Bejegyzések kategória bejegyzései

A semmi keresése

A semmi keresése

 

Térdig ér a fű,

Elfüstölgött hasis.

Pénzen vett a mámor,

Jut is, meg marad is.

 

El innen azonnal!

Nyakamig ér a gond,

Szárnyaim megnyesve,

Szívem buta vakond.

 

Bolyongok, a létben

Imbolyog vázlatom,

Nem jutok messzire,

Nincs hozzá vízumom.

 

Varga Klára: Múzsakarbantartási alapismeretek II.

 IV.

Mielőtt meghalt Emma néni, az utolsó falusi mesemondó, azt álmodtam, hogy a Dunán Nagymaros és Visegrád közt egy kicsi hajó közlekedik éjszaka. Ki van világítva, azon jár Emma néni a két part között, és azt mondja nekem: Ne aggódj. Amikor én már fönt leszek ezen a hajón, még többet segítek neked, mint eddig.

 

Emma néni már két hete halott volt, amikor kutyasétáltatás közben újra megjelent előttem a Dunaparton a Nyugat géniusza. A Duna vize felett egyszerre ott sötétlett: erdei rengetegből, mohából, fenyőágból, rikoltásból, szuszogásból volt a teste, a hangja meg puha, langyosan kavargó szél. Azt mondta, elfogad engem a táj mesemondójának, és közben a talpamon és a tenyeremen át fénycsíkok haladtak bennem felfelé a földből, a növényekből és az állatokból kiindulva, a fejem tetején át léptek ki a világba, fölmentek a csillagokba, aztán vissza a fejembe, és ki a számon. Akkor lett azokból a szalagokból a mese, amit mondok.

Utána egyszerre a bal oldalamon ott volt Emma néni, és a kezemet fogta. Jobb felől egy másik múzsám, akiről majd eztán lesz még szó. A fejemnél fönt pedig lebegett még valaki, akit Keya nagyinak hívnak, akik ismerik. A fénycsíkok átjártak mindnyájunkat, a géniusz pedig ezt mondta: Magyarország mind az öt géniuszának kell, hogy legyenek olyan mesemondói, amilyen Emma néni volt.

Azon az éjszakán eldőlt: már csak a mesével léphetek közelebb a múzsámhoz és a tájhoz, ahol él. Ahol én befogadott lettem.

De ahhoz, hogy odamesélhessem magam, arra a vidékre, ha ez a sorsom, két másik múzsámmal is zöldágra kell vergődni.

 

Az egyik mesterféle, tekintélyes valaki, szép sudár, érett férfi, nyírott szakálla, Krisztus-frizurája van. Őrá nagy dolgok, nagy titkok és nagy kiderülések vannak bízva, érzik is rajta az emberek, körül is dongják, csakhogy mégsem felnőtt férfi egészen. Csakhogy a lelkében folyton ott veszekszik egy öregasszony, aki azt kiabálja: ha én nem élhettem szépen, boldogan, akkor te sem élhetsz úgy, te lány. Én erősebb vagyok nálad, és nekem mindenből több jár, mint neked, ezért kilököm a kezedből a szépséget, ami dédelgetsz, és eltaposom veled együtt. Ne alkoss, ne táncolj, ne kacagj, ne szeressenek, ne csodáljanak, mert ez mind nekem jár.

És én mégsem mehetek el tőle, és nem kereshetek helyette másik múzsát, mert rám van bízva. Mert az összes nő közül, akik körüldongják, csak én látom egyedül azt a szegény öregasszonyt.

A nőiség, amit a múzsám megsebzett, ellene kelt, és már többször csaknem elpusztította, sok mindenét elvette, de még mindig azt hiszi, hogy a gyenge hajtásokon taposhat.

