3.

Jonathan, gyertyáját maga előtt tartva, bizonytalan léptekkel ment lefelé a lépcsőn. A folyosó még mindig sötétségbe borult előtte, és sehol sem lehetett látni a végét, ezért nem tudta megbecsülni, milyen mélyre került a föld alá. Félő volt, hogy ha csak egyetlen lépést is elvét és megbotlik, akkor akár a nyakát is szegheti. Óvatos, tapogatózó léptekkel haladt egyre lejjebb, s közben azon töprengett, hogyan maradhatott rejtve ennyi éven át ez a prímán megépített, titkos járat. Biztos vagyok benne, hogy apám direkt helyezte oda a könyvet, tudta, hogy keresni fogom. Azt akarta, hogy megtaláljam a titkos járatot. De vajon hová vezethet?

Sűrű, dermesztően hideg sötétségben halad lefelé, majd végül csak elfogytak a lépcsők, a kövezett folyosó pedig egyenesen folytatódott tovább. Kisvártatva egy masszív faajtóhoz érkezett, amelyen a kilincs már régóta rozsdásodott. Jonathan a fémveretek mintájából nagyjából meg tudta állapítani, hogy legalább kétszáz éve állhat ott, elzárva a mögötte lévő helyiséget a külvilágtól, bármi is legyen odabent. Megpróbálta kinyitni, de az ajtó nem mozdult. Sehol sem látott rajta kulcslyukat. Nekifutásból megpróbálta betörni az ajtót, de mintha tömör gránitfalba ütközött volna.  Nagy nehezen összeszedte magát, megpróbált az ajtónak támaszkodva, és a kilincset rángatva benyomakodni, de most sem járt sikerrel.

Ekkor, a közvetlenül a feje mellett az ajtón észrevett valami aprócska, alig kivehető faragást, ami nagy erőlködésében eddig elkerülte a figyelmét:

S A T O R

A R E P O

T E N E T

O P E R A

R O T A S

 – Sator arepo tenet opera rotas? – mormolta értetlenül a latin szavakat. Tanult latinul az egyetemen, de az előbb olvasott mondatnak sehogy sem látta értelmét. „Arepo, a magvető, hajtja a kerekeket”. Mégis mit jelentsen ez?

Azonban nem volt ideje tovább elmélkedni, mert mihelyt kimondta a szavakat, az ajtó engedett, és kitárult előtte. Szinte fel sem ocsúdott meglepetéséből, máris teljes hosszában hasra vágódott a mögötte található helyiség padlóján. Amikor magához tért, és felvette maga mellől az elejtett gyertyát, újra meggyújtotta, és körbepillantott. Meglátott néhány gyertyatartót régi, de még használható gyertyákkal, azokat is meggyújtotta. A derengő fényben elébe táruló látvány szinte megbabonázta.

A helyiség mennyezete kupola alakú volt, és az éjszakai égboltot mintázta, az összes ismert csillagképpel és a Naprendszer bolygóival. A fal mentén körös-körül könyvespolcok sorakoztak, rajtuk régebbnél régebbi kódexekkel és kéziratokkal, a szabad falfelületeken pedig különböző minták szerint elrendezett, furcsábbnál furcsább jeleket vett észre. Más polcokon befőttes üvegekben és egyéb tárolóedényekben különböző alapanyagokat talált, valamint folyadékokkal teli üvegcséket, kiszárított növényeket és néhány mumifikált hüllőt, kétéltűt. Több asztal is volt a helyiségben, ezeken mindenféle formájú és méretű kémcsövek, lombikok és más edények sorakoztak, ám efféléket Jonathan még soha életében nem látott. Apámnak volt laboratóriuma odafönt, a házban. Miért kellett neki még egy?

A polcokhoz közelebb lépve vetett egy pillantást az ott található könyvek gerincére, egyet-kettőt ki is emelt, és beléjük lapozott. Olyan szerzők műveire bukkant, mint Roger Bacon, Albertus Magnus, Heinrich Cornelius Agrippa, Tycho Brahe, Henning Brand, Nicolas Flamel és még sokan mások. A kéziratok között is felbukkantak érdekes nevek, mint Alessandro Cagliostro, Isaac Newton, valamint legnagyobb meglepetésére több előkelő személy is, mint Saint-Germain gróf és egy számára eleddig ismeretlen magyar gróf, bizonyos Bercsényi Miklós. A Paracelsus névvel is többször találkozott az iratokban. Egy külön polcon pedig csak és kizárólag Platón művei sorakoztak.

