napok

egy ágy, amiben a megszokás
mindig jobb oldalra fekszik 
ha nem lenne gömbölyű a nap 
magányának fordítana hátat 
minden láng vörös lobbanása
ugyanabban a pózban 
ütközünk neki a 
hétköznapok légszomjának
hangodat szivacsfelhők szűrője 
keringeti a test hiánytartása
bennünk emészti magát a reggel 
ránk ömlő világossága.

belső tér

az unalom hullatja szőrét

a padlásfeljáró ritkás macskaszőnyege, 
a látvány látásélessége romlik, 
ahogy kilépek magamból 
egy biztos pont kellene 
tested párkányára borul a szem rolója 
vállad mozaikdarabkája minden nap 
a fejfájás elleni ezüst
kapszulamagánya
feszesebb izomzatban 
rak össze szobrod posztamense, 
ledöntöm, hogy 
fölépülhessünk benne.