 

Egy éjjel álmomban egy vonaton, amely mulató is volt egyben, és még trónterem is, tűsarkú cipőt és ragadozómacska prémjéből való hosszú kabátot viseltem. Nem volt a kabát alatt semmi. Fölötte dizőzös kleopátra-frizura, erős festék az arcomon. Mindenki engem bámult a mulatóban, mindenki engem akart. Ki uralkodónőnek, ki elegáns, drága kurtizánnak gondolt. Elszántan lépdeltem vagonról vagonra. Az egyik kocsi tele volt meztelen fenekű emberekkel, férfiakkal, nőkkel, öreg, lottyadt, tésztaszerű, kockaforma ülepekkel. Hallottam a saját hangomat, ahogy azt mondom:

Ezeket itt mind nekem kell kielégítenem.

Meglátott aztán ez a prémkabátos nő – aki álmomban voltam – egy öltönyös, elegáns férfit, aki szembe jött vele az előtte levő vagonból. Ez a bizonyos mestermúzsa volt a férfi. Csücsörített neki, csalogatta magához a férfit a prémkabátos nő. De ahogy a férfi közeledett, a nő maga elé rántott valahonnan egy izmos fiatal fiút, és hirtelen a férfi elé lökte maga helyett. A két férfi csókolózott egymással, bár egyik sem ezt akarta. A nő kacagott az öltönyösön, és azon, hogy a csellel végül mégis elérte a célját. A meztelen fiatal fiút meg beburkolta a prémkabátjával.

 

A mestermúzsám, mikor még nem ismertem, heteken át győzködött telefonon, hogy készítsek vele interjút Lükő Gáborról szóló filmjéről. Akkor még azt sem tudtam jóformán, hogy eszik, vagy isszák a néprajzot. Fogalmam sem volt, miről fogunk beszélgetni.

Azt gondoltam a hangja alapján, talán idős ember lehet, de amikor személyleírást kértem tőle, hogy majd felismerjem a cukrászdában, meglepve hallottam a hangján, hogy nagyon vonzónak tartja magát.

Impozáns jelenség ez a múzsám is, igaz. De ez nem fontos. Az számít, hogy van nála valami, egy láthatatlan pakk, amit nekem küldtek. Valamilyen kérdésemre éppen ő tudja a választ. Követnem kell hát. Vele kell mennem bármeddig árkon-bokron át.

Fizettünk a cukrászdában, és a körúton ballagtunk az interjú után. A kirakatok üvegeiben nézegettem magunkat felvillanyozva, élveztem a vonulást és a pillantásokat. Örültem, hogy rátaláltam erre a múzsára, de sarokról sarokra egyre jobban nyomta valami a szívemet, nehéz, keserves útnak látszott, hogy mint férfit is kövessem. Otthon már volt is egy másik, akit szerettem.

Ledobtam a szívemről a terhet, és láttam, hogy táncolva járok a nyomában, és sok emberhez elvezet engem, élőkhöz, holtakhoz. Olyanokhoz, akiket mindig ismerni vágytam.

 

 

V.

 

 

Hároméves voltam, amikor az apám azt kérdezte: mi leszek, ha nagy leszek.

Komoly és alapos választ akartam adni, ezt mondtam hát: Tudod, apukám, én itt vagyok, középen, én vagyok a királynő, és körülöttem körben itt vannak a férjeim. Így mondtam, jelen időben, a családi legendárium így őrizte meg.

 

Mit gondolhatott minderről szegény apám, aki már a nászútján is – amelyen én fogantam – megcsalta anyámat. Felénk, nemhogy az utcában, de az egész környéken nem volt olyan közönséges, kendőzött képű, festett hajú némber, akivel neki ne lett volna dolga. A munkahelyi nők közül is föl-fölvidította némelyiket.

Nem is érték be mindnyájan a vasúti töltésnél fél és hét között történtekkel, hanem voltak köztük, akik még férjül is akarták venni az én apukámat.

 

Ha még élne, nem is tudom, hogy mivel lehetne jobban kétségbe ejteni őt. Nagyszámú, körülöttem legyeskedő eleven férfival, vagy inkább halottakkal, tündérekkel, avagy egyáltalán nem létezőkkel.

