Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Dragan Velikić: Asztrahánprém (részlet)

Augusztus elején Marko befejezte az angol nyelvtanfolyamot a Russels Gardens nyári iskolájában, és teljesen átadta magát a piros emeletes buszok bűvöletének. Már nagyon sok negyedet kitanult, a Temze kopár partjait és a parkokat. Ritkán ült metróra, a föld alatti labirintusban nem talált semmi érdekeset a zakatoláson és a hidraulikus ajtók sziszegésén kívül. A sötétségből beúszott a tégla boltíves állomás, tolakodó reklámtáblákkal és békés utasokkal. A metrózás egyetlen élménye a hirtelen kizúdulás volt, ahogyan a száguldó szerelvény a vakondjáratból beleszabadul a londoni elővárosok zöldjébe, versenybe szállva a párhuzamos autóúton haladó gépkocsikkal, maga mögött hagyva a telefonpóznákat és a családi házak nyugalmát őrző sűrű élősövényeket. Távoli zugokba utazott metróval. Csavargásainak útvonalát végigböngészte a bedekker térképein, amelyeken megtalálható minden utca, tér, minden utcasarok és udvar.

Hendon, Lawton, Finchley…

Utcák, utcácskák végtelen füzére, mint ősi eposzokban sorjázó ismeretlen szavak. A pubok neve a piros autóbuszok vonalainak elnevezésével keveredik.

Éjjelente Marko a Kensington High utca egy olasz éttermében, a Bistingóban dolgozott. A száraz londoni nyárnak már a második hónapja pergett le. Hősünk bolyong a városban, mint Odüsszeusz a tengereken. Bolhabetűkkel jeleket firkál a londoni városnegyedek térképszelvényei szélére.

A vendéglőben, ahol éjjeli műszakot ad, megismerkedett Elivel. A csinos, magas rijekai nő pár évvel idősebb volt nála, és már otthonosan mozgott Londonban, ahol 1970-től kezdve élt. Eli könnyedén kígyózott az asztalok közt, hosszú, hullámos sörénye a neonfénytől valószerűtlen ezüstszínben játszott, szemmel tartva a vendégek minden moccanását. Ő volt a teremfőnök, jobbkeze Francónak, a tulajdonosnak.

Egy este zárás után sétára invitálta Markót, majd betértek egy italra. Már elmúlt éjfél, de a Kensington High utca még pezsgett. Eli gyors léptekkel vezette Markót a közeli Earls Court felé.

Évek óta csak angolokkal meg olaszokkal társalgok, olyan szokatlan a mi szavainkat hallanom, mondta Eli és belekarolt. Előbb csak egy hangsor, azután dereng fel a jelentése.

Kerülöd a mieinket?

Ó, nem, nem! Egyszerűen nem botlok beléjük. Maradni jöttem Londonba, nem turistaútra.

Úgy, mint én.

Na és hogy smakkol?

Marko vállat vont.

Jövőre bérbe veszek egy éttermet, saját lábamra állok. Franco azt ígérte, segít. Tudod, itt az első pár év a nehéz. Én már túl vagyok rajta.

Nincs honvágyad?

Honvágy? Hát nem több okom lenne a bánkódásra, ha Rijekában maradok, és Londonról álmodozom? Honvágy nélkül nem élném át a szépségét és varázslatát ennek a városnak, amely most az enyém, vagy egyszer az lesz. Akárcsak Rijeka.

Nekem tetszik Earls Court, jegyezte meg Marko.

A bázisom, felelte Eli. Valaha itt laktunk a férjemmel. Zenél, és Earls Court zenészközeg.

Már nem vagytok együtt?

Nem vagyunk. Két évvel ezelőtt váltunk el. Továbbra is barátkozunk, mondta Eli ironikusan megnyomva az utolsó szót. Miért nem keresel lakást itt, Earls Courton? Rossz környéket találtál, Shepherds Bush kietlen.

Már késő, mondta Marko, és kézern fogta Elit a pirosra váltó villanyrendőrnél, miközben Earls Court főutcáján ballagtak. Szeptemberben visszamegyek, fűzte hozzá.

De miért? Nem jó itt?

Az egyetem. Vizsgáznom kell.

Itt is tanulhatnál.

Az eltartana egy darabig, mondta Marko. Milyen hangszeren játszik a férjed?

