Bejegyzések kategória bejegyzései

Érezlek

Érezlek

 

Agyadban vonaglok, tekervényes kígyó,

arcodra feszülök, mint Krisztus a fára,

nyál vagyok a szádban, érdes fogad, nyelved

letaszít beléd veszedelmes csúszdán,

a gyomrodba, szétmarsz, vagy benned keringek,

szíved keresem, megvan, és kilök,

tüdődben lélegzem, nevetésed fullaszt,

rád rakódom mint makacs zsírszövet,

lebontanál, de nem lehet, hiába,

csak folyton húzódó izom leszek,

kín, hogy ha mozdulsz, de egy helyben sem jó,

az élet valahogy így múlik el

testbörtönünkben, de megvigasztal, hogy

abból, ahogyan fáj mindened,

érzem s tudom: bennem élsz te is rég.

 

” A bennünk lévő pusztító erő szétfeszíti a világ kereteit” – Kamondi Zoltánnal beszélget Balogh Anna

 

Kamondi Zoltán kiemelkedő sikereket elért, Balázs Béla-díjas filmrendező. Magyar színpadon az ő rendezésében játszották elsőként Az öldöklés istenét. Egy őszinte, nyílt beszélgetés keretein belül elevenítettük fel a darabot.

 

Balogh Anna: Yasmina Reza drámáját, Az öldöklés istenét a Vígszínházban láthatta elsőként a magyar közönség. Hogyan került éppen ez a darab a repertoárba?

 

Kamondi Zoltán: Az öldöklés istenének bemutatása régi terve volt a Vígszínháznak, de a folyamatos jogi problémák miatt nem valósulhatott meg. Majd a két éves jogi procedúra után, a premiert 2011-ben tartotta a színház. A darab mögött akkor már egy sikerszéria volt. Egy világsikerű darabról van szó.

 

Balogh Anna: Miként találkoztál első ízben a művel?

 

Kamondi Zoltán: Rezát ismertem – játszották már darabját Budapesten – a Művészet ment a Katonában. Tudtam Az öldöklés istenéről is, és készültünk a bemutatóra.

 

B. A.: Volt olyan elképzelés, amelyben szilárdan hittél a rendezés kezdetekor – az olvasópróbán – azonban a színpadra vitel során megváltozott korábbi meggyőződésed?

 

K. Z.: Olyan változások történtek, amelyeknek én nem igazán örültem. Mind dramaturgiai, mind vizuális szempontból döntő elképzelésem volt, hogy ezt a hörcsögöt bábu formájában, szürreális módon színpadra viszem. Úgy éreztem, hogy ez az ötlet – ha végigmegy a darabon – egy más dimenzióba helyezi az előadást. Ez nem csak egy vizuális elképzelés volt, hanem gondolati síkon is új lehetőségeket láttam benne.

 

B. A.: Ez hogyhogy  nem valósult meg?

 

K. Z.: Éppen azért, mert a színház nehezen kapta meg a jogot. Az én elképzelésem már tartalmilag is kihatott volna az előadásra, így nagyon féltek a bemutatási jog visszavonásától. Az reális ok volt, hogy egy részletes szerződést kaptunk, amely keményen szabályozta a bemutatás lehetőségeit, és ha a szerzőnek vagy megbízottainak nem tetszik a koncepció, nem játszhatjuk a darabot. Érthető módon a színház tartott attól, hogy az előadásra fordított jelentős anyagi költségek után levetethetik a műsorról.

 

B. A.: Ha arra gondolok, hogy Yasmina Reza édesanyja egy magyar hegedűművésznő, akkor Reza nagyon szigorúan állt a magyar bemutatóhoz.

 

K. Z.: Utólag kiderült, hogy ez egyáltalán nem volt szigorú, sőt Reza máskor is megengedett egyedi ötleteket, így túlzás volt a bemutató miatti aggodalom, ami bennem folyamatos rossz érzést okozott, hiszen azokat az alapötleteimet kellett elvetnem, amelyek miatt örömmel és lelkesen kezdtem volna megrendezni a darabot. Olyan kompromisszumra kényszerültem, aminek nem örültem, és utólag kiderült, hogy meg lehetett volna valósítani elképzeléseimet a szerzői jogokat tekintve is.

 

B. A.: Volt más terved is, ami nem valósulhatott meg?

 

K. Z.: Igen, a másik elképzelésem már a színészi játékhoz fűződik. Nem ezt a színjátékstílust terveztem, ami végül megszületett. Egy reálisabb színjátékot szerettem volna, tulajdonképpen egy csehovi színjátéktípust képzeltem el, abban az értelemben, ahogy a Csehov-darabokat annak idején bemutatták. Csehov maga is vígjátékoknak tekintette a ma már tragikusként játszott műveit, és az akkori közönség ezeken nagyon jól szórakozott. A kor olyan orosz archetípusait állította színpadra, akik önmagukban mulatságosak voltak. Mind olyan figurák, akikre ráismertek az akkori miliőben. Azon a felismerésen nevettek, hogy ez pont olyan, mint a szomszédom, vagy olyan, mint a kocsisom. Úgy gondoltam, hogy Az öldöklés istenének szereplői is a mai kor jellegzetes figurái, akiket ismerünk, vagy mi vagyunk azok. Mindannyian találkoztunk már ügyvéddel, befektetési tanácsadóval, szaniter kereskedővel, vagy értelmiségivel, aki nem tud megélni a tehetségéből. Mind ismert alakok, pontosan és jól megírt figurák, akiket egy részletes és reális színészettel ugyanilyen humorosan el lehetett volna játszani.

 

B. A.: Mi akadályozta ennek megvalósulását?

 

K. Z.: Ez ellen a koncepció ellen már a színészek lázadtak fel. Nyilvánvalóan attól a jogos félelmüktől, hogy a Vígszínház nagyszínpadán egy négyszereplős darabot 1100 embernek kell eladni, ami azért nagy feladat. Nem beszélve a Vígszínház arányairól, hogy nagyon nagy a távolság a karzat és a színpad között, ami egy zenés előadás esetén nem olyan nagy probléma, de egy prózai előadásnál már nehézségeket jelent. Kemény viták után alakult ki, hogy egy harsányabb, egy bohózati elemeket felhasználó színjátékot hoztunk létre azért, hogy ennek az 1100 embernek a figyelmét folyamatosan le tudjuk kötni.

                                                                                                                                              

B. A.:  Mely koncepciókat sikerült végigvinni a rendezés során?

 

K. Z.: Az erőszak és ez a fajta szürreális kegyetlenség, ami megvalósult a darabban, az egy nagyon szomorú és általános jelenség most a világban, és ez megjelent a színpadon. A bohózati elemeken túl ez ad egy gondolati mélységet, amit a díszletelemek is segítettek a tükrökkel, torzítással. Egy kezelhetetlen, irracionális erő ural bennünket, és úgy tűnik, hogy ezt a mai társadalom nem tudja féken tartani.

