Amikor először meghallottam az esszékötet címét, szinte azonnal – és remélem, hozzám hasonlóan sok más, a kilencvenes években felnőtt olvasónak is –, a Lego kalózos szériájának remek felhúzhatós ágyúja jelent meg a szemeim előtt, amint a fedélzetről lezuhanván repkedő kockákat hagy maga után, miközben az ezt figyelő kalózkapitány arcán eluralkodik a teátrális rémület: ha borítótervező lennék egy menő kiadónál, biztosan nem nyugszom, míg egy ilyet ki nem harcolhatok. Ha más miatt nem is, de mivel a 81 éves Poszler György legújabb esszéit tartalmazó kötetét végig jellemzi a hatalom és a hatalom játékszereinek viszonyában való elmélyülés igénye, talán nem lett volna teljesen infantilis választás ez a részemről. És ha már szóba hoztam saját generációmat, mindenképp tisztázni szeretném, hogy nem csak az jellemez minket, hogy fokozottabb nosztalgiával fordulunk gyerekkorunk világa felé (hiszen az egybe esett a harmadik köztársaság gyerekkorával, valamint az együgyű, ám feledhetetlen eurodance-slágerek örök nyár/elveszett paradicsom hangulatával is), hanem tapasztalataim szerint az is, hogy bátortalanok vagyunk, ha komolyabb, politikai-társadalmi kérdések terén kell nyilatkoznunk, sokkal bizonytalanabbak, mint mondjuk azok, akik a hetvenes-nyolcvanas években töltötték el tízes-húszas éveiket.
Emiatt most én is meglehetős félszegséggel vágok neki Az elszabadult hajóágyú bemutatásának. És hogy fenntartsam az olvasók figyelmét, a recenzióm talán legkritikusabb mondatát már itt, a legelején ellövöm: a vékony, négy esszéből álló, puhakötésű kis füzetke megjelenésének nem sok apropóját látom, éppenséggel lehetett volna várni, míg egy vastagabb válogatásra való írás összegyűlik. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy felesleges lett volna őket kötetté szervezni, hiszen egy jó írás inkább jelenjen meg kétszer-háromszor, mint egyszer sem, és bizony a négy esszé – most pedig spoilerezni fogok a türelmetlenebb olvasók kedvéért –, mindegyike nagyon jó írás, remekül olvashatóak, és alapvető fontosságú problémákat vetnek fel.
Az első, eredetileg 2010 májusában – amikor is, nyugodtan kijelenthető, hogy új korszak kezdődött a magyar ideológiai politizálás történetében -, megjelent, Az irodalmárok rémuralma – a világítótorony heroizmusa című írás kulcsmondata a rendszerváltás mámorára vonatkozik: „a politika irodalma és művészete mellett megkérdőjeleződött az irodalom és a művészet politikája is”. 1989 után aztán két reakció tudott erőre kapni, és mindkettő a maga módján bizonyult károsnak: először is, a konzervatív ideológiai hagyomány minden ’45 előtti, mérgező elemével éledt újjá, másrészt a diktatúrák évtizedei által gombafonálszerűen átmérgezett irodalom egyfajta önmagáért-valóság illúziójában próbált új erőre kapni. Poszler György szerint mindkettő veszélyes, az ideális valami olyasmi házasság lenne, melyben a „tetszhalott baloldal” és a társadalmi dimenzióit visszanyerő irodalom tud egyesülni, és tud illyési értelemben nemzeti lenni. A nyolc pontba rendezett írás (a címe Lorenz után akár „a politizáló értelmiség nyolc halálos bűne” is lehetett volna) utolsó szakasza tartalmazza azonban talán a legprovokatívabb gondolatot: ugyancsak kártékony a századfordulós Monarchia aranykorába visszavágyni, hiszen a ’14 és ’18 utáni tömegkatasztrófák épp ebből a hamis aranycsillogásból lángoltak fel: „ám megtanulhattuk volna, azóta: a baljós végpontot hittük boldog kiindulópontnak. Ami után hajdan sem az egyensúlyon nyugvó béke következett, de az egyensúlytalanságba kivetett békétlenség. És két iszonyú „kísérlet” próbálta ezt orvosolni. Osztályindulatok alapján a bolsevizmus. Faji gyűlöletek alapján a nácizmus.” A legérdekesebb momentum ebben az, hogy míg a szerző itt a k.u.k.-világ kárhoztatásával, addig a máig töretlen népszerűségű Monarchia-nosztalgia ábrándos képviselői annak felmagasztalásával jutnak el arra a következtetésre, hogy a közép-európai országoknak egy saját léptékükre és adottságaikra szabott ideológia kell. Csak éppen Poszler ezt valahol a társadalmi szolidaritás értelmiségi hagyományában, a Monarchia-hívők pedig a középkor multikulturális, nemzet-előtti államfogalmában találják meg.
