Hetedik fejezet
A szerző megtapasztalja, milyen az aktív semmittevés, és találkozik egy nővel, aki ámulatba ejti
A semmittevők kerületénél eleinte nyomasztóbb helyet elképzelni sem tudtam. Amikor tanulmányaimat megkezdtem, fogalmam sem volt, hogy a terület két részből tevődik össze, melynek első fele a játékosok világa. Hagofiában ez az egyetlen hely, ahol nem közösségi helyeket, vagy utcákat figyelhettem meg, hanem bepillantást nyertem a szobák belsejébe. Csak a lakóhelyiségek, és a köztük húzódó folyosók voltak mindenütt. A minimumra szorítkoztak a tervezésnél: kórházak, és néhány bemélyedés a falban a robotok számára.
A játékosok egész nap otthonaikban ültek a képernyő előtt, és a maximum kapcsolatuk más emberekkel az volt, ha mikrofonjaikon át kommunikáltak a többi játékossal. Az ő ruházatuk leginkább pizsamára hasonlított. A fürdőszobát csak két-háromnaponta használták, így itt egy különleges eszközzel több volt a felszerelés: a falakból fertőtlenítő spray-t fecskendeztek be tizenkét óránként, mely felfrissítette a levegőt, elvette az emberi szagokat, és megfelelő higiéniát biztosított a tisztálkodásig a lakóknak.
Többször láttam olyan erőszakos robotbehatolást és vitaminbevitelt, mint esetemben, amikor megtagadtam az étkezést. Persze itt nem lázadásról volt szó: ezek az emberek pusztán elfelejtettek enni! A finom halfogásokat, melyekre a legszívesebben emlékezem vissza az országból, alig fogyasztották: szinte kizárólag gyorsan betömhető, lassan emészthető sült krumplit, pizzához hasonló tésztaféléket ettek. Szobámban magam is megkóstoltam ezeket az ételeket, de többnyire undorítónak találtam a többihez képest. A rossz táplálkozás és a mozgás hiánya miatt hatalmasra hízott emberek voltak. Hogy ne legyen semmi rendellenességük, félévente bevitték őket a kórházba, alaposan begyógyszerezték testüket, hogy immunisabbak legyenek, és egy gyorsított fogyasztókúrával elfogadhatóra alakították a játékosokat. Amikor nagyon belehevülten játszottak, annyira kikapcsolták maguk körül a világot, hogy számomra szemlére kitett halottnak tűntek: bámultak egy pont felé nyitott szájjal, csak ujjaik mozogtak és persze közben gyönyörűek voltak, mint mindenki más.
Mindenképp ki akartam próbálni néhány játékot, mielőtt ítéletet alkotok róluk. Ezek egy része karakterfejlesztős, vagy egyszerű lövöldözős játék volt, akárcsak nálunk, különbözőségük inkább csak témájában volt: utóbbiak a régi polgárháborúkat idézték fel, előbbiek pedig nem egzotikus tájakon játszódtak, hanem a Hagofián kívüli országokban! Azt hittem rosszul látok, de több napnyi játék után virtuális lovagommal végigharcoltam a középkori Angliát, Franciaországot, felfedeztem Amerikát, ahol választhattam új karaktert, és indiánokkal küzdhettem a gyarmatosítók ellen és viszont. Megkérdeztem a robotot, mennyit tudnak ezek az emberek arról, amivel játszanak. Meg sem lepett, hogy azt válaszolta, azt hiszik, ezek csak kitalált fantáziavilágok. A másik legnépszerűbb program egy élet szimulátor volt, ahol játszhattak különböző művész karakterekkel, vagy fejlesztő karakterekkel. Bár egyszerűen csak fel kellett volna kelniük és átköltözniük másik kerületbe, hogy igazából kipróbálják, milyen az, amit játszanak, ők mégis inkább otthon feküdtek.