Az átlagember azt hihette volna, hogy egy történelemkedvelő személy magángyűjteményébe botlott, Jonathan fejében viszont azonnal összeállt a kép. Ugyanis az imént felsoroltak mind alkimisták voltak. Hirtelen a falakra felvésett, mostanáig ismeretlennek vélt szimbólumok is értelmet nyertek. Eddig is tudta, hogy apját érdekelték a misztikus tudományok, az okkultizmus és a kabbala, de ez utóbbit még meg lehetett magyarázni Solomon zsidó vallásosságával. Azonban ha az ember fia felfedez egy komplett alkimista labort az apja háza alatt, hajlamos átértékelni egy-két dolgot. Vajon még mi mindent titkoltál el előlem, Apa?!

Ekkor megakadt a szeme az asztalon heverő tárgyak egyikén, amely első látásra holmi gyerekkoporsónak látszott. Közelebbről szemrevételezve láthatta, hogy körülbelül fél méter hosszú és harminc centi magas ládaféle, és erre is a falakon látható mintákat faragták, mindenféle geometriai alakzatokba, koncentrikus körökbe, öt- és hatágú csillagszerű struktúrákba elhelyezve őket. Megkopogtatta oldalról: a koporsót, vagy bármi is legyen az, szokatlanul vastag deszkákból készítették, a tetején pedig volt egy szabályos, fémmel szegélyezett, kör alakú nyílás, amelybe éppen csak belefért egy felnőtt ember keze. A nyílás legalján Jonathan egy kulcslyukat látott, körülötte pedig további lyukakat. Körülnézett a limlomokkal zsúfolt asztalokon, de sem a koporsó környékén, és sehol máshol a teremben nem talált semmiféle kulcsot.

A kulcs a Te kezedben van, Jonathan. Ekkor jutott eszébe a nyakában lógó, apró ezüstkulcs. Elővette, kezét a mély és szűk mélyedésbe tuszkolta, majd megpróbálta beleilleszteni a kulcsot a faládán felfedezett lyukba. Szinte meg sem lepődött azon, hogy tökéletesen illett a zárba. Jonathan óvatosan fordította el a kulcsot, a koporsóból pedig fura, kattogó hang hallatszott. A következő pillanatban a kezét elnyelő, mély, kör alakú nyílás oldalából kicsi, de annál élesebb fémtüskék ugrottak ki, összevissza szurkálva a fájdalomtól vonagló Jonathan jobb kezét. Vér patakzott a sebekből, szabályosan elárasztva a zár környékét és a kör alakban elhelyezett lukakat.

Vér! Vérzem! Úristen, vérzem!!  A tüskék végül engedtek, Jonathan pedig szédelegve rántotta ki csatakos kezét a koporsó nyílásából. A fiú földre rogyott, émelygés fogta el. Valahogy sikerült erőt vennie magán, és felállt, hogy keressen valami rongyot, amivel betekerheti és elszoríthatja a vérzést. Közben kis híján elhányta magát, de végül csak sikerült találnia egy alkalmas ruhadarabot. Nem volt éppenséggel tisztának mondható, de ott és akkor ez volt Jonathan legkisebb gondja.

Pár perc múlva tért magához annyira, hogy visszatérjen a különös, ártó szerkezettel felszerelt fakoporsóhoz. Meglepetten látta, hogy a koporsó fedele időközben felpattant, szabad betekintést nyújtva a belsejébe. Vörös selyempárnázással volt kibélelve a robusztus faláda, amiben egy nagyon furcsa, emberinek csak erős jóindulattal nevezhető test feküdt. Méreteit tekintve pontosan beleillett a leginkább egy csecsemő koporsójára hasonlító faládába, ám a különös test, arányait tekintve, sokkal inkább emlékeztetett egy felnőtt emberre. Rettenetesen ráncos volt, kevéske haja teljesen ősz volt, szemét csukva tartotta. A koporsó nyílásain átszivárgó vér szabályosan eláztatta az arca és a szája környékét. Jonathan még soha életében nem látott ennél furcsább szerzetet. Mégis mi a fenét rejtegetett itt, a föld alatt az apám?!