Dobol. Ohó, nézzünk be abba a bárba, villanyozódott fel Eli a saroképületen kékesen villogó fényewkre mutatva. Remek hely, valamikor itt játszott Bob.

Ki az a Bob?

A férjem, az exem, magyarázta Eli.

Most hol játszik?

Egy dzsesszklubban a Russels Gardensen.

Oda jártam nyári iskolába, mondta Marko.

Átvágtak a túloldalra, és a bejárat előtti tömegen átvergődve, miközben már hallatszott a zeneszó, bementek a klubba. A kör alakú, félhomályos teremben sötét ernyős lámpák adtak fényt. Néhány lépcsőfok vezetett a pódiumra. A színpadon játszó zenekar: zongora, dob,  szaxofon, bőgő.

Eli a zenekar tövében álló asztalhoz kormányozta Markót. Biccentett a szaxofonosak és elhelezkedett a kényelmes fotelben.

Régen együtt játszott Bobbal. Mesterien  játszik. A kevesek közé tartozik, akik elő tudják csalogatni a hajnali hangot.

Hajnali hang?

Ez a zenészek jelbeszéde. Lefordítani nehéz. Képzelj ködöt a csigavonal köré, amelyen a kompozíció araszol. Valahol a csúcson jön elő a hajnali hang, magyarázta el Eli.

Hallani fogom ma este?

Türelem, még kicsi az idő, mondta Eli.

Rendelhetnénk bort, vetette fel Marko, amikor hozzájuk lépett a pincér.

Portugál vörösbort ajánlok a figyelmedbe.

Amikor a pincér távozott, Marko megkérdezte, nem hiányzik-e neki az ismrős vidék.

Esténként amúgy is gyakran visszajárok Earls Courtba. Sok barátom van itt.

Hol laksz most, kérdezte Marko.

Patneyban. Délnyugat-London.

Délen meleg van, jegyezte meg Marko.

Ajaj, Eli elmosolyodott. Sirályokat is látni. Figyu, eljöhetnél hozzám vasárnap ebédre.

Örömest, mondta Marko, és töltött a poharakba.

Koccintottak, és kortyoltak a fanyar-édeskés borból. A zenekar elnyújtott ütemű bluesba kezdett. Marko a táncpódiumra invitálta partnerét. Három pár táncolt.

Amikor a szaxofonos egy hosszú szóló végén a kijátszott a dallamot megcsavarta, Eli egészen közelhajolva Markóhoz a fülébe súgta: ez az a hajnali hang. Még vagy tíz percen át összeölelkezve táncoltak, arca az arcához ért. Az asztalhoz visszatelepedve Patney sirályait vették elő megint. Marko kezébe fektetve Eli kézfejét az alig sejlő vonalakat vette szemügyre a félhomályban.

Egy szállodát látok, fülkéket a homokban, és sok-sok sirályt, sorolta továbbra is kezében tartva a nő meleg kezét.

Jól látod, mondta Eli. Szeretném, ha egyszer saját szállodám lenne valahol a parton, Brightonban.

Úgy is lesz, mondta Marko.

Eli odahajolt és hosszú csókot lehelt az arcára. Egyszeriben megremegtek a London-térképek, amelyeket a mindennapos double-deckeres bolyongásai rétegeztek egymásra. Marko rendelt még egy üveg portugiesert.

Holnap nem jövök be, közölte Eli. Vannak kötelezettségeim. Vasárnap találkozunk.

Hogy jutok el hozzád?

Jöhetsz a földalattival, de vasárnap kellemesebb átszelni a csendes városrészeken. Ülj fel a 248-as buszra, és szállj le Upper Richmondnál. Egészen közel van a rendőrállomás. Átellenben lakom. Mint láthatod,  felvigyázat megvan. A házba egy kis utcából lehet bejönni, Jordan Court.

Nem épp egyszerű.

Kérdezd a rendőrt, mondta Eli. Tágas lakást akartam, de nem túl drágát. A Jordan Court köz mellett húzódik a vasút. Éjjel-nappal zakatolnak a vonatok, de engem ez nem zavar. A gyermekkoromra emlékeztet.

Honvágy?

Nem, nem csak honvágy. Kiskoromban, képzeld, a vasútállomással szemben laktunk. Gondold csak el, Rijeka nekem nem a hajóit, hanem a vonatait jelenti.

Nekem mégis a hajók a fontosabbak.

