Életem első csókja nem velem történt meg.

Nem tudom miért, de ez jut eszembe, miközben a sápadt arcot bámulom. És ezen nevetnem kell. A szürke szemek nem nevetnek velem.

Pontosan emlékszem a napra. A nagy fűzfa alatt ültünk a tóparton, ahogy mindig, epres fagyit ettünk édes tölcsérben és próbáltuk valahogy elhajtani a körülöttünk keringő muslicarajt. Rengeteg szúnyog és muslica volt azon a nyáron, több, mint előtte vagy utána bármikor. És akkor elmesélte. Hogy a táborban megtörtént. Hogy Petinek hívják, grafikusnak készül és hosszú, selymes szőke haja van, mint egy lánynak. Az arca nem igazán helyes, meg aztán kicsit túl vékony és görnyedt is, de iszonyú édes humora van, és jól el lehet vele beszélgetni. Azon az éjszakán is végig beszélgettek, és aztán megcsókolta. Egyszerűen odahajolt, és megtette, éppen akkor, amikor a nap vöröslő széle felbukkant a Balaton felett. Kicsit talán túl giccses is volt már, de azért jó. A végén telefonszámot cseréltek, és most várja, hogy felhívja.

Tökéletesen fel tudom idézni, mit éreztem közben. Irigység? Nem ez a jó szó. Inkább düh. Harag. Olyan elnyomott, meddő, fojtogató harag. Nem Bettire haragudtam, hiszen ő nem tehetett semmiről. Eredetileg együtt mentünk volna a művészeti táborba, de aztán Anyu meghalt a tavasszal, és így nem mehettem. Egyik pillanatról a másikra történt. Az infarktus gyorsan öl, nem szenvedett sokat. Apu és én – nos, mi igen.

Érdekes módon már nem kelt bennem fájdalmat az emlék, igaz, mostanában amúgy sem érzek semmit. Éhséget sem. Dél van, és azon gondolkozom, vajon hány napja nem ettem. Talán szerda este óta. Még Apu is észrevette, hogy valami nincs rendben, pedig az nagy szó. Azt mondtam neki, csak valami gond van a gyomrommal. És ez így igaz. Van benne egy görcs, ami nem oldódik fel.

Azon a nyáron egyfolytában rajzoltam. Előkerestem a régi fotókat, és lerajzoltam mindenkit. Magamat kisbabaként, Aput katonaruhában, Mamáék esküvői képét, sosem látott, komor, kalapos-kendős dédszülőket. És persze Anyut, főleg őt. Egy egész sorozatot készítettem róla. Kislány, kamasz, fiatalasszony és büszke anya mind-mind fekete vonalak halmazává lett a kezem alatt. Ha összefogtam a rajzokat, olyan volt, mintha a kezemben tartanám az életét. Ez valamiért megnyugtatott. Aznap este megkerestem Betti fiúját az interneten, és őt is lerajzoltam. Tényleg nem volt helyes, de értelmes tekintete és gyönyörű, gyönyörű szőke haja volt. Elképzeltem, milyen lenne beletúrni, és kifésülni az ujjaimmal. Nekem kellett volna csókolóznom vele. Ennyi igazán járt volna. De nem. Bettinek jutott, ez is, mint minden más. Még egyszer megnéztem a képet, aztán apró darabokra téptem.

Akkor jöttem rá, hogy alapvetően mások élik az életemet. A barátaim, az unokatestvéreim, a szappanoperák és valóságshow-k hősei a tévében. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy ők megvalósították az álmaikat, én pedig nem. Ők valamennyien az én álmaimat valósították meg. És a legrosszabb az volt, hogy minden azt sugallta, mintha ez rendben lenne így.