 

A tündérekkel a múzsakarbantartás kapcsán csak röviden érdemes foglalkozni, pusztán azért, hogy lássuk, nem minden férfi múzsa, még akkor sem, ha sajátos a létmódja: a tündér például álomban, vagy félálomban jelentkezik, és hajlamos líraian fogalmazni, szívszaggatóan udvarolni, könyörögni, zsarolni. Mindig sokkal jobban néz ki, mint bármelyik húsvér férfi, és festői képeken kelleti magát, vagy meséli el tündérré válásának szép és szomorú történetét. A Zalán futásában a deli Hajnának is van ilyen láthatatlan kedvese, a délszaki tündér, akit azonban hősnőnk nem enged magához többé, mihelyt eleven férfi: hadzavaró(!) Ete kedvese lesz. A délszaki tündér végül remény vesztve meghal egy hajnalon a fölszáradó harmattal együtt. Fölisszák az első napsugarak.

Nekem is volt tündérem, 16 éves koromban. Akkor bújt be mellém éjszakánként az ágyba, amikor az első komoly udvarlóm lett. Annyira valóságosnak tűnt a testi jelenléte, annyira biztos voltam abban, hogy tényleg rám feküdt valaki a sötétben – a súlyát is éreztem – hogy még az ágy alatt és a ruhásszekrényben is kerestem a zseblámpával.

Sötét, hosszú haja volt, szép szabályos, kicsit lányos arca, világos bőre, szép csontos keze, hosszú ujjakkal.

Látod, ha én élnék, ő nem kellene neked. Mindig ezt hajtogatta.

 

Nála is kalandosabb a létmódja annak a múzsának, akit még csak mostanában ismertem meg.

Azt kérdeztem egyszer egy meditáción, hogy mi most a dolgom a világban.

Azt gondoltam, talán majd könyveket látok ott, hogy azokat írjam meg, vagy valami nemszeretem munkával kínál meg a látomás, de nem kaptam én ott egyebet, mint öt férfit, meg egy vidáman ágaskodó lovacskát.

Az öt férfiból egy volt, akit soha az életemben nem láttam. Magas, kecses, izmos férfi. Fekete hullámos hajú, kicsit borostás, bajuszos, férfiasan szép arcú, kiálló járomcsontokkal. Népviseletben van, a fején széles karimájú parasztkalap. És táncol szüntelenül az a férfi, legényest jár.

Valaki, akinek meséltem róla, azt mondta, meglátod, nemsokára találkozol vele valahol. De én tudom, hogy nem. Mert ez a férfi én vagyok. Bennem táncol, amióta csak élek.

Bús ködben, pusztaságban, kívül a világon egymagában járja a legényest elszántan, keserűen, az egész világ ellen, minden ellen, ami csak bántja. Nem a maga kedvére táncol, nem is másnak, nem a teremtőnek, nem a mindenségnek, hanem minden létező és nem létező dolog és körülmény ellenére.

Emeli a kezét, csettint, emeli a lábát, valószínűtlenül szép az ív, ahogy rakja, most dobbant egyet, aztán emeli megint, belesimul a zenébe.

 

Akárhogy fordul tánc közben, mindig csak a profilját látom. A szemét soha. Pedig nem maradhatnak már így a dolgok, ahogy eddig voltak, hogy külön vagyunk egymástól.

 

Nézz rám, nézz rám, nézz rám. Szólongatom.

De hirtelen félni kezdek a tekintetétől, tudom már, hogy nem szabad belenéznem a szemébe. És most már azt is tudom, hogy ha akarnám, most könnyedén megőrülhetnék. Csak akarni kellene, csak látni kellene azt a szempárt.

Ne nézz rám. Ne. Nem akarom.

Csak tedd mostantól, amit a legjobban szeretnél ezen a világon.

És visszahullámzik a válasz, ahogy kell: az én szépséges múzsám hozzá hasonló délceg férfiakkal kapaszkodik össze, együtt táncolnak, körben is, vonalban is, sárga gömbölyded fények a testük körül, úgy táncolnak, mint a csillagok. Mintha naprendszerek napjai fogództak volna egymásba, és bolygótáncot járnának fölöttünk, bennünk.

