Bejegyzések kategória bejegyzései

Nincs bárány

Gobi_girl_and_lamb_by_Noctilucous

 

Ez a vers most szólhat a szerelmünkről.

Olyasmi, mint amikor két mókus kerge-

tőzik a park fáin, hiába, erdő kicsit ez is,

ha körül is van kerítve, mint egy tábor.

Meg hogy két napig álltunk egy esőben,

de ilyen se volt, most találtam ki ezt.

Vannak filmek, melyekben a szerelem

egy városban játszódik, utcákról szól,

könyvekről, italokról, a nő hajáról és a

szélről, s végül csak tárgyak maradnak,

melyek elfelejtik, hogy ki érintette őket.

Más filmekben a szerzetes lemond az

örök fényről egy lányért, s ez azt sejteti,

hogy szeretni valakit, nem a másokéval,

hanem olyan szerelemmel, mely csak az

övék, s vállalni ezt a kockázatot végleg,

többet ér az egész örökkévalóságnál.

Mintha azt mondanám, itt állt egy fa,

amott volt egy kapu, a fa nem ment be

a kapun, a kapu nem mászott a fára,

nem érti senki, s nem is kell, hogy értse.

Néha azon gondolkozom, hol van az

egészben a csapda. Gregoriánt hallgatsz,

én mostanság feminista, elbeszélgetünk

a kurvákról, hallgatod a korzikaiakat.

Rappet írok, de nem sikerül, nem baj.

Képzeletben Japánba utazom, ott látok

a felhőkarcolók között egy őzikét, nem

messze onnan, hol atombomba robbant.

Te Mrozek halála alkalmából fölolvasod,

hogy sajnos nem tudjuk biztosan azt sem,

hogy létezünk-e, vagy sem, mire én: ez is

ugyanaz, de hogy mi, te nem kérdezed.

Egyszer tényleg elutazol Los Angelesbe,

egy buzibárban érzed igazán jól magad,

majd a templomban, hol kántor volt Johann

Sebastian. Én leugrom kicsit Siófokra,

bámuljuk a mezítelen napot, politizálok,

gyógynövényt gyűjtesz, egyszóval irigylésre

méltó mindez, egész más, mint a filmekben,

föl se kell nézned, hogy tudd, mikor vannak

veled a csillagok. Olyan mégis, mintha egy

rossz mozdulat elég lenne, hogy egy egész

világ eltűnjön, s csak az öreg föld maradjon,

a terméketlen, lánggá barnult vén föld,

és persze nem tudható, hogy melyik lesz

az a végzetes mozdulat, talán épp a halál,

óvatoskodni s hősködni viszont szigorúan tilos.

Egyesek szerint az Égből jön, nem tudom,

lehet, de ha éppen most meghatározást kéne

adnom, azt mondanám, a szerelem idő és

munka, vagy fény és türelem, vagy remény

és reménytelenség, mert nincs más, de te vagy.

Lehet még parázs, melyre ha újabb ágat tesznek,

kihunyhat, így viszont talán egész éjjel kitart.

A cím pedig onnan jön, hogy az egyik örmény

templomban van egy szobor, melyről bizony

hiányzik a bárány. A szobor közepes, nem

tűnik csonkának, s hogy nincs bárány, azt

így lehet elmondani. De amíg ezt írom, alszol

és lehet, hogy melletted is ott alszik a bárány. 

 

 

 

Úton, nadrágban, kimondhatatlanul

Badacsony hegyén, közvetlenül a szőlők fölött keskeny, köves út kanyarog. Egy karnyújtásnyira csak a Zabó villa, ahol 1956. október 22-én Nagy Imre szüretelt. Ezen az úton indult haza huszonharmadikán. Ezen az úton kell felkaptatni a kicsiny házhoz, ahol lakunk. Mindig néptelen, csak egy nadrág hever a forró kövön. Barna, ódivatú, konfekció. (Lehet, hogy Nagy Imre pantallója talán?) Minden nap pár méterrel arrébb találkozom vele. Napról napra megy egy kicsit, szembetűnő, hogy igyekszik valahová. Elgondolkodtató… Tűnődve, nézelődve megyeget. Rácsodálkozik a fonyódi hegyekre… Messzire látni innen.