Lakásunk ablakából nem lehetett odalátni a tengerre. De tudtam, hogy a szerelvények és a raktárépületek mögött ott a tenger. Amikor pár évvel később átköltöztünk a Kantridára, a toronyházak közül az egyik legelsőbe, már láttam a tengert is, a hajókkal. Még Opatijába is elláttam. De már későn. Rijeka, nekem az a vonat.

És a sirályok?

Ők várnak Brightonban. Azt szeretném, ha minden reggel ott virradna rám a nap, a föveny homokjában. Hogy egy kagyló legyek. Így jólesik a honvágy. Hogy Rijekára gondolok.

Boldogult anyám rijekai volt, mondta Marko. Pontosabban a Sušakról való.

Ma már külön város. De nem mindig volt így. Anyám gyakran bizonygatta, hogy két város a kettő. Apám ezt rátartiságnak mondta. Ő Gorski Kotarból vetődött el, odaköltözött anyám lakásába.

Különös, mondta Marko. Az én őseimé is ilyesféle kombináció. A háború után ismerkedtek össze. Apám szolgálati megbízásból került Rijekába.

Nehéz idők, mondta szórakozottan Eli, kicsit tán visszarévedve. Anyám olasz származású, optálni akart Itáliába. Csak hát apám ellenezte. Azt bizonygatta, hogy bolond az, aki a mennyországból elmegy. Egy kicsit máshogy sikeredett, de azért továbbrais civódnak rajta.

Egyke vagy?

Van egy fivérem és egy nővérem. A legkisebb közülük, én vagyok a fekete bárány a családban, akárcsak a néhai nagynéném. Akinek a nevét is viselem, hiszen Elisabethnek hívták.

Elhunyt?

Nyomban a háború után végeztek vele. Megölték Triesztben. Hallottam az esetről változatokat. Egyiket sem hiszem el. Szabados életvitelt folytatott, a család valódi szakadárjaként. Állítólag valamiféle kémhistóriába keveredett. Bolondság. Talán csak túl gyakran cserélgette a szeretőit.

Marko két tenyerébe fogta Eli kézfejét.

Remélem, több idő van nekem kiszabva, mint Elisabeth néninek. Küllemre is nagyon hasonlítok rá. Csak épp a családnevünk más. Nem vagyok sem Kovačić, sem Grabner, mint ő, hanem Pendelton.

Megtartottad a férjezett nevedet?

Könnyebb lesz egyszer hotelt gründolni Brightonban Pendelton néven.

Eli kivonta a kezét Marko tenyeréből, és az órájára nézett.

Három óra. Indulhatnánk.

Eli fizetett, és Markóba karolva a pódium alatt elindult a kijárat felé. Osaintett közben a szaxofonosnak.

Odakinn csend volt. Elvétve suhant el egy-egy londoni taxi reggeli kuncsaftokra vadászva.

Menjünk gyalog Kensington Gardensbe, jólesik a séta, mondta Eli, és egy pillanatra magához vonta Markót. Ott majd taxiba ülök.

Amikor a park széléhez értek, Marko átölelte Elit és megcsókolta. A nő odaintette a taxit, amely felbukkant a sarkon.

Vasárnap délelőtt, szólt vissza Eli a kocsiba ülve. Jordan Court 30.

Hősünk felszbadultan tért vissza lakhelyére, Shepherds Bush kihalt utcáin át, és, mint minden éjjel, metorpant a Paprika nevű jugoszláv étterem előtt, amelyből kihallatszott az emigránsok nótázása. De előtte még végigsétált a Kensington Church utcán, megbámulva az antikváriusok pompázatosan berendezett kirakatai. Stílbútorok voltak közszemlére téve, csillárok, kormányok, telefonkészülékek, tükrök.

Az egyik sarkon kerék alakú reklám keltette fel a figyelmét a Mandarin Book könyvesboltja kirakatában. A tizenkét osztatú kör mindegyik cellájában fluoreszkáló csillagjegy. A bolt már az elkövetkező évre szóló horoszkópokat hirdette. Könyvek, matricák, képeslapok és mindenféle portéka közt Marko egy kiírást látto, mely szerint helyben megrendelhetők személyre szóló horoszkópok is.

Amikor a Notting Hillre ért, hősünk vidáman körbenézett, és határozottabb léptekkel vett irányt Shepherd Bush felé. Gyakorlott elméje már szállította a lehetséges változatokat. Látta a Jordan Court közt, hosszúkás kerteket az egyik oldalán, a másikon a vasút területének hálós kerítését. Cserjét látott, barnára égett levelű fákat és üres kitérő vágányokat. Felkapaszkodott a 30-as számú ház emeletére. Eli hangtalanul lépett az ajtóhoz.