Már éppen tovább akartam költözni, érdemtelennek tartva ezt a kerületet további vizsgálatra, amikor az egyik folyosón egy ámulatba ejtő nőt láttam meg. A test és az arc szépségét már persze megszoktam, és nem tudtam úgy élvezni, mint régen, de a vörös ruhája, amelyet kecses hátánál merészen kivágtak, és a precizitás, amellyel hívogató sminkjét elkészíthette egyszerűen megbénított a sok igénytelenségben töltött idő után.
Azonnal robotot hívtam: „Beszélni akarok ezzel a nővel.” Jelentettem ki egyszerűen, leplezve izgalmamat. „Rendben. Előkészítünk önnek egy külön szobát az alkalomra, ahol egy robot társaságában beszélhet a nővel.” Meglepett ez a megengedő reakció. „Szóval lehetséges?” „Ebben a kerületben igen.” Mondta a robot, és hangjából szokás szerint semmit nem tudtam kikövetkeztetni. Nem mertem kérdezősködni, mert attól féltem, akadékoskodásnak venné, és megvonná ezt a hirtelen jött lehetőséget.
Nagyon izgatottan vártam a találkozót, hiszen hónapok óta nem beszéltem más emberekkel, és egyébként is nagyon szerettem volna már egy hagofiaival társalogni. Főleg, ha az a hagofiai egy igen vonzó hölgy. Amikor beléptem a szobába, a nő már ott ült egy széken, fehér könyökeivel az asztalt támasztva, s finom ujjaival a támlán dobolt. Ahogy ránéztem, arca alig láthatóan elpirult, és nagy zöld szemeit lesütötte, így csak elegánsan rövid barna haját csodálhattam. Az első megszólításomban mindenképp nagyon illemtudó akartam lenni, így magázva köszöntöttem. Erre a nő dühödten felpattant székéről, és közölte a bent őrködő robottal, hogy azonnal távozni akar. Gyorsan eszembe jutott, amit egykor a tegezésről és az öregségről tanultam, és korrigáltam a köszönésem, majd gyorsan megjegyeztem, hogy ő az első ember, akivel Hagofiában szerencsém van beszélgetni. Erre megenyhült, szigorú tekintete újra kisimult, és visszaült székére. „Mit óhajt hát?” Kérdezte bársonyos puhasággal. Ezzel az egy mondattal jobban összetört, mint a robotok, akik agyamat akarták megjavítani. Tehát én öreg vagyok az ő szemében, és ez ellen nem tehetek semmit. Sértettségemmel azonban nem törődhettem, hiszen a beszélgetésre szánt időm rohamosan fogyott.
Nem tudtam, mit kérdezhetnék. Egyrészt nem akartam semmilyen törvényt megszegni, nehogy megszakítsam a találkozót. Másrészt bár számtalan kérdésem lett volna, az egész hirtelen jött, nem voltam felkészülve és egyébként sem akartam ezt a fiatal nőt traktálni. És még egy dolog: bár házas vagyok, kedvesemet fél éve nem láttam, valószínűnek tartottam, hogy többé nem is fogom, és a hölgy ruházata mellett illata is olyan zavarba ejtő volt, hogy nem tudtam, hogyan illene viselkednem. Mióta ebbe a furcsa országba érkeztem, nem éreztem finom illatokat, leszámítva ételemet és frissen mosott ruhámat! Persze eddig azt sem tudtam, hogy hiányzik, de most…
„Nagyon csinos vagy.” Ennyit tudtam kibökni végül. „Maga sem néz ki rosszul, ahhoz képest, milyen öreg. Nem is látszik igazán, csak mondták, hogy nem hagofiai. Ezért gondolom, hogy elköri. Mit akar tőlem?” Zúdította rám hihetetlen sebességgel. Szavaitól kissé megnyugodtam, és szerencsémre ügyesen válaszoltam. „Nem vagyok elköri. Európából jöttem, talán már hallottál róla. A kinti világból, ahová ti nem mentek, és ahonnan eddig nem jött senki. De erről többet nem mondhatok, mert befolyással lennék a fiatal elmédre. Túl vagyok a harmincon az igaz, de még bőven nem vagyok negyven. Tőled csupán annyit kérek, hogy segíts a beilleszkedéshez.” Mikor befejeztem, megkönnyebbülten sóhajtott. „Tehát nem vagy sem elköri, sem hagofiai. Túl csinos arcúnak is tűntél ahhoz.” Vigyorgott kacéran, majd felállt, párducléptekkel megkerülte az asztalt, fölém hajolt, és szenvedélyesen megcsókolt.