Most először boldog a múzsám.

 

Már táncol is valakinek: magának meg a társaknak.

Már vagyunk is valahol a térben: kocsma is, táncház is, szent hely is, ahol ő most táncol.

Asztalok, borok, kármentő, iddogálók, táncosok, subák, a falon egy feszület.

Tiszta, levegős tér, itt mindenki jó helyen van, és minden jó megeshet. Minden igaz, jó kívánság teljesülhet

.

Nézem most megint, merre van az én táncosom. Derékon kapott valakit oldalról, ketten táncolnak, a múzsámtól nem látom sehogy sem, hogy ki a másik, azt sem tudom, férfi-e vagy nő, csak azt, hogy most nagyon boldogok.

 

 

 

VI.

 

 

 

Öregapó azt tanácsolta az erdőszélen a szegény jánykának: Ne nézzél se jobbra, se balra, te szegény jányka, menjél csak mindig egyenesen előre.

Úgy is ment a jányka, megfogadta a tanácsot, úgy ért el a nagy kerek kútig, amelynek a kávájához egy öregasszony támaszkodott.

Öreganyám, én egy házat keresek, aminek kristályos kupola teteje, azon süt be a nap, s bent a kereveten hever egy legény. Engem vár, hogy mesélnék neki.

No, leányom, csakhogy megjöttél. Ha a kristálykupolás házat keresed és azt a legényt, aki ott fekszik a szőttesek közt, hát nézzél csak bele a kútba, mert tudd meg, hogy éppen jó helyen jársz.

A jánykának nem kellett kétszer mondani, belenézett a kútba, s ott meg is látott a víztükör tetején öt legényt meg egy szép hatalmas, ágaskodó lovacskát. Meresztgette is a szemét, nézte, hogy ezek a legények ugyan kik lehetnek, és köztük van-e az, akinek a keresésére indult. De túl sokat nem nézelődhetett, mert öreganyó nagyot lökött rajta, s a jányka nyomban bele is fordult a kútba.

Zuhant-zuhant napokon át, heteken át, addig zuhant lefelé, amíg csak a kút legaljára nem ért. Ott egy nagy lyukon kiesett, s valami zörgős, száraz fűre lehuppant. Körbenézett, s egy tágas, elhagyatott udvarfélén találta magát, ahol éppen az a lovacska legelészett, akit a víztükrön ágaskodni látott. Gondolta magában: jó volna megitatni azt a lovat. Meg is a fogta a kötőféket rajta, oda is vezette szépen a patakhoz, amely ott csordogált egy olyan seholsincs mezőnek a szélén. Ivott a ló, fújtatott, hörrentett utána, aztán megszólalt úgy, hogy a jányka minden szavát értette.

Kedves gazdám, most már eleget ittam, de ennem is kellene.

Nézett erre-arra a jányka, hogy most mitévő legyen, honnan adjon enni, a táltosló meg ezt mondta: Dugjad csak be a kezedet az inged elejébe, vedd ki, amit ott találsz. Tüzet fogott meg ott a lány keze, egy nagy darab parazsat talált az inge elejében, de nem égette meg magát vele. A ló a tenyeréből ette meg.

No, te szegény jányka, most tudd meg, hogy abból az öt legényből hármat föl kell vinnünk innen a fönti világba. De ha nem visszük fel őket, akkor jaj neked is, nekem is. A boszorkány, aki a kútnál áll, nem fogja megkímélni az életedet, én pedig itt maradok örökre az alsó világi pusztaságban.

 

És mi lesz azzal a másik kettővel? Őket itt kell hagyni a kút aljában?

 

Nincsenek ők itt, te szegény jányka, hiába is keresnéd őket. A csillagokban vannak már. Nézzél fölfelé az égre, hogy meglássad őket, és akkor majd segítenek neked.

