Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Állótömeg volt…

 

 

December közepén állótömeg volt a Madách színház előterében.

Apám vett jegyet az előadásra. Hiába kérleltem, nem akarta elmondani a címét, csak hogy valami vígjátékot remél. Délutántól készülődtünk. Felvetette velem a legelegánsabb ruhám, bár tudta, feszélyezve érzem magam az ilyen ünnepélyes viseletekben. Veszekedtünk is egy sort: őszerinte szükséges a mai világban megtartani ezeket a tradíciókat, egyszerűen így illik színházba menni és punktum. Mért foglalkozok én mindig a többiekkel? Nincs igaza, mert a szokások néha változnak… de nem volt apelláta, azt kellett felvennem, amit ő akart. Férfiasan szorosra kötötte a nyakkendőmet és indultunk.

A színház udvarán többen cigarettáztak, főleg korosabb emberek; a füst, amit kifújtak, sűrűn gomolygott, körbefogta őket – összemosta a hangokat a fényekkel, a várakozással teli szófoszlányokat a városi utcazajjal. Belépve olyan ember-kavalkádba ütköztünk, hogy csaknem azt hittük, Noé többezer-éves fedélzetére váltottunk jegyet: volt itt arab, kínai, fekete, fehér, szürke, a lehető legváltozatosabb viseletekben. Így még kényelmetlenebbül éreztem magam, szerettem volna hasonlítani arra a rövid ujjú pólóban és lyukacsos farmerben, keresztbefont kézzel, esetlenül álldogáló fiúra, ott a pénztárnál.

Késett a darab. Nem is keveset. Meg kellett várnunk az előző előadás végét, utána léphettünk be. Akik kijöttek, mind olyan cinkos tekintettel néztek ránk, mintha egy kísérlet részesei lennénk amerikai pszichológusok markában. Egy kopasz férfi meg is kérdezte egyiküket, hogy milyen volt a darab. – Kitűnő! – felelte – Meglepően jó! – különösképp hangsúlyozta a ’meglepő’ szót és titkos vigyorral az arcán továbbállt. Aztán elkértem apámtól a jegyet és mikor kezembe nyomta, megütköztem valamin. Hogy egy hosszú vékony vonal áll a cím helyén, amire írni kellene, akárcsak az aláírásoknál. Tehát ezért nem árulta el apám a címet, mert ő maga sem tudta. Ez jellemző!

 

Két táborra oszlott a közönség: egyiknek bal, másiknak jobb oldalra szólt a jegye. Mi a baloldali folyosóról közelítettünk. Jegykezelés után helyet foglaltunk egy fiatal, roppant rokonszenves pár mellett.

Miután mindenki elhelyezkedett, és megszűntek a kötelező köhögések, fészkelődések, vak sötétség borult ránk. Vastag, vörös függöny húzódott előttünk, ami néha megmozdult egy kicsit, gondolom a rendezgetések miatt. Aztán egy erélyes hang felszólított mindenkit nagy komolyan, hogy „Kérem, kapcsolják ki mobiltelefonjaikat, hamarosan kezdődik az előadás!”. Várakozó taps, feszült, előremeredt tekintetek, és a függöny méltóságteljes lassúsággal elhúzódott.

Nem akartunk hinni a szemünknek. Ez valami vicc, vagy ennyire hülyének nézik az embert manapság? Ugyanis közvetlen előttünk a közönség másik csoportja tűnt föl, ugyanúgy, egymás fölötti sorokban ülve. Természetesen nekik meg mi voltunk a meglepetés.

Színpad itt nem volt, csak egy szűk tér a függöny helyének, és szemben a nézők. Vártunk egy keveset, nem történt semmi. Akkor egy fiatalember fölállt és bekiabálta, hogy: – Szerintem itt nekünk kell játszanunk. Ez a mai előadás!

