Bálint rosszkedvűen állapította meg, hogy az idei nyár nem csak Magyarországon elviselhetetlen, hanem Velencében is. Persze, jól meggondolva, nem is értette, miért számított kellemesebb időre egy mediterrán országban. Aztán rájött, mi lehetett tévedésének oka: az első velencei emléke, amely még hatodikos korából származott, amikor is egy fagyos márciusi napon az iskola „Ismerjük meg Olaszország híres városait!”-utazást szervezett. A mindössze egy hét alatt rohamtempóban bejárták a nevezetesebb városokat, és olyannyira gyorsak voltak, hogy Bálint emlékeiben a vatikáni múzeumból nem a Sixtusi-kápolna maradt meg, hanem az épületen belül a különféle fura forgalmi jelzések: itt találkozott életében először egyirányú folyosóval, és nem értette a kézzel-lábbal hadonászó biztonsági őröket, akik nem voltak hajlandók visszaengedni a csoporthoz, ahonnan elkószált. Utána még hetekig rémálmai voltak: csak futott, futott, groteszken mosolygó istenszobrok között, akik elcsöppenő fagyihoz hasonlatos fáklyákkal a kezükben hajszolták előre, de nem látta az út végét.

Ehhez hasonlóan Velencéről is teljesen más emlékeket raktározott el, mint társai: a vízibuszt, ahol úgy felkavarodott a gyomra, hogy hánynia kellett, és utána naiv ámulattal figyelte, amint a tenger magával sodorja aznapi reggelijét. A Szent Márk tértől egyenesen rettegett: a galambokat különösen utálta, amint falánkan az ember kezére repülnek, súlyos testükkel majd’ letörik a gyerekek vékony ujjacskáit, éhes csőrük pedig felhasítja a pici tenyeret. Ezért is könnyebbült meg, amikor pár évvel ezelőtt hallotta, hogy betiltották az etetésüket. Bár irtanák is őket, gondolta, miközben átvágott a téren. De hogy valami kellemesebb emléket is megemlítsünk, ott volt a  fagylalt. A kedvence.

És persze, az a hajnal, ami mellett az össze többi emléke eltörpült, és ha Velencére gondolt, mindig ez villant be neki először.

Kora március volt, és szokatlanul hideg. Hajnali fél hat felé járhatott az idő. Bálint összehúzta magán a kis inget, amikor kikászálódott a lakókocsiból, ahol négyesével voltak elszállásolva. Már ekkor nagyon fázott, pedig még vagy százötven métert kellett gyalogolnia, hogy eljusson a kemping szélén, a tenger közelében sorakozó kis műanyag-kabinokhoz, melyek a vécé, illetve a zuhanyzó szerepét voltak hivatottak betölteni a vendégek életében.

Valamiért azonban az üzemeltetés úgy vélte, ilyen korán senkinek semmi dolga nem lehet errefelé, így ekkorra időzítették a már említett műanyag bódék tisztítását, melyet a feladattal megbízott, korántsem lelkes személyzet nemes egyszerűséggel oldott meg: fogtak egy-egy slagot, és addig verették vele a bódék belsejét, míg úgy nem vélték, hogy készen vannak.

Hogy a víz a piszoárról a mosdóra és a csapra fröccsent? Ugyan már!

Bálint tehát, bár tele volt már a hólyagja, rosszul időzítette hajnali sétáját. Behúzódott egy bokor mögé, és csendben könnyített magán. Aztán még sokáig nézte, ahogy a fülkéket mosatják. Közben hideg szél fújt, a tenger ronda szürke volt, a látványt pedig tovább rontották a sötét, rozsdás vas hajótestek, amelyek óriásként sorakoztak a közeli kikötőben. A nap épp kelt fel, sugarai piros sávokat festettek a vízre. Bálint csak nézte mindezt, és már nem is érezte a ruháját tépő hideg szelet. Csak a sós tengerillat és a sirályok egyre erősödő vijjogása jutott el a tudatáig. Ezt a pillanatot majdnem húsz év után sem felejtette el.

