Bejegyzések kategória bejegyzései

Mint a cigányhegedű

Mint a cigányhegedű, sir az orkán.
Kékszemü lány gonoszul mosolyog rám.
Szép szeme jég, ha égszinü kék is,
oly sok a vágyam, s oly kicsi mégis!

 

Jaj, idegen vagy, távoli!
Téged üdvözöl – engem elhagy az élet.
Szép nap alatt jársz, én komor éjben,
mélyhavu éjszaka förgetegében.

 

Jó nekem így! Hegedűm jeges orkán.
Hűs mosolyod zuhogó havat ont rám.

 

fordította: Rab Zsuzsa

Fészbuk

 

 

Rohadtul meg lehet bízni a MÁV pontosságában. Hogy mi bújik a három betű mögé, azt nem tudom. Sejtem. Az asszociációs mezőmben kavarog a hányás, a mocsok, a bűz és a fokozhatatlan idegesség.

11-re kellett volna Pestre érkeznem. Mindenfajta előszámításokat végeztem, hogy mikor szállok le a Nyugatiban, hány perc a négyeshatoson az XY tér, meg minden eshetőség. Talán a végére el is hittem, hogy kivételesen nem fogok elkésni a világ legunalmasabb –általam tartott- előadásáról.

Azt nem feltételeztem, hogy az istenverte vonat eleve harminc perc késéssel indul, persze csak előreláthatólag. Aztán az időben dezorientált szerelvény még egy óra is múlva is ott jegesedik a vidéki állomáson, amit nem mondok meg, hogy a szegedi.

Az ember olyan, mint a GPS. Minden eltévedés után jön az újratervezés, mígnem sikerül megint rossz utcába behajtani. S akkor kezdődik minden elölről. Tévelygés-újratervezés, néhány gép-nyafogás, figyelmeztetés nélküli perc, év, tévelygés-újratervezés. Megírtam életem történetét. Inkább az egész emberiségét.

A kudarctól idegesen számolgatni kezdtem. Olyan hülye vagyok az algebrához, hogy a karórámon is betűvel van kiírva, hogy hét óra negyven perc. Arra azért rájöttem, időben ma sem érek oda. Majd szétrobbantam, a szokásos első agymenés: leüvöltöm a piás kaller fejét, mindenféle perrel fenyegetem, ő meg… továbbsétál. Végül is szarom le az egészet. Majd olvasok. Nem kell háború. Béke úgy sincs.

Nincs szerencsém. (Főleg azért, mert nem is tudom felfogni a szó jelentését.) Most meg azért, mert bekéredzkedett (szó nélkül) három emósnak (aki idiótán néz ki és a segge kilátszik?) tűnő fiú a kupémba. Az mp4-en szólt a zaj, a szmártfónok minden eddiginél nagyobb tácsszkrínjén cikázott a hüvelykujj. Éreztem, hogy nem lesz ez így jó. Hugyozási ingert színlelve a mosdónak hívott gombakereskedés felé indultam, hátha lesz másik üres fülke.

Meg sem lepett, hogy a felhozatal arrébb is hasonló: két horkoló részeg vasútőr; világvége van feeling egyetemisták, fülükben sátánista-náci zene csörömpölő szilánkjaival; moralizáló, régenmindenkurvajóvolt öregasszonyok. Inkább maradok.

Talán még valamit hallok. Az üveges tekintetek terminológiájából kiderült, hogy épp posztoltak a srácok. Nem lájkoltam, de kommentelném, ha az add friend-re klikkelnének.

Azért jó, mert olyan életszerű.

Azért rossz, mert olyan életszerű.

Vannak barátaid, akikkel beszélgetsz. Képeket küldtök az albumaitokba. Egy hüvelykujjal nevetsz a trágár viccén. Ha pokeolod a csajt, akkor nem csak virtuálisan böknél. Posztolod, amit régen elmondtál. Minden van. Élet. Nem kell más.

Ezek leültek oda egymás mellé és negyvenöt percig meg sem szólaltak. Nyomkodtak. Néha egy-egy bárgyú mosoly az arcokon.

Szisszenés: érdekes a komment. Fejvakarás: nem értem, mert angol. Fejrázás: in a relationship. Bólintás: confirm friendship.