 

B. A.: Ha most kérnének fel Az öldöklés istenének rendezésére, elvállalnád?

 

K. Z.: Mindenképpen csak úgy vállalnám el, ha végigvihetném elképzeléseimet. Egy finomabb, reálisabb, hitelesebb színjáték létrehozását szeretném.

 

B. A.: Az öldöklés istenére lehet vígjátékként tekinteni, de érezhető más műfaji jegyek keveredése is. Te melyik műfajba sorolnád a drámát?

 

K. Z.: Mindenképpen vígjáték. Elsősorban a jellemkomikum, ami működik, egyébként a helyzetkomikum is ugyanolyan jelentős. Egy középfajú színmű, amit lehet hitelesen és erősen rendezni, ami nagy hatást gyakorolhat a nézőre, de lehet vígjátékszerűen, sőt a bohózat irányába eltolt elemekkel is, ahogy a Vígszínházban látjuk, így mindenképpen el kell ismerni a színészeknek azt a jogos felvetését, hogy ez működik. Tényleg sokan nézik, már második éve. Sikerdarabja a színháznak, de szerintem ezt finomabb eszközökkel is el lehetett volna érni.

 

B. A.: A rendezői folyamatban, a drámaszöveg mely részeire fektetettél különösen nagy hangsúlyt, vagy mely jeleneteket, dialógus részleteket mellőzted a színpadra állításnál? Mi alapján történtek a húzások?

 

K. Z.: Nem igazán húztunk, sőt mondhatom, hogy a teljes szöveget színpadra vittük. Ez egy nagyon jól, feszesen megírt darab. Yasmina Reza – nyilván te is tudod – színésznőként kezdte, méghozzá egy sikertelen színésznő volt, és ebből a perspektívából nagyon sokat lehet tanulni, ismeri a színpad hatásmechanizmusait. Sok olyan drámaíró van, aki színészből vált drámaíróvá.

 

B. A.: Az öldöklés istene – szerkezetéből adódóan – jobban illik stúdiószínpadra, mint nagyszínpadra. Ez mennyiben jelentett gondot a rendezés során? Stúdiószínpadon is be lehetett volna mutatni?

 

K. Z.: Igazából nem.

 

B. A.: És a Vígszínház kamaraszínházában, a Pesti Színházban?

 

K. Z.: Olyan nagy siker volt ez a darab mindenhol a világon, hogy gyakorlatilag mindenhol nagyszínpadon játszották. Ezreket vonzott, így fel sem merült, hogy kamara módon adjuk elő, holott egy négyszereplős darabot, persze, lehetett volna.

 

B. A.: A dráma helyszíne Franciaország. A gyerekek közötti – mindent elindító – konfliktus, egy párizsi téren történik. Ez a tény mennyiben befolyásolt?

 

K. Z.: Amikor elkezdtünk a szöveggel foglalkozni, felmerült a magyarítás kérdése, de ez nem működött volna. Magyarországon a hétköznapi viselkedésnek nincsenek olyan normái, mint Franciaországban, márpedig ez pont arról szól, hogy leül négy ember egy kényes dolgot megvitatni, és mindezt kulturáltan szeretnék tenni, a társadalmi normákat betartva, udvariasan.

 

B. A.: A szereplők francia emberek. A nemzetiségük gyakorolt bármiféle hatást az előadásra? Felmerült a francia nevek magyarra változtatása?

 

K. Z.: Ugyanez magyar nevekkel, magyar emberekkel nem működik, mert a magyar ember a harmadik percben pofán csapja a másikat, főleg, ha a gyerekéről van szó.

 

B. A.: A cselekmény egy nappali szobájában játszódik, egyetlen helyszínen, így a darab könnyen statikussá válhat. Hogyan tudtad ezt elkerülni?

 

K. Z.: Részben vizuális eszközökkel, de egy jól megírt és eljátszott darabnál ez nem lehet probléma. Az a félelem sokkal inkább élt bennünk, hogy a nagyszínpad és a távolságok miatt, hogyan tudunk minél többet adni a nézőknek.

 

B. A.: Az előadás díszletezése egy kiváló díszlettervező – Árvai György – munkáját fémjelzi. Milyen elképzelésekkel láttatok hozzá a színpadkép kialakításához?

 

K. Z.: Már régóta dolgozunk együtt Gyurival, tehát ez egy jól kipróbált közös munka volt. Az által, hogy az én első vizuális koncepcióm összeomlott, gyakorlatilag új terveket kellett kialakítani.

 

B. A.: A folyamatosan dőlő falak, és rajtuk a tenyér vonalak egyedi ötletek voltak.

 

K. Z.: Azt a gondolatot, hogy a bennünk lévő pusztító erő szétfeszíti a világ kereteit, vizuálisan mutattuk meg. Én is úgy gondolom, hogy ezekkel a dőlő falakkal szépen meg lehetett csinálni, főleg úgy, és nyilván ezt te is átélted, hogy olyan lassan kezdenek el dőlni a falak, hogy ez a jelenség csak később tudatosul a nézőben. Ráadásul jó az arány a játéktér és a falak mérete között. Nagyon koncentráltan lehet figyelni a játéktérre, anélkül, hogy nagy díszletmozgások elvonnák a figyelmet. Egy nagyszabású látvány kialakítása volt a cél, ami élményt okoz egy ilyen nagyszínpadon.

 

B. A.: A falakon lévő nagy tükrök is egyéni díszletelemek.

 

K. Z.: A bennünk rejlő irracionális gonosz erőt próbáltuk így megmutatni. A nagy pusztítás után Annette belenéz az egyik tükörbe, és egy eltorzult arcot látunk, ilyen módon a tükrök is a belső én kivetülését szolgálják.

 

B. A.: A tenyér erezet gondolata miként vetődött fel?

 

K. Z.: Gyurinak az ötlete volt, és mivel nyolc fal van, a négy színész két tenyere jelenik meg a falakon.

 

B. A.: Úgy zárul be, mint az öldöklés istenének szorító marka.

 

K. Z.: Ez elsősorban egy izgalmas felületnek tűnik, egy vizuális felületnél soha nem jó, ha nagyon konkrétan le lehet fordítani. Ha alaposan figyeljük, csak akkor észrevehető, hogy a tenyér vonalait ábrázolja.

 

B. A.: Néhány kellék színesítette a képet, mint az akvárium-asztal.

 

K. Z.: Az eredeti elképzelésem arról szólt, hogy egy reális színjátszást látunk egy absztrakt, laboratóriumi térben. Hiába tolódott a bohózat felé a színészi stílus, attól még ez az absztrakt tér megvalósult. Ez mindig vizuális probléma, hogy egy kitalált absztrakt teret, milyen valódi tárgyakkal rendezzünk be úgy, hogy a színészek tudjanak vele játszani, tehát a fotel fotel legyen, a váza váza legyen, az asztal asztal legyen, de ugyanakkor mégis más legyen, mint egy hétköznapi fotel, váza vagy asztal. Ebből a megfontolásból került az akvárium-asztal a színpadra.