Nem talált a történtekre elfogadható magyarázatot, ezért sarkon fordult és elindult, hogy fölkeltse Arthurt és neki is megmutassa a különös termet, amikor…

 – Hová-hová ilyen sietősen, testvér?

Kővé dermedve torpant meg a helyiségből éppen kilépő Jonathan, a háta mögül felharsanó ismeretlen hang hallatán szinte megfagyott ereiben a vér. Lassan oldalra fordította a fejét, és hátranézett. A hang forrása az apró, emberszerű lény volt, amely most már felegyenesedve és felnyílt szemekkel állt a koporsóban. Jonathan merően nézte a jelenést, s úgy vette észre, hogy talán már nem is annyira ráncos, mint az imént. És valahogy ismerősnek érezte a hangot is. De legfőképpen a lény tekintetét találta aggasztónak, mintha már látta volna valahol azt a barna szempárt. Nem is állhatta vele sokáig a szemkontaktust.

 – Ki… ki vagy te és mit akarsz tőlem? – mondta reszketeg hangján Jonathan.

 – Ejnye, hát illik így fogadni a soha nem látott kistestvéredet? Micsoda gorombaság, bezzeg ha ezt apánk megérte volna…! – válaszolta gúnyos hangnemben az ismeretlen szerzet.

 – De hát… nekem soha nem volt testvérem. Válaszolj a kérdésemre! Ki vagy te? – értetlenkedett Jonathan.

 – Jól van, jól van, ha ennyire ragaszkodsz hozzá – válaszolta durván a fura kis ember, majd nagy levegőt vett, és baljós vigyorral az arcán beszélni kezdett.  – Sokféle névvel illetnek engem, neveztek már kicsi embernek, törpének a palackban, de a legtöbben csak homunkulusznak hívnak.

Homunkulusz. Nem, az lehetetlen. Jonathan egyszerűen felfoghatatlannak tartotta, hogy egy alkímiai úton, mesterségesen előállított emberrel beszélgessen. Biztosan csak álmodom. De mivel egyelőre nem akart vitába szállni a magát homunkulusznak nevező, törpeszerű lénnyel, ezért inkább tovább faggatózott:

 – Szóval homunkulusz volnál, vagyis egy lombikban létrehozott ember. Akkor csak azt nem értem, hogy miért vagy ennyire kicsi?

 – A méret nem lényeges, drága testvérem, ez csak egy átmeneti állapot – felelte fennhéjázóan a lény. – Ráadásul Paracelsus szerint minden egyes spermiumban egy homunkulusz rejtőzik, ami pusztán azzal válik emberré, hogy megváltoztatja a méretét.

Jonathan elképedt. Ennyire frappáns és kielégítő válaszra még ő sem számított. Minden esetre jobbnak látta, ha tovább tudakozódik:

– Mi a helyzet az emlékekkel? Nyilván nem ebben a fadobozban töltötted az egész életedet. Kell, hogy legyenek emlékeid, mert minden érző, emberi lénynek vannak – meg sem várta a választ, máris folytatta a faggatózást. – Meg aztán, hogyan kerültél bele abba az ördögi szerkezettel ellátott koporsóba? Gondolom, nem unalmadban zártad magadra a fedelét. 

Határozottan élvezte Jonathan, hogy olyan kérdést tehetett fel a ronda kis törpének, amivel feltételezhetően zavarba hozhatja.

– Később mesélem el neked azt, hogyan kerültem a mostanáig pihenőhelyemül szolgáló faládába. Előtte viszont, kívánságodnak eleget téve, elmesélek mindent, amire csak emlékszem az eddigi életemből – felelte a lény.

 A rosszindulatú vigyor megint balsejtelmet ébresztett Jonathanban.