Lent a tó. A tavak nem hordanak nadrágot és nem mennek, maradnak, vannak. A vízen csak mi megyünk valahová.

Mondjuk, ott az a vízibusz. A fedélzeten tömött csoportokban emberek állnak. Egy meg egy tán búsul, elviszi őket a hajó, mások boldogok, őket épp meghozza ide. Nézik a partot. A parton vonat siet. Nyolc kupéval zakatol Tihany felé. Az ablakából emberek csodálják a hullámzó vizet, a vízen a ringatózó hajót. Egy meg egy a révhez siet, átérni Szántódra még este előtt. Mások az Apátságba készülnek ájtatosan. Álmok terepasztala. Ez elrobog, új érkezik hamarosan, postavonat, pestről hozza a város aszfaltszagát. Aprócska makett figurák. A bazaltos útról alig tűnnek nagyobbnak, mint az a szöcske, ami a nadrágon az imént megtelepedett. S idefent a házak, pincék, kúriák nem tűnnek nagyobbnak közelről, mint odalentről. Belesimulnak a valódi nagyság képeibe. A hegy meredélye alatt vezet ez a fényesre kopott kövekkel kirakott út az erdő felé. A nadrág tehát az erdőből érkezett… Talán csak gazdája útját folytatja tovább. Kié lehetett? S miért vette le? Ha levette, meztelenül ment tovább? Ám ha senkié sem, akkor a nadrág tulajdonképpen a maga jószántából ballag a város felé? Ha így van, kicsoda lehet voltaképp? Turista, szőlőből hazaigyekvő paraszt? Mikor indulhatott? Húsz, harminc éve, pár napja csak? Szabása egyszerű sorsról árulkodik. Hajtókája nincs, térde kinyúlt, ülepe kifényesedett. Titokzatos. Keményen dolgozhatott, amióta csak sorsa kiszabatott. Vajon megvan-e még pár holdas szőlőbirtoka? Asszonya él-e még? Talán csak egy szoknya, könnyű, karton, akkor is szereti. Hozzá bandukol? Hírt visz a termés felől? Halad lefelé, lassan, igyekvőn, hosszú még az út a partig. Minden nap megtesz egy métert a hegyen. Nem kapkod, nem türelmetlenkedik. Helybéli, ismeri a táj minden rejtett zugát. Tudja, hogy minden megvárja, míg odaér. Szétcsapja szárait a kövön, figyel, kivár. Megvárja, amíg mellette elhaladok. Mogorva kicsit. Pofátlan módon keresztben hever. Nem tart tőlem, de nem tudja, milyen szándékkal jövök. Nézi a hajókat, a vonatot, ahogy tovarohan, mint valami elhadart fohász. Nem törődik az emberekkel. Rám sem kíváncsi. Feltételezhetően nem érti csodálkozásomat. Mi ez, gondolja. Hová mehet? Mi dolga lehet, amit egy pantalló ne tudna megoldani? Aztán a tárgyak különös megfontoltságával, de eltökélten halad tovább valami felé…

Elnézem a Zabó villát, melynek teraszán Nagy Imre fotózkodott annak idején. Ezen az úton vitte a konvoj a főút felé… Mennyi nadrág indult akkor neki, valami csodás, hősies nekibuzdulással… Elmentek, kimentek a divatból, vándorolnak valahol.

Úton vagyunk.