 

B. A.: A jelmeztervező – Marina Sremac – egyenesen Szerbiából, az Újvidéki Színháztól érkezett. A jelmezek tekintetében, mire figyeltetek oda?

 

K. Z.: Marina munkája állt a legközelebb ahhoz az elképzeléshez, amelyet én meg szerettem volna valósítani. Egy reális, hiteles jelmez elkészítése volt a cél, amely ennek a négy karakternek pontosan kifejezi a jellemét, miközben érdekes és izgalmas marad. Marina nagyon jól és hitelesen tudja kiválasztani azokat a mai világnak megfelelő ruhákat, amik hitelesek, valósághűek, mégis különlegesek.

 

B. A.: Az előadás fénytechnikája milyen megvalósításokkal élt?

 

K. Z.: Időnként megjelentek különleges fényhatások, melyek a felszín mögé pillantást szimbolizálták, de az előadás alapvetően normál fénytechnikai megvalósításokkal élt.

 

B. A.: A hangtechnikai elemeket tekintve, jelentős hatású volt a többször elhaladó metró hang?

 

K. Z.: Háromszor is áthaladt a metró. Benne van a szövegben, hogy itt jön fel a metró. Lefordítva egy budapesti helyzetre, ha egy madárcsicsergéshez szokott rózsadombi sztárügyvéd lemegy Kőbánya-Kispestre, akkor neki furcsa ez a metró zaj.

 

B. A.: Egy dal is elhangzott az előadásban.

 

K. Z.: Szeretem, amikor valamilyen külső effekt hatására más dimenzióba kerül az előadás. Maga a dal benne van a szövegkönyvben, és mi megkerestük az eredetit, ami egy neves argentin énekesnek a dala.

 

B. A.: Milyen visszajelzéseket kaptál a rendezés után?

 

K. Z.: Ellentmondásos. A közönség szereti, ami talán a legfontosabb a színházban, ellenben a kritika kevésbé ismerte el. Főleg azokat kifogásolta, amiket a beszélgetésünk elején elmondtam, hogy nem valósultak meg.

 

B. A.: Általában elolvasod az előadás kritikákat?

 

K. Z.: El szoktam olvasni, de erre van egy mondás, hogy én azt rendezek, amit akarok, a kritikus meg azt ír, amit akar.

 

B. A.: Végtére is, ha a közönség szereti, az már maga a siker.

 

K. Z.: Sok esetben van igaza a kritikusoknak. Lehet tudni, hogy melyik kritikusnak érdemes odafigyelni a véleményére.

 

B. A.: Az öldöklés istene, egy olyan mű, amely hű tükröt tud tartani a társadalom elé. Napjainkra levetítve, mit látsz a legaktuálisabbnak a drámában?

 

K. Z.: A bennünk lévő irracionális erőnek a megmutatását.

 

B. A.: Van különösen kedvelt jeleneted vagy dialógus részleted a drámában?

 

K. Z.: Több részletet szeretek. Egy momentumot kiragadnék, ami megvilágítja a darab pontos humorát, amikor Alain azt mondja Veronique-nak, hogy maga egyre szimpatikusabb nekem.

 

B. A.: Miután Veronique megveri a férjét.

 

K. Z.: Igen. Ez a mondat önmagában nem humoros. A szövegkönyvet olvasva kevesen gondolnák, hogy ez lesz az előadás egyik legnagyobb poénja. Természetesen ez egy jól előkészített poén, mert ha a verés nem akkora, hogy már irreális, nincs ilyen hatással ez a mondat. Valamint az is hozzátartozik, hogy Kern Andris ezt a mondatot nagyon jó ritmusban és hangsúllyal mondja. Ez a fajta humor az, amit én nagyon szeretek.

 

B. A.: Hogyan emlékszel vissza a próbaidőszakra?

 

K. Z.: Sok esetben nagyon veszekedős, feszült volt a közös munka. Amikor kiderült, hogy a színészek nem követik azt a játékmódot, amit én elképzeltem, feszült lett a hangulat. Nekem az volt a feladatom, hogy egységes színjáték jöjjön létre négy színész között, ami nem volt egyszerű dolog, és talán nem is valósult meg száz százalékosan. Mindenkivel voltak feszült pillanatok.

 

B. A.: Nem beszélhetünk egy kellemes próbafolyamatról.

 

K. Z.: Nem, arról nem. De ugyanakkor voltak nagyon szép pillanatok is.

 

B. A.: Akkor az öldöklés istene nem uralta teljes mértékben a próbákat?

 

K. Z.: Hát, uralta. De néha kivett magának szabadságot, mert elfáradt.

 

B. A.: Ha tovább gondoljuk a cselekményt, hogyan képzelhető el a két házaspár találkozásának folytatása?

 

K. Z.: Habár megtörténik itt a szörnyűség, de ennek semmilyen következménye nincs, gyakorlatilag – és erről szól az utolsó pár dialóg – ugyanúgy tudnak viszonyulni egymáshoz, ahogy eddig.

 

B. A.: Kiknek ajánlod az előadást?

 

K. Z.: Nehéz megmondani. Ez egy kifejezetten nagy közönségnek szánt produkció. A Vígszínház közönségének ajánlom.

 

B. A.: Az öldöklés istene már a mozivásznat is meghódította. Roman Polanski rendezésében, 2012 januárjától a magyar mozikban is láthatjuk, három Oscar-díjas színésszel a főszerepben. Milyennek véled a filmváltozatot?

 

K. Z.: Még nem láttam.

 

B. A.: Különösen érdekes, Az öldöklés istene együttolvasása Edward Albee, Nem félünk a farkastól és David Gieselmann, Kolpert úr című drámájával. Hogyan látod az összevetést?

 

K. Z.: Ott van a nagy különbség Albee drámájához képest, hogy ott a házaspár eljut egy olyan pontig ahonnan nem lehet azt az életet folytatni, amit eddig. Érződik az a 40 év, ami a két dráma között van, megmutatja a két kor közötti különbséget. Ilyen értelemben Albee naivabb szemszögből tekintett erre a problémára, egy olyan korban, amikor az emberek még hittek abban, hogy a világ megváltoztatható. Ez gyökeresen megváltozott. Ez a világ annyiban változott meg, hogy most már tudjuk, hogy nem megváltoztatható.

 

B. A.: Miben látod a hasonlóságot?

 

K. Z.: A hasonlóság rengeteg. Mindkét esetben két házaspárról van szó. Albee-nál az interakció a párok között érzelmesebb, erőteljesebb. Az öldöklés istenében gyakorlatilag senkinek nincs senkihez köze. Ez nagyon mai elképzelés. Négy magányos emberről van szó, akik nem nagyon várnak egymástól már semmit. Csak a társadalmi konvenciók miatt mutatják a házastársak eszményképét, amely hamar lehullik. Semmi közük egymáshoz, sőt inkább a gyűlölet él bennük egymás iránt, a házasságokon belül is.