– Első emlékem az, amikor magamhoz térek abban a hatalmas lombikban, ott, ni! – folytatta az ismeretlen. – Apánk óvatosan kivesz az üvegből, a kezébe vesz, és elmosolyodik, miközben örömkönnyek folynak az arcán és azt kiáltozza, hogy „Sikerült!”. Aztán…

 – Na, álljunk csak meg egy szóra! – vágott közbe élesen Jonathan. Igencsak feldühítette, amit a lény az előbb mondott, már önmagában azzal felkorbácsolta a dühét, hogy Solomonra, mint a kettejük közös szülőjére hivatkozott. Végül legyűrve indulatát, összeszedte a gondolatait, és így folytatta:

 – Honnan szedted föl ezeket az ismereteket, például amit az előbb Paracelsusról mondtál. Feltételezem, hogy nem az iskolában mondta ezt el neked a tanító.

 – Ha tudnád, hogy mennyire bánt engem, hogy ilyen aljas hangnemben beszélsz a te egyetlen szerető kistestvéreddel! – vágott vissza kényeskedve a lény. – De térjünk csak vissza a történetemre. Létrehozásom után az öreg Solomon elkezdett engem tanítani, először csak beszélni, lassan, szavanként, aztán megpróbálkoztunk az írással is. De engem annyira lenyűgöztek az ebben a teremben található műszerek és könyvek, meg a mennyezeten található csillagok, hogy meg akartam tudni, honnan származnak ezek a dolgok, hogyan működnek és mi célt szolgálnak. A tudás iránti szomjam napról napra csak nőtt, míg apánk továbbra is az unalmas betűvetésével traktált engem. Úgyhogy egy ponton a saját kezembe vettem az irányítást, már ami a tanításom ügyét illeti…

 – Elég! – szakította félbe Jonathan. Alig bírta türtőztetni magát, szinte tajtékzott a haragtól. – Ha még egyszer testvérnek mersz nevezni engem, az apámat pedig a te apádnak, esküszöm, hogy nem állok jót magamért! Vedd tudomásul, hogy nem vagyunk rokonok, nincs kettőnk között semmilyen vérségi kapcsolat!

 – Óh, dehogyisnem, sokkal több közünk van egymáshoz, mint gondolnád! – válaszolta dühösen a homunkulusz. – Igazán tudhatnád, hogy a homunkulusz megalkotásához, számos egyéb hozzávaló mellett szükség van egy, vagy több ember vérére is. Apád a saját vérét is használta, hogy létrehozzon engem, így aztán lényegében vértestvérek vagyunk.

 – És ezt mégis honnan tudod? Hiszen te akkor még nem is éltél, a világon sem voltál! – förmedt rá Jonathan.

 – Az a személy, aki rendelkezik egy másik ember vérével, rendelkezhet annak mindene fölött, legyen szó akár az emlékeiről, a tudásáról vagy az erejéről, sőt, akár a saját teste feletti irányításról is – felelte a lény. – Így tudtam meg, hogy apánk a felesége halálával sohasem tudott megbékélni, visszaszerezte a testét, és a reanimációval is megpróbálkozott, persze sikertelenül. Sorozatos kudarcait csak súlyosbította, hogy milyen mélységesen csalódott a vér szerinti fiában, így egy új fiúval akart újrakezdeni mindent. Én az ő vére által tettem szert a tudására és energiájára is. De ami a legfontosabb: így tudtam rávenni Solomont, hogy változtassa meg a végakaratát oly módon, hogy a halála után te minél hamarabb ide gyere. Úgyhogy miután kiszipolyoztam alkotóm minden erejét, már csak annyi dolgom volt vele, hogy befektessen a koporsómba és rám zárja a fedelet. Egészen mostanáig vártam türelmesen az érkezésedet, lám, nem hiába – fejezte be a lény.

Egyszerre minden világossá vált Jonathan előtt. Összeállt a kép: az anyja megháborgatott sírja, a sorozatos veszekedések az apjával, az egyik pillanatról a másikra előtörő szellemi és mentális leépülés, az eltérő kézírás a végrendeletben, az áthelyezett könyv, a homunkulusz a koporsóban. Ez nem lehet igaz!

 – Hazudsz, aljas hazugság minden szavad! – tört ki Jonathanból, aki ekkor már a sírással küszködött.