Ha rám néztek volna, akkor észreveszik a szánalommal vegyes félelmet az arcomon. Szinte szomjaztam, hogy szóljanak hozzám. Beszélgetni akarok. Velük. Itt, most. Kérdezni, választ kapni, problémát felvetni, viccet mesélni, nevetni. De kivel? Egyedül nem megy.

Már évtizede nem társalogtam senkivel. Anyám kérdése reggel, hatodikban még őszinte volt: teát kérsz vagy kakaót? Azóta a reflex-kérdések csípőválaszai protézisként beépültek az életembe. Felszínesség.

– Milyen az idő?
– Szuperül vagyok. Te?
– Nem, itt nem esik.

Kétségbe estem. Meg kell osztanom mindenkivel, ami van. Feldobom a twitterre, hogy mindenki lássa. Oda túl hosszú. Akkor maradt a blog.

Csak szavak

Egy önéletrajzi ihletettségű könyv alapvetően kétféleképpen lehet jó. Az egyik változat az, amikor olyan izgalmas a mese, hogy még épp elhisszük a szerzőjének, hogy ez így, bizony, megtörtént. Jó példa erre a legendás Motörhead-frontember, Lemmy Kilmister némi külső segítséggel rekonstruált emlékirata, a már a címében is magával ragadó Fehércsíkláz. A második változat pedig az, amikor egy akár egész unalmas életrajzi anyagot úgy dolgoz fel, hogy az épp a stiláris megformáltsága miatt válik izgalmassá – ez volna, ugye, az irodalmi faktor. Persze ez azért nem teljesen így van, csak az emberi ész szereti szeletekre osztani a nagy egészet; mert hányszor ujjongott ki belőlem a lelkem a Fehércsíklázt olvasván, hogy így élni, mit élni, ÉLNI: MŰVÉSZET, vagy hányszor suttogta az Eltűnt idő rezignált soraihoz bújva, hogy igen is: szép az élet! De tovább megyek, az is csodálatos lehet, amikor egy szerencsétlen flótás bájos bénázásokkal, barátságos kokikat érdemlő túlzásokkal meséli el a történetét, vagy amikor valaki ujjongva mesél olyan dolgokról, amikről mi sehogy sem értjük, hogy miért fontosak, de csodálkozó tekintetünk érdeklődve fordítjuk ezek a rejtélyek felé. Az viszont menthetetlen, amikor valakinek nincs története és azt el sem tudja mesélni, csak az állásokra pályázva megírt CV-k szögletességével listázza a száraz tényeket.

 

„Gyönyörű hölgyek vártak a sorukra, miközben olyan lovagok váltották egymást, mint Ondine, Donald Lyons, Raushenberg, Daly, Billy Name, Lichtenstein, Gerald Malanga és John Chamberlain. A legutóbbi időkben olyan méltóságok foglaltak helyet a kerekasztal körül, mint Bob Dylan, Bob Neuwirth, Nico, Tim Buckley, Janis Joplin, Viva és a Velvet Underground.” (149.) – Talán ez az önkényesen kiemelt mondat az, ami felől elindulva legjobban elmesélhető, hogy miért nem jó könyv Patti Smith Kölykökje. Az eredetileg 2010-ben megjelent regény felütése a poéta-énekeső testi-lelki társának, a szintén művésszé lett Robert Mapplethorpe-nak az 1989-es halálhírével indul. A szerző ekkor érezte úgy, hogy rá maradt az a feladat, hogy a történetüket elmesélje. A Kölykök kettejük fiatalkorát, szárnypróbálgatásaikat és művészi indulásukat idézi fel.

 

 

Van tehát két izgalmasan egymásba fonódó sors, a pezsgő hatvanas és kora-hetvenes évek New Yorkjának művészvilága, a Chelsea Hotel bohém kavalkádjától a belsőbb körök szalonjaiig – a regény ehhez képest azonban fájdalmasan unalmas és semmilyen lett. Nem tudom, mennyire a magyar fordító bűne, de a nyelvezete nagyjából a középkategóriás lányregények regiszterén mozog, a feleslegesen puffogtatott, lufiszerű jelzőkkel, nyegle mondatokkal, elhasznált frázisokkal. A felvillantott, „elveszettek voltunk, mint Pán Péter” szintű irodalmi és egyéb művészeti/művészettörténeti párhuzamok funkciótlan, odaaggatott tetszelgések – oktondi bizonyítékai a szerző bizonyára nagy olvasottságának. Ezek rendre megállnak az „olyan, mint”-nél, és a szerző nem képes, vagy csak nem akarja játékba hozni őket, azazhogy bármi jelentéstöbbletet nyerni belőlük.