Többen fütyültek, néhányan távoztak volna, nem akartak bohóckodni. De az ajtók nem nyíltak, kívülről pedig a jegykezelők bekiabálták, hogy még nem ért véget a darab és meglehetősen illetlen dolog lenne megzavarni a színészeket ajtónyitogatással. Megmondom őszintén, nem voltam feldobva, amúgy sem tudok improvizálni és kifejezetten zavart ez az öltöny és a fojtogató nyakkendő. Apámra néztem, ő lenézett rám; immár fél órája, hogy elkezdődött a sajátos ’előadás’. Szememmel intettem neki, hogy próbáljunk meg mi is kijutni; ő erre felállt, kőszoborként maga elé meredt költőien és patetikus hanglejtéssel a következőket szónokolta:

– Fiam. Mért csinálod ezt? Menekülni akarsz, mert kényelmetlenül érzed magad? Nem! Most az egyszer nem! Állj föl, légy férfi! Fogd azt a nőt ott melletted, és játsszatok! Játsszátok el, hogy szerelmesek vagytok, vagy, hogy barátok, ismerősök, ellenségek; játsszátok el, hogy haragban vagytok, hogy éheztek és nem tudtok mit kezdeni magatokkal, csak valamit játsszatok! Te meg kedves férj itt kettővel mellettünk, kérlek, bocsásd meg fiamnak, akármit csinál! Azért nem téged kérlek meg, mert olyan unalmas lenne: ti, mint férj és feleség… Ti úgyis játszotok eleget egymásnak, színpadon kívül.

Lámpalázas vagyok. Ezt apám pontosan tudta, és mégis ilyen helyzetbe hozott. Azon töprengtem, hogy most gyorsan, még mindennek a kezdetén betöröm az ajtót, kirohanok innen és leköpöm a szervezőket, de a taps a szemben ülőktől egyre harsányabbá vált, és a szégyentől való félelem erősebb volt bennem, mint a menekülés. „Na jó!”, gondoltam magamban, „Ha így akarod, hát legyen így!”

Kézen fogtam a lányt, és dühből középre rángattam, a függöny helyén lévő kis keskeny térre. A fehér és sárga fények hirtelen felgyúltak, fentről a szemünkbe világítottak.

– Te büdös szajha, te… Megcsalsz a férjeddel? (Nevetés és kisebb taps.) Beteg voltál, én elmentem messzire, hogy elhozzam neked a gyógyírt. Megtaláltam és eladtam az aranyórám, amit születésemkor kaptam öcsémtől! (Megint taps, ez jó.) Mégis eladtam, és több mint három kiló antidepresszánst hoztam neked, dacolva az áfával, a vámmal és az új adótörvénnyel! (Kis fújolás és fütty a jobb oldalról.) Erre te visszamész hozzá, saját koszos férjedhez? Mit köszönhetsz neki verésen, gúnyos szavakon, elvágyódó álmokon és kielégületlenségen kívül? Mondd mit? De itt lapít most ő is, ott ül a nyolcadik sor szélén. Jöjjön le vénember, védekezzen! Mégis, mit akar huszonévesektől, mért vette el, ha nem tudja megtartani és boldoggá tenni?

És felmutattam, egyenesen apámra, aki annyira akart ma játszani. Láthatóan meghökkent, ezt nem várta volna, kicsit bele is pirult. Szegény nő meg csak állt, rongybabaként, egyszer-egyszer felnézett tanácstalanul az igazi férjére, akinek szívébe túlságosan nem lophatta be magát előadásunk.

Apám akkor már kopasz volt, azaz csak egy keskeny sávban féloldalt maradt haja, mint a szerzeteseknek. Bajusza sűrű, fekete, tartása kicsit fáradt és mindehhez ötvenöt éves. Óvatosan lelépdelt a nőhöz, én meg vissza a helyemre. Furán mutattak így kéz a kézben, azzal a lánnyal.

– Igen, valóban követtem el hibákat, és kérlek, bocsáss meg. Valóban vertelek, bár annyi enyhítő körülményt hadd hozzak fel mentségemre, hogy nem puszta kézzel. (Kis mocorgás a közönség nőtagjai felől.) Viszont mindig jót akartam neked! Amikor elvettelek, azt hittem meghalok és te örökölhetsz mindent. Szomorú, tudom, de kérlek, ne haragudj ezért, hogy nem haltam meg. Nem így akartam. Tudod, azt hittem nincs tovább, utolsó erőmmel egybekeltem veled, te életet leheltél belém, én pedig átörökítettem rád – úgy tűnik – ragályos depressziómat. Váljunk el, ha akarod, de egy valamit még szeretnék kérni. (Hatásszünet.) Ne ehhez a szélhámoshoz menj! Hidd el, én ismerem őt jól, vele lakom és tudom, hogy milyen dolgai vannak. Későn kel, nem dolgozik, inkább henyél. Csak vágyakozik, és nem tesz semmit vágyai beteljesüléséért. Megkeseredik! Inkább nézd! Ott fönn a negyedik sor közepén ül egy jóvágású úriember! Meredt szemekkel, haragosan néz most ránk, de valójában egy érző lélek, kenyérre kenhető margarinszívvel! Menj hozzá! Ő jónak tűnik!