 – Ugyan, kérlek, mi okom lenne hazudni a saját testvéremnek? – kérdezte kárörvendőn a homunkulusz.

 – Nem! Nem mondasz igazat! – nyögte Jonathan. – Az előbb… az előbb azt mondtad, hogy amikor apám létrehozott téged, csak a saját vérét használta, vagyis semmi közünk nincs egymáshoz!

 – Oh, pardon, szinte ki is ment a fejemből ez az aprócska részlet – felelt elgondolkodóan a lény. – Solomon nem csak a saját vérét használta, amikor megteremtett engem. Nézd csak meg a jobb kezed mutatóujját! Tudom, hogy most elég sok új seb éktelenkedik rajta, de talán nem fog nehezedre esni, felfedezni azt az aprócska sebhelyet, ami már oly régóta ott van. Emlékszel még, hogy hogyan szerezted?

Jonathan túlságosan is jól emlékezett arra a napra, amikor apja megvágta a szikéjével és a vérét felfogta egy kémcsőben. Uramisten, ne…!

– Meg aztán, az előbb bőséges ízelítőt kaptam a te finom, édes véredből – harsogta a homunkulusz. Még a sápadt gyertyafényben is tisztán látszott, ahogy vérrel színezett nyál csurran ki ronda fogai közül. Arca torz vigyorba rándult. – Most már az enyém vagy!

Jonathan megperdült és futásnak eredt az ajtó felé. Ám amint éppen átlépte volna a küszöböt, a teste szinte sóbálvánnyá merevedett, úgy állt meg. Aztán érezte, hogy akarata ellenére megmozdulnak a lábai, csak éppen szándékával ellenkező irányba viszik, egyenesen a homunkulusz felé. Próbált volna segítségért kiáltani, de tüdeje, izmai cserbenhagyták. Amikor megfordult, látta, hogy a kis ember a kezét kitartja felé, és az ujjai egyre-másra begörbülnek, majd kinyílnak, hogy aztán ismét bezáródjanak.

A saját véremmel irányít! Amint kellő közelségbe ért, a homunkulusz kinyújtatta vele a jobb kezét, majd éles körmeivel durván feltépte Jonathannak a zár megnyitásakor szerzett, friss sebeit, melyekből ismét bőségesen kezdett szivárogni az éltető, vörös nedv. Jonathan legszívesebben ordított volna fájdalmában, de nem tudott, torkát egyetlen hang sem hagyta el, csak könnyei folytak le sűrű patakokban folytak az arcán. A homunkulusz ezután a saját jobb kezén tépte fel egy darabon a bőrt, majd felsértett, korcs végtagját odaszorította Jonathan kezéhez.

A fiú láthatta, amint a vére önálló életre kelt, és a sebein keresztül kifolyva rögvest a homunkulusz felé vette az irányt. Jonathan érezte, hogy pillanatról pillanatra hagyja el az ereje, éltető nedvei távoznak a testéből. Ennél is jobban megdöbbentette a szeme elé táruló látvány, ugyanis a Jonathan vérét megszerző kicsi ember egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt. Ráncai kisimultak, haja ismét megsokasodott és fekete színre váltott, izomzata egyre inkább egy felnőtt férfiére emlékeztetett.

Mire Jonathan észbe kapott, a homunkulusz már eleresztette szorításából, ő pedig magatehetetlenül terült le a földön, akár egy zsák krumpli. Percekig fekhetett így a padlón, majd összeszedte a maradék erejét, amit a szörnyeteg még a testében hagyott, felnézett és rettenetes, elképesztő látvány tárult a szeme elé.

A tükörből oly jól ismert Jonathan Stein állt fölötte, igaz hogy pucéran, de teljes testi valójában.

A homunkulusz végignézett önnön, valós formát öltött testén, mintha csak új lenne, aztán mosolyogva így szólt:

 – Látod Jonathan? Most már senki emberfia nem tagadná le, hogy édes testvérek vagyunk.

 Jonathan ekkor veszítette el az eszméletét. 

Epilógus

Arthurt korán reggel felverték álmából. Meglepetten tekintett fel, mert ilyesfajta élményben már évek óta nem volt része. Jonathan volt az, aki azt mondta neki, hogy gyorsan vegyen föl valami ruhát és jöjjön vele ki a telek kapujához, mert talált ott valamit, pontosabban szólva valakit, akinek semmi keresnivalója nincs itt.