 

B. A.: Nem érzed úgy, hogy Az öldöklés istene a felszínen marad, a Nem félünk a farkastólhoz képest?

 

K. Z.: A világ nem olyan most. De bizonyos mértékekig igen. Reza azért nem egy Albee. Erre mondtam, hogy Reza egy jól megcsinált középfajú színművet írt, és nem egy korszakos jelentőségű úttörője a drámaírásnak, mint ahogy ez Albee-ról elmondható. Reza nagyon modern és nagyon hiteles abból a szempontból, hogy hogyan lehet erről a világról most beszélni, és ezt a világot most nem lehet úgy megfogalmazni, ahogyan Albee tette annak idején, mert mások az eszközök, mások a karakterek, mások a problémák, mások a kifejezési lehetőségek. Nagyon megváltozott a világ, és hogy milyen ez a világ, és merre tart, azt Reza szépen megírta.

 

B. A.: Mondhatjuk azt, hogy Az öldöklés istene jutalomjáték négy kiváló színésznek?

 

K. Z.: Túlzásnak tartom, hogy jutalomjáték négy színésznek.

 

B. A.: A Nem félünk a farkastól szerepeit gyakran definiálják így.

 

K. Z.: Az öldöklés istenében talán nincsenek olyan érzelmi végletek, mert a színészek azt szeretik. Ilyen értelemben Albee gazdagabb és mélyebb. Az öldöklés istene egy mai, kevésbé őszinte darab, amit nem könnyű játszani, és hozzá kell tenni, hogy a világon mindenhol nagy, neves színészek játszották, jól. Azért azt nem gondolnám, hogy jutalomjáték.

 

B. A.: Rendezni milyen ezt a darabot?

 

K. Z.: Hát, egy feladat.

 

B. A.: Egy jó feladat, vagy egy nehéz feladat?

 

K. Z.: Mondjuk ez esetben egy nehéz feladat volt, ami jó feladatnak indult. Tanulságos.

 

 

Yasmina Reza

Az öldöklés istene

színmű egy részben

Fordította: Bognár Róbert

Vígszínház

Szereplők

Veronique Houllié: Börcsök Enikő

Michel Houllié: Epres Attila / Mészáros Máté

Annette Reille: Eszenyi Enikő

Alain Reille: Kern András

Díszlet: Árvai György

Jelmez: Marina Sremac

Zeneszerző: Márkos Albert

Animáció: Korai Zsolt

Világítás: Horinka János

Dramaturg: Lőrinczy Attila, Garai Judit

Súgó: Gál Tünde

Ügyelő: Wiesmeyer Erik

A rendező munkatársa: Egyed Mónika

Rendező: Kamondi Zoltán

Bemutató: 2011. január 8.

Balogh Anna

Budapest, 2012. február 26.

 

Kilökődés; Égi mechanikák

Kilökődés

 

Kilökődtünk a zérusból,

az egy pontba szögezett mindenből,

az édes nem-cselekvés

Isteni színjátékából,

– szerintem ez az ember tragédiája –,

ki tudja, mely hatalom

által reánk akasztott

tehetetlenségünktől sodortatva.

Onnan, ahol a tehervonatok

párhuzamos vonatsíneken

robognak a végtelenségből

az örökkévalóságba

és nem bántják a félreismert

trubadúrokat,

onnan, ahol az Egynek

még a gondolata sem fogant meg

 

 

 

Égi mechanikák

 

A mennyek jószágai mind:

frigyládafája-szárnyas gőzgépek,

villámtekintetű ametisztmobilok,

izzóérclábú szárdiuszlovagok,

ekkor megszűntek munkálkodni

és letérdelt a Zafírtrónus előtt

minden lelkes állat

az egekben,

a föld színén,

a vizekben,

és lőn csendesség a mennyben

mintegy harmadfertályóráig.

    Ekkor szólott valaki amazok közül

szelíd hangon: “Ki méltó rá, hogy

köntösére sorsot vessenek?”

Majd látám, hogy az egek jószágai mind:

az ark-pterixek, kerekes kérubok,

szeráfszekerek, nefilimek,

az apokalipszis mérnökeinek gondolatjába

robbanó- és egyéb motorok ideáit lehelik,

és ekkor nagyobbá

lőn a

kék.

 



 

 


A könyök

Kihúzom magam, lábujjhegyre állok, elindul a zene, hátrafeszítem a vállam, bal láb lendít, csúsztat, kör a karokkal, jobb láb lendít, csúsztat, a karok megtart vállmagasságban, bal láb lendít, jobb láb lendít, karokat felnyújt, fel, a plafon felé, kézen állás, megtart, tart, tart, elenged, bukfenc, feláll, ballal lép, jobbal szúr előre, aztán fordul, cigánykerék, megáll, megtart, ugrás, hátra bukfenc, felszúr a szemben lévő fal tetejére, megáll, megtart, ringás hátra, bal láb hátraemel, jobb láb a földön, egyenesen, feszít, magasabbra, még magasabbra, megtart, visszaenged, lendít, ugrás, vége. A zene elhallgat, kis szünet, újra kezdődik. Elölről! Gyerünk lányok, matracokhoz!

Újra, újra, újra! Elölről! A zene nem áll le, nem áll le akkor sem, mikor kikapcsolják a magnót, mikor hazamegyünk, mikor vacsorázunk, még álmomban is ez a zene szól, én pedig még álmomban is lendítem a lábam, tartom, emelem a karom, bukfencezek és kézen állok és cigánykerekezek, és a gerendán állok remegő lábakkal, szerencsére ahhoz nincs zene, csak a talajhoz, a gerendán nem kell igazodni, a gerendán csak én vagyok és az egyensúly, a spicc, a gerenda vége, alatta a matrac, amire nem eshetek le, nem esünk le, túl sok mínusz pont, a végén az ugrás, a megtartás és a jelzés, hogy vége van, a felemás korlát, a dobbantó és a szekrény, a nekifutás.

Hogy áll a könyököd? Egyenesen álljon! Gyerünk, forgasd meg. Na várjál, megmutatom. Odajött hozzám, előrenyújtotta a kezét, és elkezdte a könyökét forgatni. Ide-oda, ide-oda. Látod? Hadd nézzem. Úgy, jól van! Kézenállás közben is így kérem. Menj oda a bordásfalhoz, próbáld meg. Odamentem, fellendültem, a sarkam nekiütődött a bordásfal egyik fokának. Spicc, spicc, feszít. Már megint kiáll a könyököd, egyenesre, gyerünk! Úgy, na végre.