A házakat lebontják, az utakat benövi a gyom, a nadrágok is hazaérnek… Hová tartunk? Eljutunk-e oda? Nem marad más, csak elhagyott tárgyaink, s az utakon  vándorló, nadrágzsebpiszoknyi, elmondhatatlan titok, hogy szakadatlanul mennünk kell valahová…

A homokember (II. rész)

Szóval egy pár éve jött ez a homokember és magával vitt, azóta száraz a szám és egyetlen időmértékes verssort ismerek csak, amit sosem elemeztem, mert lehet mégsem az. Azért szépen hangzik, ha akarod meghallgathatod: Kéjesen törlöm a számat, mint egy jámbor alkoholista.

 

Szóval elolvastam, és akkor pont olyan volt, hogy kellett nem egy példakép – akinek példaképei vannak, azzal valami baj van – nem egy bálvány – ez csak azoknak van kitalálva, akiknek rossz a fantáziája? – nem egy idea, nem, nem ezek. Van egy furcsa kor, amikor a gyereknek kell valami kép, az irodalomórán a tanmenetben mindenkinek kell választania egy költőt, írót, hogy na, igen, én olyan vagyok, mint ő. Valójában azért azt gondolja, hogy valójában ő olyan, mint Ő. Ezek fontos dolgok, aztán amikor érzi, hogy más úton halad, akkor többnek képzeli magát, mint azt, aki a képen van. Zsenibbnek, aztán végig ez az érzés kíséri, egészen addig amíg már nem akar meghalni ő is 27 évesen. Sosem hallottam még, aki azt mondta volna, hogy 33. Vagy 77, vagy bármi, pedig Hemingwayt sokan szeretik.

 

Szóval ez a homokember ahelyett, hogy betett volna egy nagy zsákba és elvitt volna magával az éjszaka közepén, egyszerűen csak leült mellém szótlanul, elvette az üveget előlem és töltött két pohárba, pedig én csak egyet készítettem ki és bor sem volt az asztalon, mert én még kiskorú voltam és nem adták ki a bort a boltban. Töltött és felvizezte, felszikvizezte, aztán megitta az enyémet is. Mert előtte megitta a sajátját. Aztán töltött, aztán még egyet. És így. Utána tett be a zsákjába. Amikor felkeltem, fájt a fejem, mintha leütöttek volna. Ott ült mellettem és nézett maga elé. Böfögött. Aztán büfögött. Kicsiket és nagyokat és közben Muszorgszkijra hasonlított és egy nagy kosár árnyékra. A maga módján megfoghatatlan volt. Fény kezdett szétömleni a padlón, ő eltűnt, én meg kimásztam az asztal alól. A terítőt megemelve láttam, hogy már világosodik és, hogy milyen porosak a befőttesüvegek, milyen sok kosz és vízkő van az aljukon, az aljukban, lebeg a levágott fikusz-palánta bennük. Kimásztam az asztal alól és még mindenki aludt. A poharak eltűntek, a homokember elvitte őket. A padlón olyan foltok voltak, mint mikor felszárad a pocsolya és nyomot hagy maga után. Olyan volt, mint a befőttesüvegek alja. Vízkőszerű, száradt üledék. A talpammal elsöpörgettem és közben sercegett a talpam alatt. Bementem a szobámba, bemásztam az ágyamba, belefeküdtem. Üledék volt mindenütt, most már mindenhol az volt. Úgy éreztem magam az ágyban, mint amit akkor gondoltam, amikor kinéztem az asztal alól a poros befőttesüvegekre. A fejem is olyan volt. Üledék, üledékecskék, düledékpaloták és száradó, még enyhén nedves homokvárak és homok ott, ahol már nagyon forró volt a fejem. A jobb szemem mögött. Megijedtem, mert rájöttem, hogy a homokember ott lakik mostantól a jobb szemem mögött. Ott gubbaszt abban a kis gödörben. Abban a pici lyukban. Szomjas nagyon és csak iszik és iszik és iszik és megissza azt is, ami előtted van. Nem barátkozik, nem beszélget, csak ül melletted, aztán leüt, amikor már kínosan érzi magát, mert elveszi előled azt, ami előtted van. De vigyáz rád, amíg nem emlékszel. Amikor felkelsz, ott ül melletted, csak utána megy el.