Ősszel az összes rajzot bevittem az iskolába, és megmutattam a rajztanáromnak. Nagyon jónak találta őket, és azt mondta, érdemes lenne megpróbálnom a felvételit a Képzőművészetire. Még van három év, éppen időben kezdeném el a készülést. És én elkezdtem. Ebbe öltem minden energiám. Rajzoltam, festettem, magoltam a művészettörténetet, és közben a többi tárgyból is igyekeztem jó eredményeket elérni. Ritkán jártam bulizni és egyáltalán nem foglalkoztam a fiúkkal, mintha akkor, amikor összetéptem Peti arcképét, a szőke herceg meséjével is végleg leszámoltam volna. Azt akartam, hogy felvegyenek, semmi nem számított. Híres akartam lenni. Híres, elismert festőművész. Olyasvalaki, akinek saját élete van, olyannyira saját, hogy még a halál sem veheti el tőle, mert hátrahagy annyi halhatatlan művet, hogy örökre emlékezzenek rá. Én viszont nem sok mindenre emlékszem abból a három évből. Őrült alkotási lázban teltek el.

Elfordítom a szemem az arctól, és bekapcsolom a tévét. Persze, pontosan tudom, miről lesz szó a hírekben. Még mindig nem kapták el, pedig a rendőrség nagy erőkkel nyomoz. Eddig hét áldozat van, de úgy sejtik, lesz még. Minden jel arra mutat, hogy egy elmebeteg sorozatgyilkosról van szó. Persze még nem tudni, milyen szisztéma szerint öl: eddig egy izraelita vallású bolttulajdonos és a felesége halt meg, és egy roma család, mindannyian Komáromban. Az indítékok valószínűleg személyes jellegűek, de több, mint valószínű, hogy a tettest szélsőjobboldali eszmék is vezérelték. A rendőrség szűkszavú az ügyben, csak annyit mondtak, mindent megtesznek, hogy kézre kerítsék az elkövetőt.

Aztán eljöttek a felvételik. Máshová be sem adtam a jelentkezésem, csak a Képzőművészetire. Lehetetlennek tartottam, hogy ennyi munka után ne vegyenek fel. Mégis így történt. A saját rajzaim alapján behívtak, de a második fordulóban, az élő modell rajzolásakor valahogy leblokkoltam. Sosem szerettem élő modelleket rajzolni, jóformán mindig fotók alapján dolgoztam. Némán bámultam a középen álló hájas, középkorú férfit, és pecekig egyáltalán nem tudtam rajzolni. A lábam remegett a kezem pedig cserbenhagyott. Aztán valahogy mégis nekiálltam. Gyenge rajz lett. A felelés sem ment valami fényesen. És nem hívtak újra. Nem kellett, hogy megjöjjön az a bizonyos júliusi értesítő sms: tudtam, hogy nem vettek fel sehová. Érettségi után mindjárt elmentem a komáromi telefongyárba dolgozni. Ott kerültünk közel egymáshoz, Sanyi és én.

Sanyi az osztálytársam volt, de a négy év alatt nem nagyon vettünk tudomást egymásról. Egy kicsit olyan volt, mint én fiúban: órákon alig szólalt meg, és szünetekben is csak a néhány haverjával beszélgetett, másokkal szinte soha. Nem tudtunk egymásról semmit, de mikor az első reggel mellém ült a gyárba menő buszon, beszélgetni kezdtünk. Őt sem vették fel sehová, pedig nagyon reménykedett a közgázban, de aztán elcseszte a matek érettségit. Jövőre talán újra megpróbálja. Én nem akartam újra megpróbálni. Igazság szerint fogalmam sem volt, mit akarok. Örültem, hogy találtam munkát, és nem kellett otthon ülnöm a gondolataimmal. Miközben a futószalagon elém gördülő parányi műanyagalkatrészeket illesztettem össze, igyekeztem nem koncentrálni semmi másra. Dúdolgattam, semmiségekről beszélgettem a munkatársakkal, és közben tökéletesen üresnek éreztem magam.

Persze a legfélelmetesebbek a rajzok. A tettes, miután a vadászpuskájával végzett az áldozatokkal, levetkőztette majd végigfektette őket a padlón, lenyúzta az arcuról a bőrt, a helyére pedig odaillesztette az őket ábrázoló portrét.