Ezért is gondolta, hogy hűvös lesz. De persze alig tett meg két lépést, miután elhagyta a légkondicionált szállodát, már érezte, hogy elönti testét az izzadtság. Bálint nem szeretett izzadni, sőt kifejezetten utálta: állandó félelme volt, hogy átható bűzt áraszt, amelyre mindenki rögtön felfigyel. Suttyomban körülnézett: mindenki más -látszólag- ügyet sem vetett a hőségre. Bálint gyorsan feltette a napszemüvegét, és úgy döntött, vásárol egy fagyit.

Még két napja van, és semmi dolga. A tárgyalás a vártnál sokkal hamarabb, már tegnap befejeződött. Legalább lesz még egy kis ideje körülnézni, aztán holnapután megy a Balatonhoz, ahol már ott várja Anna és az egyéves Szabolcs.

Három gombóccal kért, mert nem tudott dönteni, melyik ízt válassza. Élvezettel belenyalt, és lehunyta a szemét. Ám mielőtt elmélyülhetett volna a fagylalt nyújtotta örömökben, hirtelen egy ismerős hang ütötte meg a fülét.

– How many times have I told you? No! Of course not! – a hang tulajdonosa egy fiatal nő volt, aki egy kislány mellett guggolt, háttal Bálintnak. A gyerek duzzogó képpel álldogált, ruháján egy fagylalt maradványaival. A nő egy zsebkendővel próbálta eltüntetni a foltokat, vajmi kevés sikerrel. – A rohadt életbe, hogy ilyen követelőző vagy! Majd adok én neked még egyet! Erre sem tudtál vigyázni!

Bálint igencsak meghökkent, majd mielőtt meggondolta volna, mit is tesz, így szólt:

– Veronika!

A nő meglepetten felkapta a fejét, és megfordult, nem is törődve a kislánnyal, aki a hisztiroham hatására egyre liluló durcás arccal bámult maga elé.

– Bálint! Nocsak! – a nő elmosolyodott, és Bálinthoz lépett. – Nem hittem volna, hogy pont itt találkozunk.

– Üzleti úton vagyok – mondta a férfi magyarázatképpen.

– Én is – mosolyodott el Veronika, majd Bálint csodálkozó arcát látva folytatta. – A férjem egy étteremlánc tulajdonosa, és úgy döntött, terjeszkedik. Engem küldött felmérni a terepet. Nem gondoltad volna, mi? – nevetett.

– Valóban – ismerte el a férfi, és roppant feszélyezve érezte magát. Miért is kellett ezt? – És ki ez az ifjú hölgy?

– A lányom, Kitty – közölte a nő, és maga elé rángatta a gyereket. – Well, honey, introduce yourself to this gentleman!

A kislány nem szólt semmit, ellenben arca még inkább lila színt öltött. Veronika a legteljesebb lelki nyugalommal elővett a táskájából egy ásványvizes flakont, és tartalmát a lányka arcába öntötte.

– Térj már magadhoz, te! Hát mégis hogy viselkedsz?

A kislány dühödten prüszkölt egyet, és innentől kezdve gyűlölködve méregette hol az anyját, hol Bálintot. Veronika erről tudomást sem vett. Ahogy ott állt könnyű, de bizonyára méregdrága nyári ruhácskájában, melyet élénk virágminta díszített, fején pedig a kis szalmakalappal, olyan kislányosnak tűnt: senki meg nem mondta volna, hogy az ötéves Kitty az ő gyereke, azt meg pláne nem, hogy üzleti ügyben jár erre.

– Aranyos kislány – jegyezte meg Bálint, teljesen feleslegesen, és állításának gyökeresen ellentmondó arccal.

– Te sem gondolod komolyan – nevetett fel Veronika. – Olyan, akár az apja. El nem hinnéd, mennyi probléma volt vele. Ugye, Kitty? – paskolta meg a gyerek arcát. – Például egyéves korában hirtelen felvette azt a szokást, hogy ha nem zártuk az ajtókat, beosont a tisztítószerek közé, és marékszámra tömte magába a mosóport. Képzelheted, hogy megijedtem az első alkalommal… Szerencsére nem történt semmi baja. Utána még jó párszor eljátszotta ugyanezt, aztán mintha elvágták volna: mosáskor hiába is maradt elől a doboz, hozzá sem nyúlt többé. Azért örülök neki… Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz szülőnek lenni. Na, kicsim, ne durcizz már! Kapsz egy fagyit, jó? Csak vigyázz rá jobban.