 

A regény felétől tucatjával jönnek az ismertebbnél ismertebb legendás alakok, de rólunk se tudunk meg semmi újat: Joplin beceneve például Pearl volt, nahát! Ezeket a részeket olvasva az volt a benyomásom, mintha egy feleslegesen elnyújtott szócikket olvasnék, valami, a történésektől jó távolról megírt rock-lexikonban. Egy helyütt írja is Smith, hogy fel se fogta, hogy mi történt ekkor körülötte, annyira el volt foglalva a saját dolgaival; hogy a kiskora óta meglévő költői ambícióit a dalszerzés irányába fordítsa.

 

Az a probléma, hogy hiába a mankóként használt képek és versek a szövegben és függelékként a regény végén, a szerző nem képes megragadni a művésszé válás csodáját se a maga, se Mapplethorpe példája kapcsán, csak két konok fiatalt látunk, akik makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy belőlük bizony művész lesz. Mindezzel a Kölykök tökéletes antipéldája lesz, nem csak az önéletrajzi, memoár irodalomnak, hanem magának az írásnak is. Nem látja se a történetet a tényektől, se az egyes alakokban vagy helyzetekben rejlő mítoszt, és úgy a dolgok lényegét se. És még rossznak se elég rossz.

 

Patti Smith, Kölykök, Magvető, Budapest, 2012, ford.: Illés Róbert.

Vörös Rébék

“Vörös Rébék általment a
   Keskeny pallón s elrepült -“[*]
Tollászkodni, már mint varju,
   Egy jegenyefára űlt.
      Akinek azt mondja: kár!
      Nagy baj éri és nagy kár:
         Hess, madár!

Ő volt az, ki addig főzte
   Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
   Cifra lányát, a Terát.
      De most bezzeg bánja már,
      Váltig hajtja: kár volt, kár!
         Hess, madár!

Pörge Dani most őbenne
   Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja, kibuktatja
   Orrával a küszöbön.
      Pedig titkon oda jár,
      Szép asszonynak mondja: kár!
         Hess, madár!

Cifra asszony színes szóra
   Tetteti, hogy mit se hajt:
“Kend meg köztünk ne csináljon
   Háborodást, házi bajt,
      Nem vagyok én csapodár.”
      Rebi néni mondja: kár!
         Hess, madár!

Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
   Piros kendőt s egyebet:
“Nesze, lyányom? e mézes bor
   Erősítse a szived:
      Szépnek úgy nem tenni kár!”
      – “Hadd jöjjön hát a kasznár.”
         Hess, madár!

Háborúság, házi patvar
   Attól kezdve van elég;
De nem hallik a szomszédba:
   Pörge Dani tűri még.
      A bölcső is ott van már:
      Künn egy varju mondja: kár!
         Hess, madár!

“Asszony, ördög! vidd apádnak
   Haza ezt a gyermeket –
Ne! a varjut (hol a puskám?)
   Útra meglövöm neked.”
      Varju azt se mondja: kár!
      El sem is rebbenti már:
         “Hess, madár!

Híre terjed a helységben:.
   “Tudjátok, mi az eset?
Pörge Dani egy varjút lőtt
   S Rebi néni leesett!”
      Rebi lelke nem vón’ kár:
      De, mint varju, visszajár
         Hess, madár!

Gyilkost a törvény nyomozza;
   Szegény Dani mit tegyen?
Útnak indul, bujdosásnak,
   Keskeny pallón átmegyen.
      Szembe jött rá a kasznár.
      Varju elkiáltja: kár!
         Hess, madár!

Keskeny a palló kettőnek:
   Nem térhet ki a Dani;
Egy billentés: lent a vízben
   Nagyot csobban valami.
      Sok eső volt: mély az ár.
      Varju látja, mondja: kár!
         Hess, madár!

Bujdosónak kín az élte;
   Reszket, ha levél zörög:
Felvont sárkányt vesz kezébe,
   Hajtja éh: “megállj, görög!”
      Varjú mind’ kiséri: “kár!…
      Fennakadsz te, szép betyár!”
         “Hess, madár!”