Kisvártatva mindketten lefelé baktattak a dombról a kapuhoz, ahová egész népes sokaság gyűlt össze, köztük két rendőr is. Amikor átengedték a ház urát és a komornyikot, a nagy felfordulás közepén egy anyaszült meztelen, ősz hajú aggastyánt pillantottak meg, aki a földön fetrengett, riadt tekintetét a körülötte állókra szegezte, és közben valami érthetetlen motyogás hagyta el a száját.

A rendőrök kérdezték Jonathant, hogy állítsák-e elő a furcsa öregembert, mert a helyi törtvények szerint birtokháborítást követett el. Jonathan azonban azt válaszolta nekik, hogy ez az ember jól láthatóan bolond, és minél előbb orvosi kezelésre van szüksége. Éppen ezért megkérte őket, hogy haladéktalanul üzenjenek az edinburghi kórháznak, illetve az elmegyógyintézetnek, és amíg nem jönnek ki, addig is tartsák a furcsa szerzetet az őrszobán, a lehető legjobb és legbékésebb körülmények között.

Mielőtt beterelték volna a rabszállítóba a szerencsétlen félkegyelműt, Arthur még egyszer, utoljára szemügyre vette. Volt valami ismerős abban a barna szempárban, és abban, ahogyan visszanézett rá. Mintha már látta volna valahol, sőt, mintha már régóta ismerné… Ám amint a rendőrök elmentek és a sokaság szétszéledt, egykettőre elhessegette magától ezt a gondolatot. Így egykedvűen ballagott vissza a házba az úrfi társaságában.

Jonathan később, de még aznap bejelentette, hogy meggondolta magát, nem utazik vissza Londonba, inkább marad még pár napig. Arthur ennek módfelett megörült, és felajánlotta az úrfinak, hogy ennek örömére éppen olyan fejedelmi vacsorát fog összeütni, amilyet Jonathan érkezése napján készített, és ami annyira ízlett új gazdájának. El is szaladt nyomban a henteshez hátszínért, és a zöldségeshez krumpliért, répáért és hagymáért.

Már éppen betette volna a befűszerezett húsokat a serpenyőbe, amikor elbizonytalanodott. Hogyan is kérte Jonathan a steaket két nappal ezelőtt? Mivel az Istennek sem akart az eszébe jutni, jobbnak látta, ha megkérdezi. Az úrfit a nappaliban találta, amint apja karosszékében ülve szemlélte a kandallóban pattogó tüzet. A fiú arcáról az elégedettség különös nyugalma áradt. Arthur szinte szégyellte magát, hogy megzavarja:

 – Bocsásson meg, Jonathan úrfi! Csak szeretném megkérdezni, hogy hogyan készítsem el a marhaszeletét vacsorára?

 – Véresen, Arthur! – válaszolta mosolyogva Jonathan. – Mindig véresen!

 Vége

 Te jó ég, mínusz tizenöt fok, én pedig itt állok a semmi közepén, és hamarosan élő hóember lesz belőlem! Sehol senki, csak a sok autó. Szerencse, hogy átjöttem úgy tíz perce, mert azóta az út tele van: itt suhannak el mellettem sorra, én pedig közben próbálok elbújni a menetrend mögé, mert roppant kellemetlen érzés arra gondolni, hogy biztosan az jár a fejükben, ha rám pillantanak: „Mi a francot kereshet itt ez a hülye?”

Csak esik a hó, és érzem, ahogy fagynak el a lábujjaim. Pedig direkt új betétet tettem a bakancsba, mert már annyira elkopott a régi, hogy a csupasz, nedves és hideg műanyag talppal érintkezett a talpam. Tavaly kartonpapírt dugtam az orrába, de az csak átmeneti megoldásnak volt jó.

Körülnézek: hihetetlen, hogy azért ácsorogtam majdnem egy órát különféle, ismeretlen buszmegállókban, hogy most itt kössek ki. Egyáltalán, hol a fenében lehetek? Ez valami senkiföldje, egy elhagyatott, behavazott bobpályával és egy kutyaiskolával, ahol szintén félméteres vakító hótakaró fed mindent.