Spiccben a lábfej! Gyerünk, spicc, spicc! Az nem jó, Dina, az nem spicc, gyerünk, lányok, feszít! Mindig ugyanazok a parancsszavak, mi pedig feszítünk, spiccelünk, nyújtunk, magasabbra, mélyebbre, erősebben, futunk tornászosan, ahogy azt kell, kecsesen, kihúzzuk magunkat, körbe-körbe, aztán melegítünk tovább, nyújtunk, nyújtjuk az izmainkat, ha fáj, az a jó, óvatosan, gyerünk, nagyobb terpesz, még nagyobb, hajol, hajol. Nyújtózkodunk a lábfejünk után, el kell érni, feszül a combizom, feszül a kar, a lábfej, elérjük, tart, tart. Kisebb csoportokra oszlunk, és elindulunk a gerenda vagy a talaj felé. Olga, ez nem elég, ez nem spárga, még fél spárga sem, gyerünk. A tanárnő odamegy, és lefelé nyomja Olga vállát, belenyomja a fájdalomba, ő pedig felsikolt, és nem tud megmozdulni. Olga merev, hiába, nem lehet kinyújtani, ezért nem versenyezhet, pedig ugrani tud, de egyáltalán nem hajlékony. Merev, nem tornász, hiába van minden nap itt az edzésen, és gyakorol, edz, ahogy a többi lány, Olga merev, és most le is sérült. Potyognak a könnyei, Korin pedig tovább megy, a bordásfalnál gyakorlókhoz.

Felemáskorlát, sorban állunk, befáslizzuk a térdhajlatunkat, jól betekerjük, mégis tele vagyunk lilás véraláfutással a korláttól, ezek a sebek, a sebek, amiket minden tornásznak viselnie kell, a véraláfutás, a hólyagos tenyér. Kivesszük a vödörből a magnéziumport, bedörzsöljük vele a tenyerünket, mindenhol fehér por a tornaterem zöld padlóján. A tanárnő felsegít minket a korlátra, megkapaszkodunk, felrugaszkodunk, feszít, egyenes a láb, egyenes a kar, nem hajlíthatjuk be, a karnak mindig egyenesnek kell lennie, úgy kell lengeni a korláton, lengeni és leereszkedni, az a jó, ha a fekete tornadresszen derékmagasságban van a fehér csík, a korlát magnéziumos kezünkkel összefogott, fehér csíkja. Ha a mell alatt van, nem jó, akkor behajlítottuk a karunk, akkor elbuktunk, újra, újra, újra, amíg a csík a derékra nem kerül. Már belefájdul a tenyerünk, kiszárítja a magnézium, a térdhajlatunk, hiába a fásli. Az utolsó mozdulatsor, a felszúrás, mintha zoknit húznánk, úgy álljon a kéz és a láb, nagyot húz és nagyot ugrik a végén. Feszít, kilépés a most még odaképzelt, láthatatlan bírok felé, akik már most bíráskodnak felettünk, úgy érezzük.

Tovább, tovább. Utolsóként a szekrényugrás, a rettegett, amit nem tudunk könnyen befolyásolni, aminél a legnagyobbat eshetünk, ami a legjobban fáj. Már napok óta nem ugrok, nem tudok, nekiindulok messziről, futok, de kikerülöm a dobbantót és eloldalazok. Próbáld újra, mondogatják, de nem megy, nem megy. A sípcsont izom túlságosan fáj, ha dobbantok, fájdalmasan belém hasít, elgyengül a lábam, és összeesik, én pedig nekifutok a szekrénynek, a lábamat még jobban beverem. Gyerünk, csináld, még egyszer, próba! Tudom, hogy mennem kell, tudom, de nem megy, nem tudok. Leülök a padra a többiekhez, jöhet a következő, a Korin hátrébb tolja a dobbantót.

Hatan vagyunk a csapatban, napról napra edzünk, órák után, a verseny közeledtével pedig egyre többet edzünk, többet nyújtunk és többször megy a zene, többször állunk a gerendára, dobbantunk és egyre több a sebünk, megszaporodnak az öltözőben elbújtatott könnyek. Félünk, még ennyi edzés sem lesz elég, nem jó a spicc, nem hajlik úgy a lábunk, nem a derekunkon van a magnéziumos csík. Nem, nem, nem megy, nem tudom feljebb emelni a lábam, ha beledöglök sem, nem tudok több spiccet csinálni, nem bírom már el magam a korláton, nem tudok dobbantani, mert már a szándék is sajog, fáj, leesek a gerendáról, bele egyenesen az edző ordításába, újra, újra, visszamászol, és megcsinálod újra! A könyököddel még mindig baj van, fordítsd már meg, fordítom, fordítom, de csak nem tudom úgy tartani, nem bírom, és már a kézenállást sem tartom meg, kifordul a könyököm, és oldalra gurulok, nem, már tényleg nem tudok többet, de igen, újra, újra, újra, közeledik a verseny, a napok pedig viszik magukkal az erőnket, viszik az önbizalmunkat, a kedvünket, mindenünket. Csak a torna van, és nincsen más, nem is lehet, hajló, spiccelő, kecses gépek vagyunk, akiket nem lehet kikapcsolni.

Ez lesz a harmadik versenyem, de a szertorna nem ereszt, tornászosan futunk és melegítünk be még a kosárlabdázáshoz is, a tornaszezonon kívül. Csapatok jönnek a versenyre más iskolákból, a csapatok különválnak, egyik csoport a gerendához, másik a talajhoz, a többi a felemáskorláthoz és a szekrényugráshoz megy, felkészül, sorban áll. Minden csapatnak más a zenéje, de csak a talajhoz kell zene, ki kell zárni, a gerendán főleg, a gerenda veszélyes, ne remegjen a láb, ne essünk le, megmaradjon a spicc, a kinyújtott láb. Külön zsűri minden szernél. Hatan vagyunk, az első ember a biztos ember, aki nem a legjobb, de nem okoz csalódást. Ahogy haladunk, második, harmadik, negyedik, az egyre jobbak jönnek, utolsóként a legjobb. Hibázni is lehet, de csak egyszer, egy embernek, a legrosszabb pontszám érvénytelen, ha valaki hibázott előtted, te már nem teheted. Nem lehet. A pontszámot csak a végén látni, bizonytalanul megyünk tovább a következő szerre, még egy elrontott szer után sem szabad, nem szabad megállni, sírni, tovább kell menni, folytatni, megcsinálni a többit is, hiba nélkül, kihúzni magunkat és mutatni a tornadresszben, szépnek lenni, hajlékonynak, kecsesen járni a zenére, amely tovább kísér minket a következő szerre.