“Most ebédre, hollók, varjak
   Seregestül, aki van!
De szemét ne bántsa senki:
   Azzal elbánok magam.”
      Fekete volt; mint bogár:
      Asszony ott sír: “mégis kár!
         Hess, madár!”

Vörös Rébék általment a
   Keskeny pallón: most repűl;
Egy varjúból a másikba
   Száll a lelke, vég ne’kül
      S kinek ő azt mondja: kár!
      Nagy baj éri és nagy kár.
         Hess, madár!

(1877 szept. 26)

Hagofia (5. fejezet)

Ötödik fejezet

Gulliver megismerkedik Hagofia történelmével, a kerületek rendszerével és rájön, mi lesz útjának végállomása

A traumát legyőzte bennem a kíváncsiság, és ébredés után bejelentettem igényemet a tanulás folytatására. A robot egy másik ablakhoz vitt. „Ezek a diákok az utolsó tananyagot sajátítják el, mielőtt a megfigyelői státuszba helyeznénk őket, amiben lényegében maga is van. Népünk történelmét tanulják: ez az egyetlen, amit kívülről kell tudniuk, hogy ne ismétlődhessen meg a katasztrófa.”  Kértem egy vezeték nélküli fülhallgatót, amivel hallhattam őket, majd erősen figyelni kezdtem az üvegen át: csupa gyönyörű fiatalt láttam. Erősek, élettől duzzadóak, olyan emberek, akik otthon a kiretusált magazincímlapokon tündökölnek. Csodálatos, de egyben félelmetes látvány volt.

Különböző módon tanultak, ki-ki igényének megfelelően. Mint megtudtam, ezzel mérik fel, ki merre folytatja majd az életét. Három nagy kerületben élnek ugyanis az ország lakói.  Mivel semmi dolguk nincs a robotok mellett, így érdeklődési körük szerint tagolódtak szét. Más kerületbelivel nagyon ritkán tartják a kapcsolatot az iskola elvégzése után, szinte mindig egymás társaságában vannak. A történelmet tanulhatják mesék, mondák, dalok, képek útján: ők később a művészek kerületébe költöznek. Elsajátíthatják virtuálisan: hasonlóan a mi második világháborús lövöldözős játékainkhoz, egy karaktert irányítva gépen át élhetik újra az eseményeket. Belőlük lesznek azok, akik semmit nem akarnak kezdeni az életükkel: szórakoznak, buliznak, féktelenek, vagy a gépük előtt ülve játszanak. Végül a harmadik lehetőség, hogy a mi történelemóráinkhoz hasonlóan tanulnak tovább. Ők lesznek a fejlesztők, akik az iskolából újabb iskolába kerülnek, ahol természettudományos tárgyakat hallgatnak tovább. „Valami furcsa késztetés hajtja őket, azt mondják, nem akarnak tétlenül ülni.” Magyarázta kísérőm. „De tény, hogy ők lendítik tovább az ország fejlődését: ha valamit kitalálnak, például egy jobb és hatékonyabb képernyőt, automatikusan lecseréljük őket a lakóhelyeken. Mindig mindenki a legjobbat kapja.”

Úgy ítéltem meg, hogy a legjobb ismereteket ezeken a történelemórákon kaphatom meg, így a tanuló csoportot kezdtem el megfigyelni. Három hétig tanulmányoztam óráikat, jegyzeteltem a történelmüket. A tananyag végén elborzadva láttam, micsoda áldozatot hoztak a jólétükért cserébe!