 

Bejegyzések

A halálos vers

„Kicsit mintha leült volna bennem a mi történetünk”,

gondoltam, s még ugyanaznap: „leült bennem a halál”,

ami ugyan annyit akart jelenteni csupán, hogy

„dehogyis”, és legyintés, hogy nem ült itt le semmi sem,

aztán végül véletlenül egészen mást jelentett,

és leesett, hogy jé, tényleg, kicsit halálszerű ez,

ez a történet, a miénk, már ahogy beszélünk róla,

azaz többnyire sehogysem, s ha mégis, hát szanaszét

hullanak az elméletek, jól kitalált frázisok

(és szanaszét mi is benne, végülis, hát végülis),

halálszerű kicsit az is, ahogy folyton jelen van,

ha történik, jelen van, és jelen akkor is, ha nem,

(nem zavarom zavarom nem figyelem csak figyelem)

olykor mintha megértenék egy-két dolgot belőle,

hogy például kiszolgáltatottnak lenni: szabadság,

egyenlőség s ilyenek, de végül „érti a halál”,

ebben viszont tényleg lehet valami, hogy szabadság,

hogy egészen felszabadít ez a lelepleződés,

hogy nincsenek különösebb technikáim, amelyek

megvédenek az alkalmi egyensúlyvesztésektől,

vagy pláné egy véglegestől, attól végképp semmi sem,

és arra sincs technikám, hogy nyomot hagyni legalább,

nyomot hagyni itt e földön, vagy mondjuk egy emberben,

„nem akarok nyomot hagyni” – erre jutok végülis,

és belém ül ettől is egy irdatlan nagy szabadság,

hajlamosak belém ülni, úgy tűnik, a nagy szavak,

és kívülről nézegetem, hogy ez mit is jelenthet,

és ugyanez van az ilyen kifejezésekkel is:

hogy például „kicsit leült bennem a mi történetünk”,

azt hittem, hogy lecsillapult, hogy ilyesmit jelenthet,

hogy vannak már egyéb dolgok, fade out, kész, eltelt,

aztán végül véletlenül— vagyis most csak annyi, hogy

belémült és belémaludt és bennem is ébredt fel, és

nem tudom, ez mit jelent, de bennem lesz már mindhalál.

Bejegyzések

Eredet

Mintha só marná a szemet,

először álmok üledéke,

majd a képzelet nyila, az

fordul ellened, egy régi

hang, mely titka őrzését

megtagadta, űrbe hasad,

ütésre serkenti a kezet,

bűn te, igazság-álarcban,

ütés visszhangja, függés,

gyilkos szeretet, gyümölcs,

hullását ne vedd magadra,

míg hull, a húst kövek

sebzik meg, örökké hull,

s száll megint, ha egyszer

elesett, e lehetetlen eredet,

az béklyózza kezed, szállj,

hétkarú ütés, hétkarú

végzet, hétkarú szörnyeteg,

a hangomban törj szemet,

az időt hagyja el kezed,

a húsban forrj össze, álom,

mikor só marja a szemet. 

Kokas Ignác: Teremtés után valahányban
Kokas Ignác: Teremtés után valahányban
Bejegyzések

Lepereg

Lepereg

Az ágak csupasz karként egymás felé meredtek. A tél elmúlt, a hó tisztasága alól felsejlett a sár. A napnak még nem volt ereje, fénye is csak alig. Az eső puskaropogásként kopogott a sötét ernyőkön.

Péter az egyik üzlet kifeszített ponyvája alatt várta a buszt. A hirtelen jött tavaszi zápor felkészületlenül érte. Figyelte, ahogyan kabátjáról a cseppek lassan leperegnek, és eggyé válnak a tócsával a földön. A nadrágja nem vízhatlan, beszívta a nedvességet. A nyirkos szövet lassan dörzsölni kezdte a combját, minden lépés egyre kellemetlenebb lett.

A busz, mint ilyenkor mindig, késett, az emberek pedig csak gyűltek. Az egyhangú tömeg aztán felszállt és masszát alkotott. A rajtuk lévő cseppek összekeveredtek. Olyan lett a jármű, mint egy óceán, ahol az emberek riadt halrajként egymáshoz simultak.

