A kritikus arra irányuló próbálkozásai, hogy újra a közönség felé forduljon, és ajánlja magát mint a publikum legitim igényeinek, követeléseinek védelmezőjét, szintén nem vezetnek semmire: a régi árulást nem bocsájtják meg. A közönség a kritikusban továbbra is a művészeti praxis bennfentesét és PR-ügynökét látja, miközben a művészet rendszerén belül a kritikusnak van a legkevesebb hatalma. Nyilván nem képes egy művészt „felfedezni” vagy „futtatni”, ahogyan azt az emberek gyakran képzelik. Egyszerűen reagál arra, ami mindig is végbement. Ha a kritikus egy katalógus számára ír, ezt ugyanazok az emberek rendelik meg és fizetik ki, akik a kiállítást szervezik azokkal a művészekkel, akikről ír. Ha a kritikus folyóiratba vagy újságba ír, megint csak olyan kiállításról ejt szót, amelyről úgyis tudják, hogy érdemes megemlíteni. A kritikusnak tehát semmi reális esélye nincs olyan művészről írni, aki még nem futott be. A művészről alkotott értékítélete tehát mindig túl későn érkezik. Talán felhozható az ellenvetés, hogy a kritikus legalább írhat negatív kritikát egy kiállításról. Biztos, hogy ez igaz – de semmilyen különbséget nem jelent. A művészi forradalmak, mozgalmak és ellenmozgalmak évtizedei folytán a közönség ebben a században végérvényesen arra a belátásra jutott, hogy a negatív recenzió semmiben nem különbözik a pozitívtól – sőt, talán arra, hogy a negatív recenzió a művésznek még jobb is, mint a pozitív. Ha ma kritikát olvasunk, csak arra figyelünk, hogy melyik művészt említik, milyen szöveghelyen, és mennyire hosszasan tárgyalják a munkásságát. Ez megmutatja, hogy mennyire fontos az illető művész. Minden egyéb – az minden egyéb.
Erre a helyzetre reagál a mai műkritika keserű, csalódott, nihilista hangvétele, amely stílusát egyértelműen elrontja. És ez kár, mivel a művészeti rendszer továbbra sem rossz hely egy írástudó számára. A szövegeket ugyan, mint mondtam, általában nem olvassák el, viszont az ember alapjában véve mindent leírhat, amit akar. Annak ürügyén, hogy feltárjuk a műalkotás különböző kontextusait, egyazon szövegben tetszőlegesen kombinálhatóak a legeltérőbb elméletek, intellektuális alkalmazások és a szerzőt foglalkoztató problémák, retorikai eljárások, stilisztikai díszletek, tudományos felismerések, személyes történetek, és az élet minden területéről származó példák. Ez nem volna lehetséges sem akadémiai környezetben, sem pedig a tömegmédiában, amelyekre kultúránkban az írástudó olyannyira rá van utalva. Szinte sehol sem mutatkozik meg olyan egyértelműen a szöveg tiszta szövegszerűsége, mint a művészetkommentárban. A művészeti rendszer megvédi az írástudót attól a követelménytől, hogy diákok tömegeinek valamilyen tudást közvetítsen, és attól is, hogy az O. J. Simpson-per érintettjeivel kelljen példányszámok tekintetében versengenie. Az utóbbi időben az ember írástudóként az interneten próbálja ki magát. Az internet azonban vagy annak az ismétlése, amit amúgy is mindenki tud, vagy a szólásszabadság színtere, amelyet már nem jogként értenek, hanem szolgáltatásként kínálnak fel: kifizetjük a telefonszámlát, hogy egy ismeretlen, láthatatlan és távoli másiknak elmondhassuk a véleményünket, ami a saját közelünkben senkit sem érdekel.
Ezzel szemben a művészeti rendszeren belüli közönség viszonylag kicsi, hiányzik a nagy nyilvánosság nyomása. Így a szövegnek nem kell feltétlenül elnyernie a közönség egyetértését; ha az írás az olvasók számára megragadhatatlan és elidegenítő marad, éppen akkor ítélik szellemesnek, és mint ilyent, igen szívesen elfogadják. Bizonyos, hogy a divat fontos kritérium: egyszer a műalkotás hitelességét kell megérezni, máskor Derridával és Baudrillard-ral belátni, hogy nincs is hitelesség; van úgy, hogy a politikai relevanciát kell hangsúlyozni, vagy éppen személyes jellegű rögeszmékbe illik merítkezni. Ez a kritérium azonban nem annyira szigorú. Mindig vannak emberek, akik nem kedvelik az aktuálisan uralkodó divatot, mivel a korábbi jobban tetszett nekik, vagy mert a következőben reménykednek – vagy egyszerre mindkét okból.