Sanyiban és bennem a kudarcérzésen kívül semmi közös nem volt, ám ez éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy összekovácsolódjunk. Minden nap egymás mellett ültünk a buszon és mivel nem lakott messze tőlünk, esténként a legtöbbször hazakísért. Néhány hónappal később összebalhézott a családjával és elköltözött egy olcsó komáromi albérletbe. Egy este, mikor az üzemi busz valamiért késett, felajánlotta, hogy aludjak nála. Elfogadtam. Akkoriban Sanyi volt az egyetlen ember, akit valamennyire közel éreztem magamhoz: Bettivel és a többi barátnőmmel azóta nem beszéltem, hogy egyetemre mentek, Apuval pedig már évek óta csak a legelemibb párbeszédekre redukálódott a kapcsolatunk. Sanyi viszont meghallgatott, és én is meghallgattam őt. Nem voltam belé szerelmes, még csak nem is tetszett, pedig tulajdonképpen nem nézett ki rosszul, sőt: a haja ő is szőke volt, mint Betti Petijének, igaz, durvább szálú és nem olyan hosszú, viszont sokkal magasabb és izmosabb volt, már-már altétatermetű. Csak a szemei zavartak, azok a nagy, halványkék szemek. A vízi hullákra emlékeztettek, és megakadályoztak abban, hogy bármiféle fizikai vonzalmat érezzek iránta. Mégis hagytam, hogy aznap este leüljön mellém az ágyra és megcsókoljon. Arra gondoltam, úgysem ez az első. Azt is hagytam, hogy levegye a ruháim, végigfektessen az ágyon és belém hatoljon. Azzal bíztattam magam, hogy valaki már biztos a szüzességem is elvesztette helyettem.

Nem csak a tévében beszélnek egyfolytában a gyilkosságokról, az embereknek is ez lett a kedvenc témájuk. Ha kinyitom az ablakot, hallom, ahogy a szomszédasszonyok erről diskurálnak az utcán hangos jóistenkedések közepette, sőt, tegnap még Apu is megjegyezte, hogy jobb, ha mostanában nem mászkálok sötétedés után. Miközben beszélt, a széntől fekete ujjaimat bámultam. Kíváncsi vagyok, észrevette-e.

Néhány héttel később odaköltöztem Sanyihoz. Sokkal kényelmesebb volt onnan bejárni a gyárba, arról nem is beszélve, hogy így végre elszabadulhattam otthonról. A régi házban már nem csak Anyu emléke nyomasztott, hanem az íróasztalom is. Már hónapok óta nem rajzoltam semmit, a rajzszén, a rajzlapok és a festékek éppen úgy hevertek ott, ahogy a felvételi előtti este hagytam őket. Egyszerűen nem volt erőm sem eltenni, sem eldobni semmit. Használni még kevésbé.

Az albérlet nem volt éppen összkomfortos, sőt. A szomszédban egy cigány család lakott, mindig üvöltött náluk a tévé meg a gyerekek, és, bár én nem éreztem semmit, Sanyi a bűzre is panaszkodott, ami szerinte az ő lakásukból szivárgott át a miénkbe. A plafon tele volt repedésekkel és a vécé néha eldugult, de végeredményben azért el lehetett benne lakni. Sanyival hamarosan rákaptunk, hogy esténként kibontsunk néhány üveg bort, és leigyuk magunk a sárga földig. Néha az újdonsült haverjai is feljöttek a gyárból. Az egyikük időnként hozott egy kis füvet is. Az éjszakáink mámorban úsztak, a reggelek józanodással teltek, a munka óráit pedig félálomban csináltuk végig. Igyekeztünk minél kevesebb időt a valóságban tölteni. Másrészről viszont normális pár voltunk. Munka után együtt vásároltunk be, együtt ettünk és együtt zuhanyoztunk. Még Apunak és Keresztanyának is bemutattam. Szimpatikus volt nekik. Ilyen szempontból úgy érezhettem, végre sínen vagyok.

Tegnap este az egész Fókusz a gyilkosságról szólt. Megkérdeztek egy szakértőt is, szerinte művészileg értékesek-e a rajzok. Azt mondta, nem remekművek, de a technikájuk mindenképpen profizmusról árulkodik. Az sem kizárt, hogy valamelyik ismertebb kortárs festő munkái.

