálta a rettentő megpróbáltatásokat, hogy ő is, mint a szerencsések, a karjába szoríthassa a kislányát.

De a kislány, aki megérkezett az elzáródott petevezetékek útvesztőiből, erre a ragyogó bizalomra, erre a különös kötelékre nem volt méltó. Hogy mennyi gond volt! Mennyi csalódás, mennyi félreértés! Dohákné vacsora után megkérdezte, jóllaktál-e, Évike, ennyi elég volt-e, a gyerek bólogatott, de éjjel a hűtőhöz lopakodott. Merthogy ő nem bír krumplit vagy húst enni, semmi sósat vagy keserűt, ő csak az édeset bírja megemészteni. De a sok lopakodás még hagyján, sunyi is volt, örökké csak áskálódott. Hogy mért nem volt becsületes, egyenes gyerek, azt Dohákné nem értette. Pedig zongora, német, kosárlabda – mindent megkapott, amit lehetett. Ő csak egy kis őszinteséget várt volna cserébe, nem azokat a sunyi oldalpillantásokat, nem azokat a mellébeszéléseket, az örökös hisztiket, hogy mért nem szeretsz jobban, anyukám! De Dohákné szerencsére rájött, mért viselkedik így.

Katja fészkelődni kezdett.

– Önző volt, egyszerűen önző! Csak kapni szeretett, nem adni. És nemtörődöm volt, amit csak lehetett, elhagyott: zoknikat, tollat, esernyőt, tolltartót. Az iskolát félvállról vette, a feladatait nem fejezte be. Ha egyáltalán hajlandó volt észben tartani őket! Egy gyönyörű gyermek, de a haja kócos, ragad a tenyere, olyan nemtudommilyen, olyan olyan – a hangja megint megbicsakllott –, egy olyan gyerek, aki csak szégyent hoz mindenki fejére.

Katján végigfutott, hogy Dohák Éva talán már biztos nincs életben. Ha a lány itt ülne a kisszobában, vagy csak leugrott volna a zöldségeshez, akkor mért avatná be őt az anyja az ő különleges kapcsolatuk részleteibe?

Az élőktől félünk. De a holtak az élők tulajdonai lesznek.

Egyetlen hang nélkül, könyörtelenül.

– Nehezen kezelhető lány volt, értse meg! Ha egy gyerek eltűnik, az anyát hibáztatják. Kővel dobálják, kígyót-békát szórnak rá, sárral mocskolják. Hogy az anya nem törődött vele. Hogy nem volt a kapcsolatuk különleges! Hát el tudja ezt képzelni? Én, aki a két kezemmel. A tulajdon két kezemmel! Én, aki a kilenc hónapig…

Most már szinte sikoltozott. Katja közelebb csúszott hozzá a méregdrága ülőgarnitúrán.

Bézs, gyöngyszürke, óarany. Csillog itt minden szépen, finoman. És ez itt a Szépvölgyi út – ha csak kinyújtod a kezed vagy csak lélegzetet veszel, százezreket kell fizetned.

Honnan van ennyi pénz az eltűnt lányok közelében?

– És mit mesélt Évike? Hova került tizenkét évesen?

– Hát nem érti? Nem érti mégsem? Hátmégmindignemértihogymit..? Semmilyen gyerekrablás nem történt. De egy kisvárosban a szülőkre kígyót-békát szórnak,  sárral mocskolják, kővel dobálják. Pedig kinek kell egy olyan gyerek, aki mindent elveszít? Akinek csak a szája jár, aki csak a tükörben illegeti magát, akit nem érdekel semmi. Akinek csak a…, akinek csak a… hiszen tudja, csak az jár a fejében…

Katja tudta. A nemszeretem gyerekek kamaszkorukban nemi verejtékben fürdő fenevadak lesznek – legalábbis a szüleik szemében.

– Ezek szerint a lányok összebeszéltek és elszöktek? Mire alapozza ezt?