És rámutat szegény lány valódi férjére, majd leszólítja a ’színpadra’. Óriási taps és füttyvihar. A férj bosszúsan lejön a lányért és sietve távoznak a teremből. Érdekes módon az ajtó rendesen nyílik nekik.

Szerintem mi megtettük a magunkét. Ezután elindult egy újabb játék-hullám: egyszer az egyik, aztán a másik közönség játszott, felváltva, néha bevonva egymást is a játékba. Volt ott keserves sírás-rívás, túljátszás, ripacskodás, tragédia, komédia, szatírjáték, egyszóval minden, ami a népnek kell. És végül is jól éreztük magunkat azon az estén.

Amikor pedig meguntuk mindezt, kimentünk együtt a színház elé, sokatmondó vigyorral arcunkon. A következő előadás közönsége értetlenül nézett minket, de kicsit sem érdekelt. Állótömeg volt most is a Madách színház előterében.

Otthon majd a jegyre írok valami címet, a vonal fölé. Az előadás címét, jó frappánsat. Talán az első benyomás és az, hogy hova jutottunk belőle.

 

 

 

Bejegyzések

Bújócska

Már sok-sok
álomból ismersz:

láthattál bohónak,

csacskának, naivnak,

durcásnak, nyűgösnek

kedvesnek, szépnek,
tündérnek, lepkének,

kígyónak, virágnak,

kavicsnak, tengernek,

szélnek, váltam

füstté, buborékká,

rejtőztem fészekbe,

falombba, ágbogak

csúcsáról tépetten

kotoródtam szélfútta

rozsdaszín alomba,

voltam már törpeorr,

üveggolyó, viharban

csíkosan dagadó

vitorla, görbültem

kifliként vaj alatt,

cuppantam ébresztő

csókként homlokodra.

 

Bár párnádról

hajnali ködként

illanok reggel –

mégsem tűnök

el végleg,

néhány gondolat-

foszlány s csöpp

égi nedű elegyéből

újrateremthetsz,

s ha nem, hát én

álmodlak téged.

Bejegyzések

Hétfő, Dávid király

A bűnöket korábban követjük el,

mint hogy megbánhatnánk. Ez a Törvény:
a múlt előbbrevaló, mint a jelen –

a jövőre hogy is emlékezhetnénk?
Elrendeltetett, ami megtörtént. Könny

el nem mossa, se győzelem, se megbánás.

 

De vannak szerelmek, amiket még

nem szerettek el. Hegyek, amik most
indulnak meg, olyan tétován, ahogy a nők

hasában a remény moccan meg. Erőt gyűjt

a szél, hogy mindenkiről megfeledkezzen.

Neki egyetlen napja van, évmilliók óta

egyetlenegy, ezért nem emlékszik senkire sem.

 

Halott apák, halott anyák.

De megmásíthatatlan a múlt,

ezért nem kel többé életre.

 

Minden megtörténhetett.

 

Vajon megtörténhet-e?

 

 

 

Bejegyzések

Lewis Carroll: A vén William

(Father William)

 

A fiú szólt: „Vén vagy, atyám, William,

         az idő hajad őszre befesti,

de azért te töretlenül állsz fejeden:

         helyes ebben a korban ilyesmi?”

 

„Régente” – felelt az öreg William –

         „féltem, hogy kárt tesz az agyban,

de mióta tudom, hogy nincs ilyenem,

         szoktam fejen állani nagyban.”

 

„Vén vagy” – fia szólt –, „koros, éltes, idős,

         s újabban ritka kövér is,

de az ablakon át szaltózva vetődsz:

         ennek mi az indoka mégis?”

 

„Régente” – felelt a deres haju agg –,

         „hogy megruganyítsam a porcom,

krémmel kenegettem a tagjaimat;

         kérsz egy fiolát? Adok olcsón.”

 

„Vén vagy” – fia szólt –, „nem ehetsz egyebet,

         csak olyat, minek állaga pempő;

a libát csőröstül azért benyeled:

         e bravúr oka hol keresendő?

 

„Régente” – felelte az agg – „ha sokat

         piszkált valamely jogi ügylet,

tárgyaltuk anyáddal a kázusokat:

         állkapcsom erős, tudod, így lett.”

 

„Vén vagy” – fia szólt –, „fene gondolná,

         hogy most is jó a szemed még;

de te orron tartod az angolnát –

         mondd, honnan e ritka tehetség?”