– Hadd hívjam meg én a hölgyet – ajánlotta Bálint kényszeredett mosollyal. Nagyon nem volt szimpatikus neki ez a kislány, az egyszerű, hátrafésült hajával, a vékony szemöldökével, és az átható, szürke szemével. Mintha mindenről tudna, gondolta, és rossz érzés kerülgette.

– Thank you, Sir – mondta hidegen a kislány. Milyen kis arrogáns, gondolta most Bálint. Ha az én gyerekem lenne, rég adtam volna neki egy tockost. Sőt, kettőt. Nem értem, Veronika miért nem képes megtanítani neki a jó modort… Bár, mindig is komolytalan lány volt. Hiába lett most, saját bevallása szerint üzletasszony, azért ki tudja… A férje bizonyára valami jelentéktelen feladatot bízott csak rá, hogy fontosnak érezze magát.

Megvették a fagyit Kitty-nek, aki kettőt belenyalt, majd látszólag teljesen véletlenül elejtette a tölcsért.

– Oh, my really delicious ice-cream – mondta unott hangon, faarccal. Hogy fér ennyi cinizmus egy ötéves gyerekbe? Ez egy gonosztevő, gondolta Bálint mérgesen. És ami a legbosszantóbb, Veronika mintha észre sem vette volna gyermeke tettében a szándékosságot.

– Kicsim, te menthetetlen vagy – sóhajtott fel, és bocsánatkérőleg nézett Bálintra. – Sajnálom. Egyébként is, most mennem kell egy megbeszélésre, de ha van kedved együtt vacsorázni…

– Rendben – bólintott a férfi.

– Akkor fél hétkor találkozzunk itt – javasolta a nő. – Majd beülünk valahová, Kitty-nek meg keresek valami bébiszittert. Nem éppen szociális lény. Furcsa kislány. Néha én magam is csodálkozom, vajon kire üthetett. Mert hogy nem rám, az biztos – nevetett, majd egy puszit nyomott a lánya arcára. – Jól van, na, kicsim, csak vicceltem. Tudod, hogy szeretlek.

– I love you too, mother – mondta a lányka kimérten.

– Látod, előszeretettel szórakozik velem. Tökéletesen megérti, amit mondok neki, mégsem hajlandó magyarul megszólalni. És mintha folyton gúnyolódna a kiejtésemen. Na, de nincs mit tenni.

– Milyen érdekes – mondta minden meggyőződés nélkül Bálint, akinek már kezdett terhére lenni az erőltetett társalgás. Menjen már el Veronika, majd este találkoznak, az idegesítő kis pukkancs nélkül.

– Hát, akkor fél hétkor – intett Veronika, majd kézen fogta a lányát, és elindultak. Bálint egy darabig még nézett utánuk. A hőség csak nem akart enyhülni. És most mit csináljon fél hétig? Városnézéshez nem volt kedve, a meleg miatt. Legszívesebben rögtön felkerekedett volna, és otthagyja Velencét, mert úgy érezte, már semmi keresnivalója nincs ott. A vacsora Veronikával meg különösen hajmeresztő ötletnek tűnt. Az is meglepő, hogy képesek voltak ilyen civilizáltan beszélgetni egymással, azok után, ami történt.