De mindenekelőtt: a műkritikus nem tévedhet. Bizonyos, hogy a kritikusoknak mindig újra szemrehányásokat tesznek, hogy bizonyos művészetet hibásan értékeltek vagy értelmeztek – de az ilyen feddés indokolatlan. Egy biológus tévedhet, ha például egy alligátorról készült leírása nem felel meg annak, hogy az állat valójában milyen – hiszen az alligátor nem olvas kritikai szövegeket, és ezért ezek viselkedésében nem is befolyásolják. A művész ezzel szemben nagyon is képes arra, hogy megváltozzon, és munkájával alkalmazkodjon a kritikus elméleti tételeihez és ítéletéhez. Ha a művész ezt nem teszi meg – az az ő dolga. Ha szakadék mutatkozik a művész munkája és a kritikus ítélete között, nem mondhatjuk egyszerűen azt, hogy a kritikus helytelen ítéletet hozott a művészről. Lehet, hogy a művész nem olvasta helyesen a kritikus szövegét. De ez sem baj: egy más művész talán jobban olvassa majd. Tévedés lenne azt állítani, hogy Baudelaire túlbecsülte Guyst, vagy Greenberg Olitskit, hiszen a kritikai többletnek, amit létrehoztak, megvan a maga értéke, és stimulálhat más művészeket. Puszta előítélet, hogy a kritikai szöveg feladata a műalkotás helyes értése, leírása vagy megítélése. A kritikai szövegek sok esetben jóval érdekesebbek a műalkotásoknál, amelyek létrejöttükre alkalmat adtak. A kritikus gyakran többet lát a munkában, mint amennyit az mutat. Ilyen esetben a kritikus számára a műalkotás megközelítése egyszerűen azt jelenti, hogy érdektelenebbül fog írni. Mindig szorgalmazzák a régi, ismert műalkotások újraértelmezését, minthogy a régi interpretációk állítólag nem voltak hozzájuk igazságosak. De sokkal érdekesebb lenne régi művészetkommentáló, műkritikai szövegeket újraillusztrálni. Nagy kár, hogy ez a művészeknek nem jut eszébe, mivel az eredmények nagyon izgalmasak lehetnének. A művészet sok mindent elszalasztott, amit ilyen módon talán bepótolhatna. Ezért a lelkesedés a kritikus részéről valójában mindig stimuláló, az elégedetlen, langyos, kekeckedő hangvétel pedig mindig unalmas. A lelkesedés legalább új különbségeket teremt – még ha ezek tárgyat tévesztenek is. Nem a műalkotás maga a döntő, hanem a vele szemben támasztott elvárások, amelyek a műalkotást az új differencia kiindulópontjaként, kritériumaként érvényesítik.
És egyáltalán: nem is olyan fontos, hogy milyen képeket használ a műkritikus az általa elméletben bevezetett differencia illusztrálására. Maga a differencia fontos – és az nem a képekben mutatkozik meg, hanem alkalmazásukban, így interpretációjukban is – még akkor is, ha a különböző képek bizonyára eltérő mértékben felelnek meg a kritikus céljainak. Az alkalmazható illusztrációkban azonban nincs hiány, minthogy ma amúgy is megfigyelhetjük a képek hatalmas túltermelését. Ezt a művészek is egyre inkább belátják – és elkezdenek írni. A képprodukció számukra inkább védelemként és mentségként szolgál, semmint valódi célként. A kép és szöveg közötti viszony megváltozott. Korábban az tűnt fontosnak, hogy a képet jól kommentálják, ma pedig az, hogy a szöveget találóan illusztrálják. És ez azt mutatja, hogy minket már nem a kommentált kép, hanem az illusztrált szöveg érdekel. Az, hogy a műkritikus elárulta az ízlés nyilvános kritériumait, művésszé tette őt. Ezzel ugyan elveszett a szemlélés metaszintjének igénye, de növekedett a függetlenség mértéke. A műkritika régóta önálló művészetté vált, amely a nyelv médiumában működik, és a ma rendelkezésre álló képek kelléktárával éppoly önkényesen bánik, ahogyan az a [képző]művészet, a mozi vagy a design esetében már jó ideje bevett szokás. Így megy végbe a művész és műkritikus közötti határ fokozatos eltörlődése, ahogy a művész és kurátor, vagy a kritikus és kurátor közötti hagyományos határ is az elmosódás felé halad. Csak az új, mesterséges, kultúrpolitikai határok fontosak, amelyeket minden egyes esetben szándékosan és stratégiailag húznak meg.
András Orsolya fordítása
Groys, Boris: Über die heutige Lage des Kunstkommentators. Einleitung. In: Uő: Kunst-Kommentare. Wien: Passagen Verlag, 1997. 11-26.