A kertészet pedig sehol. Hiába, az útvonaltervező oldalban nem lehet megbízni. Budapestről indultam el, de körülbelül tíz perc után valami ismeretlen puszta közepén kötöttem ki. A visszafelé jövő buszra még fél órát kell várnom.

És mindezt csak miatta! Merthogy szerencsétlenségemre megkérdeztem tőle, mit is szeretne születésnapjára. Hát persze, hogy teltvirágú, fehér gránátalmafát. Eleinte lelkesen vetettem bele magamat a keresésbe. Csomagküldős katalógusok kizárva: irtó drágák, emellett csoffadt kis rondaságokat küldenek, amik ültetés után két nappal elpusztulnak. Interneten jóval olcsóbb lehetőségeket találtam, de nagy részük szintén csomagküldős volt, és természetesen meg volt szabva a minimális rendelés összege is, így aztán rosszabbul jöttem volna ki, mint a katalógusos vásárlás esetén. Aztán, mintegy varázsütésre, rátaláltam egy budai kertészet honlapjára. Nagyjából negyven perc otthonról. Remek, gondoltam. Nyolckor elindulok reggel, és még a legrosszabb közlekedés esetén is tizenegy felé már otthon leszek. Gyorsan rendbe szedem magam, és utána indulok is hozzá. Bár, ebben a hóban… hogy fogok én egy másfél méteres kisfát elszállítani?

Egyelőre azonban a fa beszerzése jelentette a legfőbb problémát. A kertészet ugyanis nem volt sehol, de még házak sem, holott a térkép szerint ez a rész egy emberlakta terület kell, hogy legyen! Mit csináljak? Továbbmenni nem merek, mert már járda sincs, csak, hó, hó, hó és száguldozó autók mindenütt.

Telefonos segítséget kérek az öcsémtől, aki álmosan, cseppet sem barátságosan érdeklődik, mégis mi a fenét keresek fél kilenckor az isten háta mögött, mínusz húsz fokban, hóesésben. Közlöm vele, hogy itt csak tizenöt fok van, épp egy kertészetet keresek, és lebaszás helyett navigációt kérek. Rosszkedvűen ugyan, de útbaigazít. Azt állítja, egyenesen kell még mennem kb fél kilométert. Mondom, hogy az lehetetlen, ugyanis igen durva autóutak keresztezik itt egymást, amelyeken képtelenség átkelni egy gyalogos halandónak, ráadásul ameddig a szem ellát, mindenütt csak autók, kamionok, út és hó: hóvihar. A rövid, de velős útbaigazítás után megállapítom, hogy a küldetés, amire vállalkoztam, lehetetlen. Megköszönöm öcsinek a szíves közreműködést, és kinyomom a telefont. Mi lesz így?

További húsz percet toporogok a megállóban, közben látom: a menetrend takarásában, tábla alakban nem esett rám a hó. Milyen vicces. Itt vagyok, elegáns télikabátban, reggel direkt a legjobb mikroszemcsés fogkrémmel mostam fogat, hogy ne legyen büdös a szám, mert kamaszkorom óta ez az egyik fő paranoiám, a szájszag, ezért mániákusan mosom a fogamat és vedelem a szájvizet. És közben szétfagytam, megfáztam, és az ujjaimat már nem is érzem. A talpamat sem. Az orromat sem. Te jó ég, pont a múltkor hallottam, hogy Oroszországban, vagy hol olyan hideg volt szilveszterkor, hogy valakinek leesett az orra. Ugye itt még nincs annyira hideg?

Mi legyen? A fenébe! Le merem fogadni, hogy nincs is itt semmiféle kertészet, csak azért tettek ki a weboldalukon egy hamis térképet, hogy a gyanútlan vásárlókat a fagyhalálba küldjék, vagy a kocsik elé vessék prédául. Lillának meg veszek majd valami más növényt a vásárcsarnokban. Nem egy gránátalmafa, de megteszi.