Annak idején, majdnem hat éve, elég csúnya körülmények között váltak el egymástól. Bálint mélyen megvetette a nőt a viselkedéséért, holott várható volt, ami történt. A férfi akkoriban még egyetemre járt, és csupán némi kötetlen szórakozásra vágyott. Ezt már az elején közölte a lánnyal. Veronika azt felelte, hogy neki sincsenek komoly tervei vele, hiszen arról álmodott, hogy színésznő lesz. Egyszerűen csak jól érezték magukat, és nem foglalkoztak a jövővel. Roppant kényelmes volt így. Bálint nagy társaságban is fennhangon fogadkozott, hogy nem áll szándékában egyhamar családot alapítani, Veronika meg csak mosolygott ilyenkor, és közölte, hogy ő meg aztán pláne nem akar férjhez menni, gyereket meg főleg nem, hiszen mi lesz akkor a színpaddal. Nagy egyetértésben teltek a hónapok, mígnem Bálintnak a fülébe jutott, hogy a lány más férfiakkal is találkozgat, példának okáért egy angol étteremlánc igazgatójával, aki többek közt azt ígérte neki, hogy segít beindítani színésznői pályafutását, amely eddig igencsak sikertelen volt: leszámítva néhány lepukkant helyen előadott alternatív darabot, amelyekben Veronika fehérre meszelt arccal, nejlonharisnyával bevont testtel és vörös parókával vonaglott egy asztal lábai között, s e funkciójában a Szenvedélyt volt hivatott ábrázolni, sehogy sem akart előrébb mozdulni a karrierje. Az angol drága helyekre vitte a lányt, nem győzte javítani a kiejtését, mondván a későbbi külföldi munkákhoz ez elengedhetetlen, és számos befolyásos embernek is bemutatta. Veronikának, bár megkapóan szép volt, semmi tehetsége nem volt a színészethez, és erre kezdett maga is rájönni. Ennek ellenére angolja révén kapott néhány jól fizető felkérést reklámfilmekre, így Bálint hamarosan arra lett figyelmes, hogy már a csapból is Veronika folyik, legyen szó tamponról, rotációs kapáról vagy akár babatápszerről. Azonban úgy el volt foglalva a maga kis nőügyeivel, hogy meg sem fordult a fejében, hogy Veronikának is lehet valakije. Épp ezért jeges zuhanyként érte a felismerés, amikor Veronika kolléganője és egyben „barátnője”, a szőke, nagymellű Edina kikottyantotta a titkot: Veronika hetek óta az angollal ebédel, és esténként is együtt mutatkoznak különböző felkapott szórakozóhelyeken.

Bálintot elöntötte a méreg, bár ő maga is tudta, hogy nincs joga hozzá. Mégis, fogta magát, és berontott Veronikához a „színházba”, ahol a lány délutánonként próbálni szokta elvont szerepeit. Most is ott ült a tükörnél és éppen valami krétaporszerűséggel próbálta elmaszkírozni az arcát, a Szenvedély szerepére. Még korán volt, a folyosón csak néhányan lézengtek. Bálint kopogtatás nélkül benyitott. Veronika a tükörből nézte, hűvös nyugalommal. Nocsak, mi lelte az egyébként oly higgadt és cinikus Bálintot?

– Tudok mindent, ne próbáld tagadni! – kiáltotta a fiú dühösen. Veronika elkomorodott. Ebben a pillanatban rajta múlt minden. Tudta, hogy könnyűszerrel elhessegethetné a problémát egy kellőképp gonosz és szúrós megjegyzéssel, amellyel emlékezteti Bálintot viszonyuk alkalmi jellegére. De nem volt kedve ehhez. Pár napja komolyan elgondolkodott Bálinttal való kapcsolatán, és ezt az angollal is megtárgyalta. Nem, a dolog semmiképp sem mehet így tovább. Nem szólt semmit, és tovább festette az arcát. Már úgy nézett ki, mint egy kísértet.

– Edina elmondott mindent. Persze, megértelek, a pénzes angol sokkal jobb parti nálam. Azért igazán szólhattál volna. Tudod, hogy nem érdekel. Így viszont, olyan, mintha elárultál volna. Én is elmondtam neked mindent – folytatta a fiú, már kissé higgadtabban, de némileg hisztérikus hangsúllyal. Veronika csak nézte. Tehát erről van szó. Most minden attól függ, ő mit mond ezekre a vádakra. De Veronika nem akart beszélni. Hirtelen megfoghatatlan szomorúság kerítette a hatalmába. Maga is elcsodálkozott ezen.

– Szeretlek, Bálint – mondta halkan, háttal a fiúnak, és közben a tükörből tanulmányozta annak arcát. Érezte, hogy kicsordulnak a könnyei. – És éppen ezért ez így nem mehet tovább.

