1.

 

A Romániában jelenleg folyó, a verespataki aranybánya megnyitása ellen elindult tiltakozási mozgalom egyik fő jelszava ez: „Uniți salvăm Roșia Montana!” („Együtt megmentjük Verespatakot!”). A romániai „hivatalos” sajtó rendre agyonhallgatja a mozgalmat, mely többnyire az interneten keresztül szerveződik. Közben külföldön már arról cikkeznek, hogy az ügy mostanra már jócskán túlmegy a konkrét bányabiznisz megakadályozásának tétjén, a mozgalmat az állammal szembeni erőszakmentes forradalom korszakváltó példájaként emlegetik, melynek tétje nem kevesebb, mint az állam/hatalom és az állampolgárok közti társadalmi kötelék újradefiniálása, lényegében a hatalom demokratizálása, röviden: az állam nem egy (bűnöző !?) nómenklatúra vagy klikk uralmát kellene végre jelentse, hiszen „az állam mi vagyunk.”

 

A vezérjelszó azonban nem annyira egyértelmű, amennyire elsőre tűnik. Tegyük föl, hogy ott állunk Kolozsvár főterén (Piața Unirii, Egyesülés tere), mely nevét Havasalföld, Moldva és Erdély egyesítésének eseményéről kapta. Az „Együtt…” jelszóban ott visszhangzik ez is, a román állam megalakulásának iniciatív aktusa, a maga nem kevés ellentmondásával, a Trianon-trauma kétoldalú (tehát román és magyar) hatástörténetével, a sokak által a román nemzeti identitás fő karakterjegyeként számon tartott önbüntető/öndestruktív reflexek örökségével, az önmagában is soknemzetiségű Erdély 20. század során végrehajtott nacionalista és államszocialista homogenizációjának, „egyesítésének” törekvéseivel, a magyar kisebbségnek már a fogalma által sugallt demokrácia-deficittel (demokrácia mint a /szavazó/ többség uralma a /szavazó/ kisebbség fölött), a magyar nemzetiség állampolgári tudatának deficitességével, sőt az állampolgárság provokatív, ámde non-sens megtagadásával (l. a „Székelyföld nem Románia!” típusú mémeket a neten). És akkor még nem beszéltünk a Magyarország részéről kezdeményezett kettős állampolgári státus hatásának zavarosságáról, értelmezetlenségéről. Az állampolgár kétirányú felelőssége például éppenséggel a peremhelyzetből, diszkriminációból (is) fakadó, illetve a hatalom korrupt voltából (is) következő, a törvények betartását elkerülő magatartásnak (pl. az egyik állammal szembeni hűség önkényes és non-sens megtagadása a másik javára) egy másik állam törvényére hivatkozó legitimálása irányába is hathat. A két állam iránti hűség könnyen átfordulhat a mindkettő iránti hűtlenség „ügyeskedő” magatartásává. És nem beszéltünk még az ezzel párhuzamosan Románia által kezdeményezett moldáviai románok kettős állampolgárságáról.

 

Az „Uniți salvăm…” jelszóban (és egy lehetséges fordításában: „Egyesítve mentsük meg”) a jelenbeli politikai elköteleződések, érdekek egyesítése is megmutatkozik: a verespataki ügy zászlói alatt ott vannak a román konzervatívok ugyanúgy, mint a román („nagyromániás”) nacionalisták, de a magukat (újra)definiálni igyekvő (új)baloldal fiataljai, a „radikális demokráciában” gondolkodók, az ökotudatosak, a román és magyar egyetemisták és értelmiségiek, és lassacskán bevonódik a civil városi lakosság szélesebb köre (főként Bukarestben és Kolozsváron), tehát konzervatívok, liberálisok és baloldaliak – ha van egyáltalán ma már leíró értéke a hagyományos hármas felosztásnak –, de különféle szélsőségek és hibrid identitások kezdeményei, a „bio-nacionalisták”, anarchisták stb.. De úgy tűnik, hogy valóban sikeres az érdekek egyesítése: a mozgalom fontos célokat ért el, megakadályozta a bányatörvény beiktatását, kezdeményezte a bányaterület világörökséggé nyilvánítását, valamelyes nemzetközi visszhangot tudott szerezni, kiváltotta más országok állampolgárainak szolidaritását. És ami valóban példaértékű, mentes maradt az erőszaktól, nem hívott ki maga ellen állami erőszakot, de agresszív tiltakozást sem a társadalom más erői felől (szemben például a magyarországi hallgatói vagy a hajléktalanok ügyében szerveződő tiltakozásokkal szembeni, szintén nem csak konzervatív és kormányhű, azaz nem homogén /!/ kritikákkal.)