Népük gyorsabban fejlődik bár a miénknél, nagy szakaszai sokáig hasonlók. Megvoltak a maguk antik filozófusai, majd királyai, nemesei, lázadásai, járványai. Hajósaik felfedező utakra jártak, és így ismerkedtek meg a ténnyel, hogy nincsenek egyedül a bolygón. Első útjuk az ókori hellének földjére vezetett. A korabeli nép csodálta hatalmukat, mellyel a tüzet kezelték, a puskákat, melyek látszatra villámokat szórtak. A maroknyi felderítőt megőrizték mondáik, és később istenekké váltak az emlékezetben. Otthon aztán megvitatták e fejlett utazók a királlyal, hogyan legyen tovább. Az uralkodó nagyon bölcsen úgy vélte, több ilyen ország is lehet, és a bolygatásuk helyett inkább megismerni kéne őket, és egyelőre figyelni. Világos volt a technikai fölény, de volt elég helye terjeszkedni saját népének, valamint nem akart embereket veszíteni egy – akkor még – kétes kimenetelű háborúban. Így vált szokássá, hogy szemmel tartsanak minket, valamint így lett a föld különböző népeinek istensége, vagy istenségei. Egyetlen egyszer próbáltak meg komolyan nyitni felénk, terjeszteni a békét, felkészíteni minket arra, hogy hozzájuk értelmi és érzelmi szinten felnőve együtt munkálkodjunk. De a küldetés kudarcba fulladt, mert a diplomatát keresztre feszítették. Hagofiában úgy emlékeznek az esetre, mint az a kis híján végzetes hiba, mellyel majdnem lelepleződtek, s amely végül elfogadható utóélettel társult, amíg diplomatájuk szavait félre nem kezdték magyarázni.

Amit a legrészletesebben tanítanak, az a kétszáz évvel ezelőtti kor. Ekkor körülbelül olyan társadalom voltak, mint mi mostanság. Hierarchikusan felépülő politikusrendszer irányított, élén hasonló személlyel, mint nálunk a miniszterelnök. Voltak rendes iskolák, kórházak, rendőrök vigyáztak az utcán, szinte tökéletes mása a mi világunknak. Ugyanúgy virágzott a korrupció és a feketepiac, a vezetők pedig a mi országaink leigázását tervezték íróasztalaik mögött. Ekkor hozták létre az első Adatbázist. Ahogy az Internet is, ugyanúgy az Adatbázis is katonai célokra jött létre, hogy megfigyelhessék a környező fejletlen országokat. Azonban az emberek hamarosan felfedezték, hogyan használhatnák szórakozási lehetőségként. A forgatókönyv nagyon hasonló a mi esetünkhöz: illegális paradicsommá vált az Adatbázis. Ingyen elérhető könyvek, filmek, adatok, programok, játékok árasztották el, és a kormány hamarosan a terjeszkedés helyett ennek megoldására összpontosított. Törtvényeket hoztak, mellyel korlátozni próbálták az Adatbázist. Azonban ekkor már felnövőben volt egy új generáció, aki hallani sem akart az öreg politikusok korlátairól, törvényeiről, vagy értelmetlen háborúról. Pártot alapítottak, és hangoztatni kezdték, hogy bizonyos dolgok legyenek ingyen, ezután legálisan, az emberek pedig szerte a világon hadd éljenek békében. Egyre több követőjük akadt, de a kormány rossz szemmel nézte a reformer ellenzéket. Eleinte lecsukatta az ellenpárt vezetőit, majd egyesek gyanús körülmények között halálos balesetet szenvedtek. Ekkor a párt kivonult az országházból és átalakult illegális, szó szerint földalatti mozgalommá. Így jött az ötlet, hogy a földalatti terjeszkedés békésebb lenne, mint a szomszédok leigázása. Fiatal informatikusok sereglettek össze, és tervezni kezdték egy új világ alapjait. Megépítették az első robotot, majd lassan anyagi támogatókra leltek a kisebb informatikai és ipari cégek vezetőinek személyében, akik örömmel szövetkeztek a hatalmas vállalatok bekebelező tevékenysége ellen. Ennek köszönhetően belefoghattak a robotok sorozatgyártásába.

A mozgalom vége véres polgárháború lett. A felkelők puccsot hajtottak végre, robotjaikkal elfogatták a politikusokat és a befolyásos cégek vezetőit. Egy külön várost hoztak nekik létre, és oda zárták be őket. Hamarosan azonban újabb harcok törtek ki, és a forradalmárok eltökélték, végleg rendet tesznek. Úgy ítélték meg, a probléma gyökere az elavult gondolkodásban rejlik. Így a statisztikai adatok és egyéb mérések eredményeinek összevetése után összegyűjtöttek minden ötven évnél idősebb embert, és az új városba zárták őket. Akkorává duzzadt a lakossága, hogy országgá növelték. Így vált ketté a fiatalok országa, Hagofia és az öregek országa, Elkör.

