Tegnap hajnali négykor a végére értem Rubin Szilárd be nem fejezett regényének, az Aprószenteknek. Második alkalommal végeztem a könyvvel, az első után még egyszer elolvastam, s most bevégezve, gondolkodom rajta. A világirodalom nagy befejezetlen művei jutnak eszembe, amik mindig jobban izgatták az emberek fantáziáját, mint a befejezett, lezárt művek. Mintha egy ilyen félkész műben az olvasó tetten érhetné az írót, közelebb férkőzhetne titkaihoz – nem csak a műhelytitkokra gondolok – az emberhez. Különösen az író halála emeli a befejezetlen művek báját. Máskülönben nem maradt volna befejezetlen az a mű, egy élő írónak kutya kötelessége, akarom mondani írói kötelessége befejezni, amit már elkezdett.  De az író is csak ember, és ha a halál ott kopogtat az ajtaján, ő sem tud kitérni előle. Haladékot is csak az Ottlik elbeszélésben kaphat a művész. Mintha ezeknek a nagy ívű történeteknek a megírásához nem lenne elég egy élet, mintha túlnőnének az alkotón, külön életteret követelve maguknak. Ilyenkor válik egy történet befejezhetetlenné, megírhatatlanná, amikor már az író sem tudja, hogy valójában merre tart, amit ír. Természetesen nem minden író kerül bele ebbe a zsákutcába, – ami független az alkotó tehetségétől. Vannak történtek, amik önmagukba fordulnak, így válnak befejezhetetlenné.

Rubin Szilárd utolsó, befejezetlen műve az Aprószentek amin negyven évig dolgozott, szintén hasonló kategóriába tartozik. A szerzőt nem kell bemutatni a kortárs magyar irodalom kedvelőinek. Az utóbbi években újra kiadták két regényét a Csirkejátékot és a Római egyest, amikkel Rubin ismét felkerült a polcra és a kritikusok látóterébe. Már sokadik alkalommal, hiszen Rubin fent említett két regényét, az utóbbi negyven évben többször felfedezték. Nem csoda, hiszen ezek a könyvek új hangot ütnek meg a magyar irodalomban. Mindkét regény szerkezete mértani pontossággal van megszerkesztve. Minden egyes mondatát fényesre csiszolta, valósággal közelharcot vívott velük. Ugyanez a küzdelem érezhető az Aprószenteken is, amiről a Rubin halála óta eltelt két évben az irodalommal foglalkozók egyre többet beszéltek. Miután a könyv 2012-ben megjelent, már intellektuálisan mindenki kellően fel volt tüzelve és türelmetlenül várta mikor veheti kézbe a könyvet. A témát Rubin, ha nem is az utcán, de majdnem, a Bűnügyi Múzeumban találta, ahová egy 1965-ös, unalmas decemberi délután vetődött. Itt látja meg a 21 éves Jancsó Piroska fényképét, aki 1953. októbere és 1954. augusztusa között öt gyereklányt ölt meg Törökszentmiklóson.  Tettéért halálra ítélik, és felakasztják. Rubin valósággal beleszeret a lányba, és úgy dönt, a gyilkosságsorozat és a lány nyomába ered. A téma megszállottja lesz, amit élete végéig görget maga előtt, mint a szkarabeusz bogár a galacsint.