És végre, itt a busz. Felszállok, de persze sehol sincs üres hely. Fűtés sincs, viszont legalább nem fúj a szél. Kezdek felengedni, és ez persze azzal jár, hogy elkezd folyni az orrom. Törölgetem, fújom, közben érzem, jócskán ki is izzadtam. Söprögetem le a havat, de jaj, már olvad is! Rápillantok az üvegen tükröződő arcomra. Úgy nézek ki, mint egy csöves. Remek. Körülöttem izgága diákok: hangosak, képtelenek kontrollálni a mozgásukat, és egyikőjük többször is majdnem kiszakítja az oldalamat egy hegyes mappával, egy másik pedig majdnem a végbelembe tolja fel kiálló óriástelefonját. Őket persze nem viselte meg a tél: üde, pirospozsgás arc, sehol egy bőrhiba, jókedv. El sem hiszem, hogy van ilyen. Én miért nem tudok friss és trendi lenni, bárhogy erőlködöm? Miért van, hogy egyesek tökéletes budai úrifiúk, még holtrészegen, az árok szélén is, és minden jól áll nekik: valami természetes elegancia sugárzik belőlük? Én pedig bármilyen márkás ruhát veszek fel, úgy nézek ki, mint egy madárijesztő.

Bár, valószínűleg Lillának fogalma sincs róla, mennyit töröm magam ilyen apró hülyeségekért. És ahogy magamat ismerem, és a szerencsémet, valószínűleg nem is fogja megtudni. Tíz év múlva egy gazdag üzletember felesége lesz, két aranyos gyerekkel és példás háztartással. Én meg ki tudja hol leszek akkor…

Lehet, hogy hamarabb kellett volna akcióba lépnem Lilla-ügyben, még egyetem alatt. Ám azóta végeztünk, ő dolgozó nő, remek állással, jó fizetéssel. Akkor döbbentem rá, mit jelent számomra, amikor diplomaosztó utáni ősszel teljesen véletlenül összefutottam vele a Deák téri aluljáróban. Először meg sem ismertem: elegáns, csinos ruha, formás alak. Igazi nő. Azóta találkoztunk néha-néha…

Egyetemen még arra gyanakodtam, biztos titokban szerelmes belém. Viszont, mióta az ő csillaga felívelt, az enyém pedig mélyrepülésbe kezdett, megfordult a helyzet: mindig kedves, sőt, túláradóan kedves velem, ám van, hogy hosszú hetekig nem is beszélünk. A gránátalmafáról is csak véletlenül mondta, hogy milyen jól jönne a balkonjára, amikor kérdeztem, minek örülne. Mi van, ha csak viccelt?

Sebaj, a vásárcsarnokban jó idő van, és agresszív virágárusok. Lassan már ott tartok, oldalra sem merek pillantani, mert éktelen károgással üvöltenek bele az arcomba, hogy „Tessék, mit adhatok?” és nem értik, amikor közlöm, csak nézelődöm egyelőre. Mereven a padlóra szegezem a szemem és végigrongyolok a standok közt, így viszont nem lehet virágot venni. Aztán, miután már megtettem két ilyen kört, gyorsan rámutatok egy cserép valamire, hogy ezt kérem, és menekülésszerűen távozom. Közben bepillantok a csomagolópapír alá, és megállapítom, hogy egy meglepően rusnya kórót sikerült beszereznem. Rosszkedvemben eltévesztem a villamost, és mire magamhoz térek, valahol a Duna-parton zötykölődöm.

Hm. Eléggé elfancsalodom ezen, meg Lillán is, és közben bánatosan nézem a hóesést. De nyugtat a gondolat, hogy a leheletem jéghideg és kristálytiszta.

Szerelmes vagyok, de annyira mégsem,

hogy ne maradnék könnyed és nyugodt;

és ez fölöttébb hősies dolog,

mivel nem lettem Ámoré egészen.

Bőven elég, ha csak versben dicsérem,

és szép hívéhez hívek a dalok:

ezen fölül többet nem adhatok;

nem tűröm, hogy gyötörjön és emésszen.

Ezért aztán ne higgye senki nő se,

hogy hű lovag módjára szeretem,

lehet a világ legelőkelőbbje;

mert elhülyít a túl nagy szerelem –

hát én mértékkel élvezek belőle,

el ne facsarja képem és szívem.

Havasi Attila fordítása