A második esszé (Hol vagy, Mario?, amely eredetileg a tavalyi kalligramos Mi a magyar most? esszéválogatás-kötetben jelent meg) súlyos állításokkal egészíti ki az előző alaptanulságait. Míg az első írás témája a hatalom és az értelmiség volt, addig ezé a hatalom és az értelem alattiság, melynek vizsgálatához a szerző Thomas Mann Mario és a varázslójának elemzésén át jut el. A tanulságok kijózanítóan félelmetesek: a tömegbódulathoz egyrészt olyan vezér kell, akit a tömeg elfogad felsőbb képességek birtokosaként, másrészt olyan emberek, akiknek figyelmét könnyű rabul ejteni különféle manipulációs technikákkal, melyek érvényre juttatásához nem kell más, minthogy az alanyok kizökkenthetőek legyenek a saját egójuk kontrollja alól. Cipollának senki sem fogta le a kezét, ismétli meg Poszler György többször is, félelmetes retorikai erőt kölcsönözve a szövegnek, ami ezért remekül tudna felolvasva is érvényesülni, mondjuk egy komoly rádióműsorban (nem hittem, hogy valaha ilyet mondok irodalmi elemzésről): hiába, a hang rendelkezik a legszuggesztívebb erővel minden érzéki tapasztalat közül, és ezért a Cipolla-show elemzése is cipollai módon tudna a legintenzívebben hatni. Úgy gondolom, én sem fogtam volna le a mágus kezét, pedig azt az esszé szerzője már jóval Mario megalázása előtt szükségesnek tartotta volna: én a könnyen elbódíthatóak közé tartozom, korunk tv-Cipollája, Keith Barry műsorát is delejes csodálattal szoktam bámulni, és egy Mickey Bricks-féle svindlermester számára is egyszerű ügy lenne az átverésem. Ha egyszer elindult a show, gondolom én, senki sem fogja bölcs belátásból leállítani, az csupán önmagát számolhatja fel, valahogy úgy, ahogy a gyalázat áldozatául esett Mario lőtte le kis pisztolyával a varázslót.
Az elemzés legfontosabb pontja számomra azonban ez: „Mann – láttuk már – a kor orgiasztikus-bachikus tömegvarázslatának a neonacionalizmussal kötött szövetségében látja a tradicionális európai kultúra egyik fő veszedelmét.” Nincs védőháló, a civilizáció, csillogjon éppen a látszatfejlődés bármely magaslatán is épp, bármikor újra az őskori közösségek mágikus-kollektív logikájának világába hullhat vissza, mert ha összekeveredik zoé és biosz, vagyis biológiai és társadalmi élet, akkor a politikai vezető, vagyis az írott törvények ura egyben a természet törvényeinek uraként jelenhet meg, és küldhet milliókat húsdarálóba, ahogy egy rendelet szövegét radírozza át. Nem hiába tér ki ezután Poszler György arra, mint méltatta Mann Freudot 1936-ban, mint az ösztönök felett győzedelmeskedő kultúra feltáróját. Maga Freud egyébként abban a dologban valóban optimista volt a jövőnket illetően, hogy az ész győzelme az emberiség fölött szerinte be fog következni valamikor a távoli jövőben, de talán nem a nagyon távoli jövőben.