– Micsoda? – a fiú teljesen elképedt, és elvörösödött a feje a haragtól. Veronikát sokkal többre tartotta annál, hogysem ilyen alávaló trükkökkel éljen. Végképp csalódott benne. Nem ezt várta volna. Milyen undorító. És én, ostoba már azt hittem egy ponton, hogy tényleg ez a nő kell nekem. – Ha belegondolok, hogy néha már kezdtem úgy érezni, szeretlek, legszívesebben leköpném magam. Hogy lehettem ilyen hülye! Semmiben sem különbözöl a többi ostoba picsától!

– Nem fogok magyarázkodni, mert semmit nem értenél meg, te tapló – vont vállat a lány, és igyekezett rendbe hozni kísértet-maszkját. – Ha pedig nincs más mondanivalód, akkor leszel szíves kifáradni innét. Nekem ugyanis dolgom van.

– Ez az, hemperegj a pénzes angoloddal, te kurva – tajtékzott Bálint és elrohant.

– Barom – sóhajtotta Veronika, majd nagy levegőt vett, és folytatta a készülést a Szenvedély szerepére. – Nem tudsz te semmit.

Aznap este volt a lány utolsó fellépése. Másnap már repült is angoljával Londonba, és hamarosan sort kerítettek az esküvőre is. Mindezt Bálint a nagymellű Edinától tudta meg, aki már régóta szemet vetett a fiúra, ám az most is elutasította cseppet sem explicit felkínálkozását: hatalmas kebleit szabályosan Bálint arcába tolta, az pedig nem győzött elhúzódni előle. A bosszús szőkeség még odavetette, hogy egyébként ő semmi pénzért nem lenne Veronika helyében, mert az angolról köztudomású, hogy meleg, és csak egy ilyen gátlástalan, pénzéhes ribanc, mint Veronika képes így megalázni magát. Vihogott még egy keveset, és magára hagyta Bálintot.

Ilyen előzmények után furcsa volt most ott ülni a pizzériában, Veronikával szemben, és kedélyesen beszélgetni a közös ismerősökről, arról, hogy a Szenvedély-szerep mennyire röhejes volt annak idején, és persze jelen, boldog családi életükről, a nyaralásokról.

– Hát, beláttam, hogy a színészetnél több érzékem van a szervezéshez – állapította meg Veronika, aki komoly üzletasszonyhoz egyáltalán nem illő módon tömte magába a pizzát, csak az olajbogyókat köpködte ki diszkréten, mert sosem tudta megszokni a furcsa ízüket. – Ne röhögj, ez tényleg így van. El sem hiszed, milyen sokat köszönhet nekem a férjem cége.

– Nem mondtam semmit – mentegetőzött Bálint, és közben arra gondolt, milyen szép Veronika. Semmit sem változott. Persze, ennyi pénzzel a háta mögött játszva meg tudja állítani az ember az időt. Azon gondolkozott, rákérdezzen-e az Edinától hallott információkra, mert különös módon roppantul érdekelte Veronika házasélete. De azon kívül, hogy jól megvannak, és a férje milyen gondos apa, Veronika nem árult el többet, a férfi pedig úgy érezte, nincs joga többet kérdezni.

Másnap Bálint már korán felébredt, és felkapta laptopját, majd egy csésze kávéval kiült az erkélyre. Öt óra lehetett. Bekapcsolta a gépet, és megnézte az e-mailjeit. Jött néhány üzenet a főnökétől, amiket majd később megválaszol. És nicsak, Anna is üzent.

„Bálintom!

Remélem, jól sikerült a tárgyalás. Milyen Velence? Ugye nem felejtetted el, amit ígértél? A türkiz a kedvenc színem.

Előreláthatólag mikor jössz? Szabolcs már nagyon vár Téged. Persze, én is, de meglepő, hogy alig egy éves, és mégis, folyton csak az apját keresi. Még féltékeny leszek. Ja, és a legmeglepőbb dolog. Azért csak most szólok, mert nem akartalak megijeszteni. Nos, Szabolcsnak új szenvedélye van: nemrég mosás közben elől felejtettem a mosóport, ő pedig megtalálta, és mohón elkezdte tömni a szájába. Mikor rátaláltam, tiszta kék hab volt a szája, és csak vigyorgott. Azt hittem, megáll bennem az ütő. Azonnal rohantam vele az orvoshoz, de megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj. Csakhogy azóta megszállottan keresi a mosóport, nem győzöm dugdosni előle… Borzasztó. Remélem, hamar leszokik róla. Vagy pedig én térek át folyékony mosószerre.