Japán költőnők (Száz költő egy vers)

A Száz költő egy vers költőnői 3. (X–XI. század)

 

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem második kötet, 680.)

 

Amikor a főtanácsadó még a palotaőrség harmadrangú parancsnoka volt, Akazome asszony rokonának udvarolt. Ígérete ellenére nem látogatta meg, így Akazome asszony másnap kora hajnalban ezt a verset írta a nő nevében:

 

Jobb is lett volna,

hogyha rögtön elalszom.

Ehelyett éjjel,

míg szép lassan eltűnik,

néztem a holdvilágot.

 

 

 

Szóvirágok versgyűjtemény (Tavasz kötet, 29.)

 

Icsidzsó császár idejében, amikor egyszer egy nyolcszirmú, telt virágú cseresznyefát adományoztak a császárnénak, Isze no Taifu is jelen volt, és megkérték, írjon róla egy verset. A vers így szólt:

 

Régi főváros,

Nara nyolcszirmú, pompás

cseresznyefája

kilencszintű palotában

kilenc szirommal virít.

 

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Vegyes témájú dalok második kötet, 939.)

 

Kózei nagytanácsos egyszer Szei Sónagonnal társalgott, majd – mondván, a császárné tisztulási idejét tölti – hazasietett, és levelet küldött: – Sürgettem a kakasszót – írta – Az éjjeli kakasszót talán ismered a kínai Hangu-átkelőről szóló történetből – majd hozzátette: – Nálunk pedig itt van az Ószaka-átkelő – Szei Sónagon ezzel a verssel válaszolt:

 

Éjszaka mélyén

még ha az álkakasszót

fel is ismerni,

ez az Ószaka-hágó;

át nem enged senki sem.

 

 

 

Fordította: Fittler Áron

Szilágyi Domokos – egy élő költői öntudat

Wing_by_JorsArt2006

(A 2013. június 28-29-én. szervezett Szilágyi Domokos-megemlékezésen románul elhangzott előadás írott változata

 

Szilágyi  Domokos egyike azon nagy magyar költőknek, akiknek életrajza, a kialakulás lényeges vonalaiban, szorosan kötődik Szatmárnémetihez. Ha egyetlen szóba szeretnénk süríteni lírikusi pályájának tanulságát, akkor az a szó a repülés lehetne – annak ellenére, hogy költészetében talán sehol sem jelenik meg a fenséges kékség képzete.

           

A repülőtéri álomtól egészen ama bizonyos kényszerleszállásig ugyanis e költészet szárnyai lényegében föld alatt verdesnek, bele-beleakadva keser-édes gyökereibe egy lázasan tomboló létnek, mely mintha csirájában hordozná az emlékezet homályába falazott, már-már néma tagadást.

           

Szilágyi  Domokos – elsősorban és mindenek előtt – a szóbeli kifejezhetőség korlátait feszegető költő, pontosabban: szókapcsolatait majdnem mindig dantei súlyú életforrongás képeivé változtatja – alakítja. Hasonlatosan Nichita Stănescuhoz, akivel bukaresti éveiben barátkozott meg, egész lexikális fegyvertárát mozgósítja, hogy a magyar nyelv belső szerkezetét képlékenyebbé – rugalmasabbá tegye. Hisz az ige erejének teremtő hatalmában, melynek révén nem csupán maguk a dolgok alakíthatók, hanem a dolgok menete is változtatható.

           

Ha tiszteletre méltó elődje, Dsida Jenő, azt vallotta, hogy a formán túl a szavak csontozata áll, akkor Szilágyi úgy véli, e csontozat mögött mindig ott van a manicheista viszonyokat hordozó világ, az élet és a halál, minden magasabb ráció megtestesülésének szükséges két pólusa. Rögeszmésen visszatérő kérdése, hogy tudniillik van-e élet a halál előtt, avagy a halál mindössze egy évszak, melyben a lélek éppen elhagyja a testet? A választ kétségbeesetten keresi majd minden versében. A magunk részéről mi is megkérdezhetjük: voltaképpen hol is ment végbe ama kényszerleszállás? A tagadás valamiféle valóságában vagy pedig egy érzékek fölötti bezártságban?