Széktámlámnak dőlve kapkodtam levegő után meglepetésemben. A nő pedig fogta magát, és mintha mi sem történt volna, kisétált az ajtón. Követni akartam, de elém állt a robot. Kérésemre megengedték, hogy az eddigi módon, a fal túloldaláról követhessem őt, így utána rohantam. Azt sem figyeltem, merre járhatok, csak azt tudtam, hogy nagyon régóta követem. Céltudatosan sétált sokáig, majd egyszerre bement egy klubszerű helyre. Ekkor vettem észre, hogy kikerültem a játékosok részéből, és a semmittevők kerületének egy teljesen új szektorába jutottam. Gondoltam, bámészkodni még ráérek, és a nő után mentem. Ha ezt nem teszem meg, útinaplóm olvasója jogosan hihetné, a puszta megjelenésem elég volt egy gyönyörű nő elcsábításához.
Persze az élet mindig letöri azt a szárnyat, melyet maga ragaszt az ember hátára. A lány amint belépett, egyenesen odasétált egy meztelen férfihoz, megcsókolta és mindenki láttára olyat tett, amit magam sem akartam volna látni. Fő megrökönyödésemre azonban a bent lévő emberek rájuk sem néztek. Többen összesimulva csókolóztak a falnál, mások az előbbi párhoz hasonlóan tettek, de volt, aki csak táncolt. Nem tettem fel egyelőre a fülhallgatót: egy érzékszervemet már kiégette ez a hely. Otthonomba érve egy robot várt: „Azt hiszem az önök kultúrájában, ha valaki ilyet tesz, akkor a maga helyében lelki tanácsadásra van szükség, amelyet barát, pszichológus, vagy alkohol végez el.” Felhorkantottam ezen az alapos kutatáson. „De nekem csak maga van, igaz?” „Úgy van.” „Akkor tehát: mi volt ez?” Kérdeztem, és nagyon reméltem, hogy a válasz nem lesz olyan sértő, hogy robotokat kelljen hívni a megnyugtatásomra. „A semmittevők országában nincs igazán szexuális erkölcs. Nem gondolkodnak nagy dolgokon, nem akarnak változtatni.” „Ezért beszélhettem a nővel. Mert nem tudtam igazán befolyásolni.” „Úgy van. Továbbá nincs párkapcsolat. Mindenki szabadon tehet a másikkal, amit akar, ott ahol akarja, feltéve hogy a másiknak is megfelel. Ebben viszont nagyon megértőek, hiszen ha valaki visszautasítaná ajánlatukat, találnak több száz másik egyént, aki elfogadja.”