– Hogy mire? Hát a tulajdon gyerekemre! Huszonhét évesen megjelent itt kifestve, elegánsan, körömcipősen, hogy szia, anyukám, eddig nagyon hiányoztál, én meg most szeretnék egyetemre menni. De talán ilyenek a szexrabszolgák? Vutton-táska, igazgyöngyök, ötvenkét darabos manikűrkészlet. Azt azért elvárta, hogy a reptérről a taxit kifizessem.

Most már fel-alá csúszkált Dohákné hangja, alig lehetett érteni.

– Csak nyafogott, könyörgött, zsarolt, ahogy régebben. Látod, itt vagyok, anyucika, hol a net, hol a zsebpénz, hol a laptopom, hol az egyetem? Mégmindignemérteszmeg? És ahogy Őrskúton szokta, csak csapkodta az ajtókat, utána zokogott. Hát mit kezdtem volna én egy ilyennel? Mi a kisebbik lányommal túléltük a botrányt, tíz körömmel kapartunk ki magunknak egy másik életet! Erre a nagyobbik hazajön a csavargásból, az ágyon heverve várja a vacsorát, és követeli, hogy kifizessük a taxiját, aztán követelné, hogy kifizessük a tandíját is. Hát csoda-e…?  Csoda-e, hogy…? Még mindig nem érti?

– Ajtót mutatott neki?

– Ó, ne így értse! Ne úgy értse, hogy szívtelen vagyok! Eltelt két hét, és csak feküdt az ágyon, zsarolt, követelőzött, zokogott. Ajánlgatta, hogy felolvassa a verseit, hogy majd tiszta vizet öntünk, hogy majd mindent megbeszélünk.  Lakkozgatta a körmeit. Kérdezgette, nem megyünk-e egyszer fagyizni, kirándulni, kibeszélni, tiszta vizet önteni. Úgy viselkedett, mintha valami borzasztó dolog történt volna vele. Érti, ugye?

– De merre volt? Mit mesélt magáról?

– Hogy ült egy kertben, egész nap verseket írt és egy öregúr virágait öntözte.

– Hol, milyen kertben?

Dohákné rámeredt: – Csak beszélt össze-vissza mindent. Nem volt teteje.

De ők a kisebbik lányával már kikapartak a tulajdon kezükkel egy másik életet. Ők nem üldögéltek egy virágoskertben.

– Csak össze-vissza beszélt, higgye el! Hogy itt járt, ott járt, hogy beutazta a fél világot. És közben azért milyen ügyes lány volt! Három hét múlva már összeköltözött egy szír orvostanhallgatóval a Lórántffy utcában. Éjszakánként pedig engem hívogatott. Hogy mért nem értesz meg engem, anyukám? Higgye el, borzasztó volt!

– De utána mi történt?

– Különleges kapcsolat volt a miénk – Dohákné elsírta magát. – Megmondták az orvosok, hogy csak különleges szerencsével… de nekem nem volt szerencsém. Se én, se ő nem volt szerencsés. Talán összeveszett Faiddal, a szeretőjével. Aki mást megdob kővel, az maga esik bele. Senki sem tudja, hogy mit miért. Hogy mért vett be annyi altatót.

Dohákné egy fényképet tolt Katja elé.

Elképedt emberek egy koporsót állnak körül, olyan arckifejezéssel, mintha ebben a percben vették volna föl a telefont, és kaptak volna hírt az öngyilkosságról. Egy bajszos, alacsony fiatalember – Faid nyilván – elkerekedett szemekkel, Dohákné a szokott mogorva, megbotránkozott arckifejezésével és két sötétszőke, molett idősebb nő – láthatóan vidéki nagynénik, kisvárosi példányok – a kezükben összehajtott, talán még csöpörésző automata esernyő.

– A nővéreim Sümegről – sziszegte Dohákné. – Mert szeretnek az emberek áskálódni, követ hajigálni. Hogy miért a Faid fizette a temetést? Hogy miért…? Hogy egyáltalán…? Hogy miért ilyen későn szóltam? Hogy mi ez az egész? Csak azért jöttek, hogy piszkálódjanak a temetés után.