           

Néha Szilágyi  Domokos játékosnak tűnik, játékossága azonban súlyos, szigorú, szabályai az extatikus átélés végleges és végzetes ritmusába vésődtek. Talán túl sok fényt kölcsönzött a káoszt áthídalandó szavainak, s az így érthetővé tett világ képe mégíscsak elviselhetetlen és nyomasztó lett, s így a költőt végül az önpusztítás gesztusa felé sodorta.

           

Gyakori utalásai T. S. Eliotra nem egyebek egy végleges önfelfedezés egylényegűséget tudatosító jegyeinél. Ő is azt mondja, akárcsak Eliot, hogy a költői szöveg magyarázata az egyik leghaszontalanabb foglalatosság. Hiszen az igazi líraiság a kifejezhetetlen kifejezésére van. A taglalás pedig – akár esztétikai téren is –  a szerves egész részekre darabolása, az egyébként tagolhatatlanok hálátlan elkülőnítése, egy már – már pszichedelikus freskó szétszedése.

           

Erósz és Thanatosz viszonyának nagy irodalmi témája Szilágyi  Domokosnál gyújtó hangsúlyokat kap. A világirodalomból, a gyermekirodalomból és a magyar népköltészetből merített szimbólumait a figyelmes feldolgozás forró olvasztótégelyébe önti, ahol aztán sajátosan örvénylő vibrálásnak tesznek szert.

           

A költő kárhozott lény, bár ő ezt nem tartja megbélyegzettségnek, inkább úgy tekinti, mint egyedi lehetőséget az átélés másságának megtapasztalására. Nem hisz a halál utáni létben, inkább a más-lét valamely különös formájában, amelyről régóta álmodozik. Egy költeménye arról szól, hogy szeretne legalább 2000-ig élni – bár ez a „2000” aligha tekintendő kronológiai határnak, sokkal inkább egyfajta korszakzáró pontnak, ahol az elvárások immár nem hatásukban, hanem következményeikben léteznek.

               

Tragikus életrajzi hasonlóság köti egy másik költőhöz, aki maga is fiatalon halt meg, szintén Szatmárról índulván, s gyors végét ugyancsak Kolozsvárott találta, bár némileg különböző viszonyok közepette. Ha ugyanis Dsidánál, mert róla van szó, egy erőteljes érzelmi nyomásról beszélhetünk, melynek gyenge szíve nem tudott ellenállni, akkor Szilágyi  Domokossal inkább boldogtalan öntudat végzett, melyet annak a világnak a komor képe zaklatott, amelyben a maga helyét nem találta, és amely egyszerűen ráomlott törékeny fizikai valójára, túlságosan is sebezhető biológiai lényére.

           

Szilágyi szerint a létpazarlás lényegében a biologikum mechanizmusa, ám ez is kaphat egy pozitív jelentést, ha az ember ezáltal szélesebb időhorizontba hatolhat. Hiszen az életnek nemcsak hossza, hanem mélysége is van. Csakhogy a költő, ki természete szerint sebezhető és ritkán körültekintő lény, hasonlatosan Hölderlinhez alászállhat egészen addig a mélységig, ahonnan immár sem lelkileg, sem pedig testileg, mint a Szilágyi  Domokos esetében, immár nincs sem tudása, sem akarata a visszatérésnek.   