A könyv elolvasása után máris elakad az értelmező kritikus, nem tudja eldönteni, miként nézzen erre a töredékben maradt műfajtalan könyvre. Helyezze az irodalom fölé, és tegye előtérbe a valóságot, ami egy gyilkos lélekrajza is lehetne, ha Rubin akarta volna vállalni, és azt mondja: Jancsó Piroska én vagyok! De nem mondta, és nem is akarta így megírni a könyvet, inkább saját maga megírásával próbálkozott, ahogy tette korábbi regényeiben. Azoknál sikerrel, de itt, ennél a témánál kudarccal. Nyomozásba kezd, elmegy Törökszentmiklósra, ahol beszél a szemtanukkal, szinte mindenkivel, akivel tud. Másfajta nyomozás ez, mint Capote Hidegvérrel-jében, mikor Rubin nyomozni kezd, Jancsó Piroska már régen halott. Csak a szemtanúk élnek, akik igyekeznek elfelejteni a történteket, hogy városukba ismét visszatérjen a rend és a nyugalom. Rubin nem csak a tények után nyomoz, hanem a tények mögött lévő igazságot keresi, ami szerinte az igazság. Bizonyítani akarja Jancsó Piroska ártatlanságát. Ez az egyik ok, amiért nem tudja befejezni a könyvet, hiszen bizonyíték híján nem tudja igazolni az elméletét. Ezért a regény torzóban marad, egy nem egészen megfejtés nélküli krimiként, mintha Poirot nem jönne rá, ki a gyilkos, és nem hívná össze a krimi szereplőit egy szobában, hogy mindenre fényt derítsen. Az író nem tudja megoldani a regényét, és a történet ott lóg a semmiben. Igaz, még csak nem is lóg, hiszen nincs, amije lógjon.

A kritikus gondolkodik, és elmereng azon, vajon számon kérheti-e a könyv hiányosságait a szerzőn, aki már nem él. Szemére vetheti-e a szöveg szerkesztettlenségét, egy olyan könyvön, amit Rubin Szilárd soha nem akart kiadni ebben az állapotában. Mégsem semmisítette meg halála előtt, túlságosan kötődött hozzá, mégis csak negyven év munkája, egy élet volt benne, mondhatnánk. Természetesen erre a kritikus csak azt tudja felelni: nem. Nem kérheti számon a szerzőt, így kell értelmezni és értékelni, ahogy az Keresztesi József szerkesztésében megjelent. Még így csonkán is tele van kincsekkel ez a könyv. Sok minden megismerhető belőle, nem csak a törökszentmiklósi gyilkosságsorozattal kapcsolatban, hanem inkább Rubin munkamódszeréhez jutunk közelebb, értjük meg jobban. Ennél is közelebb tudnánk jutni, ha függelékben közölve lennének a kimaradt részek, ha minden sor, mondat, szó benne lenne, amit Rubin leírt az Aprószentekkel kapcsolatban. Ez bevett szokás a töredékes, torzóban maradt könyveknél. Minden bizonnyal megnövelte volna a könyv vastagságát, és nem mindenki olvasta volna, azok a részek különben is inkább az irodalmárokat és a vájt fülű olvasókat érdekelné. Nem akarom ezt Keresztesi szemére vetni, nyilván meg volt szabva az oldalhatár, és inkább regénnyé akarta szerkeszteni, mint egy kritikai kiadás-szerű kötetté.