Ebben Katja nem volt annyira biztos. A gyermek Dohák Évával talán nemcsak az őrskúti védőnők éreztek együtt, hanem ezek a nagynénik is. A borítékból kicsúsztatott óvatosan egy másik fényképet is: a tizenegy-tizenkét éves Dohák Éva mosolygott egy halhatatlan nyáron, egy balatoni stégen.

Reménykedő, ritka pillanat lehetett.

És sokkal élesebb kép volt, mint amit az Őrskúti Tükör 1992-ben leközölt.

– Nem kérhetném kölcsön ezt a fotót, asszonyom?

Dohákné felszegte a fejét.

Évike szép volt, meg aztán egy sok megpróbáltatást átélt, különleges kapcsolat az övék. Ami azt illeti, kevés fényképe van, és ő bizony nem szívesen szórja szét, ami megmaradt. Talán vannak fényképek a Lórántffy utcában, ki tudja. Faid többször telefonált, hogy vigye el a lánya ruháit, az iratait, a fotóit, de még nem érzett magában elég lelkierőt… És ki tudja, hogy mikor fog érezni?

Katja bólogatott. Hogy végre elutasíthatott egy kérést, Dohákné sokkal magabiztosabbnak tűnt.

– Tragikus sors jutott a lányomnak – mondta, miközben az ajtó felé terelte a vendégét.

– Tragikus sors – visszhangozta Katja.

Bezárult az ajtó. De valami ottmaradt Dohákné keserű izzadtságszagából.

No de a Lórántffy utcában magányosan gyászoló Faid! Az a piros bőrönd, azok a naplók, levelek…

A két sümegi néni – a két vidéki példány – Katjának remek ötletet adott. Egy fiatalember, egy igazi fiatalember rá se hederít idősebb asszonyok vonásaira. Ha pedig ez így van, akkor ő is összecsomagolhatná a szegény, gyászoló édesanya helyett a ruhákat… De hogy Faid feltehetően nem emlékszik a sümegi nagynénik nevére és arcára, az nem jelenti, hogy ne őrzött volna meg róluk valamilyen emléket.

Kiskosztüm, csöpögő esernyő, lakkozott frizura, kocka alakú szemüveg, aggódó, kotkodácsoló hang…

 

Három óra múlva Katja egy turkálóban vett, ágmintás ruhában és egy utcai közelharcra alkalmas retiküllel ott ácsorgott a Lórántffy utcában.

Fontoskodó arcot vágott, mert komoly küldetést teljesített.

A szemközti kisközért előtt talált egy irattárcát sok dollárral és egy szír útlevéllel. Van benne egy boríték is, magyarázta egy másik idős hölgynek: ezek szerint ez a bizonyos Faid az utcában lakik, de a házszámot sajnos nem tudja kiolvasni… Márpedig a mai világban az ember se postásban, se rendőrben nem bízik…

Hát nem tudja valaki…?

A drapp kosztümös hölgy bizony tudta. Itt laknak az arabok a 19-ben.

De nem olyan arabok, nyugtatgatta Katját. Egyetemisták, nem seftelősek.

Katja a retikült lóbálva, a turkálós ruhájában odaügetett a házhoz. Mielőtt becsöngetett volna, aggodalmas képet vágott.

– Szegény Évike ruháiért jöttem – motyogta.

Az ajtót nyitó fiatalember, mintha csak a közös vízóra miatt zaklatnák, zavart képet vágott.

– Sümeg! Sümeg! – sóhajtozta Katja mély meggyőződéssel.

De Faidnak mondhatott volna Trianont, Doberdót vagy akár Esztergomot is. Aztán mégiscsak fény villant a fiatalember szemében, és mielőtt hellyel kínálta volna, átölelte a vállát, mintha Katja egy rég nem látott, kedves rokon lenne.

–Szegény Évi!

A nappalin végigtáncolt egy vékony, félmeztelen szőke, nyilván az új Évike.

 

Régebbiek: 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/

3 thoughts on “Aki mást megdob kővel, az maga esik bele”

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.