 

S hát hol keressem most azt a másik hármat?

 

Csak csukd be jól a szemed, pördülj hármat a sarkadon, és most nézd meg az elsőt.

Az első legény, akit a kútban meglátott a szegény jányka, egyedül üldögél a kocsmában. Aztán fizet, kimegy a kocsmából, megy, mendegél, és egyszerre csak égbolttá változik.

 

Most csukd be megint a szemed, pördülj hármat a sarkadon, és nézd meg a másodikat, akit a kútban láttál.

A második legénynek ki van tépve a nyelve, csak egy alvadt véres csonk van a helyén. El van vágva a torka, csupa friss vér a nyaka. De amikor föléled, és meggyógyul fölmászik egy létrán, fölkap egy olyan egykerekű biciklire, és az égre kifeszített köteleken biciklizik nagyon gyorsan és nagyon ügyesen.

 

Csukd be megint a szemed, pördülj még hármat a sarkadon, és nézd meg a harmadikat, aki a kútban volt.

A harmadik legény batyut cipel a hátán, de tolvajok járnak mögötte, és mindenét kihúzkodják abból a fehér zsákból. Fogy az ereje, kezd rásötétedni, nem jut már föl az égre, csak azután, ha feljön a nap, és ha az összes tolvaj eltakarodott mellőle.

 

Hát akkor induljunk elébük kedves gazdám.

Úgy repüljünk, mint a szél, vagy úgy, mint a gondolat?

Úgy menjünk, hogy odaérjünk, de kárt se benned, se bennem ne tegyünk.

Ezt mondták, de elaludtak inkább egy nagy öreg százesztendős fa koronája alatt, mert mind a ketten igen elálmosodtak.

Szárnyalás

Amálka vénséges vénkisasszony,

szürke szirmú húsevő virág,

kígyónyelvével legyeket,

bogarakat fal fel – mesélik,

s a szeme kéklő gyertyaláng,

puha léptekkel indul reggelente

végig a nagyutcán, a városon,

utcaseprők látták, hogy a téren,

mint egy macska átoson,

aztán szökell, tovakúszik,

végigfut a háztetőkön,

kontya árnya sikló ábra

a száradó lepedőkön,

nyomában szél süvít, sokára

ülepszik csak le a homok újra,

a távolban még kivehető

széllel bélelt ruhaujja, lám

már a folyó fölött száll,

a hídkorláton ül, tekinget,

tollászkodik, lendül újra,

élvezi, hogy repülhet,

köröz még kettőt, hármat,

ott landol az udvarunkon,

bucskázik a fűben párat,

s elsurran a kerti úton.

Nyúlszívettépő történetek

Az igazság fakó. Meglehet, nem is létezik. Mi marad hát nekünk? Történetek, melyek kicsiráznak a semmi tátongó üregében, szárba szökkennek, előkandikálnak belőle, s bokrocskákká növekszenek. Efféle sűrű, tömött, kicsiny bokrok csoportjából áll össze – ha nem is kerek egésszé, sokkal inkább hernyórágtává – Bencsik Orsolya prózakötete, melyben a szövegeket Emil Kadarić nyugtalanító képei egészítik ki, tehát semmiképp sem illusztrálják.

 

Megelőzöm a harcedzett olvasót, aki máris vadászebként szimatolja a bokrok tövét: mit jelentsen, hogy ágaik, gyökereik egymásba gabalyodnak, csak nem egy novellásgyűjteménynek álcázott (miniatűr család)regényről van szó? Vitathatatlan, bár az idősíkok alaposan összekeveredtek, a szereplők − családtagok és szűkebb-tágabb környezetük − többnyire állandóak, még ha számtalan metamorfózison vergődnek is keresztül, csakúgy, mint a helyszínek, a közöttük fel-alá karikázó kerékpár, vagy a növények, állatok, szagok, (egyre fakuló) színek ismétlődései. A legfőbb összekötő kapocs pedig a narrátor hangja: akár Bencsik első kötetében – ahol szintén kiemelt szerepet kapott a család fullasztó mikrokozmosza −, úgy itt is az én térképét böngészhetjük, melyről azonban könnyen kiderülhet, hogy vaktérkép, fehér üresség fekete jelekkel. Nem lélekrajzot kapunk, inkább az én külső koordinátáiról, meghatározottságairól olvashatunk – vagy éppen azok hiányáról. Nagyapáról, aki valójában nem is nagyapa, apáról, aki azt sem tudja megjegyezni, hogy lányának női neve van, vagy férfiakról, akik még csak a test térképét sem olvassák megfelelően.