Másrészről viszont hamar kiderült, hogy Sanyi és én nagyon különbözőek vagyunk. Egy csomó apróságon vitatkoztunk: ő a Doktor House-t nézte kedd esténként, én a Vészhelyzetet, ő sósan ette a túrós tésztát, én édesen. ő vadászni járt, én pedig hevesen kiálltam az állatok jogaiért. A legnagyobb különbség mégis az volt, hogy én nem soha többé nem akartam az álmaimról beszélni, ő viszont folyton azokról beszélt. Pedig igazából nagyon nehezen körülhatárolható volt, mit is szeretne valójában. Azt hiszem, leginkább nagy ember akart lenni. Politikus. Vagy nem. Inkább diktátor. Király. Meg akarta váltani Magyarországot. A világot. Volt egy csomó terve meg elmélete is. Kiirtani a zsidókat, a cigányokat meg a régi komcsikat. Kilépni az Unióból. Visszafoglalni, ami a miénk volt. Beszüntetni a kapitalizmust: bezárni a gyárakat, a plázákat, a Tescót. Mindenki termelje meg, amit megeszik. Bio módszerekkel. Ne legyen gazdagság, se szegénység, se igazságtalanság, se semmi rossz. Minden magyar ajak zengjen magyar népdalokat, a gyerekek tanuljanak meg rovásírni és a többi. Ha nem ismertem volna, el sem hiszem, hogy létezik ilyen. Egy két lábon járó sztereotípia volt; a képzetlen, beszűkült gondolkodású szélsőjobboldali fiatal eleven szobra.

Órákon képes volt ilyesmikről szónokolni. Néha magamban jókat nevettem ezeken a szentbeszédeken, máskor a hideg is kirázott tőlük. Egy idő után azonban már pusztán untam őket, rettenetesen untam. De sosem vitatkoztam vele. Nem láttam értelmét. Talán mert tudtam, hogy hosszú távon semmit sem akarok Sanyitól. Ő viszont nem így gondolta.

A zsidó házaspár rokonai úgy döntöttek, elárverezik a portrékat, és a pénzt jótékony célokra fordítják. Rájuk kerestem az interneten. Az éjjelnappali volt az övék. Éjszakás műszak után néha ott vásároltunk Sanyival. Utálta, amiért drágább volt, mint a Spar vagy a Tesco.

A licit már majdnem egymilliónál tart.

Egy este közölte, hogy hamarosan meg fogja kérni a kezem. Mert, hogy nem helyes, amit csinálunk. Ez vadházasság. Ő ugyan nem vallásos, de hisz a keresztény értékrendben. Tizenkilenc éves, lassan húsz, itt az ideje, hogy családot alapítson. Gyerekeket is akar. Lehetőleg fiúkat. Az elsőnek persze Sándor lesz a neve, az ő családjukban minden elsőszülöttnek Sándor a neve már legalább száz éve. Az apja is Sándor, a nagyapja is az volt, hát a fia is az lesz. A második fiú általában az anya apjának nevét kapja, de ehhez nem ragaszkodik, ha nekem nem tetszik a György. A lányt is úgy nevezem el, ahogy akarom, bár a legjobb lenne, ha ugyanúgy hívnák, mint engem. Persze még ennél is jobb lenne, ha csak fiaink lennének. Egy ilyen világban nagyon nehéz egy lányra vigyázni.