Várlak.

Anna”

Bálint érezte, hogy kiveri a víz, holott még szokatlanul hűvös volt. Az időjárás-előrejelzés szerint erőteljes lehűlés volt várható. Lecsukta a laptop fedelét, majd rágyújtott. Kifújta a füstöt, de egyre jobban vert a szíve. Érezte, ahogy a jeges veríték végigfolyik a gerincén.

– Jó reggelt – az erkélyajtó kinyílt és kilépett rajta Veronika egy vékony hálóköntösben. Hátrafogta a haját, kezében pedig egy bögre teát tartott. Leült Bálinttal szemben, és kibámult a tengerre. – Milyen békés, nem?

– Figyelj, Veronika… – kezdte akadozva a férfi. A nő nem szólt semmit, csak megrázta a fejét. Kényelmesen megitta a teáját, és csak ültek egymás mellett szótlanul. Veronika felkelt.

– Hagyjuk ezt… Letusolok, aztán indulok. Szegény Kitty-t jól magára hagytam. Bizonyára megint meg lesz sértődve – állapította meg. Könnyedén megcsókolta Bálintot, aki üresen nézett maga elé. – Egyedül is kitalálok majd.

Bálint nem szólt semmit, csak a tengert nézte. Majdnem olyan volt, mint akkor márciusban. Mélyet lélegzett. Akkor is ugyanezt a furcsa ürességet és otthontalanságot érezte. Szeretett volna eggyé válni ezzel a sós párával, ami a nap első forróbb sugaraira rögtön el is enyészik. Csak nézte a tengert, és hallotta, hogy a bejárati ajtó épp csukódik. Végre felbukkant a nap is, és vörösre festette a vizet. Csupán a sirályok vijjogása hallatszott. Hajnalodott.

Automatic Love. Az ezüstnyíl a kicirkalmazott ezüstszívben a néni nyaka fölé mutatott.

Katja elképedt. A néni a rózsaszín, talán az unokától levetett pólóra egy zöldesbarna otthonkát húzott. A fején virágmintás kendő, a lábán cápamintás strandpapucs. De már percek óta ott ácsorgott a kisbolt előtt, mire összefutott egy olyan bagolaival, aki hajlandónak látszott vele beszélgetni.

– Hát persze, hogy ismertem a Szabó Gyöngyit. Ki ne ismerte volna? – morogta és foghíjasan rávigyorgott.

Futóbolond lenne? Katja az öregasszony metszően kék szemébe nézett. Ugyan, dehogy. És mért dobna ki valaki egy teljesen használható pólót? Talán a szívek miatt? Nevetséges.

És mért gondoljuk, hogy a szegények nálunk is öregebbek?

Fél kiló kenyér, tejföl, fél liter tej, bele az agyongyürkészett nejlonzacskóba.

Igen, már kértek a faluba körzeti megbízottat. De ott fenn a fülük botját nem mozdítják. Talán ha majd egyszer halomra ölik őket. Talán ha majd egyszer az összes gyereket elrabolják.

Katja döcögősen sétált mellette, és azon töprengett, mi lenne a helyes: úgy tenni, mintha az illetékesek füle lenne, vagy másképp megkörnyékezni… De a feltevésen elmosolyodott: ugyan ki akarná ezt a szegény özvegy Tuskanecznét halomra ölmi?

– Külföldi, ugye?

Katja magyarázkodni kezdett. Hogy ő nem úgy, nem egészen. Kéthetes korában sodródott ki az édesanyjával Németországba. Az első hírre, hogy a vőlegénye életben van, az édesanyja nekivágott az ismeretlennek. Igen, akkor már kezdték a svábokat kitelepíteni. Az ő édesanyja megúszhatta volna, de ment a többiekkel. A szerelem…a szerelem, ugye.

Egy gazos, csálén az utcára könyöklő porta előtt odalépett hozzájuk egy szakállas, marcona fiatalember.

– A kedves fia, ugye?

A néni elborzadt.  