 

Az egyesítés jelszava, nekem úgy tűnik, egyetlen pontban tűnik jogosnak és védhetőnek, mégpedig az állampolgári elköteleződés szintjén. A verespataki bánya megnyitásának megakadályozása nem román nemzeti, hanem román állampolgári követelésként kell megfogalmazódjon, hiszen a hazai tőke és a természeti erőforrások román gazdaságból történő lecsapolásának megakadályozásáról van szó. Éppen ezért szükséges tudatosítani, hogy a bányabiznisz kérdése érintkezik az állampolgári státus jelzetten sokrétű nem-egyértelműségével. Aki tiltakozik, csak annyiban tiltakozik jogosan, ha nem románként, magyarként, konzervatívként, liberálisként, baloldaliként stb. tiltakozik, hanem romániai állampolgárként. Az alanyi érintettségnek ez szintje a nemzetiségtől, társadalmi helyzettől, politikai beállítódástól független önkéntes állampolgári szolidaritás megképződésének helyévé és eseményévé válhat, ha nem oldódik föl az egyesített érdekek és eszmék egyikében sem, azaz nem válik világnézeti kérdéssé és nem nivellálódik egyfajta mozgalmista naivitásban.

 

Erre azért van lehetőség, mert bár az állampolgárság kategóriája is történeti és jogi konstrukció, mégsem relativizálható pusztán elvi, politikai vagy nemzetiségi érdekek vagy világnézetek szintjén, hiszen az állampolgárság státusa, legalábbis az „első” állampolgárságé, nem egyéni döntés eredménye, hanem a születéssel egyidejű társadalmivá tétel vagy társadalmivá válás eredménye. Szimbolikus jelentőségét mindez abból nyeri, hogy mind a román nemzeti, mind a nemzetiségi identitások konstitutív hiányosságának mutatkozik Romániában az állampolgári tudat deficitessége, mely abból az áldemokratikus állami berendezkedésből következik, melyben a heterogén többségi lakosság a politikai/gazdasági/médiahatalommal szemben kisebbségben van, vagyis a hatalommal szemben a román nemzetiségű állampolgár nem kevésbé kisebbségi, mint a magyar. Bármennyire is túlbonyolítottnak tűnik ez a gondolatmenet, úgy gondolom, hogy az „Együtt mentsük meg…” jelszava a különféle kisebbségek összefogásaként artikulálható a leginkább igazságosan, mégpedig úgy, ha nem törlődik el a különféle szintű kisebbségek heterogenitása. Így nem is az egyesítés vagy az egység, hanem inkább az egyeztethetőség, a heterogén igények összeegyeztethetőségének követeléséről kellene szó legyen. A jelszavak szükségszerű „populista” homogenizációs hatását rögtön ki kell egészíteni a különbségek diskurzív beírásával, anélkül, hogy ez az elvek, igények és követelések egyeztethetőségének rovására történne. Még akkor is így kell ennek történnie, ha az Egyesülés terének sarkán az egyik emlékművön egy a diszkurzivitás jelentőségét romboló Ion Rațiu-idézet szerepel: “Existența unui popor nu se discută ci se afirmă.” (Magyarul: “Egy nép létezését nem megbeszélik /”diszkutálják”/, hanem kinyilvánítják. /affirmálják/”). 

 

2.