Itt nincs kifogás, nincs betegség, nincsenek családi gondok, itt semmi nem ér, a fájdalom sem, nem lehet kiszállni. Dalma odamegy a tanárnőhöz, bekopog az irodájába. Bent mindenhol medicinlabdák, hokiütők, focilabdák, két asztal, meg a tanárnő. Nem tudok indulni a versenyen, nem tudok, meghalt az édesanyám. Nagyon sajnálom, de a torna majd segít. A torna mindig segít, muszáj, anélkül nem lehet túllenni rajta. Mindenképpen kell. Nem hagyom abba, de nem tudok indulni a versenyen, szertornázok tovább, de a verseny, a verseny az más. Menni fog, hidd el, te vagy az egyik legjobb, kellesz a csapatnak. És Dalma mondta, rendben, Dalma tovább csinálta, készül a versenyre. Ez a torna, ezt jelenti nekünk, menedék, parancsolja nekünk, hogy tovább, menni kell, miattunk, gyűlölt ellenségünk, kínzónk és legjobb barátunk. A torna, aminek szüksége van ránk, nélkülünk nem létezik, kellünk neki, és ha ránk kapott, nem enged el többet. Függő.

Közeledik, és egy idő után úgy érezzük, már nem tudunk tovább fejlődni, visszafelé haladunk, és ez megijeszt, pedig fejlődni kell, máshogy nem lehet, magasabbra kell lendíteni a lábat, nagyobbat kell ugrani, a gerendán egyre magabiztosabbnak lenni. Még mindig nem tudok ugrani, és esek, egyre többet, egyre nagyobbat, a sípcsont izom pedig egyre jobban fáj, ha ugrok, a lábam nem tart meg, ezért már napok óta nem is ugrottam, hiába indulok el, nem dobbantok, csak elfutok a szekrény és Korin mellett, aki ott vár, hogy elkapjon, ha kell. Nem akarok versenyezni, nem tudok, de nem lehet kiszállni, nem sétálhatok el, indulnom kell, én is benne vagyok a csapatban, bár van tartalékos, de akkor sem, a torna rám is rám szokott, és kellek neki, kell a napi adag fájdalmam és izzadságom, a spicceim, a magnéziumos kezeim és a fáslis lábam, kellenek neki a könnyeim és a fáradtságom.

Közeledik a nap, lejátszódnak előttem az események, újra és újra, hogyan állítja be Korin a dobbantót, hogyan számolja lábfejenként, milyen messzire kell tenni a szekrénytől, melléáll és én elindulok, rohanok, ugrás, dobbantás. Mindig elkerültem a rosszul esést, tudom, hogyan kell esni, hogy ne legyen komoly baj, ezt a legtöbben tudjuk, az elején, az alapoknál megtanuljuk a spiccek, nyújtott kezek és lábak, cigánykerekek, bukfencek és kézenállások mellé. Telnek a napok, és egyre közelebb kerülök a dobbantóhoz és a szekrényhez, egyre nagyobb a kényszer, a teher, egyre jobban félek, ugranom kell, erősen, igazit, nagyot.

Aztán elfogynak a napok, nincs több edzés, nincs választás, remeg a lábam, ahogy az öltözőben átöltözünk, a versenyről beszélünk, mint hónapok óta mindig, felveszem a tornadresszt, a kezem is remeg, de nem szabad, biztos lábakon kell állnom, biztos kezekkel kell tartanom magam. Bemelegítünk, nyújtunk, gyakorlunk kicsit, talajgyakorlat, gerenda és felemáskorlát. Lányok, már csak egy hét van a versenyig, szedjétek össze magatokat, Korin hangja betölti az egész tornatermet, már csak egy hét, egy hét, visszhangzik bennünk is. Ez a könyök csak nem akar egyenesen állni, mondja Korin a talajgyakorlatom után. Nem, nem akar. Jön a szekrény. Leülünk sorban, ahogy következünk. Én vagyok a negyedik, én következem. Remeg a lábam, dübörög a szívem, de muszáj, muszáj megtenni, muszáj elindulni, futni és ugrani, muszáj. Fájni fog, igen, tudom. Elindulok, gyorsan nekifutok, hatalmasat dobbantok, átrepülök a szekrényen, még Korin karja sem ér el, pedig nyúl utánam, de én zuhanok, rá a könyökömre, hallom a csont reccsenését, és a fájdalomtól nem kapok levegőt, csak tátogok, és csorognak a könnyeim végig az arcomon, és nem merek a karomhoz érni. A többiek odaszaladnak hozzám, a tanárnő is, megijed, aggódik, haragszik. Eltört, mondja az orvos a sürgősségin, eltört a könyöke, be kell gipszeljük. Kapok fájdalomcsillapítót, és amikor enyhül a fájdalom, hihetetlen megkönnyebbülést érzek, és folyton mosolyognom kell, mert vége, mert egy hét múlva lesz a verseny, és én nem leszek ott, nem lesz több ugrás, dobbantás, magnézium, spicc, foltok, tornadressz.

A gipszre mindenki írt valamit a csapatból, Jobbulást, Szép esés volt, (Te kis mázlista), vagy rajzoltak szívet, egy törött kezet, tornacipőt, butaságokat. Korin is odajött hozzám, amikor bementem egy edzésre, érdeklődött, hogy vagyok, meddig kell hordanom, milyen gyógyszert írtak fel. Aztán a sok színes rajz és írás közé ő is írt valamit. A jövő évi versenyre visszavárunk!

Éhes vagyok (VI. szonett)

 Hó vége, épp csak megjött fizetésem,

már most tudom, mit kezdek majd vele,

szemétdíj, villany, gáz, mint rákfene

felfalja felét ridegen, keményen,

s mikor arra gondolnék van reményem,

hitelre elmegy a másik fele.

Az ember hasa így nem lesz tele,

csak néz ki a fejéből bús szegényen:

Testvériség? Egyenlőség? Szabadság?

Testvéreimre már nem jut a pénzből,

egyenlőség felnőtt cucli-badarság,

ám szabadon képzelgek szebb jövőről,

  és egy füzetbe töltök verseket.

  Majd megeszem azt, ha éhes leszek

A bárányok nyelve

 Emesével felköltözünk a Magaslesre, egy villa tetőtéri lakása ez, kicsit olyan, mintha egy villámhárító rúd tetején volna a lakásunk, vagy egy oszlop tetején, mint Simeonnak. Lakályos hely, déli fekvésű, túl sok a fény itt, be kell húzni a sötétítőket.

 

És elindulok a városszéli villák között, véget ér az aszfaltút, új építésű házak, félkész villák, egy-egy teleknél tábla jelzi, hogy foglalt, aztán már ez sem. A város fölülről olyan, mint a történelem, berendezkedve egy szűk völgybe, megpróbál felkapaszkodni a környező dombokra. A dombok szegélyén villámhárítók, vagy mik, tévétornyok, élő adásban a múlt, zúg az idő, iparnegyed.

 

A hegy felé tartok, de nem érem el az erdőhatárt, a város és a hegy között túl gyorsan talál rám valami gyilkos fehérség, árnyékra van szükségem, behúzódok egy csoffadt fa alá, onnan nézem, hogy mit nézek. Valami van a levegőben, mintha ki lenne bélelve a semmi porszemcsékkel, zúgással, madárrikoltással, gépzajjal. Kifordítom az egészet, mint egy kesztyűt, az egyik lábam, melyről épp leesni készül az olcsó teniszcipő, belelóg valami szakadékba, a másik a hegy túloldalán lefelé lóg egy fáról, pontosabban fölfelé lóg le egy fáról, valami madzag van bogozva a combomra. A törzsem meg, ez a nevezetes gerinc, valahol a gyér cserjésben hever, évek óta legalább, rájárnak a varjak és a vadkutyák.