Néha egy kapaszkodó kar könyöke Péter arcába vágódott. Ilyenkor a kabát nedvei az orrához dörgölődtek, és ázott műanyagszagot árasztottak. A férfi elnézést kért, próbált arrébb állni, de nem sikerült. Nem is ez a lényeg, csak a szándék.

A busz átzötyögött Pestről Budára. Lassan elfogytak az emberek, az elernyedt izmokat ki lehetett nyújtani. Péter azon gondolkodott, vajon a jármű most félig üres, vagy félig teli? Kavargott még a fejében a délelőtt. Az a néhány sértés, amit a fejéhez vágtak. Ez is olyan, mint a ruha: van, ahol megvéd, és ott egyszerűen lepereg, bármit is mondtak, vagy tettek ellene. De ahol gyengébb a szövet, ott a rágalom beszívódik, és kidörzsöl.

Péter egy éles kanyarnál elvesztette egyensúlyát, és ahogy lábával a biztos pontot kereste, rálépett egy idős férfi lábfejére. Vannak helyzetek, amikor nem számít, ki milyen ember. A jellemünk egyenruhát ölt, és ösztönös, vagy tanult sémák szerint viselkedünk. Így Péter azonnal bocsánatot kért, mosolyogni próbált, de a barna szövetkabátos bácsi szúrós szemekkel mérte végig, és élesen odamormogta neki, hogy óvatosabb is lehetnél, kölyök.

Hogy a férfi minden nálánál fiatalabbat kölyöknek becézett, Péter számára örök rejtély marad. Ő csak azt hallotta meg, amit a sűrű zivatar átengedett lelke hallójáratán. „Kölyök.”

Végre leszállhatott a buszról, hazamehetett volna, de a testében túl sok volt a sérelmektől megduzzadt erő. Mint mindig, átfutott az úttesten az autók között, de ezúttal nem bírt megállni. Tovább rohant, el a bolt mellett, el a zöldséges mellett, el az étterem mellett, el a szomszédok mellett. Csak futott, egyenesen, bele a házak tengerébe, miközben minden cseppet külön ütésnek érzett az arcán.

Péter sosem volt nagy futó. Hamarosan elfáradt hát és megállt. Rájött, hogy már rég nincs benne semmi a korábbi feldúltságból. Körbenézett, megállapította, hol van, megfordult és hazasétált. Út közben az eső kopogását hallgatta kabátján. Olyan hangja volt, mint a tapsviharnak egy előadás után. Jól esett neki, ahogy a hűvös víz felfrissíti az arcát. Azt mondják, halála előtt az ember életének a fontosabb eseményei, mint egy film, leperegnek a szeme előtt. Péter nem haldoklott, nem érte tragikus baleset sem, mégis ahogy lábait egymás után tette, többször is végignézte ezt a filmet. Mindig másik részlet lett benne fontos.

Amikor végre hazaért, Bogi gyorsan forró teát készített neki. – Hol voltál, hogy ennyire megáztál? – kérdezte kedvesét. – Elfutottam, jó messzire – mondta mosolyogva Péter. – És megérte? – faggatta óvatosan a lány. A fiú lassan lerángatta magáról a vizes rongyokat, majd egy kevés gondolkodás után fáradt hangon válaszolt – Rohadt hosszú volt hazasétálni.

Bejegyzések

A jövő zenéje

 

 

Márta és férje, Ottó karon fogva sétáltak egy felhőtlen nyári délutánon. Amióta a gyerekek kirepültek, sokszor megtehették ezt. Amikor egy tömbház takarásából kiléptek a napfényben fürdő főtérre, félelmetesen ismerős zene csapta meg Márta fülét. Tágra nyílt szemmel kereste a forrását, bár tudta, kit talál majd a tér túlsó végén: ezer közül is felismerte volna Karcsi stílusát.

A zenész egy platánfa árnyékában állt, két ősrégi hangfal között. Behunyt szemmel játszott kopott, faburkolatú szintetizátorán, melynek előtte heverő, nyitott tokjában pénzérmék csillogtak. Márta menekülni akart, amíg észre nem veszi. Mielőtt azonban férjével együtt megfordulhatott volna, a férfi rávillantotta fekete szemét, és az asszonyt elárasztották az emlékek.