 

De ahogyan az lenni szokott, ez az ügy sem pusztán egyetlen ügy. Romániában ugyanebben az időszakban törvényt hoztak az elszaporodott kóborkutyák elaltathatóságáról/kivégzéséről, melynek következtében elszabadult az önbíráskodó állampolgári agresszió a kóborkutyákkal szemben, megszaporodtak a kutyák kínzására reflektáló képek, történetek a világhálón. A törvény gyorskezű meghozását egy négyéves bukaresti gyerek kóborkutyák általi szétmarcangolása motiválta, ennek beiktatása után azonban kiderült, hogy hangsúlyozottan fölvethető a kisfiúra vigyázó nagymama gondatlansága, másrészt a DNS-vizsgálatok tisztázták, hogy a „tettesek” nem kóborkutyák voltak, hanem egy harci kutya, a gyerek holttestét pedig úgy helyezték el (valószínűleg a harci kutya gazdája), hogy a kóborkutyák tettességére lehessen következtetni. A verespataki ügy és a kóborkutya-botrány közti kapcsolat a sajtóban is megfogalmazódott: feltételezték, hogy a kóborkutyák megvádolása politikai céllal történt és a lakosság figyelmének a bányabiznisszel szembeni tiltakozásoktól való elterelését szolgálta.

 

Van azonban egy tágabb összefüggés is. A kóborkutya-botrány hatására megfogalmazott törvény, de az internetes kommentelők nagyobb része is lényegében az emberi életnek az állatok életével szembeni elsőbbsége mellett foglalt állást. Ez az az előföltevés, amit szinte senki nem merne kétségbe vonni, bár nyilvánvaló, hogy ez a kérdés nagyfokú leszűkítésével jár. A kérdésnek ugyanis van egy egyértelmű antropológiai horizontja, még akkor is, ha tágabb összefüggés felvillantását a konkrét ügy brutalitásához mérten sokan a kérdés elkenésének vagy világnézeti túlcizellálásának tartják.

 

Az emberi élet elsőbbségének tétele figyelmen kívül hagyja az ember természeti, biológiai, ökológiai stb. beágyazottságát és az emberi élet rászorulását az élet tágabb összefüggéseinek feltételeire. Az embert a természet uraként, kiváltságos teremtményként állítja be, s ez védhetőnek tűnhet például a zsidó-keresztény teremtéstörténet leegyszerűsítő olvasatai, de a felvilágosodás emberképe vagy a különféle humanizmusok örökségeire való kritikátlan hivatkozások felől is. Ezek szerint az ember a természethez tartozó, de ezen belül autonómiával rendelkező lény, saját szabadságát vagy küldetését éppen a természet determinációs hatalmával szemben vívhatja ki. Sokan fogalmaztak úgy, hogy az embernek joga van az állatok megöléséhez pusztán azért, mert hatalma van rá.  Elég azonban arra a tényre utalni, hogy éppen a kutya az első állat, melyet az ember már a mezolitikumban domesztikált vagyis „humanizált”, minek következtében a kutya mára az emberi civilizációtól radikálisan függő lénnyé vált, s önfenntartási képességei maradandóan visszafejlődtek. A kutya, mint az emberhez leginkább hűséges állat kulturálisan rögzült „archetípusa” mögött az ember és az állat (illetve a természet) közti ősrégi barátság és hűség szövetsége húzódik meg. Ez arra figyelmeztethet, hogy az emberi társadalomnak természettel szembeni autonómiája, és így az emberi életnek az állatokéval szembeni elsőbbsége mögött, sőt azt megelőzően, feltételeznünk kell azt a szövetséget, a különféle állatok segítőtársi szerepét, amely nélkül az emberi civilizáció autonómiája sohasem valósulhatott volna meg. Nem pusztán az ember önérdekű hatalma, hanem az állatok és a természet néma engedelmessége, önfeladása és hűsége is szükséges volt ahhoz, hogy az ember autonómmá válhasson.

 

A megölt kóborkutyák és a gyerekgyilkos harci kutya történetében az embernek saját civilizációs feltételeivel, lényegében az embernek saját magával szembeni támadása és hűtlensége fejeződik ki. A „leghűségesebb állat” képe ugyanis minimum a leginkább emberarcú állat is egyben, az ember civilizációs ténykedésének tükörképe és hatása, önmagához való hűségének képe. Megmutatkozik ez abban is, hogy a kóborkutyák a társadalmi térben ugyanott helyezkednek el, ahol a hajléktalan emberek és egyáltalán nem ritka a köztük szövődő barátság. Beszélgettünk Budapesten a Vérmezőn olyan hajléktalan sráccal, aki mellé odaszegődött egy kóborkutya, ő pedig több napi koldulással összegyűjtötte a póráz és a szájkosár árát, hogy legálisan maga mellett tarthassa „egyetlen barátját”. És éppen ezen a ponton mutatkozik meg – a figyelemelterelés mellett – a kóborkutya-törvény valódi és súlyos társadalmi és politikai tétje. Nemrég meséltek egy történetet arról, hogy Magyarországon egyes vállalkozók/bűnözök azzal szórakoznak, hogy hajléktalanokat „fognak be”, majd az erdőben szabadon engedik, hogy „levadásszák”. Kutyás üldözés, fegyver, íjazás, amit akartok. Egyes székelyföldi falvakban pedig a kóborkutyákat kiviszik az erdőre, mintha visszavadítanák őket, ami persze lehetetlen, hiszen nem bírják ki a vadállatok támadását vagy a téli fagyot.