 

Nem fáj semmi, nincsen itt vér, minden fehér, sőt láthatatlan.

 

És hol van most a szemem, két vaksi, barna szemem? Valahol a városban szökdelnek egy járdán, puha betonon, a járókelők nem látják szemeimet, a lábuk között vibrálnak, mintha csak két öngyújtó lézerfényével játszanának a gyerekek egy vaskerítéssel szegélyezett iskolaudvaron. Az én szemeim jutnak túl a vaskerítésen, a járókelők lábai között iszkolnak, ők sem jutnak messze. A két gyerek pedig egymásra néz és perverzen elvigyorodik. Nem jutnak át a vaskerítésen.

 

Tehát ülök a fa alatt, nem, nem vagyok én egy Buddha, magánszemélyként épp a terrorizmuson gondolkodom, annak állami változatán főként, valami olcsó könyvet olvasok erről, egyébként meg önelvesztésben vagyok, amikor is a madár- és a felhatoló gépzaj egy résében, egy eltérített frekvenciasávon ismerős csilingelés ér el. És a csilingeléssel együtt, vagyis körülötte valami kerekded csend is érkezik, miként egy tó vagy tengerszem, amely a tisztán kivehető fehér zaj ellenére inkább látszik, mint hallszik, mivel a csend nem hallható.

 

És attól jó, hogy nem hiszem el. Egyelőre legalábbis, hiszen nincsen semmi jel, ami arra utalna, hogy… de aztán hirtelen nincsen már választásom, a közeli, bekerített gyümölcsös mögül előbb tétován, de pillanatról pillanatra egyre feltartóztathatatlanabbul, a győzelemre születettek idilli szelídségével előrajznak a bárányok, mintha valaki vezetné őket, nem a pásztor, hanem egy távoli hang, egy vezér, egy láthatatlan pásztor. Így, ilyen szelíden, boldogan és vakon és bizakodva, előmászva egy gyümölcsös mögül és elárasztva a tájat, valahogy így kezdődik minden háború, s csak a következő pillanatban válik vaddá, tölti meg hullákkal a harcmezőt és gödrökkel a várost, iszonyú bűzzel a mezőket és kalapál apró szegeket a madarak üres csontjaiba.

 

VÁNDORLÓ KUTYA

 

Valamikor régen, olyan régen, hogy meg sem voltam születve, édesapám magával vitte egyik nővéremet az erdőre. Hosszú rendeket vágott a szakállból, az ilyen erdei semmifüvet szakállnak nevezik, mert mire megszárad, már nem is marad belőle semmi, a nővérem pedig, két- vagy hároméves volt, egy borsika alatt aludt, korán reggel volt még, a kaszások korán kelnek. És édesapám persze nem tudta, hogy a legáttetszőbb idillben mindig a háború lakozik, csak vágta a hosszú rendeket, kitartó karintásokkal törekedett a völgyben kanyargó patakmeder felé, s amott a nyakban, ahol a föld, mint egy oldalra fordított arc elé feszített vállcsont, eltakarta a mögötte kanyargó rendeket és a borsikát, apám alábukott a láthatatlanságba. A domb tetején meg se rezdült a borsika, nővérem fején egy sötétkék bundasapkával még az igazak álmát aludta, apám előtt pedig a szemközti hegyoldal, sűrűn nőtt fiatal erdő, a közepén málnavész, a nap meg már a falu fölött vigyorgott keleten, mint egy égre rajzolt, mosolygó gyermekarc.

 

Én nem voltam megszületve még akkor, a bárányokkal tartottam, hogy úgy mondjam, és apám fölfele indult a levágott rendek közt, először a bárányokat pillantotta meg, amikor a nyak fölé emelte a fejét, vagy úgy is mondhatnám, hogy a lekaszált földnyelv ádámcsutkája fölé. Nem gondolt semmire, még csak a bárányok gondoltak vele, de már fölfogta a bárányok nyelvét, lépet gyorsan hármat, s ekkor már értette is a szavakat, mivel a nyájak őrizője, egy hatalmas juhászkutya éppen a borsika tövében kaparászott, szaglászta a sötétkék bélésű bundasapkát, mert báránybőrből volt az is.

 

A kasza megállt a harmatos levegőben, a nap megállt a falu fölött és észrevétlen zuhanással a medence iszapos aljára süllyedt, a valamikori tenger hínáros fenekére, fölül mégis megmaradt a világosság, apám szemében legalábbis, és a kasza a nap fölé emelve villogott.

Még egy mozdulat, és vége akkor.

 

A nővérem aludt, még nem is jutott odáig, hogy a nővérem legyen, talán álmában ő is a bárányokkal tartott, mint én, hiába zizegett mellette a zacskó, amibe apám reggelije volt csomagolva, hiába szaglászta alvó arcát az állat. A félelem pedig, mely a türelem rokona, egyébként nem tudna ilyen hosszan kitartani apámban, egy hatalmas ugrással ott termett a borsika alatt, hogy szemébe nézzen az állatnak, de az állat, talán mert általában minden állat szintén a bárányokkal tart, észre sem vette, hogy valami szörnyű félelem ólálkodik körülötte, hogy ott ugrál az alvó gyermek körül, mint egy őrült szöcske és nem tud hová lenni félelmében. Csak elfogyasztotta apám falatnyi reggelijét, még a zsíros papírt is megette, aztán, mivel a bárányok fönt odébb vonultak, akkurátusan ő is eloldalgott, magára hagyta apám ugráló félelmét és az alvó gyermeket.

 

A nap lassan emelkedett föl a medence aljáról, a valamikori tenger is kezdett visszahúzódni. Apám nem nézett a napra, de látta, mert saját magában emelte vissza a napot az égre. És nyikorogni kezdtek a percek fogaskerekei, és ahogyan maga elé ejtette a kaszát, már hallotta a penge cikkanó pengésének rövidke visszhangját, ahogy a kőnek ütközött, hallotta fönt az elvonuló báránycsorda csilingelését, látta a csöndet és halotta a juhászkutya puha lépéseit, egyenként hallotta, amint távolodnak a borsikától.

 

Nem sokkal ezután születtem meg én is, valószínűleg éppen annak az évnek a telén, amikorra a bárányok már téli szállásra vonultak, dacos voltam nagyon és fostam, mint egy víziló, majd elhagytam az almot, járkáltam erre-arra.