 

S szólt atyja: „Nem adtam imént teneked

         alapos háromszori választ?

Mit akarsz, te gyerek, még nincs eleged?

         Takarodj, vagy farbarugást kapsz.”

 

 Havasi Attila fordítása

Bejegyzések

Szórakoztatás vs. Provokáció II.

Az első Nedv-Edzés megrendezése után az a kérdés merült fel bennem a rendezvény kapcsán, hogy lehet-e még az undorral és a szexualitással az öncélúság határait átlépő, provokatív hatást elérni. A január 23-i Nedv-Edzés II. megadta a választ a kérdésemre: igen, lehet, habár némi módosítással.

A szerzők oldaláról, Csepregi Jánossal kiegészülve, ugyanaz a csapat lépett pályára, és az átlagos felolvasóestekhez képest ismét hatalmas közönség gyűlt össze, hogy az írásokat meghallgatva szavazzon, majd megtudja, kinek ítélik oda a leggusztustalanabb írásnak járó díjat. A hallgatóság valószínűleg arra készült, hogy ismét gusztustalan, perverz, humoros és a szexualitás révén provokatív (vagy provokatívnak szánt) szövegekkel találkozhat, azonban akik ezért jöttek, nagyot tévedtek. Engem is csalódás ért; mégpedig igencsak pozitív csalódás. Kiderült ugyanis, hogy a Nedv-Edzés második részének szövegei – rejtély, hogy mennyire tudatosan – teljesen maguk mögött hagyták az első felvonás – számomra inkább negatív – jellemvonásait. Humorosak voltak, illetve provokatívak; néhol mindkettő együtt, de a provokatív írások valóban hatottak. Az első rendezvényre rácáfolva, az egyes szövegek bebizonyították, hogy igenis lehet provokatív irodalmat írni a Nedv-Edzés eszközeivel is.

Bár nem úgy tűnt, hogy a felolvasók sorrendje szigorúan meghatározott volna, részben a véletlen folytán, kiválóan váltották egymást a különböző témájú és stílusú írások. Soltész Béla kezdte az estet egy olyan szöveggel, amely az abortusz naturalista bemutatásán keresztül jelenítette meg egy apa, valamint annak meg nem született lánya közti párbeszédet. Soltész Béla zseniálisan oldotta meg, hogy a szöveg – érzékeny és vitatott témájának ellenére – végül nem vált didaktikussá, nem foglalt állást, egyszerűen csak bemutatott egy tragikus helyzetet, a hallgatóságra hagyva bármiféle következtetés esetleges levonását. A tragikum után két olyan szöveg következett, amelyek a felnőtté, éretté válást mutatták be, más-más eszközökkel. Amíg Mucha Attila gyermeki hőse egy állat levágása és feldolgozása során találkozik a felnőttek világával, addig Németh Dorka szövege egy házibuli eseményein keresztül, lehengerlően humorosan ábrázolta egy fiatal lány megismerkedését a szexualitással. A lány tökéletes képet kap arról, hogyan kellene működnie a szexualitásnak kortársai elgondolásai alapján. Mindezek töményen pedig olyan abszurd képet alkotnak, mely után a lány egyetlen adekvát reakciója ez: „Aput akarom!”

A következő szöveggel Novák Zsüliet megőrizte az első Nedv-Edzés – ha lehet ilyet mondani – „hagyományát”, abban az értelemben, hogy írása tényleg gusztustalan volt, mindazonáltal mindenfajta öncélúság nélkül volt az. A szerelmet mint olyat ábrázolta a birtoklás vágyán keresztül az undor eszközeivel. A novella egy hétköznapi, és általában „normális” keretek között tartott érzést naturalizált, és helyezett szélsőséges, radikális kontextusba. Kalapos Éva Veronika ezzel szemben inkább a saját hagyományát őrizte meg, és most sem egy gusztustalan szöveggel állt a közönség elé. Felforgató és provokatív szövege azt mutatta be, hogy egy kislány a nyomorban, apja zaklatásán keresztül, hogyan találkozhat úgy a szexualitás élményével, hogy az egyszerre legyen tragikus, és – életkörülményeiből adódóan – teljesen jelentéktelen számára: amikor a szexualitás nem elvont, különleges jelentésekkel felruházott fogalom többé, hanem csupán állati ösztönök puszta kielégítése – minden körülmények között. Csepregi János újoncként és utolsóként olvasott fel a Rohamban. A felolvasás műfaji jellegzetességeiből adódóan a közönség speciális helyzetben volt, mivel láthatta, hogy Csepregi egy sajátos performance keretében a felolvasóest során fejezte be a novelláját. Azonban, ha bárkinek kétségei voltak, hogy Csepregi képes-e kitűnő szöveget írni ilyen körülmények között, az a felolvasás végére megbizonyosodhatott róla, hogy nagyon is képes. Kalapos Éva Veronika írásához hasonlóan Csepreginél is egy tragikus történet keretei között jelenik meg a szexualitással történő első találkozás. Egy fiatal fiú tragikus története ez, aki ráébred, hogy mennyire hamis az a kép, amelyet a fiatal iskolás fiúk alkotnak a szexualitásról. A szöveg tragikumát sajátos humora teszi igazán hatásossá, amely baljóslatúan szövi át az egész szöveget.