 

A kérdés társadalmi és politikai tétje tehát az, hogy a kóborkutyák elleni állami és állampolgári agresszió, illetve a hajléktalanokkal szembeni állami és állampolgári agresszió gyakorlatilag ugyanaz a probléma: a hajléktalan emberek és a kóborkutyák jelenlegi testvéri helyzetében kifejeződő ősrégi szövetség és hűség, tágabb és szimbolikus szinten pedig egyenesen a társadalmi lét feltételeinek felszámolódósát jelentheti. Elég árnyaltan és széles körűen kell látnunk a probléma különféle szintjeit azonban ahhoz, hogy dönthessünk: vajon a hajléktalanok közmunkára kényszerítése, erőszakos vissza-szocializálása jobb, vagy ha a társadalmi tér szélső peremén élőket, a kívülálláshoz valamifajta romantikus asszociációkat társítva vagy éppen a jobb megoldás talán utópikus (?) reményében bízva kiszolgáltatjuk a hajléktalan- és kutyavadász gyilkosoknak. Ami nyilvánvaló kellene legyen, hogy a törvényen kívüliség terei azok a háború és a gyilkosság terei, tehát a törvények kritikája ennek tudatosításával válhat felelőssé. Azaz azt is látni kell, hogy egy törvény, ha rossz is, társadalmivá tesz egy vad vagy elvadult, emberi, állati, vagy természeti területet, azaz kivonja a vadászok fennhatósága alól és az egyedül legitim állami erőszak fennhatósága alá helyezi.

 

Éppen ezért tűnik elengedhetetlenül fontosnak az állampolgári tudat jelentőségének hangsúlyozása a különféle partikuláris nemzeti, kisebbségi, állatvédő és más világnézeti eszmerendszerek, pártszimpátiák rovására is, hiszen ez a törvények sáncain, tehát egy diskurzív téren belülre helyezi az emberi és az állati létezés kérdését, még ha ezek a törvények igazságtalanok is. A törvények igazságtalansága lehetőséget ad az igazságtalanság diskurzív szintre emelésére és ezen a szinten történő korrigálására, kritikájára, vagyis eltávolít a közvetlen erőszaktól, esélyt ad az erőszak nem-erőszakos eszközökkel történő megszüntetésére. Ennek jelentősége a törvényhozást manipulatív politikai eszközként használó törvényhozók számára ugyanolyan evidens kellene legyen, mint a hajléktalan emberekről és a kóborkutyákról szóló törvényhozást vitató, kritizáló tüntetők számára.

 

Ami azt is jelenti, hogy az állami hatalommal szembeni tiltakozás nem abszolút érvényű, mert hiszen ez a tiltakozás egyben az államhatalom és a tüntetők szolidaritása, szövetsége jegyében és reményében kellene történjen, mégpedig a kutya- és embervadászokkal szemben. Vagyis ezt a pontot az állam vagy a kormány(ok) és az ezek intézkedései ellen tiltakozók közti konszenzus alapjaként kell fölismernünk. Nyilvánvalóvá, sőt artikulálhatóvá, megbeszélhetővé kellene váljon minden állampolgár, párttag, politikus, közíró, tüntető, pártaktivista, mozgalmár, bértollnok stb. számára, hogy létezik ez a konszenzus a hatalom és az állampolgár között ahhoz, hogy a hatalom kritikája egyáltalán értelmes és hatékony kritikává válhasson. Mert végül is a hűségről van szó: a kutyák, az állampolgárok és az állam törvényeinek egymás iránti hűségéről.