Az ő gyerekei külföldön vannak, nem is kívánkoznak vissza ebbe a nyomorúságba. Ez csak a Karcsi. Visszajött a városból, egy kicsit meghúzódik nála, egy kicsit tesz-vesz, míg rendbe nem jön az egészsége.

Ez a Karcsi a házban is otthonosan tett-vett. Otthonosan nyúlt a demizsonhoz, és otthonosan töltött magának. A szerelem…a szerelem, ugye.

Katja hagyott egy kis időt arra, hogy a néni kifújja magát.

– Azt a régi gyerekrablási ügyet szeretném felderíteni. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen okos, fiatalos asszony még sok mindenre emlékszik.

És Tuskaneczné tényleg sok mindenre emlékezett.

Nem, az a szegény Szabóné nem volt idevaló. Valahonnét a városból jött, valakinek a fia vagy a sógora hozta ide. De mit is számít ez? Aztán ez a szegény Erzsike – annyi sógor, apa, fiú után – végül a Szabó Sanyihoz ment hozzá. Egy fészert átalakítottak, megvették a tévéjüket: és ilyenkor már nincs tovább, az ilyen Szabóné-félék húszévesen megöregszenek. Csak nézik kigúvadt szemekkel, hogy rakoncátlankodnak az amerikai sorozatokban az idősebbek.

Tuskaneczné nemcsak szórakoztató mesélő volt, hanem mintha az otthonka, a papucs, a fejkendő dacára nem lett volna igazi Tuskaneczné. Ahogy belemelegedett a beszédbe, a tájszólás is lefoszlott róla.

Ebben a Szabónéban, mesélte, nem volt semmi sem érdekes, csak a kislánya. Gyöngyike nemcsak igazi szépség volt, hanem valami különös, szívszorító kedvességet árasztott. Talán mert már az a kicsi lány is tudta, hogy nem éri meg a felnőtttkort.

Szabó Gyöngyi halálos beteg volt. Életmentő műtétre lett volna, de ezt ilyen nagy gyerekeken már csak nyugaton végzik el. Szabóné írt a tévéknek, a rádióknak, híres rocksztároknak, tévébemondóknak, írt mindenhová, mindenkinek, ontotta a könyörgő leveleket, küldözgette ide-oda a Gyöngyike képét, hogy összekaparja a műtétre valót. Sírt, rimánkodott, de mindenhol csak hitegették. Régebben sok őrskútinak volt a faluban szőlője, hát ők is próbáltak mindenfélét. És volt egy rendes, ittlakó pap a faluban, hát az írt a püspököknek, írt a kiöregedett sportolóknak, a kiöregedett nemtudomkiknek. Mindenki csak jót akart, mindenki csak együttérzett, és a sok-sok együttérzésből ki is telt volna néhány igen szép koszorú a Gyöngyi sírjára…

Lám-lám,  Tuskaneczné epével főz.

– Szabóné fényképeket is küldözgetett?

– Gyöngyi írni-olvasni alig tudott, úgyhogy a bizonyítványát nemigen küldözgethette. Persze olyan nagyon rossz tanuló sem volt, hiszen ki buktatott volna meg egy ennyire beteg gyereket?

Ezt már a szakember mondta, a pedagógus, nem a bolt előtt bambán ácsorgó, rózsaszín pólós parasztasszony.

Tanítónő netán? No de hogy süllyedhetett idáig? Ez a rémes otthonka, ez a rémes papucs, a foghíjas mosoly, ez a városból kikergetett Karcsi. A napfény óvatos köröket rajzolt a viaszkosvászonra.

– Nem volt ennek a Szabónénak a lányon kívül senkije. Szabó Sanyit már elvitte az alkohol.  Ő meg egy hónappal élte túl a lánya eltűnését.

Minden történet mögött ott van egy másik történet.

– Nem merült fel, hogy Gyöngyi a barátaival lógott el?

– Nem az a fajta volt, higgye el. Ha csak húsz lépést megtett, le kellett ülnie.  Pihegett, kiverte a víz a homlokát, kapkodta a levegőt, fájt a szíve.