Harminc évvel ezelőtt hallotta először Karcsi játékát. A fantasztikus hangszínek és érzékeket simogató effektek tavaszillattal keveredve áradtak be az ablakán. Felkerekedett, és mint akit megbabonáztak, elindult a hang irányába. Eljutott egy bérház belső udvarára, ahol a középen álló tulipánfa alatt egy kócos hajú fiú hajlongott az akkor még új Moog szintetizátor billentyűi fölött.

A hangszer egy deszkán nyújtózott; Karcsi törökülésben játszott, csukott szemmel. Márta odalopózott mellé. Amikor a fiú a szám végén felnézve meglátta, hogy ott ül mellette egy lány, képtelenül tágra nyitotta igéző, fekete szemét. Elmondta, hogy aznap kapta a Moog-ot – a nagybátyja hozta Ausztriából –, és még csak próbálgatja rajta a hangokat; nem gondolta, hogy rögtön közönsége is lesz. Márta megkérdezte, mi az, amit játszott, mire Karcsi mosolyogva azt felelte, A jövő zenéje.

Attól kezdve minden este a fiú játékát hallgatta. Karcsi legtöbb idejét a zenének szentelte, és néhány hónap alatt elképesztő szintre fejlődött. Nyáron négy másik fiúval együttest alapítottak, és ők is meglepődtek, amikor a semmiből felbukkanva megnyerték a ’82-es városi Ki mit tud?-ot. Ezt követően a sok fellépés miatt Karcsinak autót kellett vennie, hogy szállítani tudják a felszerelésüket. Azt mondta, azért választott kocka Ladát, mert az elején és a hátulján is lehet autogramot osztani. Ugyanez a kocsi most rozsdától lyuggatva, lógó lökhárítóval búslakodott a tér melletti parkolóban.

Márta csodálkozva kapta fel a fejét. A férje oldalba bökte, így sikerült kiszakítania a fekete szemek bűvköréből. Márta elnézést kért, hogy elbambult. A hőséget okolta. Érezte, hogy el kell menniük innen, mégis azt javasolta Ottónak, vegyenek fagyit, és keressenek egy szabad padot.

Amíg a férje sorban állt a nyalánkságokért, lopva szemügyre vette Karcsit. Felette sem múltak el nyomtalanul az évek. Kócos haja őszbe hajlott, mély ráncok adtak medret a homlokáról csorgó verítéknek, de a zenéje ugyanúgy szólt, mint annakidején. Amíg ott ültek a fagyijukkal, eljátszotta a kísérteties Tó a szélben-t, majd az andalító Nyáresti álom következett. Márta csodálkozott, milyen jól emlékszik a szerzeményeire, pedig néha klasszikusok címét is elfelejtette.

Karcsival a zene hozta össze, és az is választotta el tőle: az őszi koncerteken a fejébe szállt a hírnév; egyre kiállhatatlanabb lett. Márta többször látta dekoratív nőkkel furikázni a városban, és amikor az egyik próbán azzal viccelődött, hogy belépőjegyet fog szedni tőle, betelt a pohár. Akkor látták egymást utoljára. Márta később megtudta, hogy Karcsiék együttese alig egy év múlva feloszlott, és a dalaik hamar feledésbe merültek.

Akkoriban ismerte meg Ottót, aki elvitte színházba és komolyzenei koncertekre. Karcsi utáni kiábrándult hangulatában mindent elért nála a pénzével és a kifogástalan modorával. A szülei is nógatták, nehogy kihagyjon egy ilyen jó partit, így amikor Ottó odatérdelt elé egy méregdrága eljegyzési gyűrűvel, igent mondott neki. A házasságuk mintaszerű volt. Ottó tetemes üzleti sikerei ellenére szerény maradt, szerette őt és a gyerekeket. Az asszony hirtelen ráébredt, mennyire hálás neki ezért. Megfogta a kezét, de az érintés üres volt, színtelen.

Felálltak a padról, hogy folytassák a sétát. Márta eltökélte, hogy nem fordul vissza, azonban néhány lépés után felcsendült A jövő zenéje, olyan káprázatosan, mint soha azelőtt. Megtorpant, hátranézett. Hirtelen rengetegen gyűltek a térre, alig találta Karcsi sóvárgó tekintetét. Látszott, hogy őt is zavarja a sok ember, nem nekik játszik, már megelégedne azzal, ha egyvalakit elvarázsolhatna. Márta némán formálta ajkán a szót: Késő.

– Mi a baj, drágám?