 

A hiány az egész prózagyűjtemény szervezőelve. Egy-egy bokor többnyire elhallgatott szavakat, némán tátogó szájakat, fürdőnadrágban zsibongó vágyakat, szenvtelen durvaságot fon körbe ágaival. Buján tenyésző történetek – s a köztük fehérlő hiányok: íme a képlet, amely miatt a bokrok nem nőnek regénybozóttá, legalábbis az én tekintetem előtt, hanem jobb’ szeretnék, ha keresztbe-kasul, változatos sorrendben olvasnám el őket.

 

Szűnni nem akaró légydongásként vibrál mindenben az általános bomlás, folytonos kiveszés tanúi vagyunk. Nem terem már paradicsom és karfiol a kertben, mint régen, a dédmama lelke – a múlt egy darabja – elkallódott valahol a macskainvázióban. A narrátor családja elől menekülve biciklire pattan, hogy a szomszéd faluban igya le magát szerb harmincasokkal, a család pedig a háború elől kénytelen menekülni.

 

„Én sok mindent tudok, de sok mindent nem szabad kimondanom” – jelenti ki a narrátor az első szövegbokorban. Arra is panaszkodik, hogy zavarja a hiányzó szavak jelenléte. Így hát fecsegni kezd, s csak akkor némul el, amikor a voltaképpeni történetbe kellene belevágnia. Kísértetiesen hasonlít családtagjaira: valaki mindig beszédképtelen, vagy egyszerűen csak nem akar megszólalni, lelki fekélyt, üszkösödést rejtegetve; Patinka, a narrátor nővérének szekrényben tárolt szeretője (nevezzük így jobb híján) pedig ráadásként olykor meg is vakul. Ez a figura különben is maga a megtestesült hiány: „lelke patyolattiszta”, szinte semmit sem tudunk meg róla (kezdve akár rendszertani besorolásán), csak szavaktól megkopasztott szenvedését sejdíthetjük, amint a feje ütemesen kopog a szekrényajtó belsején. Így küszködik az emberi sertéssé hizlalt, élő sebbé váló egykori hentes nagyapa is ágyába süppedve, belesemmisülve némaságába, félállati elhagyatottságban.

 

De nincs is ezen mit csodálkozni egy olyan „hervadt virág-világgá bomlasztott valóságban”, ahol a nagymama szirmokat nyeldekelve lassan maga is óriási húsevő növénnyé változik át, a tata, ha épp nem verébfejű hízó, akkor elnyalt szívű nyúl, esetleg zongoratanárnő, s a kertben lesett madár vagy a zsilettel kettényisszantott hernyó látványán a szomszéd csúf neje agyongyömöszölt, aranyakkal teleaggatott porcikái derengenek át. Emberi, állati és növényi létformák olvadnak egymásba, vetülnek, mutatnak egymásra a könyv lapjain. A lelkekről nem kapunk hírt, a porhüvelyek deformálódnak jobb híján az erőszak, a birtoklás, a lihegő vágy satujába szorítva: „a faluban, akárcsak a régi tyúkól tövében, könnyen roncsolódik a test.”