           

A költő mindig lázadó szellem, a kíméletlen valósággal vívott harcban szerzett lelki sebeit, akár valamely trófeákat, büszkén mutogatja. Éppen ez a meg – megújuló szenvedés a záloga a költői gesztus és a lírai szöveg időtálló voltának, erkölcsi és szellemi példaszerűségének, a lírai sokszínúség kulturális emlékezetbe való bevésődésének. A költő úgy véli: a világnak minél jobban meg kell ismernie önmagát. Az embernek meg kell tudnia például, hogy a tavirózsa nem csupán a csöndes víztükör egyszerű éke, hanem egyben a mocsár finom rafinériájú dísze is, amelyben a fenséges és az iszonyatos ölelkezik.

           

Sok költeménye, mely sötét előérzetekkel viaskodik, egy legyőzött tanúságtételének tűnhet. Nichita Stănescu írja egy versében, amelyet Szilágyi  Domokosnak dedikált: „ő elment itt maradván. Én itt maradtam elmenve.” (Egy gondolat Szilágyi  Domokosnak ). A halhatatlanságot Szilágyi folyamatos önkívületként fogja fel, mint a logosz állandósult hiposztázisát. Egy lélek nem veszhet el mindaddig, míg magával hordozhatja az egész emberiség  nagyságát és végzetét.

           

Szilágyi  Domokos költészetét József Attilára emlékeztető intellektuális józanság, szigor és alázat, humanista rendszeretet jellemzi. Örököse azonban a lírikus Balassinak is, akár Szabó Lőrincnek vagy Babits Mihálynak. Az utóbbihoz kapcsolja stílusának magas fokú komplexitása, gondolat – és kifejezésvilágának elitista emelkedettsége.

           

Mindezen feltűnő hasonlóságok ellenére Szilágyi  Domokos félreismerhetetlenül egyéni költő. A szellemi hasonlóságot egyébként mindig tudatosan vállalta sőt kereste, mégsem akart a holdudvarába tartozni senkinek. Az epigonokat megmosolyogta, mert mindennél többre becsülte az egyéni kifejezésmód összetéveszthetetlen eredetiségét. A Stănescuhoz való közelségét sem szabad eltúlozni, mert inkább a versszöveg kezelési módját, mint a lírai lényeg megjelenítését illeti.

           

A magyar költők sokszor és méltán dicsőítették anyanyelvüket. Szilágyi  Domokos, az esztéta – költő arról beszél, hogy anyanyelve mennyivel szebb lehetne. A Szergej Jeszenyin emlékének ajánlott „Lányok” című vers ékesszólóan példázza azt az elképesztő virtuozitást, amellyel a nyelvet kezelni tudja – behatolva a szó áttetsző labirintusának legmélyére, felhozva onnan az űdítő tisztaság és vílágosság színeit és ízeit.

           

Poétikájának magva a lényegkeresés. Szemléletében az élet nem más, mint szerény közjáték egy hatalmas előadásban, amely a születés előtt kezdődött és a halál után folytatódik, s ahol a fény mindig az árnyból áll elő, s ahol az a bizonyos kényszerleszállás nem egyébb, mint egy álom hajótörése egy másik álomban.

           

Testamentuma szerint Szilágyi  Domokos arra hív, hogy éljük tovább álmait. Igy tudasodhat bennünk, hogy szavai idejének tanúi vagyunk. Elmondhatjuk majd mi is, akár  Nichita Stănescu, hogy bár elment, mégis itt maradt érzékelhető világunkban, míg mi itt maradva megyünk, hogy felfedezzük világait – egyiket a másik után.

 

 

 

Földi szivárvány

Ikerkáprázat? Nem pihen

teremtőnk körzőkészlete – 

De megnőttek határaim

tágabbra és csodásabbra,

hogy azt a kismamát vigyázva

lesegítettem a város

helyi-járatú autóbuszáról

érezve mint kettőzte meg 

csuklójában a  jövő emberi

ütem-csírázás szaporítván

a tapintható, határtalan esélyt.

Földi szivárvány. És billeg tovább

kettőződve, végtelenedve

von sugarat, ha már hullanék

kőtábla előtti özönvizekbe.