A világ ezután dinamikusabban kezdett fejlődni. A forradalmárok a helyzet stabilizálása után lemondtak a hatalomról, és mindent a robotok kezébe adtak, mondván, a gép nem hibázik, az ember viszont képes rá. Megalapították a három kerületet, fejlesztették a technikát, az orvostudományt, építkeztek a föld alá. Hosszú folyamat volt, mire ez az új rendszer kialakult, és működni kezdett, de mára már megingathatatlan.

Elkör lakóiról senki nem tud semmit. Egy fallal elválasztott részen élnek a felszínen, melyet különböző ágyúk, mozgásérzékelők, aknák és robotok őriznek. A negyedik törvény értelmében minden negyven feletti embernek párt kell találnia negyvenegy éves koráig. Ha ez nem megy, párkereső programok segítenek az Adatbázisban, mivel mindenkiről nyilvántartás készül. Így hamar találnak egymáshoz illő embereket. A párok egy semleges zónának hívott részbe kerülnek. Itt negyvenöt éves korukig gyermeket kell nemzeniük, majd amíg a gyermek három éves nem lesz, még egyet. Két gyermek minden pár után. Az ikerszülés elkerülését beavatkozással szabályozzák: minél különbözőbb a génállomány, annál erősebbek lesznek az utódok a jövőben. Ketten beépülnek a társadalomba, ketten nem térnek vissza: tökéletes születésszabályozás. A gyermekeket három éves korukban a szülők maguktól átadják a robotoknak, és Elkörbe költöznek, hogy időskori elméleteikkel, zavaros spekulációikkal, elavult gondolkodásukkal ne hátráltathassák a társadalmat.

És ekkor rájöttem, hová tart sorsom: én, mint elavult elméjű, az újat magamévá tenni képtelen, egygyermekes felnőtt csak árthatok Hagofiának. Elmesélném nekik, milyen érzés szülőnek lenni, dolgozni a pénzért, melyről azt sem tudják, mi az. Viszont nem hagyhatom el a szigetet, mert akkor otthon elmesélném, hol van, és akkor kitörne valami háború. Megölni sem fognak, amíg van más megoldás, mert az emberéletet – a maguk biztonságát leszámítva – mindennél jobban tisztelik.

 Be fognak zárni az öregek országába, amint mindent megtanultam a fiatalok életéről. Hogy nem zártak be oda egyből, az csak a robotok hideg logikájának köszönhető, mely kényelmemet hivatott szolgálni: ne legyen tudásbeli hátrányom azokkal szemben, akik a falon túl élnek. Még nem tudtam eldönteni, várom-e az átköltözést, vagy sem. Hogy tudjam, sajnáltatnom kell-e magam, vagy örvendeni a szerencsémnek, meg kellett ismernem a három kerület lakóit. Problémámat tehát egyelőre nem tudtam megoldani, így félretettem, és vártam, hogy bepillanthassak végre a helyi emberek életébe.

Felismerés

XV. kerületi panellakás negyedik emeletén egy négytagú család ebédel, hangosan csattognak az evőeszközök. A konyha kifejezetten szűk, alig férnek oda a viaszos vászonnal letakart asztalhoz. A környéket ellepték a hajléktalanok, a legközelebbi boltban nemcsak száraz a zsömle, de drága is… Félbeszakad a beszélgetés, Juli totyog be a konyhaajtón.   
Óvatos kis léptekkel közelíti meg családtagjait, félúton segítenek neki és odaültetik az asztalhoz.
– Hát, felébredtünk? – kedvesen kérdezik, utána rögtön érkezik is még több hasonló kérdés.
Juli mindenre rácsodálkozik, számára minden új, még családja is, akik némán esznek tovább. Mintha senkit sem ismerne a körülötte ülők közül, felemeli a kezét, szája tátva marad. Beszélni próbál, de nem tud, sírva fakad. Nyögdécsel és nyöszörög, enni adnak neki, de nem kér. Pár perc múlva újra megpróbálják rávenni, hogy egyen, de csak potyognak a könnyei, lenéz a székéről, és hosszasan a konyhakövet nézi.
– Gyere, most szépen visszamegyünk – kézen fogva kivezetik, és visszakerül az ágyba.
Pár napra rá Juli meghalt. Nyolcvannégy éves volt.