 

Nyomasztó hangulat lengi be a történeteket, akár a tata bűze, melytől okádnak a faluba látogató, edzetlen idegenek, s ez az atmoszféra éppen attól lehet fojtogatóan hatásos, hogy nem rágja a szánkba magát. Az olyan csábítóan súlyos téma, mint a háború, sem tolakszik elénk önnön hatásosan kiaknázható vérengzéseiben fürdőzve: indirekt módon van jelen, WC-papírnak használt folyóiratokban, felfalt házikedvencekben, menekült szomszédban és kutyamenhelyesben. A narrátor a fekete humort is jó érzékkel adagolja, nem szellemeskedik feleslegesen, nem metszi fel képei hasát, hogy az olvasó elé omoljon minden odabenn lapuló morbid poénlehetőség.

 

Egyáltalán, úgy hiszem, Bencsik könyvének olvasásakor szükségtelen valamennyi képet, metaforát, kölcsönös megfelelést minden áron kibontani, megmagyarázni, amint Kadarić vegyes technikájú munkáit is erőltetett volna egy-egy szöveghez rendelni, hiszen a kimondhatatlanság problémája önmagában lerágott csont, ifjú bölcsészek túlfinomodott szívfájdalma. E szövegbokrokból azonban nem intellektuálisan oldalra biccentett fejű kérdések, hanem izzatag testek és rothadó birsalmák kandikálnak ki. Azután persze színekből, szagokból, toll, bőr, sörösüveg és az elképzelhetetlen, mégis kézhez álló Patinka tapintásából mégiscsak lepárlunk valamit, ami több asszociációk szabad burjánzásánál. Ami ugyanis elsőre logikátlannak, abszurd játéknak tűnik, nagyon is egységes, átgondoltan felépített – és kegyetlen − világot rejt magában.

 

Bencsik Orsolya, Akció van! Fórum, Újvidék, JAK, Bp., 2012.

Nick Cave- Lime Tree Arbour (Rábai Márk átirata)

Nick Cave – Lime Tree Arbour (Rábai Márk átirata)

 

Révész kiált a tó vizén,

A magányos madár pedig kifogta a halat.

Átkarolnám, de már nincsen sehol,

Egyedül állok a ráncos fák alatt.

 

A levél sem ugyanúgy dalol a szélben;

Egy szó, egy foszlány, ennyi maradt,

Az emlék, mikor megfogta a kezem..

Most egyedül állok a ráncos fák alatt.

 

Minden hely egy múló ködfolt,

A tüdőmbe forró pára kövül,

S volt egy kéz, amely megvédett mindig,

De most kiejtett az ujjai közül.

 

Minden könyvben ott a kín,

Az enyémben, s az övében,

Mikor a kezemet a kezére tettem

Lent, a cintromfák tövében.

 

Minden hazug szavamban,

És minden bűnös gondolat körül

Volt egy kéz, amely megvédett mindig,

De rég kicsúsztam az ujjai közül.

Hipnotizőr

Hipnotizőr

 

Aznap jól be akartad zárni az ajtót,

elsőre nem is fordult meg a kulcs,

de aztán összezárult a rozsdás egércsapda állkapcsa,

fogai között tartotta könnyű ruhám cérnáját.

A kulcstartó ütemesen az ajtóhoz koccant,

egyre vontatottabban és halkabban, elvétve a ritmust:

zajból már csak neszezés; ez az utolsó biztos emlékem.

 

Csak szemed sűrű sugarai zavartak,

mintha mindegyikkel mást és mást tudnál előkutatni.

Zavaromban már észre sem vettem, hogy hirtelen úgy

álltam előtted, mint egy pucér ruhaszárító kötél.

Kocsonyásan vártam az erre tévedő legyeket, hogy

szimatoljanak valami édes illat után. Talán rászáradt az öblítő.

A ruhák is keményre száradtak, s most a fotelbe gyűrve

ülünk, a gombok combunkba mélyednek.

 

Készen vagyunk, öltözhetünk,

a felsegített kabát mozdulata a zárszó.

Nézz rám! Szabásmintává váltam!

Hogy menjek így haza, ki tudja még mennyi

ilyen készülne belőlem az úton.

Megrajzoltál, körbeszegtél,

Majd az új megrendelő miatt félbehagytál…