Visszafogom elkalandozó gondolataimat, és csak azzal a szöveggel foglalkozom, ami ki van nyomtatva. Minden bizonnyal egy kritikus szemszögéből nézve a regény első harmincöt oldala a legérdekesebb. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy vajon Rubin, ha elkészül a könyv, nem helyezte volna-e máshová ezt a Bevezetés címmel ellátott részt. Az olvasó kapaszkodók nélkül csöppen bele egy történetbe, ami előismeretek nélkül zavarosnak tűnhet. Nem hiszem, hogy Jancsó Piroska nevét olyan sokan ismerték volna, hiszen, csak mostanában kezdtek róla és a gyilkosságokról beszélni, pont a Rubin regény kapcsán. Ezért inkább az első rész után helyeztem volna a szövegbe, amikor már az olvasó ismeri a tényeket és jobban el tudja helyezni az ott felbukkanó szereplőket. Ez inkább filológiai megjegyzés volt, mint kritikai, ezért inkább rátérek, mért is tartom érdekesnek ezt a harmincöt oldalt.  Például ebben a részben van a legtöbb mozaikszerű pillanatkép, amik egymásra vannak dobálva, mintha Rubin sem tudta volna eldönteni, melyiket fogja majd használni a végleges szövegben, ezért néha két lehetséges variációt is alkalmaz. Itt a képek halmozásánál lehet tetten érni Rubin munkamódszerét. A könyvet olvasva apránként jutunk közelebb technikáihoz, és magához az emberhez, Rubin Szilárdhoz, aki írás közben kegyetlenül őszinte. Mazohisztikus pontossággal írja le magát, minden apró jelenetet az életéből, egy olyan ember, akit mindenki zárkózott, magának való emberként ismert. Úgy látszik, személyisége az írásban teljesedett ki, akkor élt, mikor írt. Van is regényben egy Rubint jellemző mondat, amit Szabó Lőrincről mond: „Életemben ő volt az egyetlen zseni, aki az önsorsrontásig nyílt volt.” Most nem fejtem ki bővebben ezzel kapcsolatos gondolataimat, inkább rátérek egy másik érdekes mondatra, amit Szabó Lőrinc szelleme mond Rubinnak, és magában hordozza a regény megírhatatlanságát. „Nem jöttél rá, hogy nem hasonlatról, – utalás a könyv egyik jelenetére – hanem modellről van szó? Hogy az egész ügy ilyen tükörképekből álló útvesztő lehet?” Morzsolgatom magamban a szavakat, mint egy zsolozsmát. „Tükörképekből álló útvesztő, tükörképekből álló útvesztő… Lehetne ebből a mondatból értelmezni a regényt? Egyáltalán van a könyvnek egy olyan pontja, ahonnan ki lehet fordítani? Ez pusztán filozófiai kérdés, a lényeg itt a tükör hasonlata. Egy tükörlabirintus, amiben csak önmagunk látjuk. Rubin is önmagát látja a regény oldalain – kivéve az esetleírást az első részben – . A tükör hasonlatról más is eszébe juthat az olvasónak, mégpedig egy Bergman film a Tükör által homályosan, a Magány-trilógia első darabja. Mindkét mondat a tükörben, tükröződésben való eltévedést, magunkba tévedést sugallja, szimbolizálja. Az Aprószentek is homályba burkolózik az olvasó elől. Rubin önmaga útvesztőjében járkál, küzd, mégsem tud kijutni, nem tud megoldást a végére. Klappol a Bergman film cím, Szabó Lőrinc mondatával, talán igaz is, hiszen Rubin filmrendező akart lenni, forgatókönyveket is írt. Például az Aprószenteknek is van egy filmes átirata, igaz, magában a regényben is hemzsegnek a filmszerű jelenetek.

Az első részben Rubin ismerteti az esetet.. Tényszerű, de nem egészen szikár mondatokban megteremti az ötvenes évek Törökszentmiklósának atmoszféráját. A szövegbe idézőjelbe foglalva beépíti a szemtanuk beszámolóit. A második rész a nyomozás, a helyiek megkeresésének leírása. Még ez a rész is viszonylagos egységet mutat, de a törések már itt felfedezhetők. Ezek a törések a harmadik részre már töredékekké változnak. Ezek a töredékes részek vázolják fel Jancsó Piroska letartóztatás utáni sorsát. Az utolsó részben, amiben Rubin utolsó írása kifejti elméletét az üggyel kapcsolatban, hogy valójában orosz katonák követték el a gyilkosságokat, Jancsó Piroska csak kerítő nőként szerepelt az ügyben.

A harmadik rész első bekezdésében olvashatók ezek a mondatok: „…mintha toll és papír helyett vesszővel kellene regényt róni a fába. Egy mondat. Még egy mondat. De száz meg ezer?” Rubin egész életében ezzel próbálkozott, minden szövegét vesszővel rótta a fába. Mondatonként küzdve anyagával, saját magával. Az Aprószenteket nem tudta befejezni, s kicsiszolni a mondatait, némely szövegrészben, mégis megcsillan Rubin tehetsége, mint egy csillárüveg kristályán megtörő fénysáv, amik tényleg csak egy tehetséges író villanásai egy félig megírt műből.

Rubin Szilárd: Aprószentek (Magvető, Budapest, 2012.)