A második Nedv-Edzés bebizonyította tehát, hogy ha a szövegek kilépnek a puszta gusztustalanság és a durva szexualitás némileg öncélú keretei közül, akkor mennyire produktív és valóban megrázó vagy humoros tud lenni egy ilyen rendezvény. A Nedv-Edzés közönségdíját Novák Zsüliet nyerte; jegyezzük meg, teljesen méltán, hiszen az ő szövege lett a leggusztustalanabb, továbbörökítve ezzel az első Nedv-Edzés hangulatát.

Hogy a felolvasók az első est után szándékosan váltottak-e hangnemet, az nem tudom, de az bizonyos, hogy a Nedv-Edzés gyorsan éretté vált, és olyan kifejezési módot talált magának, amely még sok-sok folytatást érdemel.

 

 

Bejegyzések

Császár

– Tudja, én már nagyon sokszor szültem. Gyötrelmes dolog. Nem csak azért, mert fájdalmas, hanem azért is, mert ha van kedvem, ha nincs, nevelni kell. És van, hogy épp az új jövevénnyel lennék elfoglalva, vagy ne adj’ isten, szülnék még egyet kedvem szerint, de olyankor mi van a régiekkel? Nem lehet csak úgy egyszerűen eldobni őket, ha már nem kívánom tovább gondozni.

A felnőttekkel még nehezebb! Úgy csinálnak, mint akik kiröpülnek a fészekből világot látni, megismerkedni másokkal, de nem! Visszajönnek és újabb nevelgetésre szorulnak, útbaigazításra, satöbbi. Tudja, én már nagyon régóta csak szülök. Volt olyan év, hogy többet is! Sőt olyan hónap is, hét is, de még olyan nap is volt, amikor nem csak egyet, de legalább hármat-négyet sikerült kierőszakolni magamból! Á, az se volt igazán jó. Utána nem tudtam hova kapni a fejem. Ide nézek, hát látom, az egyik maga alá csinál. Oda nézek, hát látom, a másik meg véletlenül mindjárt öngyilkos lesz. Nem könnyű ez az élet. De mit lehet tenni?

– Uram, én csak annyit kérdeztem, hogy tehát akkor császármetszést szeretne?

– Igen. Tudja, az eddigiek csak úgy kipattantak belőlem. Érti, úgy egyszerűen, mintha csak egy ágyúgolyót lőttek volna ki. De úgy érzem, hogy ez a mostani nem akar ilyen könnyen távozni belőlem. Segítségre lenne szükségem.

– Biztos ebben? Tisztában van azzal a kockázattal, hogy belehal?

– Igen, tisztában vagyok. De tudja, arra gondoltam, hogy én már annyiszor szültem jelentéktelen kis semmiségeket, amik olyan könnyen csurogtak ki az ujjaimból, mint a vécén a kisdolog, ha túl sok sört ittam meg egyszerre. És hát közben meg arra gondoltam, hogyha ezeknél a semmiségeknél ilyen könnyen ment, akkor hát ami ilyen nehezen próbál utat találni kifelé, az csak jó lehet. Tudja, Einsteinnek sem lehetett könnyű azzal a relativitás-elmélettel. És biztosra veszem, hogy Dosztojevszkij sem egy pillanat alatt írta meg A bűn és bűnhődést. És tudja, én most már arra gondoltam, hogy eleget éltem én így. Mert hát szerintem most végre egy nagy gondolat termékenyítette meg az agyvelőmet. Ha pedig választanom kell, hogy ki pusztuljon el, hát legyek én. Vágja csak fel a koponyámat!