Aznap éjjel nem tudtam elaludni. Eleinte azt hittem, Sanyi csak viccel az esküvővel meg a gyerekekkel kapcsolatban, de aztán láttam a szemén, hogy nem. És akkor elgondolkoztam, akarom-e ezt. Hiszen ez sem az én életem. Reggelre döntöttem. Összepakoltam a cuccaimat, és megmondtam Sanyinak, hogy nekem ez a tempó túl gyors, hazamegyek egy kis időre. Megütött. Nem volt igazán nagy pofon, inkább a meglepetés erejétől tántorodtam meg és estem el. Akkor már biztos voltam benne, hogy végleg elhagyom. Szerencsére többször nem állt az utamba, talán ő maga is meglepődött azon, amit tett. Soha többé nem akartam látni. A gyárban másik műszakba kértem magam, hogy még véletlenül se találkozzunk, de hál istennek nem sokkal később a keresztanyám szerzett nekem egy állást helyben, a munkaügyi irodában. Könnyebb munka több fizetéssel. Furcsálltam, hogy Sanyi egyáltalán nem keres, de örültem neki. Aztán egy este se szó, se beszéd beállított hozzánk. Nem tudom, miért, de beengedtem.

Úgy hívják, hogy a rajzos gyilkos. Lehetne a vadászpuskás is, de hát ez tényleg sokkal találóbb.

Tiszta inget és farmert viselt, a haja kopaszra nyírva. Először megijedtem, hogy talán mégis meg akar kérni, de csak egy üveg bort hozott. És kedvesebb, figyelmesebb volt, mint valaha. Elmondta, mennyire sajnálja, ami történt. Hogy ő volt a hibás, rám zúdított mindent, természetes, hogy megijedtem. Megütnie sem kellett volna, de annyira félt, hogy elveszít. Hagytam, hogy beszéljen, miközben a bor lassan elfogyott. Aztán elővette a fotókat, és én elvállaltam. Először nem akartam, de aztán mégis. Rábeszélt. Hogy nagyon jó lehetőség, és ő bízik bennem. Jól fogok keresni, és talán még híres is leszek. Aznap este megint szeretkeztünk. Egy szavát sem hittem el, és sejtettem, hogy valami sötét dolog áll a háttérben, másnap mégis elkezdtem rajzolni. Nagyon hiányzott már, ahogy tulajdonképpen Sanyi is hiányzott. Lehet, hogy mellette nem a saját életem éltem, de rá kellett jönnöm, hogy nélküle szinte egyáltalán nincs életem.

Nem emlékszem az arcokra. A rajzolás extázisában csak egyes vonások vésődtek belém: szemek, orrok, ráncok, mosolyok. Nem tudnám újra összerakni őket. Igaz, nem is akarom. Annyira jólesett újra rajzolni, hogy egyáltalán nem gondolkodtam közben. Nem érdekelt azoknak az embereknek a története. A saját történetem érdekelt.

Sanyi kért, hogy ne írjam alá a rajzokat. Nem érdekelt, miért. Úgy sejtettem, talán valami híresebb művész nevével akarja eladni őket. De az is lehet, hogy legbelül tudtam. Igen, tudtam, mindvégig. Ezért nem akartam gondolni rájuk. Nem akartam gondolni semmire. Csak rajzolni akartam.

Egy szerda este jött el értük. Csak beugrott. Izzadt volt és rémült. Engem is megrémített. Odaadtam neki mindet, és becsuktam mögötte az ajtót. Nem akartam látni többé. A görcs akkor költözött a gyomromba. Azóta nem tudok enni. Aludni sem tudok. Mikor másnap hallottam az első hírt, szinte megkönnyebbülés volt. Elmúlt a szívdobogás. Hűvös lettem.

Életem első csókja nem velem történt meg. Elég régi és béna sztori ahhoz, hogy nevessek rajta, de az arc, azok a szürke szemek ott a tükörben nem nevetnek. Csak bámulnak, fáradtan, mereven.

Leakasztom a fogasról a fekete kendőm, és letakarom a tükröt. Most már nincs más dolgom, csak várni. Befejeztem mindent. Jó érzés. Az utolsó rajz egy éjszaka alatt készült el. Talán a természetes fény jobb lett volna, de most már mindegy. Este odaadom Sanyinak. Csak úgy, ajándékba. Megmondta, hol kereshetem. Ha már nem találom meg, akkor minden sokkal nehezebb lesz. Nem baj. Megoldom valahogy. Mert akarom, hogy az emberek megismerjék ezt a portét. Egészen jól sikerült, ahhoz képest, hogy sosem szerettem élő modellt rajzolni.