Ez a fajta céltalan kapcsolatrendszer nagyon meglepett egy ilyen fejlett világban. „És ők hogyan találnak párt az elköri tartózkodásra?” „Ők használják leginkább az Adatbázis társkereső szolgálatát. Persze, Elkörben nehezebb dolguk van, mint a többieknek.” „Miért, mi van ott?” „Erről nem beszélhetek, mindent a maga idejében.” „De nekik miért nem mondják, hogy ott rosszabb lesz így nekik?” „Mert azzal befolyásolnánk az életüket Hagofiában. Gondoljon bele: az emberek önöknél úgy hiszik, ha a földi életben sanyargatják magukat, utolsó falat kenyerüket szegényeknek adják, akkor a Mennyországba kerülnek, ha pedig azt teszik, amit ma látott, akkor Pokolra jutnak. Egész életüket rettegve, kényszeresen élik le, nehogy illetlenül viselkedjenek. Ezek az emberek legalább életük első felében teljesen szabadok, nem is találgatnak Elkörről. Ha elmondanánk nekik, milyen a fal túloldalán, visszaállna a régi rend: egyesek vagyont és hírnevet akarnának, vagy olyan dolgokat, amikről úgy hinnék, odaát segít valamit. Hagofia értelmét veszítené, és a két ország egyesülne Elkörként, ami persze azt eredményezné, hogy például az önök világát elpusztítanánk a terjeszkedés érdekében.” „De akkor mi mozgatja az embereket, hogy az egyes kerületekbe kerüljenek? Miért nem él mindenki ilyen tékozló életet?” Kérdeztem, mert már nem tudtam, mire véljem ezt az egész országot. „Azt magunk sem tudjuk.” Nevetve néztem a kifejezéstelen gépre: „A lélek?” „Nem tudom. Definiálná, mi az a lélek?” „Hagyjuk. Úgyis csak meg akarná gyógyítani.” Válaszoltam, és távozásra kértem a két lábon járó logikát.
Egy darabig még a kerületben maradtam, csak hogy klubjaikat tanulmányozzam. Ami nagyon szimpatikus volt náluk, az az elfogadás, amellyel az egymással való együttlétet is kezelték, s amely kiterjedt mindennapjaikra is. Az egyes helyeket kijelölték fogyasztói zónákká: volt, ahol alkoholt árultak, volt ahol dohányozni lehetett és volt, ahol hagofiai drogot lehetett fogyasztani, amelynek mellékhatásait a kórházakban kikezelték. És persze ezek kombinációi: dohányos-italos kocsma, drogos-alkoholmentes és így tovább. Nem mentek be olyan helyre, ahol olyat tettek, amit ők nem akartak, és nem bántották, aki mást szeret. Békében éltek a klubok egymás mellett.
Kerestem valami közlekedési eszközt, de kiderült, hogy egyszerűen mindenki közel költözik ahhoz a csoportosuláshoz, ahol az ő klubjai vannak, és gyalog járnak, illetve robotok segítenek a hazamenetelben. Megtudtam, hogy személyi járművet felesleges lenne nekik adni, hiszen többnyire nincsenek tudatuknál. Persze a művészeknél sem volt ilyesmi, mert ők roppant ügyetlen sofőrök, de nekik legalább volt villamosuk. Az Adatbázis szerint ez is gondot okozott volna, mert a semmittevők aktív életet élő emberei között sokan részegen összepiszkították ezeket a gépeket. Így mindenki, aki rászorul, személyes kísérőt kap, vagy a maga lábán megy haza. Otthon aztán kérhetnek másnaposság elleni gyógyszert, melynek segítségével minden baj nélkül ébrednek. Kéthavonta eljárnak a legközelebbi kórházba, itt alaposan kivizsgálják őket, és meggyógyítják a károsodott szerveket.
Napközben többnyire alszanak. Az éjszaka beállta előtt pedig céltalanul fekszenek az ágyban a plafont bámulva, vagy az Adatbázis ruhatervező programjával vannak elfoglalva. Vannak kész sémák, de a kívánságaikat szóbeli koordinálás segítségével a gép meg tudja oldani. Ruhadarabjaikkal arra törekednek, hogy minél több látsszon testűkből, illetve hogy minél kívánatosabbak legyenek. Mivel sokan szeretnek meztelenkedni, a ruhatárak hatalmasak, és sok robot dolgozik benne, hogy a forgalom lendületesen menjen.
A sok tétlenség kezdett átragadni rám, jegyzeteimet elhanyagoltam, így egy reggel minden tervezés nélkül zsebre vágtam naplómat, kiléptem otthonomból, és közöltem a legközelebbi robottal, hogy átköltözöm a fejlesztők kerületébe. Döntésemet nyugtázta, átkísért egy másik lakásba, és megkért, hogy várjak egy napot, míg kikalkulálják nekem az új napirendet.