 

Most meg itt ülök egy zúgó város fölött, geológiai magasságokból szemlélem a történelem zúgását, de nem, nem vagyok egy Buddha. Ülök csupán egy csoffadt fa alatt és farkasszemet nézek egy borjú nagyságú kutyával, aki elmaradt a vonuló bárányhadtól, s aki úgy néz rám, kissé unottan és magára maradva, mintha ismerne már régebbről engem. Nem ugrál a félelem, mint egy őrült szöcske, csak a nap süllyed kicsit alább az égen, pedig volna hová süllyednie lejjebb, mert itt is tenger volt valamikor. Tudom, hogy a kutya nemsokára eloldalog, elsétál mellettem némán, mint aki tudja, hogy miért vagyok itt. De azért fölállok, hogy lássa: magasabb vagyok nála.

 

Kicsivel később becsukom a fűre ejtett könyvet, berekesztem az állami terrorizmus történetét, berekesztem az idillt, elfordítom tekintetem az égen felhők képében viháncoló fasiszta kutyáktól és lefelé indulok, a magasles felé.

 

Elhatározom, hogy mondani fogok valamit Emesének.

 

 

FEHÉR PÉTER

 

Ahol kialusznak a fények, ott felébrednek a bárányok. A bárányok szeme halott és vizenyős, nem olyan, mint teheneké, mert az kerek és fényes, mint a holdtölte. A bárányok szemében laknak a halott rokonok és az ősök. Előkeresem onnan a következő nevet, amelyet Emese egyik ükapja viselt. Vannak ősök, akik halottak álarcaként tűnnek föl a bárányok szemében, de olyanok is, akik elhagyják a bárányokat, nem törődnek többé velük, és olyan közel jönnek hozzánk, mintha halálukban is csak reánk várnának. Az ilyen halottak nem viselnek álarcot, nevük van pusztán, olyan sugárzó nevük, mint amilyen a Fehér Péteré.

 

Az egyik szememet most muszáj lehunynom, hogy lássam, ki is volt ő valójában. Valami uradalmi főintéző volt az apja, valójában a ius primae noctis gyermeke ő, a háború szülötte, akinek gerincét, mint egy fehér szalagot, egy fára akasztották a katonák. A mai Szlovákia területén létrehozott mintagazdasági kollégium tanulójaként a jövőbeli kifehéredő történelem letéteményese, aki egy napon arra ébredt, hogy kitört a háború, hogy a mintagazdaság gyümölcsösében a terebélyes almafák alatt sötétkék egyenruhás katonák alusznak, fegyverük a fejük fölött függ az alsó ágakra akasztva.

 

És a katonák még aludtak, talán ősz volt, vagy talán tavasz, amikor Fehér Péter hátat fordított a történelemnek és elindult haza, gyalog Szlovákiából Romániába, akárhány frontvonalon keresztül. Ismerte a területet, mint a tenyerét és ismerte a farkasokat csakúgy, mint a bárányokat, bele nézett vizenyős szemükbe és látta a feleségét a tornácon és tüstént feléje indult. És ahogy jött-jött, egyre közelebb ért hozzánk, vagyis hozzám és Emeséhez, közben pedig egyre távolabb került a feleségétől, akinek a házát már körülvették a katonák, s akinek kövér kakasait lefoglalták hadizsákmány gyanánt.

 

A színes kakastollakat Oroszországba küldték, hogy legyen mivel kibélelni a hosszú orosz telet, a kakasok taréját pedig besózták és megszárították, majd talizmánként a nyakukba akasztották a fiatal román katonatisztek.

 

Egy éjszaka, amikor úgy hajtotta álomra fejét egy a tetvek ellen fehérre meszelt, elhagyott pásztorbódéban, hogy azt sem tudta, épp melyik országban van, Fehér Péter különös álmot látott. Kint még világított a hold, de ahogy magára húzta a deszkabódé rozoga ajtaját, olyan sötétség lett, mintha az ajtócsukással a hold másik oldalára került volna. Látta az ajtó rései között beszűrődő holdfényt, amin belépett a mintagazdálkodási kollégiumba Ákos, a szobatársa, megkínálta cigarettával, majd valamiféle örvös galambokról kezdett el beszélni.

 

A galambok nem nyalják le a meszet a szoba faláról, mondta, mégis fehérkéset kakálnak. És nevettek ezen.

 

Majd Ákos megmutatta neki a Közel-Kelet ispotályait, ahol békésen feküdtek a kar- és lábnélküli sebesültek. Nem volt ott vér, nem fájt senkinek a sebe. A testekről levált végtagok fölemelkedtek, mintha csak a Szentlélek fuvallata tartaná őket, és ott maradtak, lebegve a levegőben. Látod, mondta Ákos, mindez semmit sem jelent. Ha meghaltál, már nem fog hiányozni egyetlen végtagod sem.

 

Amikor Fehér Péter átmászott a tyúkudvar kerítésén, még néhány véres kakastoll ott csillogott a favágó csutakon a reggeli derengésben. A katonák már célba vették őt az almafák lombjai közül. Lőttek, de még nem találták el.

 

Akkor a tiszt húzta meg a ravaszt, s meg sem várva, hogy becsapódjon a golyó, bekiáltott a házba Fehér Péter feleségének: gyere ki te büdös koca, megdöglött a kandisznód. Fehér Péter még hallotta a slendrián mondat után a torcionár öblös röhögését és a katonák vihogását az almafák közül, ahová elrejtőztek.

 

Az ólban egymáshoz bújtak a bárányok, ha lett volna ott valaki, hallotta volna, amint magukban dúdolják a Veni-t, látta volna, hogy vizenyős szemük kitisztul a félelemtől, látta volna bennük Fehér Pétert, amint átgázol a monarchikus kerteken, egészen addig, ahol már én is láthatom lüktető halántékán az eret.

 

Ekkor van, hogy megint mondani szeretnék valamit Emesének, de szívdobogásomra hirtelen felnyitják szemüket a bárányok, én meg leejtem a szavakat, mint a kavicsokat a gyermek, ha észbe kap, hogy késő van és ideje haza indulnia.

 

VENI

 

Franciaországban megint egy fa alá telepszem és még mindig nem vagyok egy Buddha. Hallom, amint a templomban a bárányok éneklik a Veni-t, néha egy áthatóbb bégetés szólóba kezd.

 

A mögöttem lévő kukoricásba járnak a tábor szerelmesei, azon túl kezdődik a szomszéd falu. A faluban található egy régi udvar, olyan uradalom-féle, elhagyott gyümölcsfákkal, kőépületekkel. Egybe van nőve az udvar a temetővel.

 

Bejárom az udvart, eljutok egy oszlophoz: a kősárkány oszlopa, így nevezem el. Az oszlopon nem látok mást, csak bégető bárányokat.

 

Nem mondok Emesének semmit, csak gondolok rá, és még gondolok a Fekete Tengerre, amelybe belefulladt egy pap, aki meg akart menteni egy fulladozó báránykát.

 

Mit mondhatnék? Inkább csak kérdezek. A bárányok nevében kérdem: miféle üreg a test? És miféle hajlat a térdem?

 

És ekkor már nem látok mást, csak bebalzsamozott bárányokat.