Nem az a fajta, töprengett Katja. Még az is lehetséges, hogy Gyöngyit szánalomból csalták el. Nyugaton még megműthették volna… Mert mire megy egy pedofil egy ennyire beteg gyerekkel? Egy kislánnyal, aki húsz lépés után már pihegni kezd?

Vagy éppen ez…? Katja megborzongott.

–Ha valaki iszik, ha nem eszik, nem alszik, akkor sem tudja magát azonnal elpusztítani. Egy hónapba telt, mire a szegény Erzsit elvitte a szívroham. Mert ő aztán nem hitte, hogy egy ilyen ennyire gyerek elment valahová bulizni… Gyöngyi magával vitte a téli ruháit, az iskolai bizonyítványát, de még a kórházi zárójelentést is. Melyik kislány megy el orvosi papírokkal csavarogni? Csak egy utolsó, egy hitvány rendőr képzel ilyet.

Belecsapott az öklével a levegőbe, a düh már szinte sistergett belőle.

Katja látott már ilyet: egy kis közösség belelovalhatja magát annyira egy eltűnt gyerek utáni hisztériába, hogy képtelen továbblépni. A falunak már az is megváltás lett volna, ha megtalálják a holttestet.

Karcsi – az élettárs vagy szomszéd – az udvaron tett-vett dülöngélve. Felemelt egy ládát, egy másikat arrébb húzott, belekukkantott, feltette, letette, aztán elunta.

Kire gyanakodott ez a Szabóné, míg az álmatlanság őrjítő köreit rótta?

Tuskaneczné megrántotta a vállát. Mert honnan is tudná? Akkoriban még nem zárták be az itteni iskolát. Akkoriban még nem lepett el mindent az álmatlanság és a szegénység. Akkor még nem álltak „egy szinten” Szabónéval. – Csak arra emlékszem – mondta –, hogy Szabóné valami gyerekkönyvet keresett. Egy mesekönyvet, amit a temetés után kiloptak a házából a gyerekrablók…

Mesekönyvet? Hát ez végképp nagyon zavaros történetnek tűnt…

– Nem volt sok könyve ennek a szegény Gyöngyikének. Nem is hiszem, hogy ő vagy az anyja esténként olvasgattak volna

De hát ezt Tuskanecznéről is nehéz volt elhinni. Haragvonal a homlokán, gyászkeret a körmein. És elmúlt a meglepetés varázsa, már nem élénkítette föl, hogy egy külföldi nővel társalog a konyhájában. Trrrk-zszszsrrr, trrrrk-zszszsrrrr. A hátuk mögött zihálva erőlködött egy ősrégi hűtőszekrény.  Automatic Love. Igen.

Karcsi szép lassan visszatámolygott a konyhába: – Nem inna meg velünk valamit?

Gondolatban Katja már összevetette Szabó Gyöngyi „hajlékát” Szencziék sarokházával, Dér Sándor elegáns városi villájával, Dohák Éva lakótelepi otthonával.

–És mi lett Szabóék hátrahagyott motyójával? Kihez kerültek Gyöngyike ruhái? A játékai?

Tuskaneczné bágyadtan elvigyorodott:

–Ezt kérdezte az a pesti nyomozó is. Aki eljött ide is a műkincsek miatt nyomozni.

Katja szeme elkerekedett, mintha a dülöngélő Karcsi a háta mögött elkezdett volna cigánykerekezni.

– De azt a régi házat lerombolták. És ki tudja, hova szórták szét a lomokat? Az a pesti detektív se talált semmit.

Korábbi részek:

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

Érezlek

Agyadban vonaglok, tekervényes kígyó,

arcodra feszülök, mint Krisztus a fára,

nyál vagyok a szádban, érdes fogad, nyelved

letaszít beléd veszedelmes csúszdán,

a gyomrodba, szétmarsz, vagy benned keringek,

szíved keresem, megvan, és kilök,

tüdődben lélegzem, nevetésed fullaszt,

rád rakódom mint makacs zsírszövet,

lebontanál, de nem lehet, hiába,

csak folyton húzódó izom leszek,

kín, hogy ha mozdulsz, de egy helyben sem jó,

az élet valahogy így múlik el

testbörtönünkben, de megvigasztal, hogy

abból, ahogyan fáj mindened,

érzem s tudom: bennem élsz te is rég.