– Ez a zene…

– Szerintem is borzalmas – mondta Ottó, és látva, hogy mások pénzt dobnak a hangszertokba, hozzátette: – Én azért fizetnék, hogy hagyja abba.

Ahogy távolodtak, a dallam disszonáns futamokká alakult, és amikor beértek egy háztömb takarásába, a szólamok visszhangzó elektronikus sikolyban egyesültek. A rákövetkező fájó csendben az asszony úgy érezte, a levegő ellenáll a lépteinek, mintha vízben vagy mély homokban járna. Ottónak szinte vonszolnia kellett.

– Kedvesem, biztos napszúrást kaptál. Legjobb, ha most hazamegyünk.

Márta belekapaszkodott és követte, de tudta, hogy a múlt zenéje örökké elkíséri.

Bejegyzések

Vak szemek

Vak szemek

 

A kígyó lassan, fenyegetően csavarodott rá a hegyre, a fák között utat törve magának. Hatalmas kattogással zakatolt, robogott, megtörve az éjszakai csendet.

Károly egyedül ült, és az ablakon időzött a tekintete. Kedvtelenül nézte, ahogy a rácsok kedvesen vetették háló-árnyékukat a hideg-kék cseppekre. Akár egy romantikus festő ecsetvonásai. Kavargó hullámok és ködpára. Semmit se lehet látni.

Károly egy khaki zöld sapkát húzott elő zsebéből, majd cigarettát. Úgy rémlett neki, mintha kiöregedett katona lett volna valamelyik nagy háborúban, de valójában nem volt biztos semmiben. Az emlékei idővel megfakultak. A cseppek az ablakon egyre elmosódottabbakká váltak, valóságos vihar játszódott le a vékony üveglapon. Volt, hogy formák bukkantak fel rajta, mintha alakok derengő arcai villantak volna fel, de aztán sodródtak tovább a sötétségbe.

Károly, talán már nem is az ablakon látta, lehet, hogy csak gondolatban, ahogy előtte egy szakadt ruhájú nő jelent meg. Ritkás ősz haja össze-vissza állt, akár egy százéves seprű szálai.

A tekintete üres volt. Alighanem vak.

Ha nem is teljesen, alig láthatott valamit a világból. Károly egyszer bizonyosan találkozott vele.

A neve valami görög hangzású lehetett, de már a fene se tudja.

Alakja elhomályosult, de Károlynak muszáj volt tudnia, ki is volt az a nő. Állandóan mormolt, szörnyű szavakat. Szemével mintha az eget kémlelte volna.

Csak azt tudnám, mit láthatott! Hiszen félig vak, vagy talán teljesen.

Károly egyszer találkozott vele. Akkor is éppen ilyen volt, mint amilyennek most látni vélte. Károly úgy emlékezett, látta meghalni az asszonyt. Nem tudta, ki ölte meg. Talán ő maga volt. Lehet, hogy már mást is megölt.

Emlékszem, ott hevert előttem. Egy pusztító félelem nyoma hevert nyitott szemmel, égnek fordított arccal a hideg földön. Előtte még beszélt hozzám. Mindenféle zavaros dologról, szinte összefüggéstelenül, néha értelmetlen szavakat. Amikor a szavai érthetőbbé váltak, arról beszélt, hogy tud segíteni. Hatalmas, fekete madár szállt mellé, és mint egy háziállat, kedvesen a gazdája mellé kuporodott. A hatalmas lábakra szalagok voltak tekerve, miután jobban megnéztem, láttam, hogy mik azok valójában. Fekete filmszalagok voltak. Sötétek, akár az ablaküveg. Rajtuk emlékképek kapaszkodtak. Ezután a vak asszony felszívódott.

Eközben a kígyó lassanként elnyelte hatalmas testével a hegyet, a szorításába zárta. A sötétség egyre sűrűbbé vált.

A vihar egyre erősebb lett, örvényként szippantott magába mindent, még az idős nőt is magával ragadta.

Nagy vihar volt. Erre tisztán emlékszem. Vihar, és tömegek mindenhol.

Károly továbbra is az ablakot nézte, de már nem látott rajta semmit. Minden korom sötét volt, s a kígyó elnyelte a hegyet, már csak hatalmas szörny teste tekeredett kikémlelhetetlen hosszúságban a földön.

Károlynak vacsorát hozott egy fehér ruhás nő, megfürdették, majd aludni ment.