A harmadik esszének, mely egyben a kötet címadója is, központi témája az önveszélyes agresszió, azaz az elszabadult hajóágyú toposza (az angol loose cannon magyar megfelelőjénél egy fokkal talán köznyelvibb fordulatnak számít), valamint alapvetően Victor Hugo kései, Kilencvenhárom című regényének elemzése, melyet ’48 és a kommün tapasztalatai után írt az 1793-ban fellángoló Vendée-i lázadásról, és arról a skizofrén vérontásról, melyben az uraikat védő elnyomottak harcoltak a terrorba fordult szabadság hosszú szárú nadrágosaival. Hogy mi lehet korunk hajóágyúja, az a nyolcvanadik születésnapjakor készített interjúban is foglalkoztatta Poszler Györgyöt, de egy másik, a kötet megjelenésekor adott, szintén nagyon érdekes interjújában azt is elárulja, hogy már egyetemista korában lenyűgözte a regény jelenete az elszabaduló vasszerkezetről (magam sajnos nem olvastam a Kilencvenhármat, illetlenségnek tartanám ezt eltitkolni, ellenben kézenfekvő felemlegetnem a párhuzamot a prérifarkas és a gyalogkakukk állandó küzdelmét bemutató rajzfilmsorozattal). Az első két esszé tanulságainak sorába is jól beleillő konklúzió pedig: éljen a köztársaság, de csak abban az esetben, ha ez fanatizmusmentesen, valódi köztársasági szellemben tud megvalósulni, ugyanis a köztársaság védelme bármely eszközzel, na az már a legkevésbé sem demokratikus tett.
A negyedik esszé (A hataloméhes bűvészkisinas végveszedelme) jó érzékkel lett a kötet végére választva, ugyanis erősen kapcsolódik mindegyik korábbihoz, egyszerre kap teret az értelmiség rémuralmának, a sötét erőkkel való játszadozásnak és az önpusztító folyamatoknak a témája. Az írás Goethe versének elemzésével kezdődik, de kitér a szerző Lukianosz egy történetére, a Kommunista kiáltványra és az Ezeregyéjszaka híres Szezám tárulj-meséjére is: a közös pont ugyanaz, a kontroll elvesztésének, az alkotó uralma alól kikerült technika elszabadulásának fenyegetése. Ám Poszler György – és ez adja meg igazán az elemzés erejét – a szokásos okfejtéseknél eggyel tovább megy: Goethe kisinasának tettét ugyan kijavítja a mester, ám az boszorkánymester; Lukianosznál az immár megállíthatatlan seprűt az a Pankrátész változtatja vissza, aki félelmetes módon krokodilokkal cimborál; az Ezeregyéjszaka történetében pedig végül a rablók tesznek igazságot, ám az csak rablóigazság, és ezért „meg kell kísérelni először a kisinasok hazugságra épült rendjét kiiktatni. Másodszor a boszorkánymesterek alvilági cimboraságait érvényteleníteni.” Pokoli nehéz imperatívusz ez, ám minden bizonnyal tényleg csakis egy olyan társadalom tud életképes lenni, amely erős önvédelmi rendszert tud kiépíteni az ideologikusság, a sötét manipuláció, és a rövid távú technikák önpusztítása ellen, valódi köztársaságként: reméljük, a jövőben eljutunk ebbe az utópiába, és nem a nagyon távoli jövőben.
Ezzel a talán túl magasztosra is sikeredett gondolattal azonban nem fejezhetem be a recenzióm, mert úgy érzem, kissé felül kell vizsgálnom a bevezetőben tett állításomat, miszerint nem sok apropóját látom a füzet megjelenésének. Ezt a kitételt inkább ilyen formában való megjelenésre módosítanám, hiszen talán kevesebb emberhez jut így el, mint ahányan a folyóiratokban olvashatták. Ellenben annak, hogy ezeket Poszler György megírta, nagyon is sok apropója van, ugyanis óriási szükség van ilyen igényes, és egységteremtő írások megszületésére. Ez az egység pedig az irodalom, a filozófia, a társadalomtudomány és a politika kérdésföltevése között teremtődik meg, persze az így létrejövő, egyszerre leíró és egyszerre kritikus esszényelvezetnek a szerző élettapasztalata és olvasottsága adja meg a súlyát. De talán az ilyen, gondolkodni tanító írások fogják az én bizonytalan és gyermekies generációmnak megadni a megfelelő Lego-kockákat ahhoz, hogy egy tevékeny értelmiségi élet keretében felépíthessük saját magunk, és Magyarország felnőttkorát.
Poszler György, Az elszabadult hajóágyú, Magvető, Budapest, 2011.
